A II. Országos Társadalombiztosítási Konferencia megnyitóbeszédét 1991. május 27-én mondta a kormányfő. A hazai kötelező biztosítás születésének 100. évfordulóján került erre sor, a reform eredményes előkészítése jegyében.

Engedjék meg, hogy köszöntsem Önöket ezen a napon, mikor a magyar társadalombiztosítás 100 éves jubileumát ünnepeljük, és amikor megemlékezünk az 1891. évi XIV. törvénycikkről, amely európai színvonalon szabályozta a baleset és betegbiztosítást egy iparosodó társadalomban.

Az 1867-es kiegyezést követően Magyarország elindult a gazdasági fejlődés, az iparosodás útján, amely végül is azt a bizonyos „európai ollót”, amelyik annyiszor nyílott szét Közép-Kelet-Európa és Magyarország rovására, intézményrendszerében is szűkítette, és közelebb hozta a Nyugathoz Közép-Európa keleti térségének ezt az országát. E korszak történelme a szétválást, a különválást, a lemaradást próbálta meg ismét szűkíteni ebben az „európai ollóban”.

A törvény előterjesztője Baross Gábor (1848–1892) nemcsak a magyar közlekedésnek volt nagy alakja. Amikor 1889-ben a törvényjavaslatot beterjesztette, az ő személyében egy olyan iparpolitikus, közlekedéspolitikus, és nyugodtan mondjuk ki, egy olyan gazdaságpolitikai stratéga állt a tárca élén, aki előtt világos volt, hogy a kibontakozó indusztrializáció idején szükség van arra is, hogy érvényesüljön a társadalmi biztonság, érvényesüljön a szolidaritás. Tisztában volt azzal, hogy a gazdaságpolitika és a társadalompolitika egymástól elválaszthatatlan.

Amikor ezekről a kérdésekről szólunk, akkor hosszú évszázadokra kell visszatekintenünk. Nem véletlen, hogy az első olyan összefogás, az első olyan szolidaritási megnyilvánulások a történelmi Magyarországon a középkortól kezdve a bányavárosokban alakultak ki. Ezek a bányászsegélypénztárak voltak az elsők, ahol az elesettek egymás segítésére, a hátrahagyott családok támogatására összefogtak. A bányásztársadalom volt az, amelyik a legjobban érezte a balesetveszélyt, a legjobban érezte azt, hogy mit jelent az összefogás ereje, és éppen ezért a társadalombiztosításnak ez a gondolata a magyar bányásztársadalomban alakult ki először. De hogy ez a szolidaritás érzése a XIX. században átfogó társadalompolitikává, átfogó kormányzati politikává is válhatott, annak is része volt, hogy olyan új politikai és társadalmi szemlélet bontakozhatott ki, amelyik előtt világossá vált, hogy átfogó biztosítás, az elesettek, a betegek, a balesetet szenvedettek segélyezése nélkül nincs szociális biztonság.

Ez a tudat, ha már emlékezünk, világos volt olyan politikusok előtt is, mint Kossuth Lajos, aki nemcsak a nemzet függetlenségével foglalkozott. De sorolhatnék másokat, Széchenyitől Eötvösig. Ezek a férfiak tudták azt, hogy az állam feladata a köz szolgálata századunkban. Vagyis a XIX. századra már nemcsak a rendőri és honvédelmi feladatokat adta meg a köznek és az államnak, hanem az állam, a kormányzat és a köz felelősségét meghatározta olyan szférákban is, mint a szociálpolitika, az egészségügy, vagyis mindaz, amit ma a népjóléti politika keretében fogalmazunk meg.

Az 1891. évi XIV. törvénycikk az üzemi munkásságot vette célba biztosítási szempontból, vagyis egy olyan réteget, amely eddig csak önmagára utalva és egy teljesen szétzilálódható társadalom keretei között működött. A törvénynek ez volt az igazi nagy jelentősége. A szociális jogalkotás terén is európai szintű volt a magyar jogalkotás fejlődése, ahogy Ladik Gusztáv kitűnő összefoglaló monográfiájában ezt már összegezte a két világháború között. A szociális ellátottságban és az egészségügyben, bármilyen furcsának tűnik, az ipari munkásság, az üzemek dolgozói részére ez a törvény és az azt követő jogszabályi alkotások olyan utat mutattak, amivel a korlátozottan iparosodott Magyarország elöl járhatott. A társadalombiztosítás területén a szolidaritás, az egészségügy kérdésében a két világháború között a falvakban súlyosabb volt a helyzet. Ez volt az az időszak, amikor Johan Béla Gyógyul a magyar falu című könyvében kísérelte meg a fejlesztés irányait megmutatni.

Mindezt azért kell elmondani, hogy tudjuk: Magyarországon nagyon sokszor a jogalkotás rendszerére a programszerű jogalkotás volt a jellemző. Fejlettebb országokban, ahol a társadalmi kezdeményezés erősebb, ahol a társadalom tudatos önmagára találása, kezdeményezőkészsége erősebb, ott a jogalkotás mintegy regisztrálja a fejlődést és szabályozza a folyamatokat A hazai törvénykezés jellemzője a szociálpolitika területén éppúgy, mint a közoktatás ügyében a programszerű jogalkotás volt. Ennek során olyan törvényeket hoztunk az elmúlt másfél évszázad során, mint például a magyar közoktatásügyi törvények vagy az 1876-os közegészségügyi törvény. A törvényekkel szemben kritikaként felhozható, hogy saját korukban irreálisak voltak. De ezeknek a jogalkotásoknak nem az volt a céljuk – és ebbe beletartozik a Barossféle 1891. évi XIV. törvénycikk is –, hogy regisztrálják a fejlődést, hanem az, hogy programot adjanak, előremutassanak és többet mondjanak, mint amit abban a pillanatban látni lehet. Ebben rejlett jelentőségük. Sajnos azt kell mondanom, hogy 1991-ben is sok vonatkozásban ott tartunk, hogy nekünk is programszerű jogalkotást kell végezni számos kérdésben.

Amikor társadalombiztosításról, balesetbiztosításról, egészségügyi ellátásról, általában nagy ellátó rendszerekről beszélünk, akkor szólni kell azonban arról is, hogy ez mit jelentett az államrezon szempontjából, miért szolgálta az állam érdekét. Itt jelentkezik a nagy kérdés: a jogállam és a szociális állam problémája.

A jogállamiság mint a XIX. századi szabadelvű politikai gondolkodás terméke meghatározza a kereteket, és ez a jogállamiság meghatározójává vált fejlődésünknek. Ez azonban önmagában nem elég. Ezért merült fel a szociális állam gondolata mint ellentétpár. A szociális államnak, a gondoskodó „paternalista” államnak a szerepe nélkülözhetetlen, de súlyát nem fokozhatja a jogállamiság rovására. Én úgy gondolom, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. A jogállamiság és a szociális állam, a szociális gondoskodás egymástól nem függetleníthető, mert ha a szociális államról beszélünk a jogállamiság nélkül, akkor az diktatúrát jelenthet; ha pedig a jogállamiságról beszélünk a szociális gondoskodás megszervezése és a szociális gondoskodás, a szolidaritás eszméi nélkül, akkor az a jogállamiság nem képes a társadalmat stabilizálni.

A gazdasági szükségszerűség, a gazdaság fejlődése, az iparosodás egyszerűen igényelte a biztosítási rendszer megszervezését; azt, hogy biztonságtudattal tudjon dolgozni az egészséges munkás. És ennek az volt a feltétele, hogy érezze, ha beteg lesz, ha baleset éri, akkor gondoskodni fognak mind róla, mind családjáról. Ez az igény határozta meg tulajdonképpen a társadalombiztosításnak olyan törvényhozói kezdeményezését, mint amilyenre most emlékezünk. Amikor a gondolkodásban ez a kérdés a szabadelvű jogállammal szemben megfogalmazódik, és amikor a racionálisan gondolkodó szabadelvű jogállam a múlt században megteremti ezt a törvényt, akkor jelentkezik két olyan eszmekör is, amelyik a szociális gondolkodást és a szolidaritást a társadalom oldaláról szervezi és szembeállítja esetenként az állammal is. Ez egyrészt jelentkezik a szociáldemokrácia által szorgalmazott társadalmi szolidaritásként, másrészt pedig ugyanez jelentkezik a kereszténydemokrácia, a keresztényszociális gondoskodás területén. A szociális gondoskodás tehát e két nagy európai politikai szellemi áramlat érdekképviseleti rendszerében is érvényesül.

Amikor e két eszmekör, e két politikai irányvonal a társadalmi szolidaritás, a társadalmi gondoskodás fogalmát megalkotja, tulajdonképpen visszatér ahhoz, amit sokkal egyszerűbben, szinte jelszóként megfogalmazott a francia forradalom – és most nemcsak a francia vendégekre való tekintettel mondom ezt, hanem más alkalommal is sokszor idézem –: a liberté–ègalité–fraternité; a szabadság–egyenlőség–testvériség gondolata. Amit a francia forradalom eszmevilága megalkot, az nem értelmezhető külön. Ha szabadság nélkül érvényesül az egyenlőség és a testvériség, abból minden lehet, még kommunista diktatúra is. Ha a szabadságot vállaljuk, de elhanyagoljuk az egyenlőségitestvériségi szolidaritás gondolatvilágát, akkor egy társadalmi bázis nélküli, akár egy összeomlás felé, akár anarchiába futó társadalmi kép alakul ki. Éppen ezért a lényege az, hogy a szabadság–egyenlőség–testvériség eszméje szintézisben és együttesen értelmezhető, csak ez jelenti a jogállamiságot, a szociális államot, ez jelenti a gondoskodást. Amikor ezeket a gondolatokat felidézzük, akár a szociáldemokrácia és a munkásmozgalom részéről, akár ezzel összefüggésben a kereszténydemokrácia részéről, akkor gondolhatunk éppen a pápai enciklikára is, amelynek most évfordulója van. Egyébként a pápa újra enciklikában foglalkozott ezzel a kérdéssel. Gondoljunk a protestantizmusnak nemcsak a Max Weberi, a munka társadalmát hirdető és előremutató elemzésére és a munkát megbecsülő, a gazdálkodást elősegítő protestáns szemléletre, hanem gondoljunk a protestáns szolidaritási gondolatokra.

A megszülető mai Európa, a XX. század Európája így jött létre, és mindezen eszmék és gondolatok jegyében így alakult ki a jóléti társadalom képe a két világháború időszakára. A két világháború szörnyű pusztításai elősegítették a jóléti társadalom modelljének megalkotását. Ebben élen járnak a skandináv országok, elsősorban Svédország, ahol a szociális biztosítás és biztonság rendszere olyan mértékben épült ki, hogy az már sok esetben, ha máshol alkalmazták, a gazdasági fejlődés akadálya lehetett. Nem véletlen, hogy az angolszász országokban, ahol sokkal kevésbé érvényesült – éppen e társadalmak individualisztikus szemlélete következtében –, az általános társadalombiztosítás sokkal később fogalmazódott meg, mint a kontinensen. De a második világháború ott is megteremtette a Beveridgetervet. A Churchill-kormány minisztere volt Sir W. H. Beveridge, aki kidolgozta a társadalombiztosítás elgondolását. Érdemes lett volna őt megemlíteni a jubileumi kiadványban, a Társadalombiztosítási körképben. Azt is kiemelve egyúttal, hogy a Beveridgetervet Magyarországon akkor ismertette méltó rokonszenvvel Mihelics Vid 1943-ban, amikor hadiállapotban álltunk NagyBritanniával.

Azt is meg lehet említeni, hogy sokszor visszatérünk a Tanácsköztársaság kérdésére. A Tanácsköztársaság szociálpolitikáját általános iskolai tankönyvként, ahogy így a főcímeket néztem, belevették a centenáriumi könyvbe. Nem azért teszem ezt szóvá, mert politikailag számomra a Tanácsköztársaság elsősorban nem az elmúlt évek iskolai tankönyveinek idézett szociálpolitikai intézkedéseit jelenti. Nem tudom feledni Szamuely Tibor páncélvonatjait, a felakasztott kalocsai parasztokat. A Tanácsköztársaság azonban nem egy szociális mintaállam modellje, amit érdemes lenne e körben tárgyalni. Még jó, hogy megjegyzik, hogy ez meg nem valósult programja a Tanácsköztársaságnak. De ha ezt reálisan nézzük, akkor azt kell mondani, minden változásnak, így a mi korunk változásainak is jellemzője, hogy emberek kihúzzák az íróasztalfiókjukat és évtizedekig őrzött „nagyszerű gondolataikat” egy változásnál mind előveszik és az új reform szintjére akarják emelni. A Tanácsköztársaság időszakában is az történt a politikai propaganda mellett, hogy a Tanácsköztársaság is a szociáldemokrácia révén felvetett olyan gondolatokat, amelyekről én kifejezetten pozitívan szóltam. Ezekből a társadalombiztosítási elképzelésekből semmi sem valósult meg. Igaz, idő sem volt rá. De azt viszont ne felejtsük el, hogy ami a társadalombiztosításban és társadalompolitikában történt a két világháború között, azok rendkívül jelentős jogalkotások és szervezeti változtatások voltak.

Az Országos Munkásbiztosító Pénztár (1907-től) az egyik eleme a magyar társadalombiztosításnak, amelyik részben önkezdeményezés volt. A másik az a bizonyos 1891. évi törvényünk. 1918-ban már úgy látták, hogy Népjóléti Minisztériumot kell létrehozni, mert a szociális gondoskodás és a szociális gondolat csak ily módon fejleszthető kormányzati támogatással. Ezt a gondolatot folytatva a szociális gondoskodásnak az elképzelései tovább éltek, és olyan jogalkotások születtek, amelyek hogy ha jól emlékszem, 1975-ig érvényesek voltak társadalombiztosítási vonatkozásban. Amikor 1929-ben életbe lépett a társadalombiztosítás államosítása (1927. XXI. tc. és az 1928. XL. tc. alapján), talán voltak sérelmezhető elemei önkormányzati szempontból, mert „az állam maga alá rendeli a társadalombiztosítást”. De az akkor megszülető OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet, 1928-tól), amelyik közvetlenül az állami felügyelet alatt a magyar társadalombiztosításnak megadta mind a szociális gondoskodás és az egészségügy terén az alapokat, akkor egy olyan modern szervezetet hozott létre ebben a térségben, ami Kelet-Közép-Európában sehol sem érvényesült. Ehhez kapcsoljuk hozzá azokat a kiegészítő társadalombiztosítási intézményeket, az OTBAt (Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap), a MABIt (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) és másokat, vagy az egyes speciális szervezeteket, a Postától a MÁVig stb. Ezek részben máig élők.

Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal is, hogy ebben az országban a társadalombiztosítás és a betegbiztosítás sok vonatkozásban egyes rétegeknél – például a tisztviselőknél – később érvényesült. Ha ugyanis egy tisztviselő betegsége miatt távol volt a munkahelyétől, akkor kapta a fizetését. Persze nem volt szokásos tovább betegnek lenni, mint amíg tényleg az volt.

A társadalombiztosítás és ezek a nagy ellátó rendszerek természetesen egészen másként érvényesülnek – mind a szociális, mind a közvetlen egészségügy területén – egy piacgazdaságban vagy egy tervutasításos diktatúrában. Tudomásul kell tehát venni, hogy most, amikor Magyarországon megszületett a parlamentáris demokrácia, amikor megteremtettük a jogállamiság feltételeit, kialakultak a politikai intézményrendszereink, a kormányzattól az Országgyűlésig, az országos szervektől az önkormányzatokig, amikor a piacgazdaságot építjük ki és a szociális hálót kell kifeszítenünk, akkor egy teljesen megújhodott társadalombiztosítási rendszerre van szükség. Nem azért van szükség a „másságra”, nehogy a meglévő „kommunistagyanúsnak” tűnjék az elmúlt évtizedek alapján, hanem azért, mert más rendszerről van szó. Mások a következmények: más a rendszere egy teljes foglalkoztatottságra épült gazdaságnak, ahol a munkanélküliség a falakon belül érvényesült, és mindenki megkapta akkor is a fizetését, ha saját maga kereste meg a munkakörét, látszatmunkáját. A piacgazdaságban – leegyszerűsítve – egy olyan társadalomról van szó, ahol a célszerűség, a gazdaság arra kényszeríti a vállalatot, az üzemet, hogy csak annak fizessen, aki produkál. Át kell irányítani, nyilvánvalóan át kell képezni a munkaerőt. Ez a nagy átalakulás érinti a társadalombiztosítás egészét, így a társadalombiztosítás átalakulása is elkerülhetetlen.

Egyet azonban le kell szögeznünk: a változás, a politikai rendszer átalakulása nemhogy csökkentené a szolidaritás, a szociális biztonság utáni vágyat, nemhogy csökkentené a társadalombiztosítás jelentőségét, hanem többszörösére emeli annak fontosságát. Önöknek e szerint kell tárgyalni, és e szerint kell működni a jövőben. A társadalombiztosítás az alapja annak, hogy Magyarországon társadalmi béke és biztonságérzet legyen. Ha egy országnak jó a társadalombiztosítási rendszere, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy kevesebb rendőrre van szüksége és kevesebb más olyan pótlólagos intézményre, amely egy társadalom biztonsága szempontjából nélkülözhetetlen. Ennek az új társadalombiztosítási rendszernek most formálódnak a körvonalai, javaslatai, elképzelései. A kormányzat nevében azt mondhatom – és a legközvetlenebbül érintett miniszter úr, a népjóléti miniszter úr bizonyára egyetért velem ebben –, nekünk a felelősségünk mindenképpen fennáll abban, hogy az új társadalombiztosítási rendszer kifejlődését, összehangolását elősegítsük, és a kormányzat részéről elsődlegesen figyelemmel kísérjük.

A kormányzat kezdeményező a jogalkotásban, szerepköre a keretek megjelölése, a törvényes sarokkövek lerakása. De azon belül a társadalombiztosításnak kell, hogy legyen bizonyos belső függetlensége és autonómiája. A törvényes keretek meghatározása igen lényeges, senki ne lehessen „állam az államban”, mert az is ellentétes a jogállamisággal. Ez vonatkozik a társadalombiztosítási intézményre és a társadalombiztosítási rendszerre is. Milyen irányba megy a biztosítás: bizonyos értelemben „banki” profil irányába, bizonyos értelemben vagyonalapon nyugvó rendszer felé? A források megjelenése, kialakítása olyan külön kérdés, ami véglegesen nem határozható most meg, de az alapjait le kell rakni. A társadalombiztosításnak minden forrást mozgósítani kell ahhoz, hogy biztosítani tudjuk szerepkörét egy olyan megváltozott társadalomban, ahol fellelhetők az emberi bizonytalansági érzések, a belső félelmek és aggályok. A félelemnek sokféle formája van. A félelem egyik része az, amit Illyés Gyula – az Egy mondat a zsarnokságról című – költeményében örök időkre bevezetett a magyar irodalomba: félelem a diktatúrától, a csengőfrásztól. Ezek azok a félelmek, amelyek mélyen beleivódtak az egyes ember lelkületébe, és főleg abba a nemzedékbe, amelyik ezt átélte. De a másik oldalon van olyan félelem is, amit röviden egzisztenciális félelemnek tudunk megnevezni. A politikai félelmet a diktatúrától, a törvénytelenségtől való félelmet fel tudtuk, fel tudjuk számolni, de az egzisztenciális félelem itt él közöttünk. A hétköznapok bizonytalansági érzése az emberek nagy problémája; az, hogy lesz-e holnap munkája, tude kenyeret adni a családjának, és ki tudjae fizetni a gázszámlát, a villanyszámlát, a modern emberi élet megannyi költségét.

Ezek azok a kérdések, amelyek ezt a társadalmat félelemmel, bizonytalansággal töltik el, és ez az, ami a szabadság édes gyümölcsét sokszor keserűvé teszi. Elérkezett Magyarország abba az állapotba, hogy tisztességgel búcsút inthet néhány héten belül az utolsó kivonuló szovjet alakulatnak, Magyarország szuverén és független lesz. Évszázados álmok valósulnak meg, amikor gazdasági életünk irányát, jövőjét pozitívan ítéli meg a világ, amikor Magyarországban az átalakulás modellországát látják, azt az országot, amelynek legtöbb esélye van arra, hogy kitörjön korábbi állapotából. A legjobb esélyekkel indulunk annak érdekében, hogy itt megteremtődjék egy szociális piacgazdaság néhány esztendő alatt. Mialatt így érzi, így látja a világ, amikor a nagy történelmi folyamatban megszabadulunk az elnyomás nemcsak belső, hanem külső esélyeitől, lehetőségeitől, akkor nem elég az öröm, amit éreznek az emberek, mert ez szorongással jár együtt, egzisztenciális szorongással.

Az elmúlt évtizedekben kialakult a magyar társadalom számára egy olyan állapot, ami gazdasági szempontból előnye ennek az országnak, hogy itt másodikharmadik gazdasággal néha már illegitim eszközökkel is, de a piacgazdaság iskoláját járták ki a vállalkozók. Jobb feltételeink vannak más hasonló országokhoz képest, mert az emberek elértek bizonyos anyagi szintet többletmunkával, hétvégi feketemunkával, fusizással, de ennek az ára jelentkezik és lecsapódik a magyar egészségügyben. Ezt nem most találjuk ki, eddig is, aki foglalkozott ezzel a kérdéssel, tudja, hogy Magyarország kedvezőtlen demográfiai viszonyai, bizonyos nagyon tipikus betegségfajták megjelenése, a gyógyszertúlfogyasztás mit jelent. Azt, hogy bizonyos gyógyszerek, ha nem is az egytálétel, de a harmadik fogás helyett lassan a magyar társadalomban természetes részeivé váltak konyhánknak. Ez a gyógyszertúlfogyasztás, ezekkel a betegségekkel, a túlterheléssel, a túlmunkával, az idegfeszültséggel függ össze. Lehet folytatni ezt tovább az álmatlanságtól a szívmegbetegedésekig. Nem szükséges külön elsorolni, mire vezetnek táplálkozási szokásaink és minden, ami ezzel együtt jelentkezik. Tekintsük ezt történelmünk hordalékának, amely itt van velünk, és ezzel kell élnünk.

Ennek jegyében a kormányzat részéről hangsúlyozom az elkötelezettséget a szociális érzékenységben, az elkötelezettséget a szolidaritás gondolata mellett. Mind átalakulásunknak, mind a következő gazdaságpolitikai sikerünknek része és alkotóeleme a modern magyar betegségbiztosítási és szociális biztonsági rendszer megteremtése, illetőleg alapjainak mielőbbi lerakása.

E száz év azt is jelenti, hogy akkor egy fejlődőátalakuló korszakban, nagyon kedvezőtlen előzmények, bukott szabadságharcok, Haynaut, Bachot és Schmerlinget idéző abszolutisztikus kormányzás után következett a nagy jogalkotó korszak. Ebben az időszakban rakták le – akkor még nem használták ezt a szó – a magyar infrastruktúra alapjait az oktatásról az egészségügyön keresztül a közlekedésig. Ez mindennek az alapja, és nem véletlen, hogy annak a nagy nemzedéknek, amely végrehajtotta 1825 és 1875 között a nagy magyar modernizációt, amely a magyar megújhodást, a polgári átalakulást a magyar „risorgimentót” jelentette, a Széchenyi–Kossuth–Deák–Eötvös nemzedéket a Baross Gáborok nemzedéke követte. Ez az új nemzedék felismerte azt, hogy nincs gazdasági előrehaladás megfelelő társadalmi politika nélkül, és ezért alkották meg az 1891. évi XIV. törvénycikket, aminek az évfordulóját most ünnepeljük. Akkor tudták, és ezt nekünk is tudni kell, hogy közgazdaság, közegészségügy, közoktatás, azaz a gazdasági szociális biztonság és az emberi tényezők egy modern társadalom alapjai és az átalakulás legfontosabb eszközei.

Sok sikert kívánok Önöknek ehhez a tanácskozáshoz, sok sikert kívánok hétköznapi munkájukhoz, gondolatébresztő előadásokat az elkövetkező időben és azt, hogy a társadalombiztosítás katonáiként érezzék azt, hogy munkájukon egy ország megújhodása múlik. Önök hozzájárulnak ahhoz, hogy sikerüljön végrehajtani ezt a fordulatot, és itt nem pártról, nem pártokról, nem kormányról, még csak nem is az Országgyűlésről, hanem a magyar népről van szó – hogy sikerülte kihasználnunk a kapott történelmi lehetőséget.