A „Századvég” politikai iskola hallgatói és vezetői arra kérték Antall Józsefet, hogy arról beszéljen nekik, hogyan lett politikussá. 1991. december 11-én tartott előadása éppen ezért olyan személyes vallomásokat is tartalmaz, amelyektől különben mindig tartózkodni szokott. Ezt talán a szűk körű hallgatóság is elősegítette.

Tisztelt Hallgatóim, kedves Barátaim!

Először is: parancsra teszem, hogy magamról beszélek. Ezt azért vagyok kénytelen elmondani, mert ellenkezne különben a felfogásommal. Az én politikusi vagy politikai pályafutásom, az rendhagyó.

Teljesen eltérő egy politikai pályafutás egy demokráciában és egy diktatúrában. Egyszerűen a lehetőségek mások, és mások a szerepvállalások. De ugyanígy a demokrácián belül más típusú politikai pályafutások jelentkeznek egy prezidenciális köztársaságban – gondolok az Egyesült Államokra –, és egy parlamentáris demokráciában, akár alkotmányos monarchiában, akár parlamentáris köztársaságban. Az egyiknél, ahol a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom mereven elválik egymástól, mint például az Egyesült Államok adminisztrációjában, igen gyakori, hogy a végrehajtó hatalomban szereplő, tehát maga a kormány, az adminisztráció tagjai nem ugyanazt a pályát futják be, mint a választott politikusok, akik inkább a képviselőházban, illetve a szenátusban csinálnak karriert és töltik be hivatásukat; és egészen más Németországban, NagyBritanniában, Olaszországban, és sorolhatnám tovább, ahol parlamenti politikusként, választott politikusként kezdik általában igen nagy számban, és utána mint választott politikusok, képviselők töltenek be államtitkári, miniszteri funkciókat. Tehát még a demokráciákon belül is más típusúak a prezidenciális köztársaságok és a parlamentáris szisztémák.

Az a pálya, amit mi itt Magyarországon és ebben a térségben befutottunk, az teljesen más.

Azzal kell kezdenem, hogy politikuscsaládban nőttem fel. Ez meghatározta egész politikai gondolkodásomat, meghatározta a politikáról vallott nézeteimet, nemcsak tartalmilag, hanem hivatásként, és meghatározta úgy is, hogy milyen stílust képviselhetek én a politikában. Ezt természetesen befolyásolta az, hogy gyermekkoromtól kezdve mindig politikáról beszéltek – apám, nagyapám, vagy az államigazgatás magasabb szintjei, vagy kifejezett politikusi, országgyűlési képviselői pályafutással, és mindig azt a politikai irányvonalat képviselték, amelyik különböző időszakokban hol baloldalinak, hol jobboldalinak minősült. És ez a magyar politikai élet jellemzője, hogy az elmúlt évtizedekben nem kellett Magyarországon politikai nézeteket változtatni ahhoz, hogy valaki hol baloldalinak, hol jobboldalinak minősüljön, mert minden relatív. Egy olyan politikusi szemlélet, ami tulajdonképpen a mai fogalmaink szerint középen áll, ha mondjuk Németországot veszem alapul, akkor egy CDU–CSUval az ottani megfogalmazás szerint lehet a jobbközép valahol a liberális és a CDU között, ha Franciaországban, akkor Giscard d’Estaing és Chirac között, ha Olaszországban, akkor a kereszténydemokraták és valahol a republikánus liberális politikai párt között. Semmi közük nem lehetett a politikai felfogásuknak eleve egy nem parlamentáris, nem alkotmányos rendszerben működő baloldali politikai szemlélethez, vagy egy jobboldali politikai szemlélethez. Ez a kettő volt eleve kizárva abból, amihez közöm lehetett politikailag.

Ezen belül már viszonylagossági kérdés, hogy mihez viszonyítjuk. Mindenképpen valahol az a liberális, ha úgy tetszik, konzervatív liberális, kereszténydemokrata irányzat erős szociális érzékkel, erős szociális elkötelezettséggel, nem messze a népi íróktól, nem messze olyan politikai gondolkodásmódtól, ami földosztást jelentett, ami Kerék Mihályi szemléletet jelentett a földkérdésben, ami a külpolitikában feltétlenül a tengelyhatalmakkal való szembenállást jelentette, a hitlerizmussal vagy fasizmussal, vagy ha úgy tetszik, a falangizmussal állt szemben, ugyanúgy, ahogy a bolsevizmussal vagy más politikai rendszerekkel. Tehát ez az politikai tér, amiben a politikát és a politizálást én személy szerint magamra nézve el tudtam képzelni. Így ez volt az indíttatásom. A kormánypártnak angolszász orientációjú politikusai voltak, ahogy akkor nevezték, Teleki Pál vagy Keresztes-Fischer és mások, és az ellenzékből az akkori Független Kisgazdapárt, tehát az, amit Gaal Gaszton, Eckhardt Tibor, Bajcsy-Zsilinszky és Kovács Béla is jelentett, Nagy Ferenc és mások. Ez az a politikai irányvonal, ami hozzám közel állt.

Személy szerint, ezt nem tagadhatom, meghatározó volt számomra, hogy milyen politikai eszméket, milyen politikai nézeteket vallott apám, nagyapám és a család. Ebbe beletartozott minden, a klasszikus liberalizmus, a kereszténydemokrácia, és beletartozott minden, ami a nemzeti, népi és konzervatív értékek körében összefoglalható. Ez így eklektikusan hat, ha ezt nem bizonyos politikai filozófia alapján fogalmazzuk meg. A szociáldemokrácia, az nem tartozott bele, a szociáldemokráciának az a klasszikus vonulata, amit Magyarországon Kéthly Anna jelentett, az nem állt távol attól, hogy politikai szövetséges legyen, vagy nagyon tisztességes politikai ellenfél.

Könnyű az életkor után kiszámítani, számomra meghatározó élményt jelentett a II. világháború. A II. világháborúban közvetlen és családi okokból nagyon sok külföldivel volt alkalmam találkozni. Apám politikai és egyéb funkciója következtében menekültekkel, ide szökött hadifoglyokkal foglalkozott, egyszerre foglalkozott több tízezer Németországban kibombázott német gyermek elhelyezésével, volt olyan év, hogy 4050 ezer kibombázott Ruhrvidéki német gyerek volt itt elhelyezve. Továbbá itt volt vagy 100 ezer lengyel, angolok, franciák, badoglionista olaszok 1943-tól, több ezer zsidó – külföldi zsidók, akiket megmentettek, egészen 1944. március 19-ig Magyarországon relatív biztonságban élhettek. Én ezt átéltem gyermekként, teljes nyíltsággal, 1943-ban is találkozhattam brit repülőtisztekkel, akik Magyarországra szöktek, és innen szöktették őket tovább, ezért kapott apám Alexander tábornoktól elismerő okiratot, a holland királynő köszönte meg azoknak a holland tiszteknek a megmentését, a zsidók a Jad Vasemben köszönték meg. Tehát olyan humanisztikus politikai légkörben nőttem fel, ami kizárta az embertelenséget, a jogtalanságot, ami kizárt minden olyat, ami egy diktatúrára jellemző, és ami egy politikai demokráciától távol áll.

Ma is, ha felidézem, szinte szó szerint emlékszem, amikor 67 éves koromban gyalogolva Veszprém megyében az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy mi a demokrácia. Ez körülbelül ’37-ben, ’38-ban volt, hogy mit kell érteni a demokrácián, hogyan kell, és mit jelent a képviseleti demokrácia, és nekünk ehhez kell hűnek lenni, és ehhez kell ragaszkodni, bármit mondanak, és bármit hallanék. Tehát nagyon erős volt ez az elkötelezettség, amit ezen a területen éreztem.

1939 és 1944. március 19-e között ezek az élmények voltak számomra a meghatározók. 1944. március 19-e után apámat letartóztatta a Gestapo, akkor mellé állítottak, 12 éves voltam, s rajta volt a Gestapoelfogatóparancson, hogyha megmozdul, akkor engem visznek el. Ez volt akkor a kialakult szokás: menyasszonyokat, másokat túszként kezeltek. 1945-ben a szovjet csapatok bevonulását egy szőlőhegyen, a Somló hegyen éltem át. Azért mentem a szovjet csapatok kivonulásának ünnepén vissza oda a Somló hegyre, a kilátóba, ahol a szovjet csapatoknak a bevonulását néztem végig, a 8-as műúton a német csapatok visszavonulását, mert ott akartam köszönteni ezt a napot, ahol én átéltem ezt az időszakot, és el lehet képzelni, hogy egy 13 éves gyerek mit láthatott és mit élhetett át egy szőlőhegyen, ahol a mi pincénkből 120 hektó óbort eresztettek le, úgy, hogy fejszével belevágtak a hordóba. Ezt elképzelni nem tudja a mai nemzedék, hogy milyen volt egy frontátvonulás, és mit éltünk át. Mi nagyon sokat láttunk, gyerekek, mert mi már ahhoz nagyok voltunk, hogy otthon tartsanak bennünket, de ahhoz még nem voltunk elég nagyok, hogy elvigyenek bennünket hadifogolynak, hiszen az 16 éves kortól volt divat. Tehát mi jártunk szabadon.

Ezek az élmények nagyon fontosak számomra. Ugyanúgy, ahogy nagyon fontosak azok, hogy nagyapám és apám orosz hadifogságban volt. Ma is megvannak azok a tábori levelek, amiket 1917–18-ban írt, és még működött a posta, Szentpétervárott még Saljapint hallhattak a hadifoglyok ingyen, mert száraz kenyérért beengedték őket az operába. Hogyan történt a kommunista hatalomátvétel, apámékat hogy engedték ki, hét kommunista matróz hogyan foglalt el egy várost, hogy lőtték le a polgármestert, a helyőrségparancsnokot, ezek mind a gyerekkori mesevilágba tartoztak nekem, úgyhogy én már régi ismerősökként köszönhettem ’45-ben a szovjet csapatokat, mert mindezt tudtam apámtól, nagyapámtól, hogy mi hogyan zajlott le ’17-ben. Ezt előre többször elmondták, azok után, hogy a Gestapofogságban volt, sőt nagyapám el tudta azt is mondani, hogy viselkedtek 1849-ben Vácott a cári orosz csapatok, mert neki a nagyapja mesélte el, hogy hogyan viselkedtek, és így össze is tudtuk hasonlítani.

Ezek azok a kérdések, amelyek a politikai gondolkodásra is kihatottak az ember életében. 1945-ben én a Független Kisgazdapárttal rokonszenveztem, nyilvánvalóan gyerek voltam, tehát csak ifjúsági szervezeteiben vehettem részt. Apám aktív politikusként nemcsak képviselő volt, hanem államtitkár és miniszter. Nagyon meghatározó emlékeim közé tartozik, amikor Harriman Budapesten járt, és Harriman mellett 1945-ben tüntettünk, mint diákok, és éltettük Amerikát, és követeltük, hogy legyünk szabadok, és kis amerikai zászlókkal integettünk. Az Astoria volt az amerikai parancsnokság épülete. Nem olyan rég, nyolctíz évvel ezelőtt olvastam az emlékirataiban, ahol leírja, hogy elfacsarodó szívvel nézett le az erkélyről, amikor magyar fiatalok a szabadságért tüntetnek, és ő tudta, hogy nem tehetnek semmit.

Ezek mind hozzátartoztak a politikai szemléletem megformálásához, ugyanúgy, mint 1945-ben a budapesti helyhatósági választásokon, a ’45-ös választásokon, amikor a Kossuth Lajos utcában nagy verekedés volt, az akkori kommunista pártnak a fiataljaival, az akkor még Kraus nevű játéküzlet kirakatait betörték. Egy Szabó Miklós nevezetű úr a Titkos háborúban és másban is írogatott ezekről a dolgokról, egészen másképp. Én ott voltam, el tudom mondani, hogy ezek hogyan történtek ’45-ben. Végül is szovjet csapatok vettek körül bennünket, és onnan a Vármegyeház utcán tudtam megszökni. Ezek az 1945. őszi események mind hozzájárultak politikai szemléletem formálódásához.

1950-ben érettségiztem, és utána a bölcsészkarra kerültem. Magyar–történelem szakos hallgató 240 volt körülbelül a bölcsészeten. És ilyen nagy szakok voltak a Műegyetemen is. A Műegyetemre mindenkit felvettek. Utána jöttek 1951–52-től a kitelepítések és minden más, amikor ez már változott. Erről most nem kívánok beszélni, ez nem különösebben érdekes. Mindenki ugyanazt átélte, a politikai rendszerrel való szembenállást, de most nem kívánok erről beszélni. Nagyon sokan vannak, akik ma is megvannak, élnek, szereplői a közéletnek, esetleg akkor párttitkárok voltak, ma esetleg egyházakban töltenek be fontos vezető funkciót. Tehát ezt nem rosszindulatúan mondom, csak a változó időről és a változó világról; és elmondhatom azt is, hogy akik akkor átmentek bizonyos iskolákon, azok sokféle hatás alá kerültek. Én még Szekfű Gyulát éppúgy hallgathattam, mint Lukács Györgyöt, és a legkülönbözőbb régi nagyokat, Pais Dezsőtől kezdve Eckhardt Ferencig, a jogtörténészig, vagy Eckhardt Sándorig, aki a francia irodalomnak volt a professzora. Ez volt az a nagy nemzedék. Furcsa idők voltak, a régi nagy nemzedék még oktatott, megijedve, megrettenve, de még a folyosókon, külön szobáikban velünk nyíltan beszéltek a legnehezebb időkben, akikkel tudtak, egy Gyergyai Albert vagy mások. És ebben az időszakban tulajdonképpen mi mást tehettünk, ha módunkban volt, képeztük magunkat, és érdeklődtünk a politika iránt.

Én tehát azt tudom mondani, hogy az egész történelmi, közgazdasági, jogi, politikai érdeklődésemnek megfelelően folytattam tanulmányaimat, és ezalatt mindig a politika volt tulajdonképpen az, ami érdekelt, de természetesen gyakorlatban nem volt módom ezt 1956-ig tenni, hiszen csak egyféle módon lehetett cselekvősen politizálni, ha valaki részt vett a hatalommal a politizálásban, vagy rövid időre összeesküdhetett esetleg, de hát az se volt gyakorlati politika, amit nyilván követett a letartóztatás. De 1956 volt az, amikor ezt át lehetett élni, és amikor ezt a politikai szerepkört be lehetett tölteni.

1956-ban az Eötvös gimnázium tanára, a forradalmi bizottság elnöke voltam, de ez tevékenységemnek csak egyik része volt. Az igazi, amit politikai értelemben tulajdonképpen tehettem, az nem ez volt, bár erre mindig büszke vagyok. Nagyon összekötött az ifjúsággal, és máig ragaszkodnak hozzám tanítványaim százai. De ezen túlmenően a politikában, amit fontosnak tartok, az a koalíciós kormányzattal való együttműködés, 1956-ban november elsejétől. Most nem beszélek a tüntetésről és másról, a Független Kisgazdapárt Semmelweis utcai székházának elfoglalásáról és annak a megszervezéséről, hanem arról, hogy módom volt a Parlament épületében tartózkodni november elseje és harmadika között, és több olyan megbízatásban részt venni – erre a Históriában meg is jelent egy utalás ’88-ban. Ezen kívül a kormány részére, Tildy Zoltán, Kovács Béla részére bizonyos feladatokat láttam el, részt vettem több diplomáciai testület megkeresésében, beleértve a lengyeleket. Majd november 4-e után az indiai akcióban vettem részt, amiben külön is találkoztam K. P. S. Menonnal, az akkori indiai nagykövettel, aki közvetíteni próbált az akkori magyar ellenzék, a magyar politikai pártok és a szovjet kormány között. Ezt még egyszer majd részleteiben fel kell dolgozni. Kis részére utalt egy pár visszaemlékezés, de ennek az egésze nincs feldolgozva még. Kísérlet történt arra januárig, hogy valamit mégis próbáljunk megtenni, próbáljuk menteni a menthetőt, de hát a letartóztatások már sorban világossá tették, hogy minden ilyen elképzelés, akár őszinte kísérlet volt Kádárék részéről, akár nem, de kudarcra van ítélve, s ez januártól már kétségtelenné vált.

Én úgy gondolom, hogy az átmeneti pacifikálásnak volt a része, hogy tárgyaltak. Talán ők maguk sem pontosan tudták, de tény az, hogy bizonyos politikusi csoportok, elsősorban közgazdászok, Varga István, Rácz Jenő, a gazdasági reform előkészítésében részt vettek, és ezek abból a politikai csoportból kerültek ki, amik akkor a kisgazdapárt, a Petőfi Párt és részben a szociáldemokraták alkottak, hiszen még Fischer Józsefet és Kelemen Gyulát kiengedték Dániába is Kádárék alatt, még 1956 novemberében.

Ezek az események hozzájárultak ahhoz, és az ebben való részvétel, hogy számomra a politika nemcsak hivatás, nemcsak elkötelezettség, hanem ilyen morzsákban gyakorolható szakmává vált. Elítélve nem voltam. Többször őrizetbe vettek, elbocsátottak, felfüggesztettek, publikálási tilalom alá estem. 1963-tól jelenhettek meg újra szakmai cikkeim, s ezután úgy döntöttem, egy lehetőséget kihasználva, hogy az orvostörténelem területén folytatom működésemet, miután ehhez sem az orvosok, sem a történészek nem nagyon értettek, és lehetett produkálni olyat, akár intézményben, akár folyóiratban, akár szakmai munkásságban, ami nemzetközi elismerést váltott ki, és Magyarországnak ezen a téren tekintélyt lehetett szerezni. Nekem egyben mozgásteret, és nyugodtan mondhatom, védelmet jelentett, mert nagyon hamar nemzetközi szervezetekben és a tudományos szakmai szervezetekben kaptam annyi elismerést, ami függetlenné tett itthon, és sok mindent megtehettem vagy megengedhettem magamnak, amit más nem, anélkül, hogy egyetlen sort le kellett volna írnom, amivel nem értettem volna egyet, vagy amit most bárki előszedhetne velem szemben. Eléggé gyűjtögetik az ilyet.

1987–88-tól viszont természetesen bekapcsolódtam abba a politikai ellenzéki irányvonalba, ami hozzám közel állt. 1956-ban Kovács Béla és mások már úgy gondolkodtak, hogy egy olyan politikai pártot vagy pártszövetséget kell létrehozni, amelyik magába foglalja a Független Kisgazdapártot, a Petőfi Pártot, elsősorban Bibó és Farkas Ferenc tényleges működésével. És a kereszténydemokratáknak az a része, amit Barankovics neve fémjelzett.

Ezek az irányzatok, mivel még nem voltak politikai pártok, csak mint baráti körök működtek. Oda nem mentem el korábban, mert ezek ilyen népfront árnyékában működtetett politikai körök voltak, ahol idős uraknak ingyen adtak virslit, elbeszélgettek velük, és elintézték nyugdíjuk felemelését. Ez nekem nem volt megoldás, és én ebben nem kívántam természetesen részt venni. Én politikailag csak és kizárólag a Magyar Demokrata Fórumhoz csatlakoztam. A Független Kisgazdapárt első baráti összejövetelein részt vettem, de nem léptem be a kisgazdapártba. Ugyanígy, amikor a Kereszténydemokrata Néppárt megalakult, mindkét helyre hívtak is természetesen, de nem vettem részt, mert egy politikai pártba léptem be, és pláne, amikor eldőlt, hogy ez politikai pártként kíván működni, nemcsak mozgalomként, a Magyar Demokrata Fórum, akkor kizárólag annak voltam a tagja, alapító tagja az 1988-as szervezetté válástól, ott lévén Lakitelken.

Politikai pártként én a vezető funkciót nem akartam vállalni, tehát először, az első országos gyűlésen – bár jelölve voltam, és még a lemondásom után is kaptam közel 300 szavazatot elnökségi tagságra – de nem vállaltam. 1988-ban változatlanul részt vettem a Demokrata Fórum ülésein, nem akartam elnökségi tagsággal véglegesíteni, mert politikai értelemben még tisztázatlannak láttam sok mindent. Amikor az Ellenzéki Kerekasztaltárgyalások voltak, néhány alkalommal mentem el a jogi karon lévő Ellenzéki Kerekasztalülésre, amikor megkért a Demokrata Fórum elnöksége, ahol elnökségi tagság nélkül is 1988-tól állandó meghívott voltam. És néhányszor elmentem, de tulajdonképpen az Ellenzéki Kerekasztaltárgyalásokon 1989-ben, néhány órával a megnyitás előtt kért fel arra az elnökség, hogy vállaljam el Szabad Györggyel és Sólyom Lászlóval együtt, hárman a Magyar Demokrata Fórumnak a képviseletét mind a főbizottságban, mind a középbizottságban, mind én személy szerint az alkotmányjogi bizottságban, ahol Tölgyessy Péterrel, Orbán Viktorral, Füzessy Tiborral voltunk.

1989 nyarán úgy ítéltem meg, hogy szükséges az ország stabilizálásához, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak a Független Kisgazdapárttal, a Kereszténydemokrata Néppárttal – a Kereszténydemokrata Néppártot az Ellenzéki Kerekasztalba én ajánlottam be tavasszal –, a Bajcsy-Zsilinszky Társasággal, és amennyiben a Néppárt néven megújhodó Petőfi Párt, a Parasztpárt gyökeret tud verni, annak is az együttműködése. Ebből az erőből gondoltam kialakítani azt a politikai erőt, amelyik Magyarországon kormányzóképes lehet. A másik oldalon ott volt az SZDSZ, a Fidesz és ott volt a Liga tanácskozói joggal, és a Szociáldemokrata Párt, már akkor is hol egy, hol két küldöttséggel.

Én abban látom a kerekasztal igazi nagy jelentőségét, túlmenően azon, hogy megállapodott, hozzájárult az egész keleti blokknak a felbomlásához, azzal, hogy létrehozta a Magyar Köztársaságot, és mindemellett mégis kialakított egy olyan szakértői gárdával is rendelkező politikai erőt, amit ugyan lekicsinyelnek és kétségbe vonnak a sajtó, a politológusok egy része és sokan mások, de én most itt nem vitázom, hanem csak megállapítom, hogy ez azért volt fontos, mert addig ezeknek az ellenzéki politikai pártoknak vagy politikai erőknek igazából nem voltak gyakorlati kérdésekkel foglalkozó közgazdász szakértői, jogászok stb. Az volt a jelentősége, hogy több száz, sőt több ezer embert mozgattak meg ezek a politikai pártok. Mögöttünk mint jogász szakértők, mint közgazdászok jelentek meg nagyon sokan, akik ma a politikában vagy a parlamentben ülnek. Azoknak a jogászoknak, közgazdászoknak nagy része ebből a körből került ki.

Ez nagyon fontos volt, és ebbe sokan bekapcsolódtak, olyan értelmiségiek is, akik különben nem tették volna ezt. Különben a politika megmaradt volna az ellenzék oldalán, a politológusok, filozófusok, szociológusok, írók, történészek, tehát elsősorban humán értelmiségieknek lett volna tulajdonképpen a tevékenysége, de ezzel, hogy ennyire konkréttá vált, alkotmányjog, sajtó stb., közgazdasági, hat gazdasági bizottság, hat politikai, szükség volt valóban gyakorlati, konkrét kérdésekkel foglalkozni tudó szakemberekre. Ezt hozta a kerekasztal.

Elmondtam, hogy hogyan alakult ki a politikusi lelkületem, hogyan alakult ki a politikusi elkötelezettségem. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy 1988–89-től, amikor már nagyon világossá válhatott és nagyon is egyértelmű volt, hogy közeli, sokkal közelebbi az átalakulás és a fordulat, mint ahogy néhány évvel előtte még a bomlás alapján ez kiszámítható volt, vagyis a felgyorsulás gyorsabb volt. Ebben anélkül, hogy én előtérbe toltam volna magamat, mindig hívásra, felkérésre ott voltam és végigcsináltam. Sokszor írják azt visszaemlékezők, hogy én a kerekasztaltárgyalásokon kerültem előtérbe, ez így igaz. A kerekasztaltárgyalásoknak a nehéz, kompromisszumokat igénylő politikai tárgyalásaihoz tartoztam. Itt szeretném azt mindjárt elmondani, hogy ezek a tárgyalások ténylegesen a két oldal politikai tárgyalásai voltak. Nagyon sokszor a szemben álló két oldal jobban egyetértetett egymással bizonyos kérdésekben, mint a heterogén és oda nem passzoló harmadik oldal. A harmadik oldalnak tudjuk, hogy nem volt ilyen értelemben értelme, amúgy is heterogén volt, de a két oldal bizonyos kérdésekben közös álláspontot vallott, mindegyik lehetőségei szerint működött. S itt mindjárt le akarom szögezni, hogy semmiféle paktum nem volt, sem Bíró–Pozsgay, Sem Antall–Pozsgay, sem semmilyen paktum nem volt. Soha egyetlen szóval arról nem beszéltünk főleg, hogy ki lesz ez vagy ki lesz az, egyszerűen arról volt szó, és erről igenis tárgyaltunk, ez nem volt titok, nemegyszer az Ellenzéki Kerekasztal szóvivőjeként tárgyaltunk, hogy milyen módon tudjuk lebontani a rendszert. Pozsgay Imre és mások arra törekedtek, hogy hogyan tudnak politikai megoldást találni akár Nyers Rezső álláspontjával ellentétbe, akár Grósz Károly álláspontjával ellentétben, s hogyan tudjuk öszszehangolni ezeket a politikai kérdéseket. A Munkásőrségről, a munkahelyek párt és egyéb viszonyairól, mindig konkrét kérdésekről volt szó és egyértelmű politikai állásfoglalásokról, és ezt minden alkalommal elmondom, ebben Pozsgay Imrének kiemelkedő érdemei voltak, de az, hogy ezt végrehajtotta, az nem jelenti azt, hogy itt valamiféle paktum volt.

Ugyanúgy, ahogy nem volt semmiféle paktum Tölgyessy és én közöttem. Tehát amikor kompromisszumokról beszélünk a politikában, akkor tárgyalásokról van szó, megegyezésekről. Vádolták Tölgyessy Pétert, hogy velem paktumot kötött. Csak elfelejtették megnézni az iratot, a megállapodást az MDF és az SZDSZ között abban, hogy feladjuk a kétharmados törvények egy részét, mert kormányzásképtelenné válik az ország. Nem lehet kétharmaddal például költségvetést elfogadtatni, még 50 százalék plusz eggyel is nehéz. Ebben állapodtunk meg, továbbá Göncz Árpád, Szabad György személyében és más kérdésekben. Ez közismert, nyilvánosságra hoztuk. Egyet felejtsenek el: ezt nem Tölgyessy Péter és én írtuk alá, hanem Tölgyessy Péter tárgyalta le az alapokat velem, és onnantól kezdve már Kis János és Pető Iván, és az aláírók is Tölgyessy Péter, Kis János és Pető Iván voltak, mint ahogy a Magyar Demokrata Fórum részéről is részt vettek Kónya Imre, Balsai István, elsősorban jogászok, hiszen jogi kérdésekről volt szó, és utána ezt a Demokrata Fórum elnöksége vette tudomásul s a képviselőcsoportja.

Ha a magam szerepét nézem, akkor úgy gondolom, hogy én abban játszottam szerepet, hogy mindig a realitásoknak megfelelően tárgyaltam.

A politikusi hivatásról szeretnék még néhány gondolatot elmondani. A politika elméletben, amire ma már megvan a szó, a politológia, mint tudomány az ideológia, alkalmazott filozófia. A politika a gyakorlatban akarat, cselekvés. A kettő nem azonos. Ezt nagyon sokszor összekeverik. A világszemlélet, a politikai program az lehet indíttatás, sőt kell, hogy legyen az embernek, hiszen ez különböztet meg egy tudatos, nagyobb kaliberű politikust attól, akinek semmilyen nézete nincs, semmilyen programja, semmilyen világszemlélete, hanem csak a karrier vagy egyszerűen az akarnokság viszi előre, akinek nincs modellje, amit át akar vinni a valóságba. De a politikusnak, akinek van meghatározott világszemlélete, politikai hovatartozása, gyökerei vannak, annak a politikusnak is egészen másképp kell gondolkodnia, amikor a valóságról van szó, amikor szembesül a valósággal, ott már az akarat, ha úgy tetszik, az akaratátvitel, a cselekvés és a tett fontos.

Igen gyakran történészek, politológusok is idézik a politikusok írásait, és nem mindig tesznek különbséget például a naplók és a politikai programbeszédek között. Mindegyik érdekes, ha a politikus lelki alkatát rajzolom meg, akár Eötvösről van szó vagy bármelyik politikusról, ha a naplójában lévő bölcs gondolatokat veszem alapul. De azt meg kell különböztetni attól, amit vállal nyilvánosan, és amit arra használ fel a gondolataiból, a beszédeiből, hogy az akaratvégrehajtást, a kivitelezést segítse elő vele.

Így például egy politikai napló, mondjuk Andorka Rudolfé, nem a rektorról beszélek, hanem Andorka tábornokról, az édesapjáról, akinek a naplója az elsők között jelent meg, az tulajdonképpen már a politikán kívül vagy a közvetlen diplomáciai szolgálaton kívül mondja el a gondolatait. Vagy Eötvös József naplóinak egy része vagy másoknak a visszaemlékezései, az nem azonosítható azzal, amit a cselekvés keretében a Parlamentben mond el vagy más alkalommal. Erre nagyon nagy súlyt kell helyezni, hogy mit lehet a valóságban megvalósítani.

A magyar politikának egyik problémája ma is, hogy túlideologizált. Túl sokat foglalkozunk eszmei és olyan kérdésekkel, amelyek a politika gyakorlatában kisebb szerepet töltenek be, hiszen gyakran azt látjuk a valóságban, még olyan területeken is, mint oktatás, vagy gazdaság, vagy egyéb területeken, hogy még a diktatúra enyhültebb formája és a demokrácia esetében is vannak azonosan működtethető mechanizmusok. Nem szólva arról, hogy a demokratikus többpárti rendszerben ugyanazok a mechanizmusok különböző eszmék mellett.

Éppen ezért mondtam azt, hogy túlideologizált. A magyar politikának egyik rákfenéje, hogy szellemi, irodalmi, szociológiai iskolák ütköznek egymással, túlzottan elkötelezetten, túlzottan politikai, eszmei műhelyekként. Szinte a századforduló óta a XX. századi Galileikörtől kezdve.

A magam részéről azzal szeretném zárni, hogy én a politikusi pályát hivatásnak tekintem, és számomra a politikusi pálya akkor is hivatás volt, amikor nem gyakorolhattam. Akkor is arra törekedtem, anélkül, hogy ez programom lett volna. Egyszerűen nem tehettem mást, mert a természetemből és érdeklődésemből következett, hogy bárhol voltam, bármikor, 16 éves koromtól kezdve, amikor a politika egyértelműen az érdeklődési körömbe került, és történelemmel, mindennel foglalkoztam, túlmenve a családi és egyéb atmoszférán, onnantól kezdve úgy néztem a politikát, hogy nekem az lehetett német politikus, az lehetett éppúgy az Adenauerkorszak, vagy lehetett Churchill vagy Franciaországban MendesFrance, én mindig akaratomon kívül naprakész állapotban voltam abban, ami hozzáférhető, ami az éter hullámain vagy a becsempészett irodalmon vagy egyebeken keresztül fogható volt. Számomra soha nem jelentett problémát, amikor külföldi politikusokkal találkozhattam, akik az elmúlt évtizedeket is gyakorló politikusként élték át. Azért tudunk egymással azonos gondolatokkal beszélni, azért beszélünk egy nyelven, mert az a tény, hogy én ezeket az éveket a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban töltöttem hivatalosan, az nem tesz különbséget a között, mint hogyha – és ezt nem nagyképűségből mondom, nehogy félreértsék, csak érdeklődésről beszélek – én ezt egy másik országban, a közéletben töltöttem volna. Többszörös érdeklődési körrel, nagyobb erőfeszítéssel, de mindig így éltem át.

Ennek következtében csak piszkálódásnak érzem, ártatlan piszkálódásnak, amit őszinte szívvel nézek el és bocsátok meg, ha azt mondják, hogy a múzeumigazgatóból lett csetlőbotló politikus. Én nem arról a területről tévedtem a politika mezejére, hanem én politikai pályára készültem, politikai pályára indultam, s azokban az években is azt mondtam, hogy én tulajdonképpen nem vagyok boldogtalan, csak fordított életet élek, és ami a passzióm lehetne, ami a hobbin lehetne, a művészettörténettől kezdve a művelődéstörténetig, most abból élek, ez a mesterségem, és hobbim marad a politika. Velem semmi más nem történt 1987–88 után, amikor aktívan bekapcsolódtam a politikai életbe, minthogy megfordult minden. Soha nem tagadom meg azokat a múzeumi, történészi évtizedeket. Mindig büszke vagyok arra, hogy ha valahol végigvezetnek egy múzeumon vagy végigvezetnek valahol egy könyvtáron, külföldi útjaimon, ahol beterveznek 10 vagy 20 percet, akár a Japán Nemzeti Múzeumban, akkor öt méterről meg tudom mondani körülbelül, hogy melyik századból való az a tárgy. Pláne nagy örömet okoz, hogyha nekem van igazam öt méterről, és az engem vezető múzeumigazgató, akinek nem pont az a szakterülete, téved. A hobbi és a szakma és a hivatás jelentkeznek együtt.

Ezt szerettem volna ilyen eklektikusan és vallomásszerűen elmondani azzal, hogy ezt a luxust csak mi engedhettük meg magunknak.

Az ország most, hogy demokrácia van, kialakult a parlamentarizmus, nem elégedhet meg azzal, hogy olyan politikusai legyenek, akik összeszedték amatőr módon, afféle selfmade manként a politikát passzióból. Hivatásszerűen készülni kell rá, hivatásként kell a politikát űzni, de mesterségbeli tudással. De a hivatást nem helyettesíti a legnagyobb mesterségbeli tudás sem. Mert akiben nincs politikai hit, nincs politikusi hivatás, az sok minden lehet, de soha abból igazi politikus nem lesz, csak akkor, ha hinni tud, hivatása van, és ha együtt jár a hivatással egy politikusi ethosz, és együtt jár a mesterségbeli tudásra való törekvés. Ezt javaslom a következő korosztálynak is, azoknak a fiataloknak, akik ezt el akarják sajátítani.

Ajánlom a sok egyéb mellett – külföldi és hazai munkák mellett – minden hibájával vagy már bizonyos értelemben korszerűtlenségével, a politikus személyiségről magyar nyelven legjobb összefoglalást; Kornis Gyula: Államférfi című kétkötetes művét (1933-ban jelent meg) figyelmükbe ajánlom, és annak a tartalomjegyzékét akarom csak befejezésül felidézni, hogy mi minden tartozik ebbe a körbe: Államférfi és történelem; Államférfi ethosza és lelki alkata; Az államférfi hivatástudatának jelentősége; A hivatástudat kibontakozása; Hivatástudat és peszszimizmus; A hivatástudat hiánya a politikában; A politika és világnézet; Szabadságeszmény, nemzeti eszmény, gazdasági eszmény, szociális eszmény; Az eszmények hagyománybontó ereje; Politika, politikai tárgyszerelem; Politika és önzetlenség; Az akaraterő, az akarat, mint az államférfi egyéniségének lényege; Az akarat ereje, az akarat szívóssága; A törtető politikus típusa; Az akarat politikai hősei; Az államférfi munkaereje; Az államférfi felelősségérzése; Felelősség és demokrácia; Az államférfi sugalmazó ereje; A szó hatalma; Az írás hatalma; Az ember, mint a politika anyaga; Az államférfi lélekbölcsessége; Az államférfi embermegvetése; Az államférfi, mint a kiegyezés művésze; A nemzeti lélek ismerete; A pártlélek ismerete; A valóságérzék lelki mozzanatai; A politikai lélek bonyolult struktúrája; A politikai gondolkodás; A politikai intuíció, az érzelem a politikában; A becsvágy és hatalomvágy a politikában – csak néhányat olvasok –, Politika és az elvszerűség; A politikai pragmatizmus; Elvek és pártok; Az angol politikai jellem, a francia, a német stb. Ezt a két vaskos kötetet ajánlom figyelmükbe, ha nem ajánlották volna még szakirodalomként. Vannak benne olyan sorok vagy olyan pontok, amelyek már elavultak, de amelyek történelmileg így is tanulságosak.

Minél többen érdeklődjenek a politika mint hivatás és mesterség iránt. Ennek az országnak sok pártban van nagy szüksége olyanokra, és fiatalokra, akik európai módon, egy parlamentáris rendszernek megfelelően tudnak politizálni, megfelelő stílussal, akaraterővel, akaratátviteli erővel és tisztességgel.