1993-ban Magyarország töltötte be a Középeurópai Kezdeményezés (KEK) soros elnöki tisztét és júliusban Budapesten rendezték meg a KEK csúcstalálkozóját.

Ennek az értekezletnek előkészítő szakaszában beszélgetett Antall Józseffel Sárközy Péter római egyetemi tanár. Az interjú az „Európai utas” című folyóirat 1993. évi 2. számában látott napvilágot. Az „Európai utas” az európai együttműködés negyedéves folyóirata.

– Miniszterelnök úr! Mint római egyetemi tanárnak alkalmam volt, hogy 1990. augusztus elején ott legyek a velencei San Giorgio Maggioreszigeten, ahol a Palladio által épített kolostor dísztermében a Pentagonále országok miniszterelnökei és külügyminiszterei, a szomszédos könyvtárteremben pedig mi, a régió országainak kultúrtörténészei és művészei beszéltük meg a közép-európai együttműködés történeti alapjait és lehetőségeit. Épp ezért az első kérdésem a történészpolitikushoz arra vonatkozik, hogy miként látja miniszterelnök úr a Középeurópai Kezdeményezés történeti, geopolitikai létjogosultságát, megalapozottságát?

– Ha történeti szempontból közelítünk a kérdéshez, akkor mindenekelőtt nem feledkezhetünk meg arról, hogy az a térség, amelyet a Középeurópai Kezdeményezés átfog, Európának mindig is jellegzetes törésvonalai mentén helyezkedett el: a Németrómai Császárság, a Bizánci Császárság, majd az Oszmán Birodalom, illetve a kelet-európai térségben megszerveződő orosz birodalom között. Máig komoly probléma, és nem csak művelődéstörténeti kérdés, hogy hol húzódik a nyugati és a keleti kereszténység, illetve a kereszténység és az iszlám birodalom közötti választóvonal. Ha török szempontból közelítünk a régió történetéhez, akkor egy olyan birodalmat látunk, melynek legnagyobb kiterjedése idején egyik vége Egyiptomban, a másik pedig Magyarországon volt. Így láttak bennünket, és joggal. De keresztény oldalról Európa ott válik el a keleti részektől, ahol az oszmán és az orosz birodalom határai húzódtak, ahol a híres, a pestis ellen felállított „cordon sanitaire” volt, és ott van ma is a keleti és a nyugati kereszténység törésvonala. E vonal mentén kisebb népek élnek, amelyek vagy elfogadták a nagy birodalmak mellett vazallus szerepüket, vagy pedig másutt kerestek támaszt viszonylagos önállóságuk megvédésére. Ezért volt a német birodalom árnyékában, majd később a pánszláv törekvések megakadályozásában igen nagy szerepe ebben a térségben az Itáliához fűződő kapcsolatoknak. Az Anjoukortól kezdve Itália mindig nagy szerepet játszott ebben a térségben, még akkor is, ha nem mindig élt ezzel a lehetőséggel.

– A Quadragonale, illetve Pentagonále mozgalomban is épp Itáliáé, Olaszországé volt a kezdeményező szerep.

– A második világháborút követő évtizedekben egy jó ideig visszaszorult Itália középkelet-európai befolyása. Olaszország végeredményben a második világháború vesztes országa volt. Belpolitikai megosztottsága és nehézségek miatt a NATO-ban sem játszott jó darabig meghatározó szerepet. A bonyolult belpolitikai képlet sem tette lehetővé, hogy Olaszország igazi európai politikai szerepet töltsön be. Erre csak azután kerülhetett sor, miután előbb a Nenniféle Olasz Szocialista Párt, majd később a maga sajátos önállóságát megőrző Olasz Kommunista Párt is szakított a szovjet hűséggel. A gazdaságilag is jelentősen megerősödött Olaszország a nyolcvanas években indította el az Alpok Adria együttműködést. Ekkor ismerték fel az olasz politikusok és gazdasági szakemberek, hogy érdemes Kelet felé nyitni, hogy az olasz gazdasági fellendülésnek új piacokra van szüksége, és hogy a nyugat-európai piacok már mind megteltek. Tehát kiléptek több évtizedig tartó elzárkózásukból, és felfedezték maguknak KözépKeletEurópát, melyhez részben ÉszakItália is tartozik. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ÉszakOlaszország egyes tartományaiban máig erősen él a közép-európaiság érzete, a Közép-Európa gondolat. Magam is részt vettem a nyolcvanas évek elején Padovában olyan történészkongresszuson, amelynek a tárgya épp a Közép-Európagondolat és a közép-európai gondolkodás volt. Ott hallottam Trieszt akkori polgármesterétől azt a büszke kijelentést, hogy ő egyszerre érzi magát olasz hazafinak és trieszti lokálpatriótának, vallja a város olasz identitását, de azt is érzi, hogy Trieszt most nem tölti be azt a fontos funkciót, amelyet hajdan közép-európai kikötőként betölthetett. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a nyolcvanas évekre Olaszországban is megerősödött a KözépEurópára való figyelem, amelynek volt egy politikai és gazdasági vetülete, az Alpok–Adria mozgalom, és egy szellemitörténeti vetülete. A Quadragonale létrehozásával Olaszország nem titkolt szándéka az volt, hogy saját középhatalmi pozícióját, befolyását erősítse a közép-európai régióban.

– Az akkori olasz politikusok egyeztették ezeket az elképzeléseiket az akkor még ellenzékben lévő magyar politikai erőkkel, vagy a közép-európai együttműködés gondolatát csak az utolsó pártállami kormánnyal beszélték meg?

– Akkoriban, 1988–89-ben az volt Magyarországon a szokás, hogy az idelátogató külföldi politikusokat úgynevezett „ellenzéki szafarikra” vitték, melyek során követségi fogadásokon, gardenpartikon, szállodák halljában alkalmuk volt megszemlélni, akárcsak a bennszülötteket, az akkori ellenzéki mozgalmak különféle képviselőit. Ezt a késő Kádár-korszakban szinte már rituálisan rendezték meg, és nagyon vigyáztak, hogy minden ilyen találkozón ott legyünk mi is, a hazai ellenzék képviselői. Így volt alkalmam találkozni és megbeszéléseket folytatni Kohl kancellárral, Mitterrand elnökkel, Andreotti miniszterelnökkel és több más fontos politikussal. 1989. november 12én, a Quadragonale megalakulásakor De Michelis olasz külügyminiszter és Martelli miniszterelnökhelyettes találkoztak az akkori ellenzéki magyar pártok vezetőivel, és tájékoztattak minket az olasz külpolitikai elképzelésekről. A Quadragonale tulajdonképpen kísérleti jelleggel indult. Azt kellett kipróbálni, hogy alkalmase egy NATO és EKország, mint Olaszország, a semleges és EFTAtag Ausztria, az el nem kötelezett Jugoszlávia, hogy egy a Varsói Szerződéshez tartozó országgal, Magyarországgal együttműködjön – elsősorban gazdasági és kulturális téren. Mi ezt igen fontos politikai lépésnek tartottuk azon az úton, amelynek eredményeképp a közép-európai államok, mindenekelőtt a későbbi Visegrádi Hármak kiszakadhattak a Varsói Szerződés és a KGST kötelékeiből, és elindulhattak az európai integráció felé.

– A demokratikusan megválasztott új magyar kormány külpolitikájának egyik törekvése az volt, hogy a közép-európai kezdeményezésekbe minél előbb bevonja a régió más államait, így Csehszlovákiát és Lengyelországot is. Épp ön volt az, miniszterelnök úr, aki az első velencei csúcsértekezleten felvetette Lengyelország felvételének szükségességét. Mégis egy évig kellett várni, míg a Pentagonaléból Hexagonále lehetett.

– Havel elnökké választásával, Csehszlovákia politikai felértékelődésével egy időben vetődött fel, hogy Lengyelországot is szervesen be kell vonni a közép-európai kezdeményezésekbe. De Lengyelország felvétele nem volt könnyű vagy automatikus folyamat. Nem kevesen vélték úgy, hogy Lengyelország nem jellegzetesen közép-európai, hanem inkább balti ország. Ha földrajzi szempontból, vagy ha a tengeri bejárat felől nézzük, akkor lehet, hogy ez igaz, de ha művelődéstörténeti vagy akár gazdaságtörténeti szempontból vizsgáljuk a kérdést, a nyugati, a keresztény kultúrkör oldaláról, akkor teljes képtelenségnek látszik, hogy Lengyelország kimaradjon egy ilyen komplex közép-európai együttműködésből. Általában elmondható, hogy Lengyelország felvételét – a közös kulturális örökség alapján – elsősorban a kereszténydemokrata irányultságú politikusok és politikai erők támogatták.

– A Quadragonale Pentagonálegondolat tulajdonképpen az Alpok Adria regionális, határ menti tartományok együttműködésének ötletéből született, amelyben még részt vett és mindmáig részt vesz Bajorország. 1991-ben pedig a régi Jugoszlávia szétesésével újabb tagországai lettek a Középeurópai Kezdeményezésnek: Szlovénia, Horvátország és BoszniaHercegovina. Csehország és Szlovákia különválása is tovább szaporítja a tagországok számát, és Macedónia is kérte felvételét. Meddig növekedhet és tágulhat ez a közép-európai együttműködés?

– Az Alpok–Adria elgondolás kiinduló pillanatában ÉszakOlaszországot, Ausztriát, Bajorországot és Magyarország nyugati megyéit érintette. Ami a politikai szándékot illeti, az eléggé világos volt: a bomló katonai és gazdasági tömbpolitika időszakában helyre kell állítani mindazt, ami még helyreállítható a régi történeti térségekből. Ezért volt igen fontos Trieszt városának kezdeményezése a régi kulturális és gazdasági szerep viszszaállítására, hogy ismét fontos „közép-európai kikötő” legyen, és hasonlóképpen volt fontos Bajorország bekapcsolódása az Alpok Adria programba, mert a Bajor Szabad Államnak, amint tudjuk, különleges a helyzete a Német Szövetségi Köztársaságon belül. Tudatosan ápolja kapcsolatait Ausztriával, ÉszakOlaszországgal és természetesen a közép-európai régió országaival. Már 1990 júniusában a soproni osztrák–magyar határ menti csúcstalálkozón Vranitzky kancellárral együtt hangsúlyozottan rámutattunk arra, hogy az akkor még Pentagonalénak nevezett közép-európai együttműködés semmiféleképpen sem jelenthet valamiféle németellenes koalíciót. Ezért nem értek egyet Habsburg Ottó akkori megállapításával, hogy a Pentagonálegondolat „németellenes”. Ez olyan, mintha a Visegrádi Hármak megállapodását úgy néznénk, mintha az az 1335-ös visegrádi Bécsellenes egyezmény felújítása lenne. Szerencsére legkevésbé a németek látják így a közép-európai régió országainak regionális együttműködési politikáját. Mindig is hangsúlyoztuk, hogy a Pentagonále „nyitott struktúra”, nem akadályozza, sőt éppenséggel segíti, előre segíti az egyes tagországok európai integrációs folyamatba való felzárkózását, kapcsolódását. Ez az együttműködési forma az európai légkör további javítását, a helsinki folyamat erősítését célozta és célozza ma is. Már az 1989-es budapesti dokumentum aláírói is készségüket fejezték ki arra, hogy az egymás közötti gazdasági, tudományos és kulturális együttműködéssel, új kezdeményezések megvalósításával hozzájáruljanak az egységes Európa megteremtéséhez, és fokozott felelősséget vállaljanak Európa jövőjéért, kiemelve, hogy az egymás országaiban élő nemzeti kisebbségek a híd szerepét tölthetik be az egymás közti kapcsolatok fejlesztésében. Nem volt véletlen, hogy az 1990. évi velencei csúcstalálkozóra éppen a helsinki záróokmány aláírásának tizenötödik évfordulóján került sor, és az sem véletlen, hogy a Pentagonále, Hexagonále, illetve most már a Középeurópai Kezdeményezés mindvégig igen nagy figyelmet fordított és fordít az Európai Közösséggel és más regionális szervezetekkel, így a keletitengeri és a feketetengeri országok együttműködésével való kapcsolattartásra. Igaz, az 1992. márciusi klagenfurti külügyminiszteri értekezlet úgy döntött, hogy egyelőre még nem foglalkozik Belorusszia, Románia és Ukrajna felvételének a gondolatával, de mind Románia, mind Ukrajna és Bulgária is bekapcsolódhat a Középeurópai Kezdeményezés egyes munkacsoportjainak a tevékenységébe. Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom leszögezni, hogy a Középeurópai Kezdeményezésnek pontosan meg kell határoznia azt a kört, amelyből szubregionális területek csatlakozhatnak hozzá. Pontosan meg kell határoznunk, mely országok tartozhatnak bele szervesen ebbe a regionális együttműködésbe, és melyek nem.

Másrészt azt is fontosnak tartjuk kiemelni, hogy ennek a szervezetnek csak olyan tagjai lehetnek, amelyek vállalják azokat a normákat, amelyeket az Európa Tanács is meghatároz. Vagyis csakis parlamentáris rendszerek, csak demokratikus országok lehetnek a tagjai, olyan országok, amelyekben megtartják az európai jogrendet, tiszteletben tartják az emberi és a kisebbségi jogokat. Összegezve tehát a Középeurópai Kezdeményezés nem alternatívája sem az Európai Közösségnek, sem a NATO-nak, sem más szervezetnek. Nem olyan államcsoport, mely más államcsoportok ellen szerveződik, hanem az európai integráció szerves részét képezi. A Középeurópai Kezdeményezésnek változatlanul nagy a létjogosultsága, természetesen nem feledkezve meg arról, hogy a mi politikánk meghatározó eleme továbbra is a NATOhoz és az Európai Közösséghez való közeledés. E szervezetet úgy tekintjük, mint amelyik ebbe az irányba mutat, ennek az útnak, ennek az átmeneti időnek kiemelkedően fontos szervezete a politikai, a gazdasági és a kulturális együttműködésben is.

– A múlt év során mintha csökkent volna a Pentagonále–Hexagonále mozgalom dinamizmusa, a Középeurópai Kezdeményezés mintha „parkolópályára” került volna.

– Az elmúlt három és fél év alatt természetesen jelentősen átalakult, megváltozott az együttműködés jellege. A Quadragonale–Pentagonále kezdeményezésnek nagy újdonsága az volt, hogy megmutatta, miként lehet egymáshoz közelíteni az ellenséges katonai és gazdasági tömbökbe, de ugyanakkor ugyanahhoz a történetigazdasági régióhoz tartozó országokat. Ezt az eredeti elképzelést a régióban és a világban végbement történelmi fejlemények túlhaladták. A közép-európai államokban a legfontosabb kérdéssé a demokratikus átalakulás véghezvitele vált, másrészt pedig nagybirodalmi kérdések kerültek előtérbe. A német egyesítés és a Szovjetunió felbomlása, Gorbacsov bukása. Ugyanakkor elindult a Balkánon létrehozott mesterséges állam, Jugoszlávia felbomlása, a jugoszláv válság, amely az eredeti Pentagonáleelképzelést egyszerűen megsemmisítette. Evvel egy időben más országok, így Csehszlovákia is belső kérdésekkel, Csehország és Szlovákia szétválásával volt elfoglalva, ami hátráltatta ennek az alrégiónak eredményes együttműködését. Ehhez járult, hogy a Középeurópai Kezdeményezés folyamatát elkezdő Olaszországnak is komoly belpolitikai és gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie, és személyi változások is csökkentették az olasz külpolitika korábbi dinamizmusát, hiszen elég, ha arra gondolunk, hogy a Pentagonálemozgalomban eléggé határozottan érvényesültek De Michelis sajátosan északitáliai elképzelései, illetve Giulio Andreotti jellegzetesen kereszténydemokrata szellemű Közép-Európaszemlélete. A Középeurópai Kezdeményezés és általában a történeti alapokon nyugvó regionális együttműködések igazi fontosságát és életképességét az is mutatja, hogy túl tudtunk jutni ezen az átmeneti szakaszon. A széthulló Jugoszlávia helyébe új tagországok, Horvátország, Szlovénia és BoszniaHercegovina léptek. Jelenleg folyamatban van, hogy Csehszlovákia helyébe jogfolytonossági alapon felvételt nyerjen a két új köztársaság, Csehország és Szlovákia, és Olaszország reaktiválódása is egyre markánsabb lett. 1992 végén az olasz kormány 16 milliárd lírát utalt át az EBRDnek a Középeurópai Kezdeményezés infrastrukturális beruházásainak a segítésére, és az olasz külügyminiszter javaslatot tett a kisebbségi kérdések megvitatására is. A Középeurópai Kezdeményezés tehát, igaz, egy ideig veszített dinamizmusából, de egyáltalán nem bukott meg, hanem csak tisztulási folyamaton ment és megy át. Ez a tisztulási folyamat végleg körvonalazza azokat a kereteket, amelyek között a most létrejött új államok részt vehetnek a Középeurópai Kezdeményezésben. És nagyon hasznos lenne, ha Itália továbbra is fenntartaná kezdeményező szerepét, és megőrizné aktivitását a gazdaság és a beruházás területén is ebben a térségben, ami ÉszakOlaszország és Trieszt számára is nagyon fontos lenne.

– A középkelet-európai térség egy másik sarkalatos problémája a nemzeti kisebbségek helyzete. Ebben a régióban a két világháború utáni országhatárok nem jelentenek egyúttal etnikai határokat. Talán ebben a kérdésben is példaértékű lehet Olaszország, hiszen bár Itália fél évezreden át megosztott volt, és nem létezett több állam, de mindvégig létezett az olasz nemzet és az olasz nemzeti kultúra, illetve a mai Itáliának van egy olyan térsége, AltoAdige vagy DélTirol, amely akár példát nyújthat a mi térségünk kisebbségi problémáinak megoldására is.

– Olaszország valóban példaértékű lehet, de jelentős történeti különbségekkel. Olaszország, igaz, több évszázadon át nem volt egységes állam, de mindig is létezett az olasz nemzet. Az Itália különböző részein élő olaszok nem mindig értették és értik egymást, de Dantét mindannyian saját nemzeti költőjüknek tartották és tartják. Az is jellemző az olasz fejlődésre, hogy Itáliában mindig is igen erős volt a városi és a területi autonómia gondolata, az egyes városállamok, Milánó, Firenze, Velence, Nápoly önkormányzati önállóságának érzete, ami elősegíti a más nyelvű kisebbségek autonómiatörekvésének tolerálását is. Természetesen DélTirol (AltoAdige) teljesen speciális kérdés. Ez részben minket, magyarokat is érint, mert az első világháború után DélTirol elvesztéséért a Magyarországhoz tartozó Burgenland elcsatolásával „kárpótolták” Ausztriát. De DélTirol jelenlegi autonómiája is csak egy hosszú folyamat után valósult meg, amelyet megelőzött egy szintén nem rövid, bombamerényletektől hangos időszak. A kisebbségi jogok jelenlegi érvényesülése nem más, mint egy évszázados területi autonómia modern megfogalmazása és érvényesítése.

A középkelet-európai régió nemzetiségi problémái más jellegűek. Itt a fő problémát az jelenti, hogy az államhatárok nem feltétlenül fedik a nemzeti, nemzetiségi határokat, és ennek következtében az egyik nemzet átnyúlik a másik állam területére. Ebben a régióban a XIX. századi törekvés, a nemzetállamok létrehozása, semmiképpen sem valósítható meg a lakosság igen nagy tömegeinek megmozgatása, az emberi és kisebbségi jogok súlyos megsértése nélkül. Aki ezt nem veszi figyelembe, az az etnikai „tisztogatás” útjára léphet, mint ahogy az most is történik a polgárháború sújtotta BoszniaHercegovinában, vagy ahogy az történt a második világháború alatt és után az egész középkelet-európai térségben. Az etnikai „tisztogatási” kísérletek mellett másik feszültségforrás a kisebbségi területek népességi arányainak megváltoztatása erőszakos módon, illetve az indusztrializációval járó betelepítésekkel. Így változtak meg a nemzetiségi arányok a szlovákiai városokban, a Bánságban és a Bácskában, és természetesen ez történt Erdélyben is. Az iparosítás következtében vált a részben magyar, részben szász lakosságú Kolozsvár román többségűvé, illetve a korábban színmagyar Marosvásárhely is kétnemzetiségű várossá. Ilyen helyzetben, ilyen folyamatok mellett egyensúlyt teremteni igen nehéz, és itt az indulatok még igen erősek. Macedónia esetében is láthatjuk, hogy még egy állam puszta elnevezése is milyen emocionális feszültségeket tud okozni.

De azért valamit mégis el kell mondanunk az „Európa hátsó baromfiudvaraként” kezelt térség védelmére, amelynek nemzetiségi problémáit gyakran valamiféle rasszizmusként mutatják be. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem csak valamiféle középkelet-európai specialitás. Elég csak a világ legfejlettebb ipari országaira tekinteni, hogy lássuk, ott is milyen éles nemzetiségi feszültségek vannak. Így van ez az Egyesült Államokban is, és nemcsak a fehérek és feketék, hanem a spanyol és az angol nyelvűek, az európaiak és az ázsiaiak között is és így tovább. Vagy gondoljunk az írországi és a baszkföldi merényletekre. Farizeus a világ, ha csak a középkelet-európai feszültségekről beszél. De vegyük akár Svájcot, ahol példaértékű a nemzetiségek egymás mellett élése. Ugyanekkor ez a demokratikus ország már a második világháború alatt sem engedte be a menekültek tömegeit, és máig is ellenérzés van az idegenek és a betelepülni szándékozók iránt.

A közép-európai térségben jelentkező nemzetiségi és kisebbségi kérdés békés megoldását csakis a helsinki alapokmány és a párizsi charta tiszteletben tartása és érvényesítése jelentheti, mert ezek kizárják a jelenlegi határok erőszakos megváltoztatásának lehetőségét, de ugyanakkor ennek fejében az emberi jogok mellett kimondják és biztosítják a nemzetiségi kisebbségi jogokat, és a kettőt nem keverik össze. Nem teszik lehetővé, hogy a kisebbségi jogokat egyszerűen összemossák az emberi jogokkal. Igen fontosnak tartjuk, hogy térségünkben érvényesüljön a nemzetek önrendelkezési joga, de ma már nem beszélhetünk a nemzetek önrendelkezési jogáról anélkül, hogy ennek szerves részeként ne tekintenénk az emberi és a kisebbségi jogok érvényesítését. Ezért fontos, hogy még a Pentagonále keretében létrejött – Magyarország elnökletével – a „kisebbségi ad hoc munkacsoport”, amely egyrészt konferenciát rendezett a horvátországi kisebbségek helyzetéről, másrészt közös javaslatot terjesztett elő a genfi szakértői értekezletre. Igen fontos, hogy a menekültkérdésben is határozott közös állásfoglalás kidolgozásával megakadályozzuk, hogy valamely politikai vezető vérszemet kapva a XX. század végén lakosságkitelepítési akciókkal akarja megoldani az egyes területek etnikai átalakítását.

– A nemzeti kérdés, a másik nemzet iránti megértés kialakulásában igen nagy szerepe lehet a közös történelmi múlt megismerésének, hogy a fiatalok objektív szemléletű történeti munkákból ismerhessék meg a közös közép-európai térség történetét. Ezért is fontos a fiatalok nyugati egyetemjárása. Most lehettünk tanúi egy úgynevezett Középeurópai Egyetem létrehozásának. De már a középkortól egészen a XII. századig az olaszországi egyetemek, Bologna és Padova és Róma számítottak a közép-európai katolikus értelmiség egyetemeinek. Miniszterelnök úr, úgy is mint történész és tanár, hogyan látja ezt a kérdést?

– Abban a tekintetben, hogy a közös történelmi múltunkra vonatkozó elképzeléseinket mennyire tudjuk összhangba hozni, meglehetősen szkeptikus vagyok. Természetesen a kulturális együttműködésnek ebben az irányban kell haladnia, és ki kell használnia minden olyan fórumot, amely alkalmas az egyeztetésre, a kiegyenlítésre. Természetesen ameddig nem minden ország éri el a tudományos tisztességnek azt a színvonalát, mely a tudományos egzaktság jegyében teszi lehetővé a kutatást, hát elég nehéz koordinálni. Itt nem arról van szó, hogy bizonyos konkrét történelmi eseményeket másmás nemzetek szempontjából írunk le, hanem arról, hogy konkrét tények helyett ne legendákról, mítoszokról kelljen vitatkozni. Ameddig a közös történelmi múltunkban a régészettől kezdve a történelemtudomány írott forrásain át nem tudunk konkrét történeti fogódzókat találni, azaz nem tesszük egzakt tudománnyá a történeti múlt kutatását, addig igen kevés lehetőségét látom annak, hogy ez a kiegyenlítés érvényesülni tudjon az iskolai oktatásban és a közvéleményben.

Az valóban ideális állapot volt, amikor a nagy európai egyetemeken, Párizsban, Bolognában, Padovában, Rómában, Wittenbergben, Krakkóban együtt tanulhattak a közép-európai térség fiataljai. De ehhez arra is szükség volt, hogy legyen egy közös tudományos nyelv, a latin. Így aztán teljesen mindegy volt, hogy a tudomány iránt érdeklődő fiatal melyik egyetemre iratkozott be, hiszen Krakkótól Bolognáig az oktatás nyelve mindenütt a latin volt. Még a XIX. században sem volt ritka, hogy latin nyelven értekeztek egymással az európai tudósok. Ismerjük például Semmelweis latin nyelvű leveleit, amelyeket egy dublini kollégájához írt. Természetesen arra is gondolnunk kell, hogy milyen nagy volt ezeknek a híres külföldi egyetemeknek az elszívó hatása. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy miközben a magyar fiatalok százai formálódtak Padovában és Bolognában, a magyarországi egyetemalapítások sorra zátonyra futottak, az 1367-es pécsi, az 1405-ös óbudai és az 1467-es pozsonyi egyetemalapítás egyaránt kudarcba fullad. Így az erdélyi Báthoryegyetemet nem számítva az első hazai egyetemnek tulajdonképpen a Pázmány Péter által 1635-ben alapított nagyszombati egyetem számít, mely 1777-ben költözött vissza Budára, majd Pestre. Tehát a magyarok külföldi egyetemjárásának volt egy jó és egy rossz oldala. A jó oldal az volt, hogy ezek az értelmiségiek hazatérve az európai tudományos gondolkodást hozták magukkal és honosították meg hazájukban, másrészről viszont ez elsősorban latin nyelvűséget és egyházi kapcsolatokat jelentett, és bizonyos mértékben akadályozta a hazai nemzeti oktatás fejlődését.

Ha a mai helyzetet nézzük, akkor mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a hazai felsőoktatás, a magyar egyetemek jelenlegi színvonala nem rosszabb az európai átlagnál. Sőt elmondhatjuk, hogy aránylag jó egyetemeink vannak. Ugyanakkor természetesen szükség van arra, hogy az Európaprogram keretében minél több magyar fiatal tanulhasson legalább fél évig nyugat-európai egyetemeken, illetve hogy minél több külföldi diák kívánjon magyar egyetemeken tanulni. Ennek a legnagyobb akadálya azonban a nyelv, főleg a magyar és olasz egyetemek közötti kapcsolatok felújításában. Sajnos, a magyar egyetemeken, az olasz egyetemekhez hasonlóan, minden tantárgyat csak nemzeti nyelven oktatnak, és még nem elfogadott a skandináv országokban bevett egyetemi gyakorlat, ahol egyes tantárgyakat angol nyelven oktatnak. Ez elsősorban az olaszországi egyetemjárással kapcsolatban okoz problémákat, hiszen az olaszoktatás magyarországi népszerűsége és a magyarországi olasz tanszékek magas színvonala mellett is kevesen kívánják olasz nyelven folytatni egyetemi tanulmányaikat. Amennyiben az olasz egyetemek vissza akarják szerezni hajdani európai szerepüket, akkor újra kell gondolniuk az egyetemi képzés nyelvi feltételeit. Mindenesetre az a cél, hogy minél nagyobb számban tegyük lehetővé egyetemi hallgatónk számára a külföldi keresztfélévek látogatását, és ezen a téren a Klebelsberg Kunó által a két világháború közötti korszakban létrehozott nyugat-európai Collegium Hungaricumok gyakorlata ma is példaértékű lehet.

– 1993–94-ben több európai, közép-európai országban, így Magyarországon is politikai, parlamenti választások lesznek. Hogyan látja miniszterelnök úr a Középeurópai Kezdeményezés jövőjét az európai választások után, és ezen belül Magyarország helyzetét?

– Az 1993–94-es időszak valóban jelentős lesz az európai politikában, és többen nagy változásokat remélnek tőle. Mi, a magunk részéről örömmel láttuk, hogy NagyBritanniában minden előzetes elképzeléssel ellentétben John Major és az angol konzervatív párt győztesen került ki a választási küzdelmekből. Franciaországban a Chirac–Giscard d’Estaing alkotta centrumpártok földcsuszamlásszerű győzelme a tavaszi választásokon szintén a mi politikai szövetségeseink sikerét jelentette. Olaszország helyzete teljesen speciális, hiszen fél évszázados kereszténydemokrata politikai uralom után az olasz belpolitikai életet jelenleg egy általános, strukturális válság, a pártszerkezetek átalakulása jellemzi, amelyet még tovább bonyolít a gazdasági helyzet romlása és az úgynevezett kenőpénzbotrány. Az ottani választások egészen speciális helyzetet teremthetnek, amit nem szeretnénk utánozni. Spanyolországban is véget ért egy periódus, a szociáldemokrácia abszolút többsége a népszerű González miniszterelnöksége ellenére, illetve az eddigi néppárti ellenzék megerősödése. Számunkra különösen nagy jelentőségűek lehetnek az 1994 őszén esedékes németországi választások. De úgy gondolom, a német CDUnak is hasonlóképpen fontos, főleg a keletnémetországi eredményeket illetően, hogy mi fog történni az azt megelőző magyarországi választásokon. De egész Európa sorsát tekintve sem közömbös, hogy végül is milyen előjelű erők kerülnek ki a választásokból győztesen. Egy kereszténydemokratakonzervatívliberális trend érvényesüle majd Európában az ezredfordulón, vagy pedig egy szociáldemokrata típusú. A magam részéről úgy vélem, hogy az európai szociáldemokrácia még nem tudja kellőképpen feldolgozni a középkelet-európai átalakulások okozta sokkot és problémákat, és nem hiszem, hogy most időszerű lehetne egy, a második világháborút követő korszakhoz hasonló szociáldemokrata fordulat, vagy akár a szocialista pártok olyan térnyerése, amely a Helmut Schmidt és Mitterrand alatti korszakot jellemezte. A mi térségünk „átugrott” a szociáldemokrácián, hiszen a kommunista pártok bizonyos mértékben még a demokratikus szocializmus gondolatvilágát is kompromittálták. Pedig úgy vélem, hogy igen nagy szükség lenne ebben a térségben is jól működő, funkciójukat betöltő szociáldemokrata pártokra.

Ami most már a konkrét kérdést illeti – hogy mit várhatunk a magyarországi választásoktól, hogy milyen eredményeket fognak az egyes pártok felmutatni – úgy gondolom, hogy mivel a választásokig még egy év van hátra, éppen ezért igen nehéz megjósolni, hogy melyik politikai párt vagy pártszövegség fog végül is előtérbe kerülni. Addig még előttünk van egy kritikus őszi időszak, a költségvetés beterjesztésének időszaka, amikor is a kormányzatnak és az ellenzéknek együttesen kell biztosítani, hogy az országnak legyen elfogadható költségvetése, azaz az ország kormányozható legyen, és aki ezzel felelőtlenül játszik, bármelyik oldalon is álljon, az vét a stabilitás ellen.

A választási előrejelzésekhez csak egy dolgot szeretnék hozzátenni. 1945 novemberében a háborút követő első szabad választásokon a szovjet katonai megszállás időszakában a Független Kisgazdapárt, amely tulajdonképpen a mai kormánykoalíciónak előképe volt, 57 százalékos eredményt ért el. Negyvenöt év után, 1990-ben a mai kormánykoalíció ugyanilyen arányban győzött. Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon mindennek ellenére megmaradt a politikai stabilitás ténye és a középerők súlya. Ezt én most is iránymutatónak tartom. Ezenfelül még azt is megemlíteném, hogy egy év igen hosszú idő.

Tehát egy évvel a választások előtt mindenki beszélhet, amit csak akar, de mégiscsak azok a tényezők a lényegesek, amelyek meghatározzák egy nép, egy ország politikai gondolkodását.

– Miniszterelnök úr, milyennek ítéli a Középeurópai Kezdeményezés jövőjét az 1993–94-es esztendőkre?

– Mindenekelőtt azt szeretném megállapítani, hogy külpolitikai és biztonságpolitikai kérdésekben a parlamenti pártok között lényegében egyetértés van, ugyanígy a kisebbségi kérdés kezelésében is. Mindannyian minimális célnak tartjuk a Középeurópai Kezdeményezés által megvalósuló regionális együttműködés további fenntartását, amely nemcsak nemzeti érdekünk, hanem egyúttal az egész európai stabilitás egyik feltétele is.

Természetesen a jelen időszakban a Kezdeményezés egyik központi kérdése továbbra is a délszláv válság kezelése marad, amelyben a volt Jugoszlávia tagországain kívül legközvetlenebbül Magyarország érdekelt, hiszen a háború sújtotta területeken több százezres magyar kisebbség él és van fenyegetett helyzetben. Egyértelművé kell tenni, hogy mielőbb véget kell vetni a XX. század ezen újabb szégyenteljes népirtásának, és az ezért felelősöket megfelelő fórumon el kell ítélni. Megelégedésünkre szolgál, hogy a Kezdeményezésen belül támogatásra és elfogadásra talált javaslatunk egy kisebbségi konferencia megrendezésére, amelynek dokumentuma példaként szolgálhatna a kisebbségek helyzetének kezelésére.

1993-at igen fontos évnek tekintjük a konkrét gazdasági eredmények megvalósítása szempontjából is. Ehhez kedvező feltételt jelent az olasz kormány által biztosított pénzügyi alap, illetve az osztrák részről kilátásba helyezett támogatás, valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank aktívabb bekapcsolódása a Középeurópai Kezdeményezés munkacsoportjai által kezelt projektek megvalósításába. Végezetül úgy vélem, hogy a Középeurópai Kezdeményezés jövőjét illetően 1993-ban a továbblépést az jelentheti, ha az eddigi gyakorlat pozitív eredményei megőrzése mellett olyan közös kezdeményezések születnek, amelyek a régió sajátosságaira nyomatékosan hívnák fel a világ vezető politikusainak a figyelmét, és a demokratikus folyamatokat erősítve elősegítik a tagállamok és köztük természetesen Magyarország integrálódását, gyorsítják gazdasági átalakulásukat és fejlődésüket.

– Miniszterelnök úr, nagyon köszönöm, hogy elmondta véleményét a Középeurópai Kezdeményezés történetéről és jelenéről. Egyúttal engedje meg, hogy mint az 1996-os Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus egyik rendezője tisztelettel meghívjam, hogy vegyen részt 1996 szeptemberében a Római Tudományegyetemen tartandó kongresszusunkon – mint magyar történész és miniszterelnök –, melynek témája nem véletlenül „A magyar kultúra és a kereszténység” lesz.