1991. január 13-án a Hadtörténeti Intézetben megemlékezést tartottak az 1943-as don-kanyari harcok túlélő katonái, élükön Kéri Kálmán tábornokkal. Az ünnepi ülést – amelyen a következő beszéd is elhangzott – az elesett hősökért mondott szentmise előzte meg a budavári Nagyboldogaszszony (Mátyás) templomban. A misét és szentbeszédet Tabódy István vezérőrnagyesperes mondta.

Tábornok Úr, Hölgyeim és Uraim!

Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy meghívtak, és kormányom több tagjával együtt jelen lehettem az emlékmisén, és alkalmat kaptam arra, hogy néhány szóban köszöntsem Önöket.

Nem politikai beszédet kívánok tartani. Még kevésbé történelmi visszaemlékezést, hiszen ma ezt nálam hivatottabbak fogják itt megtenni. Mégis úgy gondolom, hogy amikor azokra a hősökre emlékezünk, akik életüket áldozták, és azokra emlékezünk, akik sebesülten, meggyötörten visszatértek és ma még közöttünk lehetnek, akkor sok mindenről kell szólni.

Megrendülten hallgattam a visszaemlékezéseket. Megrendülten hallgattam azt a szentbeszédet, amelyik a leghitelesebb résztvevő szájából hangzott el. Alkalmam volt gyerekként is magas rangú tisztek beszélgetéseiben visszaemlékezést hallani, de egyszerű magyar katonáktól is. Ismerhettem Kéri Kálmán bátyámon kívül más vezérkari tiszteket is, és – hangsúlyozni szeretném – minden rendfokozatú és rendfokozat nélküli katonát, aki ezt a poklot átélte. Ez a magyar történelemnek kitörölhetetlen része, és aki ki akarja törölni, az a nemzet ellen vétkezik.

Más kérdés az, hogy az emlékezők nem egyformán emlékeznek, mert sohasem egyformán emlékezik a vezérkari tiszt, vagy a tüzértiszt, a gyalogos tiszt sem egyformán emlékezik, és a huszár sem és a páncélos tiszt sem. És nem egyformán emlékezik a kortárs és az utókor. Ma az a fontos, hogy az élők emlékezzenek – mindent, amit tudnak, mondjanak el, és utána majd tisztességgel írjanak meg mindent erről az időszakról és ezekről az eseményekről.

Ki kell mondani azokat a vádakat és vádaskodásokat, hogy a hivatásos tisztek így vagy úgy viselkedtek. De ki kell mondani azt, ami számos tartalékos tisztben, jegyzőkből és néptanítókból lett tartalékos tisztekben és hadapród őrmesterekben él és szólnak erről, hogy tulajdonképpen ők viselték a terhek nehezét és ők maradtak a legénységgel. Szólni kell a legénységről, akik úgy érezték, hogy magukra hagyták őket, és a tisztek elmentek. És szólni kell a munkaszolgálatosokról is, akik szintén részesei voltak ezeknek az eseményeknek és ott voltak a második magyar hadsereg részeiként.

Nekünk egy fél évszázad után az a dolgunk az elkövetkező időszakban, hogy ezekben a kérdésekben igazságosak legyünk, és ahogy semmiben, most se általánosítsunk. Biztos vagyok benne, hogy voltak olyan hivatásos tisztek, akik nem álltak a helyzet magaslatán, és biztosan tudok hivatásos tisztek százairól és ezreiről, akik hivatásuk magaslatán álltak. És ugyanígy tartalékos tisztekről és katonákról. Ez az egyik kérdés, amelyben tiszta vizet kell önteni a pohárba ahhoz, hogy tisztességgel lehessen emlékezni, együttesen tudjanak emlékezni, és együttesen írják meg a történelmet az áldozatokról és a túlélőkről.

Biztos az, hogy a magyar tisztikarnak igenis voltak olyan tagjai, akik katonáik mellett utolsó percig kitartottak. Nekem személyesen erről számos magyar közkatona mesélt, hogyan viselkedtek és a legnehezebb helyzetben hogyan mutattak példát. Szilágyi Dezső egykori huszárkapitány és mások. Ez csak a személyes emlékekből. Ne általánosítsunk! Azt hiszem, ahhoz, hogy tisztességgel lehessen emlékezni, mindenkinek és a magyar honvédség minden csoportjára emlékezni kell, akik részt vettek a második világháborúban.

A másik kérdés, amire választ kell adni, mert könnyen félremagyarázzák: az elhangzott emlékező szentbeszéd is rámutatott erre, hogy mit jelent katonának lenni és mi a katona felelőssége. A háború katona és politikus számára egyaránt a legnehezebb időszakot jelenti. Nem a katonák dolga volt eldönteni azt, abban a pillanatban és abban a helyzetben, hogy mit tesznek. Engedjék meg, hogy arról, hogy mit jelent katonának lenni és mit jelent egy politikusnak felelős döntés hozni egy adott helyzetben, egyik finn egyetemi tanár barátomat idézzem, aki nálam valamivel idősebbként részt vett már a második világháborúban. Tizenöt éves korában sítalpakon szállították a lőszert az első vonalig Ez a finn barátom mondta el néhány esztendővel ezelőtt, hogy mielőtt Finnországnak módjában volt fegyverszünetet kötni, akkor erősítették meg legjobban a finn csapatok ellenállását. És a fivérének az évfolyamtársai közül csak tíz százalék maradt életben. Valamennyien azokban a napokban esetek el, amikor Finnország kiugrott a második világháborúból. Mialatt felelős finn politikusok Mannerheim tábornoktól kezdve a később jól ismert politikusokig, Paasikiviig és Kekkonenig, együtt tárgyalták meg azt, hogyan lehet a háborúnak véget vetni. A politikusok tárgyaltak, döntöttek, a diplomaták és a katona diplomaták megkapták a fegyverszüneti tárgyalási parancsot, de az első vonalban nekik az volt a dolguk, hogy tartsák a frontot, hogy előnyös fegyverszünetet tudjanak kötni. Én azt hiszem, hogy ez az a példa, ami kulcsot ad kezünkbe, hogy mit jelent a politikusnak dönteni. A kettőt nem lehet összekeverni. A katona azért felelős, amit számára katonaként írnak elő az alkotmányban, a törvényekben és szabályzatokban.

A másik oldal a politikusok felelőssége. A régi magyar hadseregben is meghatározták, hogy meddig terjed az ellentmondás lehetősége a parancsnokok esetében és mit lehetett parancs szerint vállalni vagy nem vállalni. Magyarország a második világháborúban a hitleri Németország és Mussolini Olaszországa oldalán vett részt, amivel politikai, politikai történeti szempontból nem érthetek egyet. De ez nem változtat azon, hogy Magyarországnak volt egy meghatározott földrajzi helyzete, volt egy meghatározott politikai helyzete, volt a világnak egy magatartása. Abban a helyzetben a magyar kormányok és Magyarország akkor egy adott mozgástérben töltötte be politikai szerepét. Ebben a mozgástérben politizálhatott Magyarország, és ebben a mozgástérben határozta meg a magyar honvédség feladatkörét és áldozatait.

Ne felejtse senki azt, hogy ez volt az a nemzetközi és európai helyzet, amikor az Amerikai Egyesült Államok még nem avatkozott be a második világháborúba (amíg Pearl Harbornál le nem bombázták az amerikai flottát). NagyBritannia és Franciaország részt vett ugyan, de Dunkerquenél kivonultak az angolok, Franciaország pedig letette a fegyvert. A többi ország vagy semleges volt, vagy együttműködött, vagy megvárta, amíg megtámadták. Ebben a helyzetben Magyarország 1944. március 19éig elkerülte a megszállást, menedéket nyújtott menekültek ezreinek, emberek ezreit mentették itt meg, s Magyarország és a szövetségesek között a viszony olyan volt, hogy március 19-e előtt Magyarországot nem érték súlyos bombázások. Még van a történetírásnak mit kideríteni azon a téren, hogy ki kinek tartozik hálával és köszönettel.

De Önök, akik részt vettek a második világháborúban, akik harcoltak a második magyar hadseregben, Önök a magyar kormány intézkedései alapján, a magyar honvédség tagjaiként vettek részt, akár hivatásos tisztek, akár tartalékosok, akár munkaszolgálatosok voltak, és Önöknek kijár a katonának járó legmagasabb megbecsülés, függetlenül attól, hogy az ország megnyerte vagy elveszítette a háborút. Függetlenül attól, hogy az egész milyen politikai körülmények között történt.

Végül, mivel nem közvetlen bajtársukként állok itt Önök előtt, hanem Magyarország jelenlegi miniszterelnökeként tiszteltek meg meghívásukkal, szólnom kell mai súlyos helyzetünkről. Nem azért vállalkozott ez a kormány és személy szerint én erre a feladatra, mert bennünket bármilyen karriervágy vezérelt volna. Mi nem azért vállalkoztunk, mert bennünket akár anyagi, akár egyéb becsvágy fűtene. Mi olyan feladatra vállalkoztunk – és itt van némi katonákkal közös vonás –, mint azok, akik megpróbálták tisztességgel visszavezetni a Donkanyartól a szétvert magyar hadsereget. Bármit írhatnak rólunk, bármit mondhatnak szemérmetlenül azok, akik idevezették az országot. Szemérmetlenül bennünket vádolnak. Nem mi tettük tönkre ezt az országot, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe, nem mi csináltunk 1300 milliárd forintos tartozást belföldön a magyar államnak, és nem mi csináltunk 21 milliárd dolláros adósságot, és nem mi fejlesztettünk ki egy olyan gazdasági szerkezetet, amelyik megszületésekor már részben elavult volt. Azt se felejtsék el, hogy Magyarország nem egyedül van ilyen helyzetben. Összeomlott az a világrendszer, amelyik 1917-ben született meg, és amelyiknek a válságát láthatják a szomszédságban, láthatják az érintett országokban, hogy milyen gazdasági, társadalmi helyzet alakult ki, az életszínvonal hogyan csökkent. Ne ennek a kormánynak – és ha úgy tetszik, ne ennek a parlamentnek –, ne nekünk tulajdonítsák azokat az iszonyatos terheket és nehézségeket, amelyeket nap mint nap éreznek. Tudniuk kell, hogy mi csak arra vállalkoztunk, hogy megkíséreljük menteni, ami menthető, és megkíséreljük, ahogy Kéri tábornok úr fogalmazott, a virágzó Magyarország felé vezetni. De ez az esztendő iszonyatosan nehéz lesz, de remélhető, hogy a következő esztendőtől elindulunk felfelé. Ne felejtsék el, hogy idegen csapatok megszállása nélkül, Spanyolország, Portugália mit élt át egy diktatúra után, amíg Európa virágzó gazdaságú államává vált. Pedig nem hasonlíthatók össze a viszonyok. Hinniük kell Önöknek abban, hogy ezt meg tudjuk tenni együtt, és nem szabad pesszimizmusba esni, bármilyen nehézség van. Éppen Önök lehetnek tanúink arra, hogy az iszonyatból is ki lehet emelkedni hittel és akaraterővel. Megvan ebben a nemzetben az az erő és tehetség, hogy kiemelkedjék ebből.

De mindennap, mindenhol akad valaki, aki pesszimizmust, hitetlenséget próbál beleszuggerálni ebbe a nemzetbe. Ezúttal nem az utolsó csatlós megfogalmazását, nem a fasiszta nemzetet próbálja ebbe a népbe bűntudatként beleoltani, hanem azt, hogy ez a nemzet nap mint nap tökfilkók kormányzása alatt, kormányzás és kormányzati eszközök nélküli szabad prédának kitett vitorlás hajóként vetődik ide és oda. Ne üljenek fel a hazugságoknak! Ennek a kormánynak szakértői és szakemberei vannak. De több mint négy évtized után egy újrakezdés nem könnyű. És nekünk két, szinte lehetetlen dolgot kell összeegyeztetnünk. Az egyik oldal az igazságtétel, a másik oldal az ország működőképességének fenntartása. Hiába tennénk és teszünk igazságot, hiába mondunk bármi szépet, ha az ország gazdaságilag összeomlik.

Nincs többé Varsói Szerződés, a magyar hadsereg január 1-jétől semmiféle katonai összeköttetésben nincs a Varsói Szerződés katonai szervezetével, megszűntek az alá és fölérendeltségi viszonyok, és a KGST felszámolásának a napjait, heteit éljük.

Erről igen sokan – sajnos sok évtizedes ferde nevelés következtében – elfeledkeztek, és nem értékelik, hogy micsoda történelmi fordulat az, ha 1944. március 19-e óta a nemzet először lesz szuverén, idegen csapatok megszállása nélkül.

Ilyen körülmények között hajtjuk végre ezt a fordulatot, amihez még valamit szeretnék hozzátenni, hiszen sokszor elhangzik: békés átmenettel történik ez az átalakulás. Ezt a békés átmenetet akarta az ország, mert nem akart vérfürdőt, nem akart polgárháborút, és nem akarta az indulatok elszabadulását. És amikor elindultak az átalakulás politikai mozgalmai, akkor ezzel egyetértettek, senki nem kifogásolta, hanem ennek az útját kereste. És ma hangoskodnak olyanok, akik akkor meg se szólaltak.

Igenis a békés átmenetnek ez az ára. Ha nem pusztulnak el a javak, nem pusztulnak el az otthonok, az utcán nem lőnek, akkor az igazságtétel bonyolultabb. Akkor egy működőképes országot átvinni a túlsó partra sokkal nehezebb. És mi erre vállalkoztunk, hogy egyszerre hajtjuk végre a történelmi igazságtételt, és egyszerre igyekszünk működőképes állapotban tartani az országot a nemzet érdekében. És ez nem népszerű feladat. Ez népszerűtlen intézkedéseket jelent. És a népszerűtlen intézkedések reánk hárulnak, és vannak, akik abban a könnyű helyzetben vannak, hogy nem kell osztozkodniuk ebben a felelősségben. Azok nyugodtan kritizálhatnak. Elviseljük. De legalább azok, akik ide vezették az országot, ne tegyenek úgy, mintha semmi közük nem lenne hozzá, és legalább ne nagyképűsködjenek velünk szemben.

Ennyit szerettem volna szólni. Mindazok, akik a Donkanyartól vissza tudtak térni, és képesek voltak az embereiket visszavezetni, azok érezzék át, hogy mi hasonlóra vállalkoztunk, amikor az országot ki akarjuk vezetni a válságból és viszsza akarjuk vezetni egy tisztes, jól működő gazdasággal rendelkező jogállamba. Ebben kérem az Önök segítségét! Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a felemelő megemlékezésnek, a Mátyástemplomban bemutatott szentmisének, amelyik – nyugodtan mondhatjuk – „ökumenikus mise” volt, ha a római katolikus szertartás szerint történt is, mert kormányunk képviseletében éppen úgy, mint a résztvevők személyében a többi egyház hívei vagy akár hitetlenjei is együtt voltak.

Köszönöm, hogy itt lehettem.