1990. május 23-án este, miután az új Országgyűlés megválasztotta miniszterelnökké és kormányának tagjaival együtt letette a hivatali esküt, Antall József a következő beszédet mondta:
(A szöveget az Országgyűlési Napló alapján közöljük.)
Tisztelt Országgyűlés!
Ez a nap az ország számára, azt hiszem, a dolgos hétköznapok egyike, amely csak akkor ünnep, ha valaki ennek az egész történelmi folyamatnak, aminek most egy újabb állomásához érkeztünk, valóban átérzője lehet.
Itt, az Országgyűlésen, kemény politikai vita után, elismerve eddigi munkánkat – talán megbocsátva botladozásainkat –, Önök elfogadtak miniszterelnöknek. Nem kell hangsúlyoznom, hogy túl az eskün, ami engem kötelez, engem egy formális eskünél – aminek tiszteletben tartása szent kötelességem – sokkal mélyebb gyökerek és sokkal nagyobb elszántság köt ehhez a nemzethez. Számomra ez a nap azt jelenti, hogy véget ért valami az életemben – és kezdődik valami új.
Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik reám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz – de meg fogom tenni, azért mert vállaltam és azért, mert ezt az esélyt ez az ország, ez a nemzet nem hagyhatja figyelmen kívül.
Szerény kormányosa kívánok lenni, nagy szavak nélkül – tudva azt, hogy milyen mélységek és milyen szakadékok tátonganak előttünk, tudva azt, hogy minden biztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetetlen veszélyek fenyegetik ezt az országot. Külső és belső veszélyek is felgyülemlenek akkor, ha itt bármi rossz irányba fordul. Nekünk ezt a közös hajót olyan hittel, tudással és akaraterővel kell irányítani, hogy megpróbáljunk átkelni azon a viharos fokon, amely valóban, a századvégen keresztül a jövő évszázadba vezet.
Ebben az épületben a magyar történelemnek soksok jó és rossz döntése született már. Szeretném hinni, hogy az elkövetkezendő időszakban a jó döntések lesznek többségben. Egy olyan nemzet szolgálatában állni, egy olyan nemzet szolgálatában elvállalni a miniszterelnöki széket, amelyiknek első miniszterelnöke Batthyány Lajos gróf volt – örök szimbóluma a magyar történelemnek, hogy az első magyar miniszterelnök mártírként végezte –, ez ebben a székben minden magyar kormányfőnek figyelmeztetés.
Úgy gondolom, hogy magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak a vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált. Ebben az országban az első magyar miniszterelnök halálával, kivégzésével nemzeti mitológiánk szimbólumaként a mártírsors, a megváltás tudata kell, hogy legyen egy miniszterelnöknek az útravalója.
Sajnos nem fejeződött be Batthyány Lajos mártíromságával; legutóbbi forradalmunk miniszterelnöke is mártírként fejezte be. Ez a nemzet olyan történelmet élt át, ahol ez az esemény örökre figyelmeztető. De nemcsak egy, hanem sokan mások élték át ugyanazt és végezték halállal, akik ebben az országban vállalták a kormányzás súlyát.
Szeretném ezen a napon itt, az Országgyűlésen elmondani, hogy a magyar nép minden erejével, minden hitével akarjon kilábalni ebből a válságból, legyen szolidáris egymás iránt! Esélyünk jobb, mint valaha talán a történelemben, de magunknak kell akarni, valódi politikai demokráciát teremteni, valódi parlamentarizmust, de mindenre elszánva!
Az a csapat, amelyik most ebben a patkóban ül – ahol az elmúlt évtizedek politikusai közül nagyok és kicsik, jók és roszszak ültek már, és ahol magunk is láttunk és ismerhettünk sokakat –, ez az új csapat elfoglalta helyét, és megkísérli a kormányzás nehéz művészetét. Most, amikor átvettük ezt a helyet, amikor megvívtuk a politikai csatát az új ellenzékkel – köztük a régi kormánypárttal –, szeretnék nemcsak a saját három kormányzó pártomhoz, akikhez én egy kicsit együttesen is odatartozom, és amely eszméket mindenkor együttesen vállaltam, hanem azokhoz is szólni, akik ma velünk szemben ülnek, mert közös a sorsunk és közösen kell megmutatni a világnak, hogy ez egy európai ország, ahol nem történhetnek meg olyan események – és főleg nem megtorlatlanul –, amelyek vétséget jelentenek az emberiesség ellen, magyarság ellen, európaiság ellen. Most nekünk az a dolgunk, hogy elégtételt szolgáltassunk azoknak, akik nem érték meg ezt a napot, de akik ennek a harcnak az elmúlt évtizedekben katonái voltak és áldozatai. Ők is itt vannak velünk.
Végül pedig, de nem utolsósorban, szeretnék köszönetet mondani az eddigi kormányzatnak. Külön szeretném azt hangsúlyozni, hogy politikai ellenfelekként mi egymást a kerekasztaltárgyalásokon már ismertük, és akik itt vannak, azok között azok is itt vannak, akik velünk együtt munkálkodtak, bár a barikád másik oldalán, azért, hogy itt valódi demokrácia legyen. És én szeretném, ha ők tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendszer utolsó képviselőiként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként is kívánjuk őket köszönteni. Nem titkoljuk, és sohasem fogjuk tagadni, hogy mi politikai értelemben a másik oldalt jelentettük, de ők a hatalom gépezetén belül tettek azért, hogy ez így legyen, és hogy ez így sikerülhetett, vérontás nélkül, abban részesek.
Szeretném, ha akkor, amikor mi elszántak vagyunk abban, hogy eltakarítsunk mindent, ami a múltból itt maradt, és itt maradt akár kövületként, akár – triviálisan mondom – a múlt szemetjeként, amikor mi változtatni akarunk, mi egyben azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy helyük van a magyar politikai közéletben, és mi a politikai küzdelemben nemes ellenfélként kívánunk velük is megharcolni. Ha politikailag szemben is állunk, politikailag más irányt is követünk, de azt az emberi teljesítményt értékeljük, az utolsó időszakban szinte egy összeomló hadsereg fegyverletételre készülő katonáiként rendben igyekezték átadni a kaszárnyát, gúlába rakták a fegyvereket és korrekt módon adták át a politikai hatalmat, a kormányzást.
Tudom azt, hogy ezt nehéz sokaknak megérteni, emberileg mély fájdalmak játszódnak le sokakban, úgy érzik, hogy amit megtettek, azt talán nem jól tették meg, mert szinte a másik oldalnak készítették elő, de minden időszakban egy eltűnő vagy lebukó hatalomnak azokat a képviselőit, akik az előkészítés nemes feladatát elvállalták és akik tisztességgel zártak le egy korszakot és tisztességgel akarták átadni, azt nekünk el kell ismernünk, és az hozzátartozik az európai parlamentarizmus alapszabályaihoz.
Mi szeretnénk hinni, hogy az ő politikai tevékenységük a jövőben sem lesz olyan, hogy nekünk azonosítani kellene az ő politikájukat és magatartásukat az elmúlt négy évtizeddel. Ők együttesen az átmenet katonái és az átmenet szolgálói, és ezt emberi tisztességgel nekünk el kell ismerni. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy az ország kigyógyuljon azokból a mély lelki fájdalmakból, amelyekbe a négy évtizedes diktatúra belesodorta, ahol annyi sebet ejtettek és annyi sebet kaptak.
Tudom azt, hogy az áldozat mindig előbb szokott megbocsátani, mint az elkövető, ezért sokan vannak e Ház falain kívül, akik egyáltalán nem így gondolkodnak rólunk. Nekik is üzennünk kell: fogják fel, hogy mi történt a világban, fogják fel, hogy mi történt ebben a térségben, mi történt ebben az országban. Vegyék tudomásul, hogy elbuktak és új idők jöttek, és vegyenek példát azokról, akik saját egykori pártjukból felismerték, hogy személyes áldozatok árán is érdemes az újat előkészíteni.
Ennek jegyében, ennek elismerésével, tudomásul véve azt, hogy a másik oldalon állunk, tudva azt, hogy bizalmat nekünk nem szavaztak, tudva azt, hogy az ellenzékünket alkotják, de megbecsüléssel fogunk nézni a jövőben munkásságukra, és szeretnénk, hogy e parlament a parlamenti politikai vitákon belül és azon kívül közös műhely, a jobb Magyarország kiépítésének, megalkotásának műhelye legyen.
Kérem a kormánypárt további bizalmát, kérem az ellenzék korrekt ellenzéki felelősségét és kérem az ország népének bizalmát, hitét abban, hogy lehet magyar megújhodás, és az a sok biztatás, amit kaptunk külföldi államférfiaktól, külföldi kormányfőktől ezekben a napokban, ezekben az órákban is, az nem csak formális.
Remélem, hogy Európa, Amerika és a világ más országai tudni fogják azt, hogy ez a kis nemzet most úttörő szerepet játszott a totális rendszerek megsemmisítésében, és végre nem egyoldalú szerelemmel, hanem kölcsönös megbecsüléssel csatlakozhatunk Európához. Köszönöm a bizalmukat.