(SZÁRSZÓ ELÉ)

1993. február 27-én Püski Sándor kezdeményezésére Kisújszálláson „Számadás ’93” címmel találkozót tartottak az 1943-as balatonszárszói találkozóra való fél évszázados emlékezés jegyében. Felkérésre Antall József interjút adott Pálfy G. Istvánnak, amelyet a résztvevők előtt levetítettek. Ennek a videointerjúszövegnek szerkesztett változatát közöljük úgy, ahogyan az a Magyar Nemzet 1993. augusztus 7-i számában megjelent.

A szárszói találkozó 1943-ban egy háborúban lévő, bizonytalansági érzésekkel teli országban zajlott le. Aki elolvassa az egykori előadásokat ismertető Szárszókötetet – amelyet Püski Sándor adott ki –, annak számára világossá válik a korabeli közérzület: történelmi sorsforduló előtt állunk, röviden: „közeledik” a front. A kérdés világos volt, hogy a tengelyhatalmak „szövetséges országaként” elbukunk, hogyan bukunk el és mi következik utána?! Mindenki érezte Szárszón, hogy ebben a körben és ilyen körülmények között utoljára találkoznak. Püski Sándornak nemcsak az egykori szárszói találkozó előadásainak megjelentetésében, hanem annak megszervezésében és szellemi irányításában való kiemelkedő szerepe ma már történelem.

1.

– Elképzelhetőe az, hogy egy ilyen történelmi esemény, akárcsak jellegében megismétlődik egy másik történelmi korszakban? Például ma?

– Azt hiszem, hogy ma ez nem ismétlődhet meg. Csak az ismétlődhet meg, ami most történik, emlékezés Szárszóra. De a mai körülmények között nem olyan helyzetben van az ország, minden nehézsége és minden baja ellenére, mint akkor. Nem fenyegeti közvetlen veszély az ország önállóságát, függetlenségét. „Szárszó” viszont érzékeltette a függetlenségünk és önállóságunk elvesztésének közeledtét, ennek valós veszélyét. Felvetette a nagy kérdést: fel vagyunk-e erre készülve társadalmi, politikai és szellemi szempontból? Ma nem erről van szó, Magyarország önálló és független ország, kialakult parlamentáris rendszere működik egy politikai demokráciában, amit nem lehet összehasonlítani a korabeli történelmi helyzettel, egy háborúban álló, kiutat kereső ország hatalmas történelmi dilemmájával. Nem lehet „Szárszó szellemét” visszahozni, amikor a magukat szinte már nyíltan marxistának, „félmarxistának” valló egyes falukutató írók (például Erdei Ferenc) egészen más gondolkodású emberekkel juthattak még közös nevezőre (mint például Kovács Imrével). Ez nem azt jelenti, hogy alapvető nemzeti sorskérdésekben, nemzetpolitikai stratégiai kérdésekben ne lenne szükség eszmecserékre, a kapcsolatok folyamatos megtartására. De nem jelentheti ma egy ilyen találkozó valamiféle „népfrontos” elképzelés jelentkezését a politikai gondolkodás, a cselekvés és a politikai pártok keretében, mint egykor Szárszó. Nyilvánvalóan nem a „Hazafias Népfrontra” utalok, amiről e helyen talán szólni sem érdemes, hanem a többpártrendszerű demokráciával ellentétes „mozgalmi” szemléletre, amely önmagában jelentkezhet a közélet egyes területein, de nem helyettesítheti a politikai pártok szerepét, illetve nem lehet azonos funkcióiban pártpolitikai törekvések paravánja. Örüljünk annak, hogy kialakultak a nemzeti függetlenség, a parlamentáris demokrácia intézményes alapjai és a szociális piacgazdaság feltételei, amikor az átalakulásnak olyan időszakában vagyunk, ami reményt nyújt a jövőre is. Egy nagy kísérlet végére értünk az államszocialista modell történelmi elbukásával. Itt nemcsak arról van szó, hogy megbukott a 70 év előtt a Szovjetunióban megszületett politikai kommunizmus, az államszocialista rendszer, hanem vele együtt a „szocialista tábor” egészében megbukott politikai, társadalmi és gazdasági programja. Ezzel Nyugaton is az ottani kommunista pártok által képviselt politikai törekvések szintén megbuktak. A politikai kollektivizmusnak mind jobb, mind baloldali gondolkodásmódja kudarcot vallott. Ezek az évtizedek bebizonyították, hogy sem a szocialistakommunista rendszerek, sem a nemzetiszocialista, fasiszta politikai rendszerek nem nyújthatnak az állami, társadalmi modellben alternatívát a politikai demokráciával szemben, amelyről sokan elmondták már – Winston Churchillhez hasonlóan –, hogy a legrosszabb politikai rendszer, de jobbat még nem talált ki senki.

– Gondolom, Szárszón sem a dimitrovi értelemben vett népfront valósult meg. Ha ezt a mára vetítjük, akkor lehete kárhoztatni, hogy a népi örökséget hordozó, kicsit jobbra tartó vagy kicsit balra tartó csapat egy asztalhoz ül? Nyilván nem a teljes kör, mert el sem férne.

– Úgy gondolom, önmagában az egyáltalán nem baj, hogyha ebből a politikaiszellemi örökségből különböző politikai pártokhoz tartozók is vállalnak valamit, illetve egy tudományos vagy elméleti konferencián kicserélik eszméiket. Világos eszmecserékre, világos beszédre van szükség. De ne állítsuk be úgy, mintha ma arra lenne szüksége az országnak, hogy minden kérdésben valamiféle hatpárti vagy „akárhány párti” egyezkedés legyen, a parlamentet és az alkotmányjogilag meghatározott keretek között működő pártokat lejáratva. Semmisnek tekintve a kialakult parlamentáris rendszert, ami felett valamilyen képzelt, pártok fölött álló együttműködésnek kellene érvényesülnie. Ez nem szolgálja a nemzet demokratikus fejlődését, a nemzeti demokrácia céljait. Azt vallom, hogy az ilyenfajta „népfrontos” gondolkodás a működő többpárti demokráciával ellentétes lenne, ezért járhatatlan út a számunkra. Nem hiszem, hogy alapvető kérdésekben, demokráciaképben és jövőképben összeegyeztethetetlenül ellentétes politikai erők akár „népi-nemzeti”, akár „liberálisszocialista” alapon ívelhetnék át a kialakult politikai struktúrákat. Ezt akkor is ki kell mondani, ha tisztességes szándékok, jóindulatú törekvések a politikai nosztalgia keretében érthető vágyakat ébresztenek.

A népi mozgalomról érdemes Magyarországon is beszélni. Arról a népi mozgalomról, amely a ’30as években a népi írók, a falukutató írók körében bontakozott ki, és amelynek nyilván előzményei is vannak. Ennek a mozgalomnak azok a képviselői, akik a nemzeti célokkal és szociális gondolkodással együtt nem vallották egyenértékűen fontosnak a politikai demokrácia szabályait és a parlamentarizmus lényegét, tehát mindazt, ami a demokrácia alapja. Egyesek jobbra, mások balra térnek le később az egykor még közösnek tűnő útról. Feladták azt az eszmeiséget, amelyik a ’30as években még közös szellemi kincsből táplálkozott. A jobb és baloldali diktatúrák „gyakorlata”, majd bukása mindenki előtt világossá tette, hogy a népi-nemzeti gondolat nem ellentéte, hanem csak részese lehet a szociális kérdések iránt is fogékony politikai demokráciának.

2.

– De vajon ma a népiségen belül itt van-e a választóvonal a jobb és baloldal között, vagy valahol a nemzetféltés és a nemzettagadás között van egy nagyobb különbözőség?

– A „balszélt” és a „jobbszélt” eleve kizárom, mert arról nem érdemes beszélni olyan politikai összefüggésben, amikor az alkotmányosságról, a többpártrendszerről szólunk. Egyszerűen a szélsőbal és a szélsőjobb – amelyik mindig diktatúrára törekszik, kimondva vagy kimondatlanul – nem tartozik bele ebbe a politikai kategóriába. Mindkettőt elítélem és megvetem. A népi mozgalom írói, politikusai egyek voltak a ’30as években a szociális kérdések kritikus megítélésében, felismerve az ország krízisét, a szociális reformok és a földreform szükségességét. Ez volt az az alap, amelyben hasonló volt az indíttatásuk, a gondolkodásuk. Tehát a fennálló gazdasági rendszerrel szembeni kritikában egyek voltak, ugyanakkor a távolabbi célokban, az adott világpolitikai helyzetben ellentétes elképzeléseket és gondolkodást képviseltek. Egy részük a szociális szemléletű politikát megtartva a tengelyhatalmak, Hitler Németországa és Mussolini Olaszországa irányában kereste törekvései megvalósításának lehetőségeit, míg a másik részük a Szovjetuniótól várta politikai, külpolitikai kérdésekben a megoldást, amit a magyar belpolitikában is érzékelhettünk. Tehát a népi mozgalom külpolitikai orientációja és a demokrácia, a parlamentáris rendszer következetes vállalása eleve differenciáló tényezőként jelentkezett. De a mozgalom hatalmas szellemi, politikai értékét éppen az jelzi, hogy legnagyobb gondolkodói ettől általában mentesek maradtak akár itthon, akár külföldön.

A nagy írókról igazán nem mondható, hogy ne lettek volna európai gondolkodásúak. Ezért egyszerűen nevetséges, amikor szembeállítják a magyarságot és az európaiságot Németh László, Illyés Gyula és mások esetében, illetve az egész népi mozgalomban. Talán Bibó Istvánt vagy más neveket nem is illik említenem. A népi mozgalom fő ereje – amellett, hogy szociális reformokat, nagy átalakulást követelt – éles kritikával szemlélte az adott kort mind 1945 előtt, mind 1945 után. Kovács Imre „A néma forradalom” című műve a legnagyobb hatással volt reám gyermek és ifjúkoromban. Úgy éreztem, hogy abban minden benne van – az egy-kétől a szektákig, a kivándorlástól a földkérdés összefoglaló vizsgálatáig –, egy évszázad súlyos magyar problémáinak egésze, mindennek zsákutcába torkollása, „néma forradalomba” vezetése. De ugyanez a Kovács Imre elkötelezettje volt a parlamentáris demokráciának, és külpolitikailag is világos utat követett évtizedeken keresztül. Vele szemben mások példája arra utal, hogy aki a nemzeti gondolkodás mellett nem ragaszkodik a demokrácia szabályaihoz, az mindig a perifériákra csúszik. Olyan területre, ahol az eredeti, alapvető népi mozgalommal éppúgy, mint bármelyik más mozgalommal, szembekerül.

3.

– Nyilvánvaló, hogy a népi gondolkodás nagyjait – akár jobbra, akár balra tartottak – egyvalami összekötötte: a nemzetféltő érzület. Nos, ennek van-e üzenetértéke ma, amikor valóban szándékot érzékelhetünk? Egy olyan „nemzetfeletti” elgondolás is létezik, amely valóban minden mást lenéz.

– A magyar politikai gondolkodásban, de túl azon, a szellemi, irodalmi gondolkodásban is mindig jelentkezett a népiesség. Nem véletlen, hogy a XIX. századtól kezdve az irodalmi népiességnek olyan nagy jelentősége volt, és mindig benne állt a magyar szellemiségben. A reformkorban az irodalomban együtt élt az egyik oldalon a latinos műveltségű nemesi irodalom, a másik oldalon Petőfi, Arany, tehát az irodalmi népiesség. De a világirodalom klasszikusait, az európai szellemiséget mindnyájan magukénak vallották, akár remekbe illő műfordításaikban, akár eszméikben. Ez olyan jelenség, amiről nem szabad elfeledkezni. A nagy különbség az, hogy az az irodalmi gondolkodásmód, amelyet nem a népiesség körébe sorolunk, az a magyar nemesi elit gondolkodásmódjában egy latinos műveltségen alapuló, a külföldi alkotásokat is asszimiláló, egyértelműen magyar szellemiségű irányvonalat képviselt az irodalomban is, a politikában is. Ennek volt a másik oldalon a nagy kiegészítője az a gondolkodásmód, hogy a népből, a népi kultúrából, a népnyelvből kell mindig megújhodnia az országnak. Ez a kettő egymást nagyon jól kiegészítette. Az európaiságra való törekvés ennek része, mivel az európaiságra sem lehet másképp törekedni, csak saját népi kultúránk ápolásával, a tehetségeknek a nép köréből való felemelésével. Csak a nép képes mindig új és új forrást adni a megújhodáshoz. Erre elég bizonyíték ezer év magyar történelme. Ha csak a magyar nemességet vizsgáljuk: a magyar nemesség szinte állandóan megújhodott. Nemcsak azért, mert egymást irtotta – bár sokkal kevésbé véres a magyar történelem, mint az angol történelem első fele –, hanem azért, mert a török háborúk, egyáltalán a hadi cselekmények és minden más lehetővé tette azt, hogy Magyarországon a jobbágyságból, a parasztságból különböző utakon a nemességbe, a köznemességből a főnemességbe emelkedjenek egyes családok. Ez ezer éven keresztül megújhodó magyar társadalom volt, és mindig a népből, alulról újhodott meg. Ez a gondolkodásmód a reformkorra jellemző volt, de talán a dualizmus korában szükségszerűen kissé háttérbe szorult. Az akkor kialakuló politikai életben már nem érvényesülhetett olyan erővel, mint Petőfi, Arany idején: mások lettek a politikai szféra határai. Megjelent a szociáldemokrácia, az uralkodó politikai pártok átalakultak. Eltérő környezet jött létre, és ebbe a környezetbe különböző irányzatok törtek be a századfordulón: a nyugatosoktól kezdve a Huszadik Század köréig. E körben a szintézist jelentő nagy zseni, Ady Endre mellett Szabó Dezsőnek is megvolt a világos szerepe. Tudjuk, hogy mit jelentett az ő kritikája az adott korszakról az 1920as években. Hogyan jelentkezett ez a magyar politikában, amikor a szociális és nemzeti kérdések az első világháborút és az 1919-es kommünt követően új körülmények között jelentek meg a trianoni határ közé szorult Magyarországon? A trianoni békeszerződés után az ország feldarabolása, területrészeinek, lakosainak elvesztése meghatározta a politikai környezetet, az „ideiglenes állapot” közérzületét tudatosította a közvéleményben a határokon innen és túl. Mindenki azzal foglalkozott emellett, hogy egyáltalán talpon maradjon az ország. Az 1930as évekre – különösen a gazdasági világválság után – kibontakozott az egész népiírómozgalom, a falukutató mozgalom. Nem önmagában és egyedül, ugyanakkor kibontakoztak a keresztényszociális irányzatok, a jezsuita Kerkai Jenő páterrel az élen (Kalot, EMSZO). Mindaz, amit a keresztényszociális elképzelések jelentettek, a szociális megújhodás, részei voltak a „második reformkornak”. A szociáldemokrata Kéthly Annának olyan radikális beszédei hangzottak el a magyar parlamentben, hogy ma elcsodálkozik az olvasó. Az 1930as években a keresztényszociális mozgalmakban, a szociáldemokráciában és más politikai erőknél nemegyszer ugyanazok a problémák vetődtek fel a nagy kihívások megválaszolásában. A falukutató írók munkássága, az egész szociográfiai irodalom azért is olyan nagy jelentőségű, mert elvégezte a feltárást, szembesítette a társadalmat a rend hibáival, az átalakulás szükségességével. Ez volt az a bizonyos „második reformkor” iránti igény, ami félbemaradt a második világháború kitörése és az utána következő évtizedek miatt.

El kell mondani azt is, hogy nagyon is szoros kapcsolat állt fenn a népi írók mozgalma, az írók és a hivatalos Magyarország számos vezetője között, akik a kormányzaton belül működtek hasonló szociális irányban. Az 1930as évek Magyarországában az egészségpolitikát Johan Béla jelentette. A szociálpolitika területén óriási jelentősége volt azoknak a programoknak és intézkedéseknek, jogalkotásoknak, amelyekről könyvtárnyi irodalom maradt meg a szociálpolitikai szakirodalomban Ladik Gusztávtól Csizmadia Andorig. Sok vonatkozásban most ezekhez térünk vissza, mert ez a modern szociálpolitikai szemlélet nem érvényesülhetett egy államszocialista rendszerben. A népi írók igen nagy hatással voltak tehát a hivatalos politikára, és a hivatalos politika is támaszkodott reájuk. Nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy bár szerényen, de támogatta a népi írókat. Együtt kell felidézni az akkor lezajlott pereket is – például Kovács Imre esetében –, illetve a lehetséges védelmet a háború éveiben.

4.

– Ezt az összefüggést idézgették aztán később nagyon lesújtó módon.

– Ezt valóban idézgették éppen a népi írók elítélésére a kommunisták. De ez nem indok arra, hogy a valós és egyáltalán nem kompromittáló kapcsolatot tagadja bárki (egyébként erre Bibó is emlékeztetett egyik interjújában). De amikor a szárszói találkozóra sor került, ott is megjelentek képviselők, politikusok is. Igaz, hogy nem mind szólaltak fel, de ott voltak. Mások nem voltak ugyan jelen, de támogatták. Ebben a kiélezett helyzetben, 1943-ban a szárszói találkozó a független íróknak, kutatóknak minden lehetőséget megadott a szabad szólásra. Nyugodtan kimondhatjuk azt is, hogy a kormányzat oltalma alatt történt. Ha nem vállalták volna ennek politikai felelősségét a legmagasabb szinten, nem kerülhetett volna rá sor. Nem is történhetett volna másként egy háborúban álló országban. A politikai életben természetesen különböző lehetősége volt az érintetteknek, hogy ki, hol, mikor, mit tud vállalni, és ennek megfelelően ki szólalhat fel, ki lehet csak jelen és ki nem, de támogatja. Nehéz időkben ebből áll össze egy nemzeti politika. Mindezeknek a törekvéseknek haláláig maga Teleki Pál miniszterelnök volt a nemzetpolitikai szintézist nyújtó nagy alakja.

– Mi lehetett az oka, hogy az úgynevezett „népi demokráciában” éppen ezt a hagyományt próbálták talán leginkább szőnyeg alá söpörni, sok minden mással együtt persze. Gondolok itt a népi írói párthatározatra, amely majdnem teljes megsemmisítéssel ért föl. Mindmáig megvan a népi oldalhoz tartozó emberekben ez a fajta rossz érzés, hogy valójában rájuk nincs szükség.

– Hogy mi volt az oka, azt hiszem, ez kézenfekvő. Egyrészt a nemzeti gondolkodásnak a mélysége, a nemzeti gyökerekhez való ragaszkodás, és önmagában az ország függetlensége iránti elkötelezettség elég volt ahhoz, hogy ne azonosulhasson vele az elmúlt kommunista rendszer. Másrészt olyan szociális és politikai modellt jelentett, ami mindenképpen alternatívaként jelentkezhetett volna. Ne felejtsük el, hogy ezekben az esztendőkben mást jelentett a „harmadik út”, mint ma, mint ahogy mást jelentett 1956-ban a „demokratikus szocializmus” fogalma is. Tehát mindent történelmi folyamatban és a maga idejében kell nézni. Mindenképpen rivális politikai eszmerendszernek tekintette a fennálló kommunista rendszer a szociális eszmék terén, illetve nemzeti függetlenségi elkötelezettsége miatt. Igyekeztek távol tartani azokat, akik ezt képviselték, főleg pedig az egésznek a szellemiségét. Ehhez – gondolom – még hozzájárult, hogy Révai Józsefnek már Moszkvában speciális érdeklődése volt a népi irodalom iránt. Felismerték, hogy komoly veszélyforrás lehet számukra Magyarországon „ideológiai” szempontból a hatalom átvétele után. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Révaitól Aczél Györgyig az elmúlt évtizedekben a népi irodalom és szellemisége „veszélyforrásként” jelentkezett.

5.

– Mindig is vallottam és vallom, hogy a magyar politikai gondolkodás folytonosságában a reformkor nemzeti liberális, nemzeti demokrata gondolatvilágától a kereszténydemokrácia gondolatvilágán át a népi írókig, ez az egész szellemiség együtt alkotja azt a politikai gondolkodásmódot, amelyet mi vállalunk, és amelyet meg kell valósítani egy valóban többpártrendszeren alapuló, alkotmányos politikai demokráciában. Aki eltér ettől, és engedményt tesz azon a téren, hogy a demokratikus és alkotmányos rendszer bármilyen elemét hajlandó feláldozni vélt nemzeti radikális célkitűzésekért (nem Bajcsy-Zsilinszky Endréről van szó), az egyszerűen árt az országnak. Ugyanúgy árt az országnak az is, aki teoretikusnak, sőt európainak vélt parlamentáris politikai rendszerek melletti kiállás közben a nemzeti elkötelezettséget veti el vagy azt elhanyagolja. A mai politikai gondolkodásban a nemzeti gondolkodás alapvető kérdés, erről meg vagyok győződve. Ezért van olyan jelentősége annak, hogy ezt a gondolkodásmódot a nemzeti sorskérdésekről – a népi íróktól kezdve Bajcsy-Zsilinszky Endréig – az európaiság gondolatvilágával együtt meg kell őrizni. A népi gondolkodásmód és szellemiség legfontosabb üzenetének tartom ma is a népi tehetségek megmentését és felszínre emelését.

Mindezt tudni kell ahhoz, hogy megértsük generációink kötődését, vonzalmát ehhez a népi irányzathoz. Nem véletlenül őriztem meg szinte a teljes falukutató irodalom első kiadásainak gyűjteményét gyermek és ifjúkoromból, mely ma is egyik „büszkesége” könyvtáramnak a XIX. század nagy politikai gondolkodói és az európai kereszténydemokrácia klasszikusai mellett. Ekkor ismertem meg Püski Sándort, a könyvkiadót és könyvkereskedőt, akinek állandó vásárlója voltam. Mi a politikai irodalomnak ezeket az alkotásait szintézisben látjuk, és a modern időkben egyáltalán nem tartjuk valamilyen „mucsai dolognak”. Ellenkezőleg, ezt el lehet helyezni az európai gondolkodásban is. Wilhelm Röpke munkássága (nem véletlen „A harmadik út” című művének sikere a háború alatti Magyarországon), a szociális piacgazdaság európai és nemzetközi felfogása és az európai gondolat, ami Európát összehozza és az európai integrációban szerepet játszik, az egyáltalán nem áll ettől távol. Azok, akik a népi-nemzeti értékeket akár az egyik, akár a másik oldalon el akarják szigetelni a nagy európai szellemi és politikai áramlatoktól, nemcsak ártanak neki, hanem történelemhamisítást is végeznek.