Jóllehet, Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó megszálló szovjet katona már 1991. június 19-én, 15 óra 1 perckor elhagyta hazánk területét Záhonynál, hazánk szuverenitása az egyezmény értelmében június 30-án állt helyre. Ekkor, a megszabadulás napján, Somlóvásárhely határában jött össze örömünnepre a „Dunántúl remetéje”, a Somló hegy vidékének népe. E napon szerte az országban városon és falun ünnepélyesen emlékeztek meg az 1944-ben elvesztett függetlenség viszszanyeréséről.

A miniszterelnöki beszéd június 30-án hangzott el.

Örülök, hogy itt lehettem Önök között, és itt üríthettem egy pohár somlait a magyar haza, a magyar szabadság ünnepe alkalmából. Számomra is feledhetetlen marad ez a nap. Igaz, az én gyermekkoromban ezt még legalább hébérrel, ha nem lopótökkel tették volna. De hát az idő változik, ma már, úgy látszik, kancsóból mérik itt is a bort, nem pedig a hébér végén ujjal lassan csorgatva a pohárba…

Nem titkolom, nagyon sok helység, nagyon sok város hívott, de ma, amikor a visszanyert magyar szabadságra gondolunk, amikor a magyar függetlenség visszaszerzésének napját megéljük, oda akartam visszajönni, ahol Somlójenőtől – az egykori Kisjenőtől – Orosziig szinte minden temetőben nyugszik valakim. 1945. március végén, amikor a front átvonult a Somló hegyen, s ezen a környéken vonultak vissza a német csapatok, és bejöttek a szovjet csapatok, akkor is itt voltam. Most viszszatérhettem arra a helyre, ahol Önökkel, az Önök szüleivel, nagyszüleivel vagy akár dédszüleivel együtt átélhettem a megpróbáltatásokat, mindazt, ami együtt járt a front átvonulásával és a szovjet hadsereg egy kissé hosszúra nyúlt ideiglenes itttartózkodásával. Itt éltem együtt mindnyájukkal, és ez kötelezővé tette számomra, hogy ezt a meghívást fogadjam el.

Ezen a helyen nem tudok meghatódottság, megrendültség nélkül emlékezni arra, amikor jöttek a háborús hírek, amikor a környék anyái rettegve várták a postást, hogy nem hoze táviratot vagy behívót, vagy pedig értesítést arról, hogy fiuk hősi halált halt. Két világháború halottai köteleznek bennünket arra, itt a temetők végén, néhol csak jelképes sírokkal, hogy soha ne feledkezzünk meg arról: a magyar nép, a magyar nemzet milyen áldozatokat hozott.

Emlékeznem kell arra – személyes élmény alapján –, hogy miként élte át egy nehezebben kezelhető, a szabadságot nagyon szerető 13 éves gyermek a frontot, s azt a napot, amikor a harctér itt átvonult. Azon a napon mindenhol arra készültek, hogy megpróbálják elrejteni, amit lehet, az élelmet, az asszonyokat és lányokat, a férfiak attól rettegtek, hogy elviszik őket. Itt, ezen tájon két német alakulat volt: egy Wehrmacht páncélosalakulat és egy SSalakulat. A páncélosok parancsnoka nagyon közel állt a Hitler elleni összeesküvésben részt vevő német tábornokokhoz; az alakulat központja Somlószöllősön volt, de egyes egységei Borszörcsökön és más falvakban helyezkedtek el. Ennek a környéknek – nyugodtan mondhatom – védelmet jelentettek a nyilas uralom hónapjaiban is. Akkor tanultam meg azt, hogy nem lehet népeket egy kalap alá venni, hiszen azok a német katonák, akik itt voltak, védték a lakosságot az utolsó napokban átvonuló SSalakulatok rablásaitól, a szétvert Hitler Adolf testőrhadosztály szállingózó katonáitól. Ott voltam közöttük, én vittem oda ennek a Wehrmacht páncélosalakulatnak a parancsnokát, amikor majdnem tűzharcra került sor itt, a Somló tövében a Werhrmachtalakulat és az SSalakulat között. Ez is hozzátartozik e környék történetéhez, amit nagyon kevesen élhettek át. Én tolmácsoltam akkor a Wehrmachtalakulat parancsnokának. Kiváló katonák voltak, megvetettek mindent, ami a hitlerizmussal összefüggött, és ők tisztességesen viselkedtek ’44 novemberétől, amikortól itt állomásoztak. Ha jól emlékszem, ez az 509. német Wehrmachtalakulat volt.

Ők azután elmentek, mehettünk volna mi is velük, de itt maradtunk, és vártuk, hogy véget érjen a küzdelem. Decemberben már ágyúdörgés hallatszott a Balaton felől, amikor a front odáig elért, majd visszaszorították őket a Dunáig, és márciusban újra – Pápától Ajkáig, mint egy nagy körvadászaton – rajvonalban közeledett a szovjet front. Azon a hajnalon felmentem a somlói kilátóba – immár újra Szent Istvánkilátó –, senki sem volt ott, már elhagyták a közelben állomásozó alakulat megfigyelői, és feledhetetlen élményben volt részem: egy távcsővel néztem azon a hajnalon a Pápától Ajkáig kibontakozó szovjet frontvonalat, ahogyan jöttek előre a páncélosok. Gyönyörű napsütéses idő volt. Ott a kilátóban állva láttam, amint a Sártóig, Orosziig jöttek az orosz csapatok, amikor hátranéztem, akkor pedig azt, hogy a 8-as műúton még vonultak vissza a német alakulatok Graz felé. Ez volt az az időszak, amikor a Somló hegy a két front között állt. Azon a reggelen leszaladtam a kilátóból, és Oroszi felé a hegy lábától indultam el, és valahol Sártó és a hegy között találkoztam az első orosz katonákkal.

Ezt azért mondom el, mert példázza, hogy mennyire nem él a veszély és a félelemérzet egy kamasz fiúban. Sok ifjú és gyermek is van itt – vigyázzanak a kamasz fiúkra! Szembementem ezzel a közeledő orosz rajvonallal. Hogy utána mi történt a hegyen, arról most nem kívánok beszélni. Ma nem ez a dolgunk.

Ma az a dolgunk, hogy megállapítsuk: a mai napon a két ország között létrejött megállapodás alapján Magyarország teljesen függetlenné vált, hazánkban sem jogi, sem más értelemben ténylegesen nem tartózkodnak többé idegen csapatok, a szovjet hadsereg magyarországi állomásoztatásának története lezárult.

Szeretném hinni, hogy erre az itttartózkodásra soha többé nem kerül sor. Magyarország ezeréves államisága alatt sokféle ellenség, sokféle idegen katona fordult meg ezen a földön, de a Kárpátmedence különleges földrajzi elhelyezkedése hozzájárult ahhoz, hogy itt nem került sor az elmúlt évszázadokban orosz katonai jelenlétre. Csak 1849-ben, a magyar szabadságharc leverésére érkeztek ide a bécsi udvar kérésére; behívták őket, hogy leverjék a magyar szabadságharcot. Ez volt a világosi fegyverletétel előzménye.

Büszkék lehetünk arra, hogy a Somló vidéke mindig sok katonát adott a hazának. Részt vettek az 1809-es győri csatában, ma tábla emlékeztet erre. Engem családi történetek emlékeztetnek arra, hogy szépapám hogyan tért vissza 1809-ben a győri csatából; karakói csata néven emlékeznek rá, itt a csárda körül, mert az erre kószáló francia csapatokat megtámadta egy kis magyar különítmény. S 1849-ben Világostól számos Somló vidéki katona jött vissza erre. És sorolhatnám tovább, hogy mennyi véráldozat, mennyi küzdelem jellemzi ezt a vidéket, és mi mindent kellett átélni. Ezeknek az emlékeknek kell erőt adniuk nekünk akkor, amikor itt és most arról emlékezünk, hogy többé idegen katona nem tartózkodik ezen a földön. Megéltük azt, hogy nemcsak kiment egy hadsereg, hanem nem jött be a helyére egy másik!

Nem tudok itt lenni Önökkel egész nap, hogy együtt ünnepeljünk. Kötelességemet teljesítem, olyan kötelességet, amit szívesen vállalok. Innen Prágába repülök azért, hogy aláírjam a Varsói Szerződés feloszlatásáról szóló okmányt. (1991. július 1.) Azt hiszem, ha a magyar önállóságról, a magyar függetlenségről beszélünk, akkor szólni kell arról, hogy megtörtént a szovjet csapatok kivonulása, mostantól csak üzletemberek, diplomaták, turisták tartózkodhatnak Magyarországon, és aki jogtalanul tartózkodik itt, azt már a magyar hatóságok és a magyar törvények értelmében kezelik a jövőben.

Éppen Budapesten írtuk alá a KGST feloszlatásáról szóló megállapodást. Megszüntettük azt a megállapodást, ami alapján 1949 óta Magyarország egy birodalmi piacnak volt a része. Ez a gazdasági szövetség az egész magyar gazdasági életet meghatározta, eltorzította. Ezt reánk kényszerítették, nem magunk választottuk, mint más népek Nyugat-Európában, az Európai Közös Piacot, vagy a szabad kereskedelmi övezetet. Ebben a formában érvényesült a Szovjetunió hegemóniája. Ezt nemcsak itt és Önöknek mondom el, hogy valami népszerűt mondjak, hanem ugyanezt mondtam el a KGST budapesti küldötteinek búcsúztatásánál a szovjet kormány képviselőinek jelenlétében. És ehhez azt is szeretném hozzátenni, hogy olyan történelmi, politikai folyamatnak vagyunk tanúi, amely az elmúlt években indult el. Azt is ki kell mondani: mi soha bele nem nyugodtunk abba, hogy Magyarországon idegen megszállás maradjon fenn, és egy tőlünk idegen politikai, gazdasági, társadalmi rendszer uralja ezt a nemzetet!

Háromszor kísérletet tett ez az ország: 1945-ben Magyarországon voltak szabad választások, bár a szovjet hadsereg és a szövetséges ellenőrző bizottság felügyelete alatt. Ez a szabad választás jelezte a magyar nép akaratát: a kommunista párt minden segédlettel együtt mindössze 17 százalékot kapott. Jó lenne, ha ezt nem felejtenék el azok az urak, akik ma úgy tesznek, hogy a magyar nép csalódott a mostani átalakulásban, és őket akarja visszasírni. Nem hiszek ebben.

Akkori szabadon választott nemzetgyűlésünk elnöke, Varga Béla most tér vissza véglegesen Magyarországra. Varga Béla balatonboglári plébános, a II. világháború alatt országgyűlési képviselő, majd a parlament elnöke volt, s kénytelen volt évtizedeken keresztül Amerikában élni. Nem lehetek jelen az érkezésénél, mert Bécsben leszek.

A második alkalom 1956-ban volt. 1956-ban itt jártam, az első autók egyikével jöttem ki a körülzárt Budapestről, és vittem el apámat. Akkor egy rövid beszédet mondtam Devecserben, Dobán és Borszörcsökön, ismertetve a budapesti eseményeket. Ne felejtsék el azt sem, hogy a 301-es parcellában van egy idevalósi halott is, egy Modory fiú Borszörcsökről, akit ártatlanul végeztek ki, csupán mert fegyverrel a kézben látták. Ő is e vidék hősei közé tartozik.

Ez az 1956-os kísérletünk volt a második, hogy lerázzuk magunkról az idegen uralmat, és az idegen, tőlünk messze eső politikai rendszert. Tudjuk, mi lett belőle. De ne felejtsék el, hogy ezen a napon a kivonulásukat ünnepeljük, holnap pedig azt ünnepelhetjük, hogy a Varsói Szerződést feloszlattuk; azt a szerződést, amiből a magyar kormány akkor, 1956 novemberében kilépett, kimondva, hogy Magyarország a varsói szerződésbeli tagságát nem kívánja megtartani. Ez az életébe került az akkori magyar miniszterelnöknek, és életébe került számos embernek.

Most arra is emlékezhetünk, hogy ami 1956-ban nem sikerült, ahhoz újra hozzá kellett fognunk 1988–89-ben, amikor a világ külső körülményei, a Szovjetunió belső viszonyai lehetővé tették azt, hogy megkíséreljük békés úton, békés eszközökkel kivívni a magyar szabadságot és véglegesen megbuktatni a kommunista politikai rendszert. Nem mondhatjuk azt, hogy ezt egy kormány, egy párt, vagy egyszerűen mi, magyarok hajtottuk végre. Akkor nem lennénk hűek a történelmi igazsághoz. De hogy komoly részünk volt benne, azt ne tagadja le senki. 1988-tól kezdve olyan átalakulás indult el a Szovjetunióban Gorbacsov vezetésével, ami a szovjet belső viszonyokat úgy formálta át, hogy felismerték: az eddig követett úton így nem mehetnek tovább, a Szovjetunió egész belső gazdasági, társadalmi politikai rendszere válságba került. Gorbacsov tehát új utakat keresett. Feltehetően nem azt kereste, hová máig eljutottak, de ha a szellemet a palackból kiengedik, akkor már azt nehéz oda visszadugni.

Éppen ezért nekünk el kellett ismerni azt, hogy a Szovjetunióban bekövetkezett átalakulás nélkül nem tudtuk volna végrehajtani ezt a fordulatot. S el kell ismernünk és hangsúlyoznunk kell azt is, hogy minden diktatúra első áldozatai mindig a diktatúra saját népei. Akkor, amikor a Szovjetunióról beszélünk – és beszélünk azokról is, akik itt, a front átvonulásakor bűnöket követtek el ellenünk –, akkor azt is ki kell mondani, hogy a bolsevista rendszer első áldozata az orosz nép és a Szovjetunió többi népe volt. Nehéz meghatározni, hogy hány millió kuláknak vagy ellenségnek minősített orosz paraszt, egyszerű orosz ember halt meg éhínségben már a két háború között a Szovjetunióban. A szovjet koncentrációs táborokban oroszok százezrei voltak rabok. Nekünk erre is emlékezni kell, és felidézhetem a kisgazdapárt egykori főtitkárának, Kovács Bélának a szavait – ha élne, nem mindig lenne büszke a mostani eseményekre –; nos, azt a Kovács Bélát idézem, aki nálunk lakott 1956 novemberében, a forradalom napjaiban, s elmondta nekünk: ott Szibériában, ahol szinte magyarul is elfelejtett, oroszok százezreivel raboskodott, együtt szenvedtek vele, és még az orosz őrségtől is kapott nyugtató szavakat a túléléshez. Igaz, azt is elmondta, hogy mialatt cipelte a gerendát valahol a tajgán, a vele együtt lévő ember egyszer csak megszólalt: „Miniszter úr, elég nehéz ez a gerenda.” Kérdi: „Honnan tudja, ki vagyok?” Erre azt válaszolta a társa: „Én tartóztattam le önt a Váci utcában 1947-ben”. Ez volt az az orosz tábornok, aki körülvetette Kovács Béla házát, s ezzel megkezdődött kilencesztendős börtönélete. Ezt az orosz tisztet is letartóztatták később, úgyhogy ő is tudott újdonságokat mesélni, elmondta 1951-ig mi történt a külvilágban. Hát ilyen világ volt ez, s ezért, amikor a Szovjetunió népeivel új kapcsolatokat teremtünk, arra is emlékezzünk, hogy ők is áldozatok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy amikor áldozatokról beszélünk, akkor politikai rendszereknek meg lehet bocsátani. Diktatúráknak, terrorrendszernek nem szólhat a megbocsátás, legfeljebb azoknak, akik elismerik bűnösségüket, elismerik vétkeiket, és akik legalábbis szerények lesznek az új Magyarországon, és nem nagy hangon hazudoznak, újra úgy akarnak beszélni, mintha mindazt, ami jó, már ők tették volna, s abból a válságból, amibe ők vitték ezt az országot, ők tudnák a legjobban kivezetni… Ekkora hazugságot nem fog ez a nemzet elhinni! Azt hiszem, ez a több mint négy évtized elég sok hazugságot jelentett ebben az országban ahhoz, hogy Önök ne higgyenek sem egyik, sem másik oldalról a demagógoknak, a hazudozóknak, a politikai sarlatánoknak, azoknak, akiknek lelkét bűnök terhelik mai nehézségeink előidézéséért.

Ezen a vidéken nemcsak bátorság volt mindig, hanem józanság is. Látástól vakulásig tudtak dolgozni a földeken, s mintaszerű mezőgazdaságot teremtettek, törzskönyvezett jószágokkal, elsőrendű borral, kivitelre termeltek és tenyésztettek. Ennek a vidéknek újra olyannak kell lenni, mint volt egykoron, hogy a mai körülmények között újra az elsők lehessünk. És ez az a vidék, ahol ma súlyos megpróbáltatások érik az iparunkat, a bányászatunkat, ahol munkanélküliséggel küzdenek. Ajkán és a Bakony térségében, és másutt a megyében. Újra kell kezdenünk itt valamit, mégpedig bízva egymásban, egymás kezét fogva, s elhatározva azt, hogy ez az ország a harmadik megpróbáltatást, 1945 és 1956 után az 1989–90-es fordulatot nem hagyja többé ellopni hazug ármánykodóktól!

Szeretném azt hinni, hogy nemcsak a Somló vidék összegyűlt népéhez, nemcsak a megye képviselőihez szólok itt, hanem a televízióban, a rádióban is idézik majd a szavaimat, remélem becsületesen, és írni fognak erről az ünnepről a sajtóban – remélem tisztességgel. Mert én bízom a magyar sajtószabadságban, és bízom abban, hogy rá fog döbbenni nemcsak az olvasóközönség, hanem a sajtó is arra: hiteles szót, hiteles mondatokat igényel ez az ország.

Nem ígérek könnyű hónapokat, nem ígérhetek könnyű esztendőket. Kemény nehéz hónapok, esztendők következnek számunkra, de egyet megígérhetek: mindig meg fogjuk mondani az igazat. És ígérem azt is, hogy ki fogjuk vezetni a bajból az országot, ha segítenek ebben, és nem ülnek fel sem a bal, sem jobboldalról kiabáló szószátyároknak, demagógoknak. Ennek az országnak ezermilliárd 300 millió forint a belső adóssága. Ezermilliárd 300 millió. Huszonegymilliárd dollár a külső adóssága. Ezzel számot kell vetni, mert a szovjet csapatok ugyan kivonultak, de az emlékük nemcsak a lelkünkben él, hanem a károkban és az adósságban is. Ne feledjük, tisztán másfél milliárd dollárral tartoznak ki nem fizetett számláikkal a külkereskedelmünkben. És szólni kell arról is, hogy a Szovjetunió milyen nagy összegeket követel az itt hagyott épületekért, repülőterekért. Ugyanakkor nem akarják elismerni azokat a károkat, amelyeket környezetünkben, épületeinkben okoztak. De bízom abban, hogy amely kérdésben még nem történt megállapodás, azt is meg fogjuk oldani. De most arra van szükség, hogy a magyar kormány és minden felelős személy, a magyar nép határozottan, bátran, tisztességgel, de józanul fogja fel a kialakult helyzetünket.

Akkor, amikor örvendünk annak, hogy eltávoztak, azért azt ne feledjük el, hogy nem olyan messze vannak. És ne feledjük el: a földrajz ellen sok mindent lehet, kivéve politizálni. A szovjetek belül vannak a Kárpátokon, egy nukleáris világhatalomról van szó, amelyik betegen, válságokkal küzdve is a világ egyik legnagyobb katonai hatalma. Éppen ezért mi becsülettel és tisztességgel tárgyalunk a szovjet kormány megbízottaival; nem most, hanem amikor még ellenzékben voltunk, jelentettem ki azt: ha leveszik a magyar nép kezéről a bilincseket, akkor baráti jobbot tudunk nyújtani. Ezt mondom most is, amikor eltávoztak. A handabandázóknak, nagy szavakat durrogtatóknak, akik akkor csendben hátul ültek, most se higgyenek. Sem azoknak, akik most egyszerre bátrak akarnak lenni, nagyokat akarnak mondani. És ne higgyenek azoknak sem, akik azt hiszik, hogy emlékezetkiesésben szenved a magyar nép, elfelejtette az elmúlt évtizedeket, és elő tudnak állni a magyar munkásság, a magyar parasztság képviselőiként azok, akik megnyomorították a magyar parasztságot, akik lesöpörtették a padlásokat, és akik sztahanovistaságra és kemény, nehéz, biztonság nélküli munkára, bányamunkára hajtották ezt az országot, amely lakosságának legalább tíz százaléka megjárta a börtÖnöket, az internálótáborokat, a kitelepítéseket. Úgy gondolják talán, hogy az európai szabadságeszmék legjobb képviselőinek, vagy a munkásérdekek, a paraszti érdekek képviselőinek szerepében tudnak tetszelegni. Remélem, nem akarják elhitetni ezzel a néppel, hogy a magyar sertésállomány túlhízott, fölösleges részét majd ők ügyesen eladják a KözelKelet mohamedán országaiban, ahol egyébként nem szabad sertéshúst enni… Remélem, hogy ilyeneket és ehhez hasonlókat nem mernek majd mondani.

Éppen ezért, amikor az ország nehéz helyzetét egyértelműen és világosan megmondjuk, akkor meg kell azt is mondani, hogy itt munkahelyek százezrei szűntek meg az elmúlt években, mert egy olyan mezőgazdaságot kellett fenntartani, amelyik a szovjet hiánygazdaságra, a KGSThiánygazdaságra volt építve. Olyan termékszerkezetet, olyan növényfajtákat és olyan húskészítményeket kellett termelnünk – de igaz volt ez az iparcikkekre is –, amit a szovjet piacon lehetett értékesíteni.

Nem rajtunk múlik, hogy a szovjet fél nem tud fizetni. Mi kívánnak azok, akik azon siránkoznak, hogy miért nem oldjuk ezt meg jobban? Másfél milliárd dollárnyi ki nem fizetett számla után is tovább szállítsunk ingyen? Ezt nyilván nem tehetjük, de remény van arra, hogy becsületes, egyenrangú tárgyalások eredményeként, mind a szovjet központi kormánnyal, mind az egyes köztársaságokkal, mind pedig a vállalatokkal tovább tudjuk folytatni a kereskedelmet. Most már, hogy szabadok vagyunk, meg kell keresni a lehetőséget arra, hogy becsületesen kereskedjünk egymással, lehetőleg kifizetett számlákkal.

Nagy eredmény, hogy Magyarország képes volt irányt váltani abban a válságban, amit éppen a szovjet belső válság hatása okozott mezőgazdaságunkban és iparunkban, és fokozta adósságterheinket. Képesek voltunk arra, hogy ma a magyar mezőgazdaság és ipar termékeinek egy jó részét nyugati piacokon értékesítsük. Képes volt a magyar gazdaság egy olyan irányváltozást végrehajtani, hogy ma Magyarország elsőrendű gazdasági partnere nem a Szovjetunió, nem az egykori KGST államai, hanem a nyugati világ. Óriási jelentőségű az, hogy jelen vagyunk a világpiacon, és óriási jelentőségű az a tény, hogy ma a Szovjetunióval való áruforgalmunk 20 százalék alá csökkent.

Kiemelkedő kereskedelmi partnerünk Németország, Ausztria, Svájc. Azt se felejtsük el: ez iránt az ország iránt olyan bizalom van, hogy a volt kommunista országokba befektetett nyugati tőkének több mint fele Magyarországra érkezett az elmúlt esztendőben, és ennek több mint a fele amerikai. Márpedig az amerikaiak nem szoktak bizonytalan helyre és rosszul befektetni. A bizalom legnagyobb jele, hogy az egész térség elsőrendű beruházójaként az amerikaiak vannak jelen, annak ellenére, hogy nem főként nekik tartozunk, hiteleink jó negyven százaléka japán és másik jó negyven százaléka német eredetű. Adósságunk 80 százaléka e két ország bankjaiból származik. Ugyanakkor Japánnal az áruforgalmunk csak a teljes forgalmunk három százaléka. Magyarország iránt tehát igenis megvan a bizalom, politikai értelemben és gazdasági értelemben egyaránt.

Sehova sem vezet ez az átfogó nemzeti rosszkedvűség és bizalmatlanság, ami szétterjedt az országban, és amit sajnos sokan sugalltak az elmúlt másfél évben. Nagy kockázatot vállal az, aki a politikai ellenfeleit olyan politikai propagandával akarja lejáratni, ami nemcsak, és nem elsősorban az ellenfélnek árt, hanem az országnak. Ha rosszat olvas rólunk egy amerikai vagy német üzletember, nem azt kérdezi, hogy vajon a Magyar Demokrata Fórum vagy egy másik politikai párt nézeteiről van-e szó, hanem azt mondja: milyen ez a magyar… Egyegy külföldi turista viselkedéséből ítélve mi is nagyon könnyen hajlunk arra, hogy azt mondjuk: ilyenek a hollandok, vagy az olaszok. Könnyű a sommás ítélet.

Éppen ezért közös felelősségünk, Magyarországról jó képe legyen a világnak, és minden adottságunk megvan ahhoz, hogy jó képe is lehessen. De ehhez kemény munkára, összetartozásra és hitre van szükség. Én ezt a hitet, a bizalmat szeretném Önökbe beletáplálni, s szeretném, hogy elhiggyék: minden átmeneti nehézség ellenére a legtöbb esélyünk van arra ebben a térségben, hogy felemelkedjünk, nem a politikai reformok, a politikai átalakulás miatt, hanem sikereink miatt is újra büszkék lehessünk arra, hogy magyarok vagyunk.

A magyar nép mindig tudta azt, mi történik a világ nyugati felében, és azt is, hogy mi történik a világ keleti felében. Sajnos, már nem köszönthetem itt, az Önök soraiban azokat az egykori bölcs gazdákat, akik munka után, itt a somlói présházakban pihenvebeszélgetve többet tudtak a világról, mint sok tanult ember. Én még hallhattam tőlük, hogy milyen világ Amerika, mert volt olyan közöttük, aki megjárta New Yorkot, Washingtont, de Budapesten még nem volt, arra még nem akadt dolga. Azok, akik átkeltek az óceánon, vagy dolgoztak Nyugat-Európában, tudták, hogy mit jelent a világ élvonala. Akik a háború után élve visszatérhettek a frontról vagy a fogságból, azok elmondták, hogy milyen a kolhozban az élet, hogyan gazdálkodnak tőlünk keletre. Azt hiszem, itt vannak Önök között, akik erről tudnak szólni.

Szeretném a lelkére kötni az öregeknek: élményeiket, családi történetüket és emlékeiket adják tovább a gyermekeiknek, unokáiknak! Felhívom az unokák figyelmét arra, ne higgyék, hogy azok az elesett öregemberek, akik esetleg betegségükben néha már terhesek számukra, ne tudnának nekik újat mondani. Csak legyen türelmük őket megkérdezni, meghallgatni, és meg fogják tudni, hogy mit jelent a hétköznapok igaz magyar történelme, az egyszerű magyarok millióinak története; hogyan élték meg a múltat, a harctereket, a háború utáni időket, a Rákosirendszert, a Kádár-rendszert. És akkor majd megértik egymást a nemzedékek, akkor meg fogják érteni azt, hogy mit jelent a történelmi, politikai és családi folytonosság. E nélkül nincs magyar nemzet! Ha megszakad az emlékezés, akkor nem fogunk összetartozni, nem tudunk erőt meríteni a múltból ahhoz, hogy a jelen nehézségeit át tudjuk élni.

Engem hit, kötelességérzet vezet ezen az úton, hogy megkíséreljem ezt az országot kivezetni abból, amiben élünk. A külpolitikában, a biztonságpolitikában sok minden sikerült már. De a szükséges lépéseket meg kellett tennünk a gazdaságban, a tulajdonrendszerben, és meg kell tenni a mezőgazdaságban, az iparban és a kereskedelemben, a tudományban és minden más területen. Ehhez azonban hitre van szükség és bizalomra, amit Önöktől kérek.

A Farkasréti temetőben apám sírján a Somló hegyről lehozott bazaltkő áll, és egy Somlóra emlékeztető versidézetet véstek rá. Amikor felkeresem apám sírját, mindig arra gondolok: a somlói bazalt és az a Somló környéki föld, amit a temetésére elhoztak Oroszi lakosai, engem arra kötelez, hogy ez a vidék számomra mindig megmaradjon családom és apám szülőföldjének. És azok a magyar vidékek, azok a magyar falvak, amelyek hozzám kötődnek, itt a Dunántúlon, Dörgicsétől Kötcséig, mind feledhetetlenek számomra.

A történelmi anekdota szerint, amikor az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost rabként erre vitték Bécsbe, akkor e nép ki akarta szabadítani az osztrákok fogságából, de Batthyány Lajos azt mondta nekik: ne tegyétek, magatokra hoztok bajt, és rajtam úgysem tudtok segíteni. Ne felejtsék el, olyan nemzeti múlt a miénk, amelynek során az első magyar miniszterelnök is – kegyelemből, akasztás helyett – golyó általi halállal végezte be életét. Ez a magyar történelem, mely bővelkedik tragédiákban, meghatározza magatartásunkat, és hitet kell adjon ahhoz, hogy elszántnak, bátornak kell lennünk, nem félve sem múltunktól, sem jelenünktől, sem pedig a jövőnktől.

Ha hisznek bennünk, és mindezt vállalják velünk, akkor tartsanak meg, ha nem vállalják, és az irántunk táplált bizalmuk elfogyott, akkor majd bocsássanak el bennünket. De ameddig ezt az országot mi kormányozzuk, élvezve a világ bizalmát, s remélem a magyar nemzet bizalmát, addig legyenek velünk a nehéz órákban; azokban a nehéz döntésekben is, amelyekről nem mindig szólhatok Önökhöz, hanem – ha lesz hozzá erőm és időm – talán csak az emlékirataimban fogom majd megvilágítani azokat. De addig higgyenek akkor is, ha egy parancsnok nem minden parancsának, nem minden felhívásának magyarázhatja meg minden mondatát. Egy katonának hinni kell, és higgyen is addig, amíg nem csalatkozik. Ha becsapom Önöket, ha egyszer is megteszem, akkor bocsássanak el, de addig kérem a hitüket és bizalmukat! Néhány esztendő múlva úgy fognak erre az időszakra emlékezni, hogy ez volt a szabadság fordulója, ez volt az a korszak, amikor nehéz hónapok, nehéz évek jöttek reánk, de megérte. Hiszem, hogy így lesz!

Isten velük!