A Magyar Demokrata Fórum Kereszténydemokrata Körének 1991. április 20–21-én GyőrMénfőcsanakon rendezett összejövetelén zárszóként hangzott el ez a beszéd, mely világosan vázolja az MDF-ben együtt ható három szellemipolitikai irányzat értékeit. Több száz MDFtag hallgatta a pártelnök összefoglalóját április 21-én.

Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nem előadásra szólt a meghívásom, hanem zárszóra.

A hely, ahol vagyunk, történelmi levegőt áraszt, magyar győzelmek, magyar kudarcok emlékét őrzi. Sajnos, magyar történelmünk nem szűkölködik kudarcokban, vereségekben. Nem olyan messze van innen az 1809-es utolsó nemesi felkelés emlékműve, sok más emlék – itt a ménfői csata emléke, és maga ez az épület. Ez a gyönyörű épület, ezekkel a bolthajtásokkal méltó környezet, méltó hely ahhoz, hogy maga a hely szelleme adjon nekünk erőt a feltámadáshoz, adjon erőt az újjászületéshez és adjon erőt ahhoz, hogy elviseljük mindazt, amit el kell viselnünk ahhoz, hogy elinduljunk egy jobb, egy boldogabb Magyarország építése felé.

Tudom, hogy milyen ellentmondásos, néha milyen ellenszenves a jóról beszélni akkor, amikor a hétköznapok, a mindennapok egyáltalán nem kedveznek, egyáltalán nem kényeztetnek el bennünket, sőt nemegyszer a búskomorság, a bizonytalanság érzése ural bennünket, s akkor jön valaki és elkezd beszélni a boldogabb jövőről. Különösen ellenszenves ez egy olyan országban, ahol már annyit hazudtak, és ahol a hazugság, a mellébeszélés szinte a politika része lett, és ebben az elmúlt évtizedek bővelkedtek.

Éppen ezért nagyon nehéz egyszerre hitelesnek maradni – ami pedig talán az egyetlen személyes ambícióm –, másrészt megmondani a nehézségeket, de a nehézségek mellett azt is megmondani, hogy igenis van remény arra, hogy ez az ország kikerüljön ebből a válságból.

Önök itt két napon keresztül számos előadást hallottak, amiről munkatársaim, barátaim tájékoztattak, és elmondták, hogy milyen jó hangulatban folytak ezek az előadások. Én nem kívánom ezt megismételni, nem kívánom ezeket összegezni, ahogy egy zárszóban illenék, hanem megkísérlek néhány gondolatot, néhány kérdést érinteni a Magyar Demokrata Fórumról, helyünkről a magyar politikában és szólni a jövőről.

Az egyik az, hogy miért is van értelme a kereszténydemokrata kör működésének, a kereszténydemokrata kör önálló szereplésének a Magyar Demokrata Fórumon belül? Mindenki tudja, hogy a Magyar Demokrata Fórumban három eszmeáramlat jelentkezik: az egyik a népi-nemzeti örökség, a másik a nemzeti liberális örökség és a harmadik a kereszténydemokrata szellemi örökségünk.

Ez a három a Magyar Demokrata Fórumban együttesen jelentkezik. Két dolgot kell világosan látni: az egyik, hogy a Magyar Demokrata Fórumban ez a három együttesen kell, hogy jelentkezzék. A Magyar Demokrata Fórum egész politikai programjában, beleértve a gazdasági, szociális programját is, ennek a háromnak együttesen, egymással összhangban kell jelentkezni. Ez különböztet meg bennünket más politikai pártoktól. A mi népi, nemzeti, szellemi örökségünk az, ami Magyarországon mindig is jelentkezett. Jelentkezett az irodalmi népiességben már a múlt században, egy latinos kultúra mellett. Mi mást jelentett Petőfi, Arany János és az az irodalmi népiesség, mint azt, hogy le kell nyúlni a nép mély gyökeréig, és a megújhodásnak onnan kell jönni, a nemzeti újjászületésnek a nép mély rétegeiből kell felemelkednie, onnan kell erednie a józansággal, a nyelvi tisztasággal és a gondolkodással együtt. Ma, a mi programunkban sem jelent mást, mint a népi bölcsességet, a népi józanságot és egy széles értelemben vett magyar gondolkodásnak az örökségét, amelyet a huszadik században újra az irodalmon keresztül, a harmincas évek falukutató szociográfiai irodalmán keresztül emeltek magasba – a teljesség igénye nélkül csak néhány nevet idézünk fel – Németh László, Illyés Gyula, Bibó István és mások. E nevek hallatán világossá válik, hogy ez a népi-nemzeti gondolat sohasem lehet antidemokratikus, sohasem állhat szemben a parlamentáris demokrácia gondolatával, sohasem viselhet el valamiféle diktatúrát.

És ha erre a három személyiségre gondolunk, akkor senki nem mondhatja, hogy a népi-nemzeti gondolat nem európai. Talán Illyés Gyula, Németh László, vagy Bibó István nem volt elég európai? Mucsaiságot vagy mást emlegetni ezzel kapcsolatban igazán nem lehet. Éppen ezért a mi népi-nemzeti gondolatvilágunk, karakterünk ezt jelenti és ez adja az egyik sajátosságát.

Amikor nemzeti liberalizmusról beszélünk, akkor mi arról a jogállamiságról beszélünk, arról a piacgazdasági szemléletről, amelyik a politikában demokratikus parlamentáris intézményrendszert jelent, a gazdasági életben pedig piacgazdaságot. Amikor erről szólunk, akkor arról a nagy örökségről beszélünk, ami a múlt században az addigi abszolutisztikus kormányzással szemben a magyar modernizációnak, a magyar megújhodásnak volt tulajdonképpen a szellemipolitikai műhelye. Ez a nemzeti liberalizmus fogalma nem jelent mást, mint hogy a nemzeti függetlenséget összekapcsolta a jogállamiság és a piacgazdaság követelésével. S megvan rá a történelmi okunk – sok évszázados idegen elnyomás, politikai befolyás –, hogy megkülönböztessük a mi liberalizmusunkat más liberalizmusoktól. A mi liberális eszménk nem jelent mást, mint hogy ez a jogállamiság – ami a parlamentáris demokráciában és a szabad piacgazdaságban jut kifejezésre – nálunk össze van kötve egy erős nemzeti függetlenségi elkötelezettséggel. Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, Wesselényi és sorolhatnám azokat a nagy szellemeket, akik a magyar politikai gondolkodásnak nagy úttörői voltak és létrehozták ezt az egész magyar politikai kultúrát, amitől ha a nemzet eltért, akkor mindig utat tévesztett. Éppen ezért, akiknek nem tetszik ez a jelző, és akik azt hiszik, hogy ez a jelző nem illik a liberalizmus mellé, nagyon is tévednek. Ez igenis egy külön meghatározó jellemzője a Magyar Demokrata Fórumnak, hogy ezt az örökséget, ezt a XIX. századi örökséget éppen így, a nemzeti függetlenség iránti elkötelezettséggel vállalja.

S a harmadik: a kereszténydemokrácia.

A kereszténydemokráciában a demokrácia ugyanazt jelenti, mint a népi-nemzeti és a nemzeti liberális eszmékben, de különös jelentőséget ad az, hogy ez a kétezer éves kereszténység alapvető etikai értékeit, alapvető szellemiségét és azt az egyetemességet jelenti, ami összeköti Európa népeit a késő ókortól, középkortól kezdve, és ez a bizonyos egyetemesség, ami a kereszténységben jelentkezik és megszületett Európában a középkorban, ez kiegyenlíti az elfogultságokat. Ez kiegyenlíti azt, hogy nemzeti alapon a nemzeti gondolatnak az elferdítése útján valamiféle sovinizmus, valamiféle más népeket megalázó, vagy kizáró gondolatvilág érvényesüljön. Ebben a keresztény gondolatban összehozza mindazokat, akik a keresztény értékrendet vallják, és a keresztény értékrendbe az is beletartozik, hogy türelemmel tekint azokra, akik még kívül vannak ezen. Amikor mi a kereszténydemokrácia gondolatáról beszélünk, akkor éppen ezt értjük alatta – hogy vállaljuk az európaiságot, azt a közös európai politikai, erkölcsi értékrendet, ami ezzel együtt jár. Erről több előadó szólt előttem, nem kell részleteznem. És jó, ha újra emlékezünk arra, hogy a II. világháborút követően az egyesült Európát, egyáltalán az európai összefogás, az európai szolidaritás gondolatát, nem olyan politikai pártok kezdeményezték elsősorban – és ez történelmi tény, nem pedig politikai vita –, amelyek korábban akár a nemzetközi összefogást írták zászlajukra, magyarul az egyesült Európa építői nem a különben általam nagyra becsült szociáldemokraták, hanem kereszténydemokrata politikusok voltak.

A második világháború után, amikor éppen azt értékelték a különböző országokban, hogy a nemzeti gondolatnak is lehet egy torzója, lehet egy torz változata, amikor a nemzeti gondolat jegyében egymás ellen fordítanak népeket és elveszítik az öszszetartozó értékeket, egymás ellen fordulhatnak ugyanannak a kultúrának, ugyanazoknak az erkölcsi értékeknek a képviselői. Konrad Adenauer, De Gasperi és Robert Schuman személyében három kereszténydemokrata politikus alapozta meg az európai egységet, és ők voltak azok, akik egy egyesült Európában látták a megoldást, egyelőre a védekezést a keletről fenyegető veszéllyel szemben, eszmékben és akár katonai akciókban, de elsősorban abban, hogy fel kell építeni az új Európa értékeit, és ennek – és ezt hangsúlyozom – a kereszténydemokrácia jegyében kell történnie. Éppen ezért a mostani, a II. világháborút követően kialakult európai kereszténydemokrácia abban különbözik a két világháború közötti, vagy azt megelőző keresztény politikai mozgalmaktól, hogy elvetett minden olyan módszert, elvetett minden olyan formát, ami ellentétes lett volna magával a parlamentáris demokráciával, tehát elvetett minden olyan irányzatot, ami a legkisebb mértékben a politikai diktatúra lehetőségét szolgálta volna. Elhatárolta magát a két világháború közötti olyan keresztény mozgalmaktól, amelyek vétettek volna a politikai demokrácia ellen. Elkötelezték magukat a jogállamiság mellett anélkül, hogy feladták volna a szociális célokat. Ezért miközben a liberális elem, a jogállamiság és a piacgazdaság a nyugati kereszténydemokráciák értékévé vált, megőrizték a szociális elemet. Ezt a szociális elemet a Rerum novarum évében, éppen az évfordulón érdemes megemlíteni, s nem véletlen, hogy a gazdaságpolitikában, a piacgazdaság kiegyenlítő rendszerében a szociális piacgazdaságot tették programjukká, és ezen kívül a nemzeti értékek megőrzése mellett a nemzetek fölött is összekötő egyetemes európai keresztény értékeket helyezték előtérbe. Itt sohasem szabad arra gondolni, hogy az ellentétben állna egy jó értelemben vett nemzeti öntudattal, vagy a hazafisággal, egyszerűen arról van szó, hogy más népeknél, elsősorban azoknál a nagy népeknél, ahol a függetlenség, az állami függetlenség nem kérdés – ott erről nem kell beszélni. Ne higgye senki azt, hogy egy francia, egy olasz, egy német, egy holland vagy egy brit kevésbé elkötelezett nemzeti értelemben, mint mi, magyarok. Csak nekik erről nem kell beszélniük. Azoknak, akiknek az állami függetlenség, az önállóság magától értetődő evidencia, azoknak egyszerűen erről nem kell szólni, de ha valaki ezekben az országokban jár, részt vesz állami ünnepségeiken, látja szertartásaikat, látja politikai megnyilvánulásaikat, alig hiszem, hogy valaki azt mondja, hogy a brit politika megnyilvánulásai nem eléggé britek. Avagy tessék a francia zászlóerdőket megnézni az állami ünnepségeken, vagy mit jelent az olaszoknak vagy a németeknek, hogy ők olaszok vagy németek.

Mi csak azért beszéltük eddig erről és beszélünk ma is, mert nekünk a nemzeti függetlenség nem volt magától értetődő, és még most is élő politikai program. Mint olyan politikus, aki azzal vádoltatott a tizenötmillió magyarral kapcsolatban, hogy nacionalista húrokat pengetek – kijelenthetem, hogy soha nem fogjuk túlhangsúlyozni, soha nem fogjuk külön politikai programmá tenni, csak nyerjük vissza teljes nemzeti szabadságunkat. Amikor ez megtörténik, és nem veszélyezteti senki, akkor mi is kevesebbet fogunk beszélni nemzeti függetlenségről, nemzeti önállóságról, mert nekünk is magától értetődő lesz, mint ahogy ezeknek a nagy népeknek, vagy boldogabb népeknek természetesen nem kell már erről szólni. A mi történelmünk azonban ezt szükségessé teszi.

Egy történetfilozófus egyszer azt mondta: „Boldogok azok a népek, amelyeknek nincs történelmük.” Hát nekünk van. Éppen ezért ez az a három nagy politikai eszmeáramlat, amely a Magyar Demokrata Fórumot jellemzi. Bennünket éppen az különböztet meg más magyarországi pártoktól, hogy ez a három érték együttesen jelentkezik.

Ezek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor miért kell külön köröket alakítani? Miért van jól működő népi nemzeti körünk Budapesten, ahol szintén módom volt szólni, miért van kereszténydemokrata körünk és miért van – egyelőre még kisebb mértékben, igazából nem kiforrottan – nemzeti liberális, mondjuk, klubunk vagy klubjaink az MDFen belül – annak ellenére, hogy ezt a hármat mi együttesen vállaljuk, egymással összeolvasztva, szintézisben.

Azért van értelme, azért van szükség erre, mert jelentkezhet egyik vagy másik érték nagyobb hangsúllyal egyik vagy másik emberünkben, akár tagja az MDF-nek, akár csak rokonszenvezője. Tehát van értelme annak, hogy különkülön is érezhesse az, aki egyikhez jobban kötődik és kevésbé érzékeli, kevésbé kívánja szolgálni közvetlenül azokat az értékeket, amelyeket a nemzeti liberális, vagy a népi-nemzeti jelent, és ő a kereszténydemokrata értékeket helyezi a saját politikai törekvéseiben előtérbe, azt kívánja szolgálni, azt, amelyiknek egyik értelme éppen a hangsúlyozott európaiság, az európai összefogás; ha nagyobb hangsúlyt kíván adni annak, hogy vertikálisan, mélységben ki legyen építve politikai pártként, szociális gondolattal, népfőiskolai mozgalmakkal és egyéb ilyen törekvésekkel, érezhesse, hogy megvan a maga sajátos tere az MDFen belül, ahol persze mások is találkozhatnak. Tehát ez az egyik oka, egyszerűen egy praktikus lehetőség arra, hogy különkülön is, ha valaki egyikre vagy másikra azért nagyobb hangsúlyt kíván helyezni, megtalálja a számára legközelebb álló eszmeáramlatnak a fórumát, ahol azt képviselheti.

A másik egy kicsit elméletibb, egy kicsit teoretikus. Az, hogy szellemi műhelyeket kell alkotni, olyan műhelyeket, ahol azokat az értékeket, amelyeket ez a politikai párt képvisel, le kell fordítani a huszadik század végének a nyelvére, hogyan értelmezzük a huszadik század végén e három nagy örökséget, három nagy értéket, hogyan alkalmazzuk őket. Ehhez szükség van ezekre a szellemi műhelyekre. Éppúgy a népi nemzeti körnek is meg kell találnia műhelyként, hogy mit jelent a Németh Lászlói, Illyés Gyulai, bibói örökség. Nem azt jelenti, hogy mindenhol csak idézgetni kell és csak afféle hivatkozási forma lehet, mint ahogy a kereszténydemokráciánál sem erről van szó. Azt hiszem, hogy a marxizmus–leninizmus hét évtizede után, nálunk is majd fél évszázados uralma után az idézgetést megutálta ez a nép, megutálta a hivatkozásokat. Nem arról van szó, hogy állandóan az elődöket citáljuk, hanem arról, hogy alkalmazni tudjuk ezeket az értékeket és megpróbáljuk őket a század végének, a századfordulónak élő szellemi örökségévé tenni és ezekből épülni, ezeket újrafogalmazni. Ezért van értelme, hogy legyen külön egy kereszténydemokrata kör, egy olyan kereszténydemokrata kör, ahol a kereszténydemokrata gondolatvilág legmodernebb huszadik századi értelmezését fogadjuk el, és megfogalmazzuk, amit ma ezalatt értünk.

Itt mindjárt szólni kell arról, hogy a gyakorlatban miben különbözik az MDF más politikai pártoktól, amelyek szintén vallják ezt az örökséget. A nemzeti liberalizmusban kifejezésre jutó nemzeti demokrácia gondolatát vállalja, vállalta a klasszikus régi küzdő Független Kisgazdapárt is. Vállalt keresztény értékeket is, természetesen mindezt egy bizonyos társadalmi kör érdekeinek közvetlen képviseletével összekapcsolva. A Kereszténydemokrata Néppárt – az elődje is, a Barankovics-féle Demokrata Néppárt, amelyiknek Győrben nagy hagyományai voltak, hiszen a Hazánk című lap régen is, majd később is jelentős örökséget jelent –, a Kereszténydemokrata Néppárt is egy modern politikai párt, modern kereszténydemokrata párt, de magát világnézeti pártnak minősíti. Világnézeti pártnak, nem programpártnak. Vannak a világban és Nyugat-Európában világnézeti pártok, de a pártok többsége – pl. a CDU–CSU és más nyugat-európai kereszténydemokrata pártok – nem világnézeti pártnak minősíti magát, hanem programpártnak. A Magyar Demokrata Fórum ilyen programpárt. Mi egy választási programpárt vagyunk, egy olyan mozgalom, amelyik ezeket az értékeket együttesen vállalja és vallja, és a gyakorlatba kísérli meg bevinni.

Ez az tehát, amiért mi itt együtt vagyunk, és ezért volt fontos, hogy ebből az alapszabályunkban is szereplő három eszmeáramlatból, gondolatkörből az egyikre koncentrálva, azt újragondolva, annak értékeit összegezzük, s megfogalmazzuk, hogy a politikától egészen a gazdaságpolitikáig a gyakorlatban mindez mit is jelent.

Amikor 1988-tól a Magyar Demokrata Fórum már szervezetként is előtérbe került, amikor a második lakitelki találkozót követően már megfogalmazta eszméit, már akkor utalt a politikai örökségre. Már a lakitelki nyilatkozat közvetve tartalmazta a kereszténydemokrácia vállalását, amikor az elődpártokra utalt – akkor, amikor még pártokról nem volt tanácsos beszélni és nem volt szó még párttá alakulásról. A Fórum már az első országos gyűlésén világosan megfogalmazta ezt az értékrendet és programjába már akkor bevette a kereszténydemokráciától átvett szociális piacgazdaság fogalmát. Ez már az első irányelvekben szerepelt. A Magyar Demokrata Fórum, amelyben először nagyobb hangsúlyt kapott a népi-nemzeti vonal, aztán kiegészült a liberális, a nemzeti liberális gondolatvilággal, így állt valóban három lábra és vált egyenrangú nagy erejévé a kereszténydemokrácia gondolata. Azt mondhatom: a Magyar Demokrata Fórum azért válhatott, azért vált az 1990-es választások győztes politikai pártjává, mert vállalta a kereszténydemokrácia értékeit is és a kereszténydemokráciával vált Európa számára is egyértelműen érthető politikai párttá. Ez járult hozzá ahhoz, hogy Nyugat-Európában és másutt is elfogadták a Magyar Demokrata Fórumot partnerpártnak. Azáltal, hogy vállalta ezeket az értékeket, világos partnerpártjává vált a modern világ nagy kormányzó, vagy nagy ellenzéki pártjainak Ezért volt ez fontos, mert a mély magyar gyökerekkel rendelkező irányzatokból, mint a népi-nemzeti mozgalom, mint a nemzeti liberális gondolatvilág, a kereszténydemokráciával vált mindenki által érthetővé a világban, és a 90-es választásokon olyanokat is magunkhoz vonzhattunk – elveink őszinte megvallásával, ennek a politikai programnak egységbe állításával –, akik esetleg éppen ezáltal és ezért csatlakoztak hozzánk, vagy ezért szavaztak reánk, mert vállaltuk és képviseltük, és képviseljük a kereszténydemokrata értékeket. Ezért olyan fontos, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak kereszténydemokrata jellege megmaradjon, markáns képviseletet kapjon, és ezzel világos legyen mind belföldön, mind külföldön a mi politikai pártunk irányvonala.

Így váltunk tagjává a Kereszténydemokrata Internacionálénak, így váltunk tagjává az európai demokrata pártokat összekapcsoló EDUnak, amely szintén magában foglalja a kereszténydemokrata irányzatú pártokat és néppártokat. Valamennyi nagy nemzetközi szervezetnek ezáltal vált a Magyar Demokrata Fórum megfelelő partnerévé. Az elsők voltunk abban, hogy világosan meghatároztuk helyünket az európai pártstruktúrákban. A Szabad Demokraták Szövetsége csak a legutóbbi időben döntötte el többéves tanakodás és töprengés után, hogy mivé váljék, a két lovon ülés nehézségét áthidalja a szociáldemokrácia vagy a liberális mozgalom választása között. Most léptek be – egyelőre megfigyelőként – (1993-ban már teljes jogúan – a szerk. megjegyzése) a Liberális Internacionáléba és döntötték el, hogy mégsem szociáldemokraták.

A többi párt, mint a Magyar Szocialista Párt, szintén foglalkozik és foglalkozott ezzel a kérdéssel és szeretne szociáldemokrata párt lenni.

A Fidesz – és ezt világosan meg kell mondani – első pillanattól kezdve vállalta, hogy egyike az európai liberális pártoknak. Homogén volt ebben a programja, homogén volt az elkötelezettsége. De ezek a politikai irányzatok csak így képzelhetők el, és csak úgy, ha világosan megmondják helyüket a világban. Akkor értenek bennünket. Ennek vannak gyakorlati következményei is: el kell dönteni, hogy hol ülünk az Európa Parlamentben, hol ülünk az Európa Tanács parlamentjében? Nem lehet a mi képviselőinknek tanakodni a folyosón, hogy na, hova csatlakozzunk? Egyikünk ide ül, a másik oda. Ez megint a hitelesség kérdése. Egy országnak világosan meg kell tudni mondani, hova tartoznak a politikai pártjai.

Éppen ezért kell szólnom arról, amiről ebben a formában még nem szóltam, de most az első alkalom: elhangzott egy nyilatkozat arról, hogy az MSZMPből kilépett Pozsgay Imre, és Bíró Zoltán, aki a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, első ügyvezető elnöke volt, zászlót bontott – még nem fogalmazták meg pontosan –, de egy új politikai mozgalmat kívánnak együttesen elindítani, és ezt ma külön is bejelentették. Ez természetesen választ kíván tőlem is, hiszen a kérdés fel van téve. Ők sem személyi vonatkozásban szóltak erről, én sem személyi vonatkozásban kívánok szólni. Előre szeretném bocsátani, hogy Pozsgay Imre igen nagy érdemeket szerzett az átalakulás történelmi feladatot ellátó politikai figurájaként, aki az elmúlt esztendőkben az átalakulás érdekében dolgozott és vállalta azt, hogy reformkommunistából demokratává válik. Bíró Zoltán és azok, akiket vele együtt zártak ki az MSZMPből – Bihari Mihály, Lengyel László és Király Zoltán – különböző politikai pártokban, mozgalmakban kerestek helyet. Bihari egy ideig szociáldemokrata főtitkár volt, Király Zoltán a Demokrata Fórum képviselőcsoportjához csatlakozott, majd kilépett, Lengyel László függetlenségében írja cikkeit, egyre inkább ellenünk, de ez a négy ember, aki tulajdonképpen e körhöz tartozott és az MSZMPből kizáratott, az átalakulásnak éppúgy fontos szereplői, mint akár Németh Miklós, az előző kormányfő, aki szintén ennek az átmenetnek a képviselője. Ezeket az embereket, akik megjárták ezt az utat, mint Szűrös Mátyás és mások, igenis nagyra kell becsülni, hogy képesek voltak felismerni azt a történelmi folyamatot, hogy vége a kommunista rendszereknek, a kommunista rendszerek csődbe jutottak és e csőd repeszei, ennek a csődnek, az összeomlásnak a romjai hullanak vissza erre az országra. És azért jó, hogyha erre emlékeztetünk, hogy nem Magyarország jutott csődbe, nem mi vagyunk valamiféle mély, nagy válságban, hanem a tervutasításos gazdasági rendszer, a kommunista politikai rendszerek jutottak válságba és omlottak össze. És mivel ez itt érvényesült Magyarországon, ennek a válságnak a romjain kell nekünk felépíteni az új országot. Jó, ha ezt tisztán látjuk. Ezen összeomlott világrendszer romjainak eltakarítása közben kell felépítenünk az újat, és hálásak lennénk ellenfeleinknek, akik esetleg az építkezésben is részt vettek, hogy amikor ennek romjairól van szó, akkor azt ne kenjék reánk.

Amikor konkrétan reagálok, mivel egy új politikai mozgalom, egy új politikai párt körvonalai bontakoztak ki, amikor Pozsgay Imre és Bíró Zoltán együttesen meghirdették ezt a zászlóbontást, akkor személyük iránt megbecsülésemet fejezem ki, mert nem kételkedem jó szándékukban, hogy egy olyan politikai mozgalmat akarnak teremteni, amelyik ebben az átalakulásban részt vesz és hozzájárul az átalakulás sikeréhez. De mivel politikai ellenfélként, de legalábbis politikai versenytársként lépnek fel, akkor nekünk kötelességünk erről szólni, hogy világos legyen az állásfoglalásunk – mint ahogy mindig világosan megfogalmaztuk minden párthoz a viszonyunkat.

Ez a politikai mozgalom, ahogy értelmezték és ahogy meghirdetik, nem egyszerűen politikai párt kíván lenni – egy a többi közül –, hanem egy hiányt kíván pótolni, ami a többpártrendszerben kialakult és ami az emberek számára hiányérzetet jelent, mert egyik párt sem elégíti ki. És a sok párt, amelyik kialakult, nem tudja a közvéleményt kielégíteni. Ez az, ami az ország mai állapotában valóban hiányérzetként jelentkezik. A hiányérzetnek van egy természetes része: a magyar társadalom nem szokta meg az egymással vetélkedő politikai pártokat. Nem szokta meg a parlamentben dúló politikai harcokat, hiszen nem sokan maradnak ébren a BBC és a német televízió meghallgatására, hogy látnák, amikor csak néhány ember marad bent az ülésteremben, vagy hogy veszekednek, vagy akár verekednek is, mint a japán vagy olasz parlamentben. Az életszínvonal csökkenése közepette az emberekben él a vágy, hogy ne veszekedjenek ott ezek, hanem legyenek valamilyen nagy egységben és valamilyen közös gondolkodással oldják meg a feladatokat.

Hát kérem, ez nem megy együtt! Hogy nem akarunk diktatúrát, nem akarunk egypártrendszert, hogy egymással valamilyen nagy egyetértés legyen. Ez a többpártrendszer! És amikor arról szólnak, hogy hatvan, hetven politikai párt van – Bíró Zoltán említette mai rádiónyilatkozatában –, ezt én nem tartom helyesnek, mert amikor még ellenzékben jártuk a világot, mindig megkérdezték Amerikában és Angliában, mindenhol, hogy hogy is van, hány párt van maguknál? Akkor is már számolták, hogy harmincat jegyeztek be, harminckettőt, harminchárom politikai pártot. Azt mondtam – ez mind nem számít, a magyar parlamentben biztos vagyok benne, hogy nyolc pártnál kevesebb lesz képviselve. Hat lett belőle. Tehát arra hivatkozni, hogy ennyiféle párt – nem lehet. Ez minden országban van, hogy egy kártyaparti vagy asztaltársaság magát ezentúl pártnak nevezi, mert otthon könnyebb elszámolni a távollétről. Éppen ezért ez nem fontos. Az a lényeg, hogy hány működő, cselekvő politikai párt van.

Amikor egy országban az átalakulás politikai következményei miatt elégedetlenség van, elégedetlenség van a mi pártunkban, a Magyar Demokrata Fórumban is, csalódottság van, mert nem ezt várták. Jobbat vártak. Amikor az országban politikai közöny van, nem mennek el a helyi vagy időközi választásokra, nem vagyok benne biztos, hogy ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy most megint valamiféle újfajta „népfrontra” van szükség. Megint valamiféle olyan mozgalomra volna szükség, amelyik a nagy nemzeti egységet akarja meghirdetni. Ez kérem ellentétes azzal, amiért küzdöttünk, ellentétes egy politikai többpártrendszerrel, ahol az érdekek jutnak kifejezésre egymással szemben, és ennek van egy működési mechanizmusa. Erre nem megoldás, hogy visszatérjünk egy olyan gondolathoz, ami valamiféle újfajta népfrontban kívánná a nemzeti egységet megteremteni. Ezzel nem értek egyet, mert ez megint olyat akar megteremteni, ami idegen a működő parlamentáris demokráciáktól és idegen a szociális piacgazdaság rendszerétől, és idegen attól, ami felé tartunk.

Másrészt helytelen politikai hiányérzetekre, maradékvásárra politikát építeni. Van az átmeneti korokban mindig egy időszak, amikor a csalódottakra is lehet építeni. De én hiszem azt, hogy nem lehet politikai mozgalmat arra építeni, hogy akik kimaradtak ezekből a politikai pártokból, akik kimaradtak mindenből, azokból most megszervezzük a csalódottak, a maradék szimpatizánsok, az egyébként valamilyen politikai eszmék iránt szimpatizálók csoportját. Nem értek vele egyet. Tehát nem az ellen van kifogásom – sőt híve vagyok annak –, hogy olyan tehetséges politikusok, mint Pozsgay Imre és mások, bontsanak zászlót, segítsenek az újjáalakításban, az újjászervezésben, formálják meg politikai akaratukat, de ne idegen struktúrákkal, egy rendszeridegen szerkezettel próbáljuk ezt megvalósítani. Ha politikai demokráciáról, parlamentáris demokráciáról és szabad szociális piacgazdaságról beszélünk, akkor vannak politikai pártok, amelyek a parlamentben és a parlamenten kívül vívják a küzdelmüket. Vannak társadalmi mozgalmak, ilyen a népfőiskola mozgalom is, vannak olyan társadalmi mozgalmak, amelyek különböző célok érdekében megszervezik a társadalmat, vannak érdekvédelmi szervezetek, az lehet kérem parasztszövetség, gazdaszövetség, gyáriparosok szövetsége, vállalkozók szövetsége, azaz a munkaadók szövetsége, és lehet a munkavállalók szövetsége, magyarul a szakszervezeti mozgalom. Ez mind része egy működő modern ipari társadalomnak. Ha bármelyik hiányzik, akkor felborul az egyensúly. Kellenek a politikai pártok, kellenek az érdekvédelmi szervezetek, és kellenek a társadalmi mozgalmak. De ebbe a rendszerbe nem lehet más szerkezeteket belevinni, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy egy egypártrendszerben, vagy egy más, pártstruktúrák nélküli, alkotmányos politikai rendszerek nélküli társadalomban képezzenek valami centrumerőt politikai eszmékben. Lehetnek azonos politikai eszmékre hivatkozó pártok, lehet egy országban többféle olyan párt, amelyik magát tartja igazi kereszténydemokratának, igazi liberálisnak, igazi szociáldemokratának, és utána a politika versenyében megméretik, és a szerint, ahogy megítélik a választásokon, maradnak lábon. És az is igaz, hogy egy működő európai demokráciában szükség van azokra a politikai értékekre is, amelyeket nagyon leegyszerűsítve szoktak centrumnak, jobbközépnek, balközépnek nevezni, vagy akár összemosva baloldali értékeknek. Ezeket nagyon nehéz megkülönböztetni, mert a baloldaliság alatt sokan szociális érzékenységet értenek. A jobboldaliság ebben a térségben nagyon kompromittálódott, mert azt nagyon könnyen összetévesztik a náci vagy fasiszta politikai eszmékkel, vagy leegyszerűsítik csak konzervativizmusra, de ennek is más értelme van nálunk, mint ahol ezek az értékek másképp jelentkeztek. Furcsa módon még mindig Kossuth Lajosnak van igaza, aki 1868-ban azt írta, hogy annak, hogy jobb vagy baloldali a parlament padsorain kívül nem sok értelme van. Igazán világosan nehéz megfogalmazni. De ha baloldaliságon, baloldali eszméken azt értjük, hogy szükség van egy modern európai országban a szociális érzékenységre, szükség van bizonyos politikai eszmék képviseletére, amit leegyszerűsítve a szociáldemokrácia vagy egy baloldali liberális párt jelent, akkor azt mondom, hogy igenis szükség van rá. Attól van egyensúlyban egy ország, hogy a konzervatív értékektől ezeknek az úgynevezett baloldali értékeknek a képviseletéig mindennek helye van a politikai palettán. Ha ezt akarja egy politikai irányzat vállalni, akkor azt mondom, hogy erre szükség van. De amelyik a kiesetteket akarja összefogni, csak a politikai életben helyüket nem találókat, vagy a különböző más pártokból kiesetteket, és ezt valamilyen ködös centrummozgalommal megjelölni, azzal azért nem értek csak egyet – nem a személyek miatt –, mert ennek a gondolatnak, ennek a szerkezetnek nincs helye egy modern parlamentáris demokráciában. Az idő majd eldönti, hogy továbbmenneke erről, hogy politikai pártként fogjáke a helyüket megtalálni, és akkor kiderül, hogy vagy ők, vagy én tévedtem.

Az egyéb kérdésekről: az előadásokban már minden kérdést érintettek, ami most előttünk áll, ezek közül belpolitikai szempontból a legfontosabb és alapvető kérdés a tulajdonviszonyok rendezése. Ez az a kérdés, amelyik a legnagyobb tömegeket foglalkoztatja ebben az országban, azokat is, akik remélik a tulajdon egy részének visszaszerzését, és azokat is, akik attól félnek, hogy mások tulajdonhoz jutnak régi jogon, és ők ebből kimaradnak. A tulajdonviszonyok rendezése és a tulajdonkérdés tehát ma a legégetőbb kérdése az országnak, és ez a kárpótlási törvényjavaslatban jutott kifejezésre, amelyről az Országgyűlés a jövő héten fog feltehetően dönteni.

Először is azt szeretném megindokolni, hogy ebben a törvényjavaslatban mi miért látunk megoldást.

Először is a tulajdonviszonyok kérdésének rendezésére sem gazdaságilag, sem politikailag, sem jogilag, sem erkölcsileg nincs tökéletes megoldás. Ezt szeretném leszögezni. Tehát aki ezt a törvényjavaslatot, ezt a koncepciót támadni akarja, az mindig sikert arathat. Ha azt mondja valaki, hogy ez a törvény nem állítja helyre a tisztességes magántulajdont, felvetődik a kérdés, hol a határ? Elfogadja a ’49-es állapotot, a ’47-est, a ’45-öst, a ’39-est? Hol az igazi jogi indokoltság arra, hogy ne lehetne ellenérvet felhozni?

Ha azt veszem, hogy mi történt jogi értelemben az egykori történelmi Magyarország lakóival – a két világháború közötti jogviták keretében ezzel is foglalkoztak –, akik tisztességes magyar állampolgárként vesztették el a mai határokon túl a tulajdonukat s földönfutóként ide érkeztek, azoknak is lehet igényük. Az is mondhatja azt, hogy neki volt valamije, aki 1918 után magyar állampolgárként ide érkezett. Mások elmentek, de korábbi tulajdonukat kívánják vissza. Kaptam olyan levelet, aki a ’39 és előtte lévő tulajdonok visszaállítását követelte, és a jogállamiság megsértésével vádolja a kormányt. De az a család 1711-ben a Rákóczi, Bercsényi család elkobzott birtokaiból részesült. Menjek tovább? Nézzünk minden uralomváltozást, beleértve a török háborúkat, beleértve a Mohács előttit és minden mást – kérem, hamarosan kikötnénk Árpádnál.

Tehát nem lehet tökéletesen, jogszerűen a tulajdoni rendszert rendezni. Ezt szeretném egyszer leszögezni. Morálisan ugyanígy. Kinek van igaza? Erkölcsi szempontból sem lehet tökéletes megoldást találni. Gazdaságossági szempontból? Azt mindenki sokféleképpen értelmezheti. Most egyik oldalon úgy állítják be, hogy a kialakult állami gazdasági, termelőszövetkezeti rendszer bármilyen változtatása katasztrófához vezet. Úgy beszélnek egyesek, mintha mi valami olyat akarnánk, ami tönkreteszi a jól működő termelőszövetkezeti és állami gazdasági rendszert, ami eddig csodálatosan működött. Hát kérem, szó sincs arról, hogy csodálatosan működött. Ha ez csodálatosan működött volna, akkor nem került volna az ország egésze ilyen gazdasági nehézségbe. Tehát erről sincs szó, hogy mi egy tökéletes rendszert akarnánk szétverni. Természetesen arról sincs szó, hogy az a birtokrendszer és birtokforma, ami kialakult az 1947 körüli időre, visszaállítható lenne, és hogy az működőképes lenne. Nem azért, mert egyszerűen rossz, hanem azért, mert a világ mai mezőgazdasági termelési rendszere, struktúrája nem teszi lehetővé, hogy hosszú távon lábon maradjanak olyan kisbirtokok. Néhány holdas gazdaságok, vagy egy háztáji gazdaság jól működhetett egy rosszul működő nagyüzemi rendszer mellett, azzal szimbiózisban élve – lehetett onnan különböző dolgokat jogosan vagy jogtalanul szerezni. De ha ezt a piacgazdaságra építjük, és ezt arra építjük, hogy nekünk termékeinket el kell tudni adni Európában és a világban, akkor kialakulnak bizonyos birtokegységek, amelyek képesek működni. Hát kérem, sem egy nagy állami gazdaság és egy azon alapuló rendszer nem képes rentábilisan működni, sem egy régi típusú termelőszövetkezeti rendszer, sem egy régi típusú kisgazdaság. Európában is kialakultak azok a termelési formák, amit elbír a kertészet, amit elbír a gyümölcs és zöldségtermelés, amit elbír az állattenyésztés. A szomszédos Ausztriában 5070 hektár alatti birtoktesten – itt Burgenlandban és AlsóAusztriában – rettegnek tőle, már most sem képesek piacon maradni, és a tengerentúlon még sokkal nagyobb területekről van szó. És nem lehet állattenyésztést folytatni kérem AlsóAusztria száraz területein, hanem csak az alpesi részeken, mert különben a tej előállítási költsége olyan magas, hogy nem tudják a piacon értékesíteni.

Összevissza lehet beszélni, de aki végigjárta ezeket a területeket AlsóAusztriában, és beszélt az ottani parasztszövetséggel, az tudja. Már két-három éve azzal foglalkoznak, hogy milyen termelési rendszert, milyen termékszerkezetet kell kialakítani ahhoz, ha a Közös Piac tagjai lesznek.

Ebben a térségben az elmúlt években kialakult egy olyan mezőgazdasági rendszer, amelyik a szovjet piacra volt állítva, arra, hogy mindent el tudunk adni a keleti piacokon, el tudunk adni a harmadik világban. Nem csodálkozhatunk, hogy most itt tejválság keletkezett, sertéshústúltermelés és nagyon könynyen a határán vagyunk a gabonaexport nehézségeinek. Kérem, 1905-ben, 1904-ben azért voltak aratósztrájkok, s azért volt bolettarendszer – az öregek ismerik a 30as évekből –, mert nem lehetett megfelelő áron eladni a gabonát. Amikor az első világháború előtt az ukrán fekete földön megindult a nagyarányú gabonatermelés és gabonaexport Európa felé, akkor jelentkezett Kanada. Ausztrália mint gabonaexportőr, akkor a magyar mezőgazdaságot gabonaválság fenyegette. Annak köszönhettük, hogy itt fel lehetett futtatni ilyen mértékben a gabonaágazatot, hogy Lenin megteremtette nekünk a szomszédban a szocializmust, és a kolhozrendszerrel olyan mezőgazdasági rendszert sikerült teremteni, hogy a jó termő Oroszország importőrré vált. Ha ez nem következett volna be, akkor ezt nem lehetett volna végrehajtani, ami itt kialakult. Ez most ránk szakadt. Nem azért, mert ügyetlenkedtünk, hanem arról van szó, hogy összeomlott egy 70 év alatt kialakult gazdasági rendszer KeletEurópában, amelyikhez sajnos a megszállás és a politikai diktatúra következtében alkalmazkodott az egész magyar gazdasági élet, részesévé vált a szovjet birodalmi piacnak és a körülötte lévő államok piacának. Egyszerűen erre álltunk rá, erre állt rá a magyar mezőgazdaság, oda szállítottunk, erre állt rá a magyar ipar, így fejlesztették ki a magyar nehézipart, így alakult az egész magyar gazdaság szerkezete, hogy arra néztünk és a Szovjetunió volt Magyarország első gazdasági partnere. Ma a magyar exportban a szovjet részesedés 20% alá, az öszszes többi „szocialista” országé pedig 10% alá esett. Ma Magyarország áruinak 30%-át tudja még e pillanatban eladni a volt szocialista tábor területén. Ez már jóval kevesebb, mint a fele annak, mint amit korábban erre a területre tudtunk exportálni. Lássunk néhány olyan számot, ami megvilágítja a helyzetünket. Jót és rosszat!

Magyarország devizatartalékai, amelyek a magyar gazdaságipénzügyi stabilitás alapjai, megháromszorozódtak egy év alatt, a mi kormányzásunk alatt. A kétségbeesés határán állt az előző kormány utolsó napjaiban. A devizatartalék 700 millió dollár körül volt és már az alá ment. Mindennapos vendégem volt a nemzeti bank akkori elnöke, pedig még csak az ellenzék valószínűsített miniszterelnöke voltam. Arra kértek, hogy írjak levelet az amerikai pénzügyminiszternek, Bradynek, amiben kérjem az Egyesült Államok támogatását a Nemzetközi Valutaalapnál és a Világbanknál. És együtt írtuk már Németh Miklóssal a levelet. Ő volt még a miniszterelnök. Már olyan mélyen volt, és most arról beszélnek, hogy ez a kormány sokkal roszszabb; szakértők hiányoznak. Hát kérem ez volt akkor, és ehhez viszonyítva most egy még le nem hívott, de bármikor lehívható biztonsági tartalékkal Magyarországnak közel kétmilliárd dollár a devizatartaléka. Ezt persze nem láthatják a mindennapok küzdelmeivel elfoglalt emberek. A nagy szakértőktől, akiktől soha senki nem kér semmit számon, mert nem ülnek az én nem éppen kényelmes székemben, senki nem kérdezi meg, hogy mit mondtak tavaly és azelőtt, amikor megjósolták Magyarország gyors inflációját, és arról károgtak, hogy itt ugyanúgy, mint Lengyelországban és Jugoszláviában, nagy infláció lesz! Hát kérem nem lett 60%os, 70%os, amit jósoltak, hanem 30% körüli. Hát ez az egyik eredmény, de ezt nagyon nehéz hangsúlyozni, mert ez negatív eredmény, de hogy Magyarországon nem szabadultak el az árak, az éppen ennek köszönhető.

Továbbá: olyan állapotban, amikor ebben az országban a szovjet piac és a keleti piac összeomlásával olyan súlyos helyzet alakult ki, hogy valóban sertések ezreit nem tudják eladni, nem tudják felvásárolni, amikor nem tudjuk egy év alatt az öszszeomlott szovjet piac mellett eladni az áruinkat, akkor persze nem vigasz az az egyes embernek, hogy a magyar gazdaságnak az export 70%-át kellett úgy alakítani, hogy Nyugat felé és a kemény valutás piacok, régi kemény valutás piacok felé menjen.

Ezt a fordulatot, amit egy ilyen átállás jelent, és hogy ez sikerült, azt hiszem, ezt is az eredmények közé kell sorolni.

Itt mindenki borúlátóan összeomlásról beszél – és valóban úgy van, hogy minden héten háromszor kiül valaki a televízióban vagy rádióban és elmondja azt, hogy milyen kilátástalan a jövő, és erről cikkeznek, és lehetőleg azt állítják, hogy milyen ostoba a magyar külpolitika vagy a magyar politika, ha összehasonlítjuk a csehekkel, lengyelekkel. Mindenki okosabb már ebben az országban kérem, és mindenki okosakat tud mondani, és mindenkinek van egy jó ötlete, amivel el tudja keseríteni az országot nap mint nap. (Szerencsére annyi idegen szóval, hogy néha nem mindenki érti!)

Ezt teszik igen gyakran a sajtóban is.

Nekem soha nem az egész sajtóval volt bajon, és nem mindenkivel, én nagyon sok korrekt, tisztességes újságírót ismerek, akik korrekt elemzéseket írnak, és sajnos sokszor a saját kollégáik között is nehéz helyzetben vannak. És azt sem veszem zokon, hogy a sajtóban éles kritikával kell írni, és meg kell mondani azt, ami a közvéleményben él, és szembe kell állítani, nehogy elaludjanak a miniszterek vagy a miniszterelnök, és odafigyeljen. Ezért csak hálával tartozunk, ezzel mélyen egyetértek. És azt sem várom el, hogy a sajtó feltétlenül mindig következetes legyen. Mert a sajtónak nem feltétlenül kell következetesnek lenni, hiszen egy tükröt kell tartania az események elé. Ha egy angol lap – hogy ne csak Magyarországról beszéljünk –, azt írhatta Thatcher asszonyról, hogy nem konzultál a munkatársaival, nem tárgyal meg előre, hanem tekintélyelvi alapon rögtön maga dönt – és ez micsoda bűn! –, most ugyanaz a lap azt írja, hogy az új miniszterelnök Major konzultál, ahelyett, hogy rögtön döntene! Ezen lehet bosszankodni, de ez a dolga, hogy erre a két dologra figyelmeztessen.

Elmondtam más helyen is, az MDF sajtóértekezletén – sajnos, nem idézték –, hogy éppen egy Izraelből hazalátogatott újságíró barátom mondta, amikor a sajtó egyes megnyilvánulásairól volt szó, hogy ezen soha ne bosszankodjak. Az izraeli sajtó arabbarát cikkeket szokott írni, amikor hullanak a Scud rakéták. Ettől kezdve megvigasztalódtam, úgyhogy ha még ott is így van, akkor ezen igazán nincs mit bosszankodni.

Ezek a tények, amiket elmondtam, hogy mit jelent a magyar gazdaság számára a devizatartalékok ilyen arányú növelése, mit jelent az, hogy átállítottuk a magyar gazdaságot ilyen irányban, és ilyen exporttal sikerült ezt elérni. Ahhoz, amikor a Szovjetunió ebben az elmúlt három hónapban még jóformán semmit sem tudott fizetni. Nem azért, mert bennünket büntetni akarnak – azoknak sem fizetnek, akiknek akarnának. Egyszerűen a szovjet gazdaság olyan állapotban van, hogy nem képesek fizetni. A mi külkereskedelmi aktívumunk a Szovjetunióval szemben, amivel nekünk ténylegesen tartozik a Szovjetunió, az már a másfél milliárd dollárt meghaladta. Ez azt jelenti, hogy ez még növekedik. A csapda abban van, hogy egyik oldalon ezt növeljük és szállítsunk tovább annak reménye nélkül, hogy ezért ellenértéket kapunk, vagy le kell állnia az üzemeknek, amelyek kizárólag a szovjet piacra termeltek. Ennek súlyos következményei vannak. Nem tudjuk eladni a disznóinkat, nem tudjuk eladni a gabonát, nem tudjuk eladni az élelmiszerexporttermékeinket, a nehézipari termékeinket, mert nem tudnak érte fizetni. Most egy bizottsággal megpróbálunk változtatni ezen, és ennek érdekében folytattunk tárgyalásokat a szovjet miniszterelnökkel is és más szinteken is. Ennek érdekében keressük a formákat, és a kereskedelem minden formáját a készpénzfizetéstől a bartellkereskedelemig azért, hogy átmenetileg meg tudjuk menteni azokat az üzemeket, amelyek átállnak; addig, amíg átprofilírozzák magukat. És minden szinten, a központi kormánytól a köztársaságokig, vállalatokig, minden szinten eladhassunk. Ügyetlenül vagy rosszul intézzük ezeket a dolgokat? Hát kérem, mutassanak egy példát, ahol ezzel ellentétesen jól sikerült. Én a legjobb helyen érdeklődtem, a finneknél, akiknek a legjobb tapasztalataik vannak a Szovjetunió ismeretében, a szovjet kereskedelem ismeretében, a legjobb nevük van a Szovjetunióban, mert Finnország egy bizonyos politikai magatartással a Szovjetunió számára különleges helyzetet vívott ki – még a vacsorákat is a helsinki Stockmann áruházból szállították a moszkvai fogadásokra repülővel az elmúlt években –, és Finnországban igenis jól működő piacgazdaság volt, egyike az európai csodáknak, nemrég még úgy emlegették, mint Európa Japánját. Ma Finnország súlyos gazdasági nehézségekkel küszködik, és nem tudja megoldani. És a finn politikusok is azt mondták, hogy rendkívül nehéz tárgyalni, és nem tudták elérni ezeket az eredményeket egyszerűen azért, mert a legsúlyosabb a válság, a Szovjetuniónak nincs módja fizetni. Elmondtam már sokszor és sok helyen, hogy felajánlottuk már tavaly júniusban Rizskov akkori miniszterelnöknek – kétoldalú tárgyalásokon is –, hogy akár felépítünk egy vásárcsarnokot Moszkvában arra, hogy magyar élelmiszereket vigyenek ki. Azt mondta: megtehetjük, de nem tudnak fizetni. Hát erre kérem, nem vállalkozhattunk. Tehát bármilyen keserű, bármilyen szomorú, nekünk tudomásul kell venni azt, hogy itt van egy átmeneti időszak, ami bennünket sújt.

Ezért nem azt vesszük zokon a kormány nevében, ha valaki kritizál, ha valaki rámutat a hibákra, ha valaki ötletekkel jön, de azt helytelenítjük, ha valaki azt mondja, például az adósságunkra, hogy meg kell mutatni a nemzetközi tárgyalásokon, és be kell bizonyítani, hogy a nyugati nagy bankok, a nyugati kormányok hozzájárultak ahhoz, hogy itt ennyi legyen az adósságunk – hát akkor most engedjék el! Ezt felelős politikusok jelentették ki Magyarországon, még ma reggel is hallottam erre utaló megjegyzést. Hát kérem, aki azt mondja, hogy az adósságokat, amelyeket az előző rendszer felhalmozott, csak úgy mondjuk fel, hogy kérem ezt engedjék el, miért támogatták maguk ezt az országot, az vagy nem tárgyalt még komolyan felelős vezetőkkel, vagy nem tudja, hogy mi az a demokrácia. Miért akarná a német, vagy az amerikai vagy az angol előfizető a saját költségvetéséből finanszírozni azt, hogy most elengedjék nekünk ezt az egész összeget, és főleg nem várhatjuk ezt a bankoktól, mert mi főként privát bankoknak tartozunk. Minden megoldást, minden utat, ami könnyíthet Magyarországon, azt mi nemcsak keressük, hanem dolgozunk minden megoldáson, de egyet le kell szögezni, hogy azon nem változtathatunk, hogy mi a fizetési szándékot fenntartjuk. Magyarország az adósságait törleszti, és nem kéri az adósság átütemezését. Az adósság átütemezése azt jelentené, hogy nem kapunk további hiteleket, mint ahogy a lengyelek nem kapnak egy évtizede és most – mivel az amerikai kormány befolyására döntés született a párizsi klubban, hogy elengedik egy részét –, a japán pénzügyminisztérium már felfüggesztette azt az 500 millió dolláros hitellehetőséget is, amit még a lengyelek kaptak volna. Akik arról mesélnek, hogy tovább hogy nő az adósság, azokkal közlöm, hogy nem növekedett Magyarország adóssága. A kormányra kerülésünk óta csökkent Magyarország eladósodása. Tehát az adósság növekedéséről terjesztett híresztelések sem felelnek meg a valóságnak. De természetesen keresni kell az útját, hogyan tudjuk megoldani Magyarország fizetőképességének fenntartását; azt, hogy Magyarország törleszt, és ugyanakkor milyen megoldást tudunk arra találni, hogy a magyar gazdaságból ne vonják ki azt az összeget, ami feltétlenül szükséges Magyarország gazdasági növekedéséhez. Erről lehet tárgyalni, erre lehet megoldásokat keresni, de nem ellenkezően.

A Magyar Televízióban vagy a Magyar Rádióban fölléptettek egy Völgyes Iván nevű urat, nebraskai egyetemi tanárt. Ő azt mondta, hogy a magyar politikusok, a magyar kormány mily ügyetlenek, hogy nem használják ki a Bradyterv adta lehetőségeket, ami ezt a bizonyos adósságátütemezést jelentené. Amikor ő ezt mondta, itt Magyarországon mindjárt elájultak tőle, hogy valaki idejön Amerikából és ily bölcset tud mondani. Amikor ezt kint olvastam Londonban, Brady, e terv és gazdasági megoldás névadója éppen akkor gratulált nekünk, hogy nem alkalmazzuk az ő módszerét. Ugyanazon a napon. És sorolhatnám a hasonló eseteket.

Tehát összegezve azt mondhatom, hogy a magyar gazdaság tényleges reálfolyamataiban, a tényleges végbemenő fejlődésében jó irányban halad. A világ Magyarországot a térség legstabilabb országának, legnagyobb reménnyel kecsegtető országának tekinti. Ezt nemcsak nyilatkozatok jelzik, hanem az, hogy az elmúlt esztendőben a Szovjetunióval együtt az egész térségbe beérkezett működő tőkének, befektetéseknek a fele Magyarországra érkezett, és ennek a félnek – körülbelül 600 millió dollár – a fele amerikai. Nem tartoznak az érzelmesek világába a bankosok és a pénzügyi szakemberek. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap ugyanígy gondolkodik. Ezek azok az alapvető fontosságú kérdések, amik nekünk reményt nyújtanak arra, hogy előre jussunk.

Sajnos mindehhez, ha átmenetileg is, súlyos gazdaságitársadalmi problémák járulnak hozzá. Igenis ki kell mondanunk, hogy mialatt a lakosság egy részének növekedett az életszínvonala – és sajnos a dolog természetéből következően a kisebb részének, egyes számítások szerint mondjuk 10%nak, addig 30%nak csökkent az életszínvonala, és a többié stagnál. Ez azt jelenti, hogy a rossz hangulatnak persze hogy megvan az oka és valós oka, és hiába mesélem el ezeket a számokat annak, aki éppen azzal küszködik, hogy fölöslegesen hizlalja a disznaját harmadik hete, vagy nem tudja eladni. De én mást nem mondhatok, minthogy mindent megpróbálunk, mindent megteszünk annak érdekében, hogy javítsunk ezen a helyzeten, és hogy a jövő felé, ennek megfelelően elősegítsük az ország talpra állítását. Amikor a kárpótlási törvénnyel megpróbálunk részleges igazságtételt nyújtani, egyben működőképesnek tartjuk fenn az országot és a jövő felé is akarunk mutatni.

Külpolitikánkban pedig arra törekszünk, hogy minden térséggel, minden országgal jó kapcsolatokat építsünk ki. Nekünk a legközelebbi terület Nyugat-Európa, általában Európa, amelyek, amelyik felé nyitnunk kellett, és ezért a Közös Piaccal való társulási forma, a megállapodás a szabad kereskedelmi övezettel alapvető, és igenis ebben az évtizedben előbb egy társult viszony, majd egy teljes jogú tagság a kormányunk programja.

A másik dolog, hogy az egész atlanti térségben kell gondolkodnunk. Észak-Amerika és Európa együttest alkot, és ez nem azt jelenti, hogy holnap belépünk a NATO katonai szervezetébe, de azt jelenti, hogy Észak-Amerika és Európa, ha ellenségek is voltak a két világháború során egyes országok egymással, mindig annyira összefüggött, hogy nekünk csak atlanti térségben szabad gondolkodni. A másik oldalon pedig a kialakult új Európában is alapvető fontosságúnak tartjuk az amerikai jelenlétet katonai értelemben is. Ezt a két dolgot, hogy mi az atlanti térség egészében gondolkodunk és az amerikai katonai jelenlét fenntartásában, ezt éppúgy kimondtuk Moszkvában 1990 júniusában is, és éppúgy mondjuk ma is, és meggyőződésünk, hogy ehhez tartani kell magunkat.

Továbbá a szomszéd országokkal is jó kapcsolatot kell teremtenünk. De aki azt állítja, legyen az bárki, hogy mi a szomszéd országokkal akár amatőrségből, akár tudatlanságból elrontottuk a kapcsolatot, az vagy csalfa ember, vagy ostoba. Mert minden szomszéd országgal következetesen arra törekszünk és törekedtünk, hogy jó kapcsolatot teremtsünk.

CsehSzlovákiával globálisan jók a kapcsolataink, de hogyne lenne feszültség a bős–nagymarosi erőmű kérdésében, amikor ők fel akarják építeni, mi pedig nem akarjuk felépíteni. Azt is mondják, hogy csak a magyar kisebbségeken keresztül nézzük a szomszéd államokkal a kapcsolatot. Nem felel meg a valóságnak. Mi minden szomszéd országgal és azokon túl Lengyelországgal, Bulgáriával is ugyanolyan jó kapcsolatokra, együttműködésre törekszünk, de egyszerűen lehetetlen felhőtlen kapcsolatokat úgy tartani, ha a határainkon túl élő magyar kisebbség nem élvezheti az emberi, nemzeti kisebbségi jogait, nem kapja meg mindezt, vagy problémák vannak vele. Semmi mást soha nem mondtunk, csak azt, hogy a szomszédokkal való együttműködésnek és a kitűnő együttműködésnek egy pontja a magyar kisebbségekkel való korrekt, jó bánásmód, amit mi egy szabadelvű, szabad nemzetiségi politikával kapcsolunk össze nálunk is, anélkül, hogy ebből árukapcsolás lenne. Soha mást nem mondtunk, tehát nem ezen a szemüvegen nézzük a szomszéd országokkal való kapcsolatot, de figyelmen kívül sem hagyhatjuk.

Tehát mi abban vagyunk érdekeltek, és ezt ki kell mondani, hogy ez a térség, az egész középkelet-európai térség demokratizálódjék, mert ha nem demokratizálódik, akkor veszélyforrást jelent. A párizsi csúcsértekezleten is elmondtam tavaly, hogy nagy veszélyt jelentenek az önállósuló hadseregek ebben a térségben. Nagyon élénk helyeslésre találtam egyik oldalon, másik oldalon merev arcokra. De ez azt jelenti, hogy nekünk politikai garancia, hogy ezekben az országokban is parlamentáris demokratikus rendszer legyen. Világos, hogy ennek örülünk. A másik oldalon viszont nem lehet célunk, hogy ezekben az országokban polgárháború dúljon, destabilizálódjanak, felboruljon a rend, mert először is menekültek ezreivel, százezreivel kellene számolni. Másrészt: gazdasági alapon is veszélyeztetné az ország helyzetét a szomszédos országok destabilizálása, mert a nemzetközi pénzvilág gyorsan reagál és nem erre a kis Magyarországra néz csak, amikor itt beruház, hanem figyelembe veszi azt, hogy ennek a kis országnak a szomszédságában talále további piacot, és ez lehete egy hídfőállás. És akkor ruház itt be többet, ha mi vagyunk a mintaország, mi vagyunk az a mintaterület, ahol a legstabilabban nyithatja meg központjait, és innen árad szét más piacokra. Ha viszont úgy gondolják, hogy körülöttünk összeomlanak a gazdaságok, körülöttünk a politikai események polgárháborús veszélyt rejtenek magukban, akkor ide sem jönnek. A nemzetközi kockázatértékelés úgy történik, hogy megvizsgálják az illető ország belső helyzetét és a környező országok helyzetét. Tehát elemi érdekünk, hogy amikor pl. Jugoszláviában szuverén köztársaságok szövetségéről beszélnek, akkor ez ne polgárháború keretében, ne valamiféle egymás ellen folytatott háborúban alakuljon ki, hanem rendezetten folyjék, mert csak akkor számíthatunk arra, amit megért a világ, ha azt mondjuk, ilyen módon lehet megértetni, hogy milyen lépéseket kívánunk tenni, vagy milyen lépések mivel nem hozhatók összefüggésbe.

Ezért a Magyar Demokrata Fórum mostani ülését azzal zárom, hogy valóban legyen hitünk abban, hogy nem tudatlanok együttese, nem egy amatőr tekecsapat vezeti ezt az országot, nem olyan politikai irányítás alatt áll, ahol hiányoznak a szakemberek. Megvannak a szakemberek arra, hogy elérjék azt, amit lehet, de itt és most újra megismétlem, amit egyesek kifogásoltak, hogy nem ismerek és nem láttam még egyetlen olyan programot Magyarországon, amelyik a kormányprogrammal, vagy a kormányzati munkával versengve kínált volna jobbat, vagy egyáltalán valamit is. Éppen ezért alig várom, hogy ezek a zseniális ellentervek megszülessenek. Meglegyenek azok az ötletek, amiből akár át is vehetünk. Vagy hogyha olyan nagyszerűek lesznek, akkor megosztjuk velünk a tudásukat, ismereteiket, és az ország majd dönt, hogy hogyan képzeli. De egyelőre ilyet nem láttunk, sem globálisan nem tudtak mást mondani, sem részleteiben. Ha valami jót akartak mondani, vagy valamit jónak találtak, akkor azt mondták, lám közeledtek hozzánk, vagy átvették tőlünk. Minden programból, minden politikai eszméből lehet valamit tanulni – ha mást nem, akkor azt, hogy az ellenkezőjét kell csinálni! Hogy lássák, hogy nemcsak a kereszténydemokrata gondolkodókra és politikusokra akarok hivatkozni: Bebel, a német munkásmozgalom nagy alakja, akinek a portréja egyébként Bismarckkal együtt ott csüngött Helmut Schmidt szobájában, Bebel a német munkásmozgalom nagy alakja azt mondta: mindig megijedek, ha ellenségeim dicsérnek, hogy valami hülyeséget csináltam.

Eddig úgy érzem, ha ezt megfogadom – és eddig e szerint jártunk –, akkor nagyon jó úton kell járnunk, mert aránylag kevés dicséretet kaptunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és ezt a sikeres konferenciát szeretném most bezárni. Azzal a tudattal menjenek haza, hogy nehézségek árán, de Magyarországnak jó esélye van arra – a legjobb a térségben –, hogy valóban kiemelkedjék mai helyzetéből, ha kibírja ez az ország ezeket a nehézségeket, ami nem lesz kevés. De Kánaánt nem ígérhetünk ilyen rövid idő alatt, mert azok az országok is, amelyeket sokan irigykedve néznek, évtizedeket dolgoztak és évtizedek alatt érték el eredményeiket. De nekünk magunknak kell mindent elkövetni, hogy talpra álljunk, akkor meglesz ehhez a megfelelő támogatás és bizalom.