A „Földünkért, az élet fenntartásának stratégiája” mottójú környezetvédelmi akció jegyében tartott világnap budapesti rendezvényén mondott beszéd történelmi és gazdasági összefüggésekbe állította korunknak ezt az égető problémáját. A rendezvény 1991. október 21-én volt.

Hölgyeim és Uraim!

Azt hiszem, érdemes arról néhány szót szólni, és bizonyos számadást végezni, hogyan is született meg a környezetvédelem gondolata, hogyan döbbent rá az emberiség arra, hogy mit is jelent a környezet és ember viszonya, a természet és ember viszonya. Mindennek a jelentőségét az iparosodási folyamat határozta meg. Mióta az emberiség létszámának szinte forradalmi méretű, a mértani haladvány szerinti növekedése megtörtént az elmúlt két évszázadban, azóta – úgy a XVIII. században – fordulópont következett be James Watt felfedezésével, majd pedig a technika további fejlődésével. Az ipari forradalom, sőt az ipari forradalmak – a gőzgéptől a benzinmotoron át az atomhasadás ipari felhasználásáig –, mindezek a jelenségek, amelyek két évszázad alatt megváltoztatták a világ képét, óriási szerepet töltöttek be a föld emberiségeltartó képességének fokozásában.

Ezt ki kell mondani, mert sohasem szabad egyoldalúan ítélni, és csak akkor látjuk igazán a környezetvédelem nagy jelentőségét, ha elhelyezzük a történelemben, és elhelyezzük a világ fejlődésében. Abban a folyamatban, amit a termelés, az ipar fejlődése, az emberiség létszámának megnövekedése jellemez. Hiszen e két évszázad alatt rendkívüli mértékben gyarapodott az emberiség, s mindezt a technikai, tudományos, ipari forradalom tette lehetővé. És ez a XIX. század végétől, a XX. század során a fogyasztói társadalom megteremtéséhez vezetett, amely a termelést olyan mértékben kívánta növelni a fogyasztás szempontjából, és a fogyasztás erre olyan mértékben hatott vissza, hogy minden gazdaság mozgatórugója, előrevivője a fogyasztási igény növekedése volt.

A fogyasztás adta azt a kihívást, ami visszahatott a termelésre, és hosszú időn keresztül a fogyasztás olyan motornak tűnt a gazdasági fejlődésben és a termelésben, amit vég nélkül lehet fokozni. Hiszen rendelkezésre állt például az olcsó olaj a századfordulótól kezdve; a kartellmegállapodások alapján nem volt szabad olyan gépkocsikat gyártani, amelyek kis fogyasztásúak, és ez egészen az olajválságig meghatározta a szemléletünket az olajtermelésben. A közszükségleti cikkek tekintetében is a fogyasztás volt az a determináló erő, ami meghatározta a fejlődésünket. Ez a folyamat a tömegtermeléssel indult el; például a gépkocsitermeléssel, Amerikában éppen a Fordgyár termékeivel, és ez így fejlődött tovább. A sokat idézett amerikai szemléletet jól jellemzi, hogy amikor névjegyzéket készítettek a hadifoglyokról, döbbenten látták a magyar hadifoglyok, hogy minden három sor felírása után eldobja az amerikai őrmester az indigót, és azt mondja, azért kell újat tenni a papír közé, mert az indigógyáraknak is működni kell. Ezt egy marseillei hadifogoly mesélte nekem.

Minél többet fogyaszt a társadalom, az annál nagyobb húzóerőt jelent. Tudjuk, hogy ez a fogyasztói társadalom, aminek vitathatatlan a gazdasági jelentősége, hiszen az egész XX. század nyugati civilizációjának meghatározója volt, ugyanakkor súlyos mellékhatásokkal járt; hogy orvosi nyelven fejezzem ki magam: a mellékhatások jelentkeztek mind a környezet pusztításában, mind pedig a társadalom bizonyos etikai, politikai és más vonatkozású magatartási jelenségeiben.

Nem véletlen, hogy a környezet, a föld szerepét éppen e században ismerték fel a történészek. Még a történelmet is e szerint kezdték vizsgálni, Bertrand Russel például új magyarázatot adott. Nem véletlen, hogy egy filozófusnak jutott eszébe: a Római Birodalom bukása után egész Európa képét átformáló népvándorlásnak tulajdonképpen BelsőÁzsia elsivatagosodása volt az oka, ezzel a környezet és az ember viszonyának egy új dimenzióját adva. Ezt a jelenséget Afrikában az elmúlt évtizedekben is láthattuk. Rádöbbent az ember arra, hogy elsivatagosodhatnak azok a vidékek, ahol egykor virágzó természeti kincsek voltak. Ha az ember végignézi azokat a tájakat, amelyeket megismert, vagy visszagondol gyermekkorára, és emlékszem az akkor kapott bibliai ismeretekre, a tejjel, mézzel folyó Kánaán valahogyan ellentmondást váltott ki az emberben. Az akkori Palesztina szinte sivatagos tájait nézve milyen mesének tűnik, hogy virágzó táj lehetett, amit ma sivatagnak látunk. És azokat a területeket, amelyek a KözelKeleten a mi gyermekkorunkban sivatagi tájak voltak, a természet képes termővé tenni, mint ahogyan korábban is termő területek voltak.

Ez a föld és ember közötti összefüggés a XX. században, az emberi gondolkodásban olyan jelenséggé vált, hogy meghatározta a felelősségérzetet a földért. Nem véletlen az sem, hogy pontosan Amerikában – az Egyesült Államokban és Kanadában –, ahol az iparosodás, a tömegtermelés a legnagyobb iramú volt, ott jelent meg először a természetvédelem gondolata. Nem véletlen, hogy az első természetvédelmi területek, parkok az Egyesült Államokban születtek meg. És ha valaki elhagyja New York kőrengetegét, annak minden piszkával, borzalmával és fenségességével együtt, alig néhány kilométerre a természet, az erdők védelmét, New England csodálatos területeit látja. Tudjuk, mit jelentett az Egyesült Államokat átszelő vasútvonalak szerepe, s hogyan pusztított el ez népeket, hogyan pusztította el az állatvilágot. Lényegében az iparosodással, a tömegtermelés, a tömegfogyasztás kialakulásával együtt ismerték fel ezeket a jelenségeket. Ennek nyomán alakult ki a természetvédelem, majd tágabb értelemben a környezetvédelem, és nyugodtan soroljuk ide a műemlékvédelmet is, nemcsak azért, mert a műemlékek részben éppen a levegőszennyezettség áldozatai, hanem mert az épített környezet is beletartozik, nemcsak a természeti, az emberi élet minőségébe.

Azt hiszem, reálisan csak úgy tudunk aktív környezetvédelmet folytatni, ha kimondjuk, hogy a termelés, a fogyasztói társadalom húzóereje nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy ma a társadalom több embert képes eltartani – a tömegtermelés olcsó ruhához és olcsó élelmiszerhez juttatta az embert. Nem lehet tehát termelésellenes környezetvédelmet folytatni, mert akkor az irrealitások mezejére tévedünk, nem lehet a kérdést csak az egyik oldalról nézni. Igenis, a racionális termelés azt jelenti, amit modern szociális piacgazdaságnak – egy nem szerencsés műszóval ökoszociális piacgazdaságnak – neveznek egyes közgazdászok. Ha terminológiailag nem is biztos, hogy korrekt ez a kifejezés, mindenesetre a cél helyes: egy környezetbarát szociális piacgazdaság az, ami egyensúlyban tudja tartani a termelést és a környezetvédelmet.

Csak ez lehet a célunk. Mert a termelést fenn kell tartani, sőt a termelést növelni kell, de úgy, ahogyan a takarékossággal kapcsolatos előírások megengedik. Nem lehet anyagpazarló termelést folytatni. Nem véletlen, hogy a múlt században vagy e században a nagy fogyasztói társadalmakban rájöttek arra, és rákényszerültek, hogy csökkentsék a pazarlást. Nem véletlen, hogy a szovjet kocsik vagy a modern nyugati kocsik között oly nagy különbség van a benzin vagy a nyersolajfogyasztásban, nem véletlen, hogy a modern iparnak olyannak kell lenni, hogy az energiafelhasználása csökkenjen, mert nem lehet vég nélkül fokozni az energiafogyasztást. Tehát úgy kell a gazdasági szabályozókat meghatározni, hogy minél kevesebb anyaggal és energiával, minél takarékosabban tudják a maximumot előállítani, mert csak ez a reális. Különben az a vád érhet bennünket, akik a környezetvédelem és a környezetbarátság mellett vagyunk, hogy az irrealitások mezejére tévedünk. Jól emlékszem egy előadásra, amit az osztrák környezetvédelmi miniszter még jóval a kormányra kerülésünk előtt tartott Bécsben, és azt mondta, hogy a vízi erőművek rontják a környezetet, a szén és olajtüzelésű erőművek a levegőt szennyezik, az atomerőművek pedig nem lehetségesek a nukleáris szennyeződés veszélye miatt. Miután elmondta mindezt, egy unott angol lord felállt, és azt kérdezte: akkor a gyertyához térjünk vissza? Ennek természetesen nem tehetjük ki magunkat, hanem éppen azt kell megmutatni, hogy a termelés célszerű fenntartása, annak minél gazdaságosabb működtetése mellett vagyunk, és ugyanakkor, amikor fenntartjuk és nem csökkentjük az emberiség ellátását, azt is biztosítani kell, hogy emellett megőrizzük földünket, megőrizzük környezetünket, a légkört.

Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a takarékosság sokirányú. Elég arra utalni, hogy a környezetszennyeződés következtében a társadalomnak milyen egészségügyi következményekkel kell számolni. Akkor, amikor a civilizált államokban sikerült a tbct visszaszorítani, amikor megtalálták a gyógyszeres kezelést és a prevenció elvének alkalmazásával a megfelelő ellenszerét, ma számos orvos, pulmonológus tért át az asztmamegbetegedések kezelésére. De sorolhatnám azokat a genetikai károsodásokat, amelyek a környezeti ártalmakból következnek. Tehát ha mindazt összeadjuk, hogy mit kell költeni a környezetszennyeződés következtében az egészségügyben az új megbetegedések gyógyítására, a tömeges megbetegedésekre, sérült emberek eltartására, akkor mindezt bele kell sorolnunk ebbe a csomagba, ebbe a körbe, ami azt jelzi, hogy a környezet megóvása nemcsak improduktív, hanem nyugodtan mondhatjuk, a takarékosság következtében szerves részét képezi a termelésnek, a gazdaságosságnak. Elmondtam egy egészen más környezetben, legutóbb Százhalombattán is, ahol jelen volt velem az ipari miniszter és a környezetvédelmi miniszter: fontos, hogy ellenérdekelt tárcákként egyenlítsék ki a termelés és a környezetvédelem érdekeit, és a kettő egyensúlya érvényesüljön.

Végül nagyon fontosnak tartom, hogy a környezetvédelemről szólva – a levegőszennyezettségtől kezdve a föld szennyezettségéig és az emberi élet minőségének a megjavításáig – nagy hangsúlyt kapjanak az emberiség és földünk fejlődésének azok az emlékei, amelyek részben a természet megörökölt emlékeiként méltóak a megőrzésre, részben pedig az épített környezetben mindaz, ami az emberiség számára az életet elviselhetővé teszi. Úgy gondolom, a XX. század végén elérkeztünk odáig, hogy már mindent tudunk arról, mit jelent az ipari termelés, mit jelent a mezőgazdaság, mit jelentenek a hatalmas tömegtermelési folyamatok jó és rossz értelemben. S ha mindezt tudjuk, akkor az is világos, hogy ezeknek a pragmatikus szempontoknak párosulniuk kell hosszú távú szempontokkal is, amelyeket a környezetvédelmi stratégia helyez kilátásba, és amelyek az emberi környezet védelmét jelentik, mert az ember számára kiemelkedő fontosságú az emberi élet minőségének a megjavítása.

Az ember nemcsak racionális lény, nemcsak olyan élőlény, akit úgy lehet felfogni, mint egy humanizált haszonállatot, amely a hasznosság elve alapján okszerűen takarmányozható, okszerűen munkára fogható, és okszerűen üzemeltethető. Az ember nem ilyen lény, hanem olyan – s ez különbözteti meg számos más élőlénytől –, akinek szellemi, érzelmi igényei vannak, és ezért az egzakt tudományok mellett a művészetek éppen úgy létszükségletei az embernek. Csak ezekkel együtt alakulhat ki a harmonikus élet, a harmonikus ember, mert a racionális és az irracionálisnak tűnő tényezők együttesen jelentkeznek. Amikor a rációval szemben nem voltunk és nem vagyunk képesek akár a politikában, akár az élet más területein racionális ellenérvet felhozni, akkor igen gyakran az irracionális szempontok – s ez nem pejoratív értelemben vett irracionalitás – és a morális szempontok adják azt az erőt, amivel egyensúlyt tudunk teremteni.

Úgy gondolom, tömegtermelés, fogyasztói társadalom és környezetvédelem együttesen tarthat bennünket egyensúlyban, és a világnak egy elviselhető XXI. századot nyújt. Ha ezt a harmóniát nem teremtjük meg a XX. század végén, akkor a demográfiai robbanás további következményeivel, Észak–Dél krízisével együtt nem jósolhatunk jó jövőt a XXI. század világának és különösen Európának, ennek a kicsi földrésznek. E gondolatok jegyében kívánok az akcióhoz sok szerencsét, és kérem a sajtó képviselőit, ne csak ma, hanem folyamatosan ügyeljenek arra, hogy ez a környezetvédelmi stratégia valóban áthathassa életünket, éljenek a propaganda lehetőségével és a bírálat lehetőségével ezen a területen is.