Ez az interjú 1992. július 4-én jelent meg a Magyar Nemzetben. Tóbiás Áron főszerkesztőhelyettes főleg 1956-os emlékeiről kérdezte Antall Józsefet.

– Az elmúlt időszak ismét az emlékezés ideje volt: 1956ra, a forradalom és a szabadságharc mártírjaira. Antall József miniszterelnök beszédet mondott a 301-es parcellánál (1992. június 15-én), az „emlékeztető idő” kőtömbjének felavatásán. Ebből az alkalomból kerestük fel a Parlamentben, miniszterelnöki dolgozószobájában.

– Azt hiszem, hogy a temetőben elmondott beszédem lényege az volt, legalábbis én annak szántam, hogy 1956 valóban a nemzeti egység szimbóluma. Azokban a kérdésekben a nemzeti egység szimbóluma, ami az ország függetlenségét, szuverenitását jelenti. Mindez egyértelműen a szovjet csapatok kivonulását és a Varsói Szerződésből való kilépést jelentette. Érdemes itt megjegyezni, hogy a párizsi békeszerződés úgy rendelkezett, hogy az osztrák államszerződés megkötése után három hónappal a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk Magyarországot. Az osztrák államszerződést 1955-ben megkötötték, de mielőtt életbe léphetett volna a reánk vonatkozó része, létrejött 1955 áprilisában a Varsói Szerződés. Nem azt mondom, hogy a Varsói Szerződés megkötésének egyedüli oka az volt, hogy a szovjeteknek a kis Magyarországról ne kelljen kivonulniuk, de ezt a nemzetközi jogi kötelezettséget és összefüggést sem szabad figyelmen kívül hagyni. Azt sem, hogy az osztrák államszerződés megkötése és a szovjet csapatok kivonulása Ausztriából, ami csak Sztálin halála után következhetett be, precedenst sugallt.

Ez a kritikus időszak a Szovjetunióban 1953-tól 1957-ig tartott, amikor a szovjet „konzervatívok” – Molotov, Vorosilov és társaik – még egyszer kísérletet tettek Hruscsovval szemben a hatalom visszavételére. Ez az időszak 1953–57 között olyan lehetőséget adott a világnak, amivel talán évtizedeket nyerhettünk volna a Szovjetuniót és a „világkommunizmust” illetően. Ttörténelmileg ez természetes feltételezés, bizonyítani nehéz, hogy miként sikerült volna – de meggyőződésem: az akkori szovjet krízis olyan volt, hogy ha más lett volna, akkor a Nyugat és a világ reagálóképessége, sok minden másképpen történt volna meg a világtörténelemben… Tehát a külpolitikai feltételek az osztrák államszerződés megkötése és a bizonytalanná vált szovjet belső viszonyok miatt nem voltak olyan kilátástalanok. A világ sok vezető politikusa, a nyugati értelmiség, egyáltalán a nyugat-európai közvélemény a magyar ’56 alapján, de csak annak bukása után jött rá sok mindenre. Éppen a magyar forradalom hatására szakítottak kiemelkedő nyugati baloldaliak a kommunistákkal és közeledtek a centrumhoz.

A világ viszont – megéltük akkor is – felkészületlen volt arra, hogy a Sztálin halálát követő szovjet krízist kihasználja. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen még ma sem volt felkészülve, hét évtizedet meghaladó időben a „világkommunizmus” összeomlására, a Szovjetunió felbomlása utáni állapotra.

– Hogyan látja Nagy Imre szerepét az 1953-tól 1956-ig tartó időszakban?

– Nagy Imre történelmünknek, 1956nak vitathatatlan hőse, részévé vált a magyar mitológiának és az is fog maradni. Óriási utat tett meg attól, hogy a ’19-es kommunistából az egész magyar nép vértanúja lett. Ugyanakkor – ez történelmi tény – 1953-ban Nagy Imre nem önállóan, nem egy forradalmi átalakulással vállalta azt a szerepet, a miniszterelnökséget, hanem a szovjet birodalom vezetői – Malenkov, Berija, Hruscsov és mások – bízták meg Moszkvában, hogy hajtsa végre azt a fordulatot, amit „júniusi út”nak neveztek… Úgy ítélte meg a szovjet vezetés, hogy a nemzetközi politika és az egész kommunista tábor szempontjából káros a Rákosiféle út…

– De Nagy Imre, úgy tűnik, túlságosan messzire ment: a deportálások megszüntetése, a börtÖnök megnyitása, a termelőszövetkezetek kényszerű szorításaiból való engedmények, az erőszakolt iparosítás leállítása és a többi intézkedés veszélyes vizekre való hajózást jelentett…

– Mindezt nemzetközi folyamatában kell ismét nézni. A Nyugat az osztrák államszerződés megkötését, a szovjetek Titóval történt megbékélését, Bulganyin és Hruscsov világjárását, az egész új folyamatot nem tudta kihasználni… Úgyhogy Rákosi mesteri ügyeskedéssel Nagy Imrét az 1955. márciusi párthatározattal meg tudta buktatni, így vissza tudta szerezni majdnem teljes hatalmát.

– Jött azután 1956. februárban az SZKP XX. kongresszusa…

– Nagy Imre abban reménykedett, éppen a XX. kongresszus hatására, hogy a szovjetekkel sikerül Rákosit megbuktatni és néhány hónap múlva Rákosi, aki Vorosilovon jött, valóban Szuszlovon távozott, így voltunk ismét lovas nemzet… Eljött az az időszak, amikor megint megerősödhetett Nagy Imre és köre.

– Elkövetkezett 1956. október 23-a…

– Tulajdonképpen itt van Nagy Imre magatartásának dilemmája: 1956. október 23-án került először olyan helyzetbe, hogy szovjet engedély és jóváhagyás nélkül, a szovjet tömb részeként lévő Magyarországon, a szovjettel szemben kellett egyedül döntést hoznia… 1953-ban Nagy Imre még nem a szovjettel szemben hozott döntést, hanem szovjet engedéllyel és hozzájárulással. Ezért volt lelkileg gyakran olyan mélyponton Nagy Imre az október 23át közvetlenül követő napokban. Amikor otthagyta néhány nap után a pártközpontot és átjött a Parlamentbe, amikor a kormány élén a koalíciós partnerekkel találkozott, még akkor is tele volt szorongással, bizonytalansággal. Becsületes szándékokkal is: szeretett volna valamilyen „jobb szocializmust” csinálni, és az ország függetlenségére törekedett. A magyar népet – aligha kétséges – szerette Nagy Imre, és a magyar népnek szeretett volna jót tenni.

Emlékszem, 1956 nyarán, talán augusztus lehetett, apámmal sétáltunk a Váci utcán. Szembejött velünk Nagy Imre. Megszokott sétáját végezte a Belvárosban. Jól ismerték egymást, hiszen együtt voltak miniszterek, még a koalíció idején, a Tildy Zoltán, majd a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette kabinetben. Megálltunk és beszélgettünk. Emlékszem, a meggyőződése és a hite nagy volt, bízott abban, úgy alakul majd a történelem, hogy ő mint kommunista, élére állhat a bekövetkező eseményeknek és a szovjet sem tehet mást, mint belátja ennek az új fordulatnak a szükségességét. Egyúttal a volt koalíciós pártok vezetőinek is „üzent”. A magatartása mindig eltért a személyes találkozásoknál a többi kommunista vezetőétől – ez volt korábban is róla a többiek véleménye…

Minden másképpen történt; 1956. november 4-én már a jugoszláv nagykövetségen találjuk Nagy Imrét és csoportját. Nagy Imre ott vált igazán hőssé, mert nem engedett semmiféle biztatásnak, a szirénhangoknak, és nem volt hajlandó engedményt tenni Kádáréknak. Nagy Imre számára 1956 egy iszonyatos belső harc is volt, hiszen „engedély” nélkül, felhatalmazás nélkül, kommunistasága ellenére került szembe a szovjettel. A jugoszláv nagykövetségen és utána pedig rádöbbent, hogy mint volt kommunistának nincs meg az az esélye, ami egy polgári politikusnak még megadathat, és halálra szánta magát. Nekünk ezt a vértanú Nagy Imrét kell vállalnunk. 1956. november 4-én hajnalban a rádióban elmondott drámai beszéde után Nagy Imre Tildy tájékoztatása nélkül eltávozott a jugoszláv nagykövetségre. Ezt Tildy Zoltán az együtt töltött nehéz napok után rendkívül rossz néven vette. Történetírásunknak még meg kell vizsgálnia, hogy a Hruscsov–Titomegállapodás után (Brioni szigetén), november 3-tól milyen körülmények között, miért és hogyan csak e szűkebb csoport kapott „meghívást” a jugoszláv nagykövetségre. Természetesen ez alkalommal nem értékelhetjük Tildy Zoltán teljes politikai pályafutását, de azt senki nem vitathatja, hogy 1956. október 30. és november 4. között a kormány egyre inkább meghatározó egyéniségévé vált, és ebben az értelemben nyugodtan beszélhetünk Nagy Imre–Tildy Zoltánkormányról. Tildynek az volt a meggyőződése – egyébként 1945-ben is –, hogy a Paasikivi–Kekkonenféle vonalat kell kipróbálni Magyarországon, és meg kell győzni az oroszokat arról, hogy nekik is jobb, ha egy velük szimpatizáló semleges, demokratikus Magyarország van, amelyik működő gazdaságával tulajdonképpen a szovjettel is baráti viszonyt folytat, mint egy bensejében alapvetően elutasító magatartású ország, tehát „proletárdiktatúra”.

Mindenkinek megvan a maga 1956-os története. És is elmondtam a temetőben, a 301-es parcellánál, hogy mindenki másképpen emlékezik, mint ahogyan a háborúban is mindenkinek megvan a maga története. Egyszer, ha időm, módon és lehetőségem lesz, sok mindent talán el tudok mondani…

– Addig is, a történet vonalát követve, hallhatnánk a forradalmi napok összefoglalóját…

– 1956-ban tanár voltam Budapest belvárosában, az Eötvös Gimnáziumban. Forradalmi bizottsági elnöknek választottak távollétemben, egyhangúlag… Nem voltam jelen, mert az első autók egyikével elhagytam a fővárost október 31-én azért, hogy az akkor újjáalakult Független Kisgazdapárt intézőbizottságának kérésére apámat felhozzam Budapestre Veszprém megyéből, ahol akkor tartózkodott. Egyszerre érkezett meg Kovács Bélával, aki Pécsről jött fel a Semmelweis utcai pártközpontba.

– Ez már a forradalom második felvonása… Hogyan élte át október 23át?

– Hol kezdjem? Diákjaimmal október 6-án, a Batthyányörökmécsesnél tüntetést szerveztünk, együtt Molnár József történész barátommal, aki a bölcsészeket hozta oda. A rendőrség körülvett bennünket, utána vizsgálat indult. Mai napig őrzöm az október 6-i beszédemet, aminek egyik mondata így szólt: minden magyar miniszterelnök vértanúhalált halt… Előtte Lengyelországban voltam, ’56 szeptemberében. Találkozhattam azokkal az emberekkel, akik a levert poznani felkelés történetét mondták el részletesen. Sok volt lengyel menekülttel találkoztam. Megismerhettem azt a sajátos levegőt, amiben már ott rezgett a lengyel október előszele.

– És a magyar október, huszonharmadika?

– Részt vettem a tüntetésen, velem volt több száz tanítványom az Eötvös Gimnázium diákjai közül. Végigvonultunk együtt az egyetemista fiatalokkal a pesti oldalon, át Budára, a Bem térre… Láttuk az első zászlókat, amint kivágták a közepéből a népköztársasági címert. A katonák kihajoltak a laktanya ablakán, és lengették ezt a zászlót. Ezért, amikor 1990-ben a pártok között szétosztották a székházépületeket, egyik oka volt – éppen a „genius loci”, a hely szelleme miatt –, hogy ezt a laktanyát választottam mint elnök, hogy ez legyen az MDF székháza. Hiszen ez nemcsak Bem tábornok személyéhez kötődik a térrel és a szoborral, hanem ahhoz a laktanyához is, ahol a katonák első szimpátianyilatkozata is megnyilvánult a forradalom eszméje mellett.

– Visszaidéződik jól ismert epizódok alapján az a csodálatos nap. A régi öregek tapasztalatai szerint ilyesmi csak egyszer esik egy évszázadban… A Bem tértől a Kossuth térig vonult tanítványaival a fiatal Antall József. Megérkezett Nagy Imre, az ’53-as kormányprogram miniszterelnöke, akit a börtönből kiszabadult politikai foglyok kísértek a Parlamentbe, közöttük Antall József gyermekkori barátja, O’sváth György, aki ma a miniszterelnök személyes tanácsadója. Majd irány a rádió. Füstbombák gomolyogtak az esti órákban, majd megkezdődött a fegyveres harc.

– Ott voltam az első lövéseknél, amikor kiszorítottak bennünket és megkezdődött a tűzharc. Solymosi János parancsnoksága alatt (akit az új rendszer előléptetett és kitüntetett) a piliscsabai katonák voltak az elsők, akik átálltak és részt vettek a harcokban. A forradalomnak egyik kulcsmozzanata volt, amikor ez a piliscsabai alakulat átállt, 23áról 24-ére virradóra. (A Kossuth Lajos utcában álltak meg.)

– Képzeletben az Astoria Szállónál vagyunk, azon az éjszakán. Ez volt a felkelők ideiglenes „főhadiszállása”. Hajnalban elfoglalta a Budapestre érkező egyik szovjet páncélosalakulat. A szálló pincemestere a recski haláltáborból szabadult egykori vezérkari ezredes, Kéri Kálmán volt, aki most az 1990-es demokratikus országgyűlés legidősebb tagja.

– Egyik tevékenységem a forradalom napjai alatt az volt, amit mindenki átélt az utcán: ott voltam továbbra is a fegyveres felkelés szinte minden mozzanatánál. A tanítványaink az iskolából harcolni mentek, végül, akár az 1848-as honvédifjak, beálltak a nemzetőrségbe. Ami hozzájárult később ahhoz, hogy letartóztattak, eltávolítottak az iskolából és eltiltottak a tanítástól. A piarista gimnázium fizikai szertárában megalakult a Keresztény Ifjúsági Szövetség, pontosabb neve az lehetne, hogy Kereszténydemokrata Ifjúsági Szövetség, ahol O’sváth Györgyöt választották főtitkárnak. Ennek alapító tagja voltam. Utána soha nem vallottuk be, hogy erre ott került sor, tudtommal soha nem volt ebből kellemetlensége a piarista rendnek. A parlamenti sortűz előtt indultunk az Astoriától az orosz katonákkal. Közben áthívtak Budára, egyik osztálytársam, több ismerős és barát maradt ott – ilyen a szerencse.

– A forradalom már említett második, békésebb időszakában édesapja mellett volt, a Független Kisgazdapárt Semmelweis utcai székházában…

– A mi fegyveres csoportunk foglalta vissza a régi székházat október 30-án, és ez a jól megszervezett kisgazdapárti őrség (később már nemzetőrségként) védőőrizet alatt tartotta az épületet, amire nagy szükség volt. A kisgazdapárt intézőbizottsága odaköltözött. Csorba János, Budapest egykori polgármestere, a közigazgatási bíróság egykori elnöke volt az elnök… Sokan szerepeltek a régiek közül Pártay Tivadartól Kővágó Józsefig, aki Budapest polgármestere lett újra. Mindazok, akik itthon voltak, börtÖnökből szabadultak, ott voltak. Feljött Kovács Béla Baranyából és mások, természetesen apám is.

Ahhoz, hogy tárgyalni tudjanak, rendet kellett tartani. Újabb és újabb tömegek jöttek. Régi kisgazdák vidékről és mások is. Ennek a fegyveres csoportnak tudtommal egyetlen tagját sem ítélték el, mert akiket letartóztattak, nem tettek másokra terhelő vallomást. Gimnazisták voltak, egyetemisták, aktív rendőrök… Az érdekesség kedvéért mondom: az egyik rendőr, aki csatlakozott hozzánk, ott állt, amikor engem letartóztattak ’57 tavaszán, csak a szemével jelzett, hogy semmit sem fog mondani. A fegyveres csoport egyik irányítója Tar Pál volt, a Washingtonban akkreditált jelenlegi magyar nagykövet. Persze engem is sokat kihallgattak ezért.

– Ez a parlamenti épület még ’56ból ismerős a mai miniszterelnöknek… Sőt ha meghosszabbítom, tovább, a múltba nézően az időt, édesapja tagja volt az első szabad választások után, 1945 novemberében megalakult Tildy, majd Nagy Ferenckormánynak…

– Igen, itt voltam 1946. februárban, a Magyar Köztársaság kikiáltásakor is… Apámmal 1956. november 1jén bejöttünk ide a Parlamentbe Tildy Zoltánhoz, aki akkor már a megalakult, koalíciós alapokra épülő Nagy Imrekormány államminisztere volt. Apámnak mindjárt a kormányba való belépést ajánlotta fel. Arról volt szó, hogy a koalíciós államminiszterek után a következő héten kibővül a kormány a tárcaminiszterekkel.

Apámnak – többek között – a belügyminiszteri tárcát ajánlotta fel, vagy pedig miniszterként azt a megbízatást, hogy a Varsóba menő küldöttség vezetője legyen, amelyiknek a feladata az oroszokkal való tárgyalás lett volna. Tildy Zoltán célszerűnek tartotta – mivel ősz elején jártam Lengyelországban –, hogy én is vele menjek, mint a delegáció titkára. Ha ez megtörténik, akkor aligha hiszem, hogy most itt ülnénk.

– Miféle tárgyalások indultak volna Varsóban?

– Kaptam egy megbízatást Tildy Zoltántól, Kovács Bélától még november 2-án, hogy készítsek egy rövid tervezetet a kisgazdapárti koncepcióról, amiben nemcsak a szovjet csapatok kivonulásáról, annak ütemezéséről legyen szó, hanem az ország belső alkotmányos átalakítására is tegyek érdemi javaslatot. Az eredeti példány „kompromisszumos” változata Kovács Béla hagyatékából is előkerült. A története az, hogy Kádár János 1956. november 15-én mondott egy beszédet arról, hogy a többpártrendszer alapján kívánnak működni. Kovács Bélát Kádár másnap magához hívatta tárgyalásra. Akkor egy éjszaka, a Varsóba szánt egyezkedési tervezet vázlata alapján írtam meg azt, ami Kovács Béla kezében tárgyalási javaslat volt. (Az eredeti, november 2-i változat nem került elő, de pontosan ismeretes ebből az a koncepció.) Ezzel ment Kovács Béla, aki akkor nálunk lakott, Kádárhoz.

A javaslat kidolgozását azért tartom fontosnak, az én életemben nagy jelentőségű eseménynek, mert 24 éves koromban, november 2-án, a kisgazdapárt által delegált miniszterek, Tildy Zoltán és Kovács Béla felkérésére készíthettem egy olyan tervezetet, ami alapul szolgálhatott a tárgyalásokhoz. És nekem megadatott az a csoda is, hogy 1989-ben, a nemzeti kerekasztaltárgyalásokon előterjeszthettem – nemcsak mint az alkotmányjogi bizottság tagja, hanem mint az MDF egyik tárgyaló fődelegátusa – azokat az elveket, amelyek belekerültek az alkotmányba… Ez az 1946. évi I. törvénycikken és az 1848. évi III. törvénycikken alapuló állam és kormányforma lett az alapja az 1989-es politikai átalakulásnak. Tehát alkotmányjogi értelemben olyan állam és kormányforma, amit elfogadtak.

A másik, életre szóló élményem: abban az ’56-os tervezetben, ha vázlatosan ugyan, de írhattam a szovjet csapatok kivonulásának menetrendjéről is. 1990 91-ben hónapokon keresztül módomban volt tárgyalni, több mint három évtized után ugyanerről… Végül is én írhattam alá a Varsói Szerződésből való kilépést miniszterelnökként, ami 1956-ban Varsóban már a tárgyalás része lett volna.

– Ebben a História folyóiratban megjelent dokumentumnak, pontosabban az elé írt, hátteret megvilágító tanulmánynak nem kevésbé érdekes része a november 4-e után történtekről szóló öszszegezés.

– November 4-e, tehát a bukás után nem csak a kisgazdapártnak volt a „központja” a Ferenciek terén lévő, a Kárpátia étterem fölötti lakásunk, az ott lakó Kovács Béla mellett megfordult azután Kővágó József, Tildy Zoltán, Bibó István, Farkas Ferenc, a szociáldemokratáktól Fischer József, a Nagy Imrekormány miniszterei és sok más, szinte mindenki, aki akkor a magyar politikában részt vett. Nem kell Bibó István ismert és bátor szerepéről külön szólnom. Itt történtek azok az események, amelyek akkor tárgyalási kísérletet jelentettek. Arról volt szó, hogy egyik oldalon az a követelményrendszer, amit a Históriában publikált dokumentum mutat be, jelentette a tárgyalások alapját és ez január elejéig tartott, a másik oldalon azonban nem hittünk már abban, hogy ez valós tárgyalás Kádárék részéről…

Mindig úgy gondoltuk: nyilvánvalóan tárgyalnak, de a tárgyalás egyik része arra irányul, hogy pacifikálni akarják az országot. Jó lett volna erre a céljukra az egyes pártokból megnyerni embereket… Látszólag pártokkal tárgyaltak, azután következett volna ugyanaz a szalámipolitika, amit egyszer már 1945 után végigcsináltak.

– Közben elkezdődtek a letartóztatások, kezdetét vette a kádári megtorlás…

– Több tanítványom volt, akiket elvittek és Ukrajnából hoztak vissza… Kihallgattak engem is a szovjet katonai hatóságok. Ezek a személyes részek most már nem érdekesek. Inkább azért mondtam el, mert aránylag ismeretlen fejezetei a forradalomnak. És akkor Tildy Zoltán és Kovács Béla részére több elemzést készítettem, részben a bolsevik párt története alapján, ami remek politikai „szakácskönyv” volt, mint a kommunista metodika összegzése. Ők e szerint gondolkodtak. Tudnivaló, hogy Malenkov itt maradt helytartóként. Mialatt november 4-e és január eleje között folytak a politikai tárgyalások, előttünk világos volt: ebből semmi sem fog hosszú távon kijönni… Egyelőre ez csak része volt a Kádárkormány legitimációs kísérletének. 1956 őszén a nemzetközi konstelláció kedvezőtlenné vált számunkra, Anglia, Franciaország a szuezi válsággal, az Egyesült Államok az elnökválasztással volt lekötve. Nagy Imre hiába bízott a kínaiakban is. Kína felismerte, hogy a „minden virág virágozzék” programját be kell fejezni, mert ez láncreakciót indíthat el a kommunista tömb országaiban. Tulajdonképpen a kínai kormány és a Kínai Kommunista Párt volt a leghatározottabb abban, hogy leverjék a térség antikommunista forradalmát és helyreállítsák a rendszert.