Dr. Antall József felszólalása a közszolgálati tájékoztatási eszközök (Magyar Rádió, Magyar Televízió, Magyar Távirati Iroda) vezetőinek kinevezési rendjéről szóló 1990. évi LVII. Törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája során

Elnök: Szabad György

DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! Azért kívántam jelentkezni és felszólalni, mert egyrészt többször hivatkoztak a korábbiakban az általam írottakra, másrészt kötelességem – mint a jelenleg hatályos törvényben előterjesztőként megjelölt miniszterelnöknek – állást foglalni.
Nem kívánok most a médiaügy egészére, a tegnap lezajlott vitára visszautalni. Nem ok nélkül nem szólaltam tegnap meg, noha igazán klasszikusokhoz hasonlóan – amit nem érdemlek meg – visszamenőleg idézett Deutsch Tamás is tőlem, úgyhogy a tegnapi vitához most sem kívánok szólni, kizárólag a köztársasági elnök úr törvényjavaslatának az előterjesztésére vonatkozóan.
A köztársasági elnök úr 11-én írt egy levelet, amely szerint „kész az úgynevezett médiaügy megoldása érdekében bármiféle egyeztetésre” – idézem.
Ezt követően kaptam kézhez a jelenleg tárgyalt médiatörvényjavaslatot, amit az elnök úr a tegnapi napon beterjesztett. Nagyon röviden csak azon sajnálatomat szeretném kifejezésre juttatni, hogy egyáltalán a magyar alkotmányosságban – a köztársasági elnöki intézmény, a kormányzat és a parlamentáris rendszerünk megszilárdításának, annak jó működése érdekében kifejtett tevékenységünk ellenére – ilyen sajátos rövidzárlatok következhetnek be, mint ami az elmúlt időszakban történt. Mondom ezt azon az erkölcsi alapon, hogy a nemzeti kerekasztaltárgyalásokon egyike voltam azoknak, akik a köztársasági elnöki intézmény szilárd közjogi intézményként való megjelenítéséért küzdöttek, a köztársasági elnöki intézményt nemcsak a magyar hagyományokba illeszkedő, hanem egy jól működtetendő államfői tisztségnek tekintették.
Nem tartoztam azok közé, akik vicces köztársasági elnököt szerettek volna. Nem tartoztam azok közé, akik gyenge, középerős és egyéb nehézsúlyú vagy pedig súlyemelőknél feltétlenül helyes kategorizálásokat kívántak, hanem azok közé, akik nem értettek egyet, hogy csak az Elnöki Tanács visszahívásáról legyen szó, vagy egyéb más elgondolásokról. Ezt azért szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy a közjogilag tisztázott, a nemzet, az ország, az állam képviseletét mindenképpen kifejezésre juttató klasszikus köztársasági elnöki intézmény híve vagyok – nehogy valaki bármi mást mondjon, vagy képzeljen, és ezt továbbra is fenntartom.
A másik, amit még bizonyos értelemben visszatekintésként kell elmondanom: 1989-ben is szomorúan tapasztaltuk – gondolom, nemcsak a mi ellenzéki oldalunkon –, hogy a sarkalatos törvények számos pontjában jól haladtunk, alapvető kérdéseket meg tudtunk oldani a szakbizottságokban – utalok például az alkotmányjogi bizottságra –, ugyanakkor a sajtó és ezeket a kérdéseket tárgyaló ügyeket viszont nem tudtuk megállapodásra, tehát az általunk aláírt, két szervezet által alá nem írt 1989. szeptemberi megállapodásig elkészíteni.
Akkor már bizonyos aggállyal láttam, hogy milyen erők, milyen elgondolások – ha úgy tetszik –, milyen kóros jelenségek mutatkoznak meg abban, hogy a legnehezebb közjogi kérdéseket meg tudtuk oldani a kerekasztaltárgyalásokon, abban előrehaladást értünk el, és ebben a kérdésben nem sikerült előrehaladni, és tulajdonképpen ezt a rossz örökséget vagyunk kénytelenek parlamentáris korszakunkban is továbbvinni a mai napig. Ez az oka, hogy a kulturális bizottság jóformán az első pillanattól kezdve ezzel foglalkozik – eredménytelenül, – és ez már a kerekasztaltárgyalásokon is megmutatkozott.
Néha felsóhajtottam, amikor értesültem, hogy hogy’ haladnak vagy hogy’ nem, nagy Isten, mi lesz hogyha a parlamentáris választások után kell ezzel a kérdéssel foglalkozni, hogyan fog ez elhúzódni. Ezt Göncz Árpád elnök úrnak is az elmúlt két és fél esztendő alatt számtalanszor jeleztem. Ez tehát kortörténet.
Sajnálatosnak tartom, hogy az egyeztetési kísérletek nem vezettek eredményre, miután az Alkotmány, az alkotmánybírósági határozatok és a hatályos jogszabályi rendelkezések megítélésében eltérő az elnök úrral az álláspontunk. A kormánykoalíció részéről folytatott megbeszéléseink – nem találkozva elnök úr, illetve az ellenzéki politikai pártok álláspontjával – kudarchoz vezettek.
A megkapott törvényjavaslat, ami a köztársasági elnök úrnak az országgyűlési előterjesztését jelenti, amely szerint a közszolgálati tájékoztatási eszközök vezetőinek kinevezési rendjéről szóló 1990. évi LVII. számú törvény módosítására tesz javaslatot, nem fogadható el a kormányzat részéről. Azt a kormányzat természetesen támogatta, hogy sürgősséggel napirendjére tűzze a törvényjavaslatot a Parlament, annál inkább, mert ennek a kérdésnek a mielőbbi eldöntése véglegesen kiiktathatja a kulturális bizottság előtt folyó médiatörvény tárgyalásának az ügyét azzal, hogy ezt a kérdést az Országgyűlés külön elintézi.
Az elnök úr által benyújtott törvényjavaslatot a Kormány az A és Bváltozat vonatkozásában az alábbiakban értékeli.
Az Aváltozat – először is – azért nem támogatható, mert ezen Országgyűlés hozta meg kétharmados törvényként az 1990. évi LVII. törvény formájában, amelynek módosítását megítélésünk szerint semmi nem indokolja, és amelyet az Országgyűlés – ez az Országgyűlés, hölgyeim és uraim – három tartózkodás mellett egyhangúlag fogadta el és szavazta meg.
(10.00)
Rátérek a következő kérdésre.
Az elnök úrral szeptember 29-én történt, szeptember 30-án írásba foglalt megállapodásunk során – itt mindjárt legyen szabad megjegyeznem – egyetlen alkalommal sem volt jelen kettőnkön kívül senki. Gondolom, hogy erről – hasonlóan egyes gyűlésekhez, ahol jobban működnek a technikai felszerelések – nem fogunk pontos magnószalagot kapni, hogy mit mondtunk egymásnak. Tehát senki nem volt jelen, úgyhogy minden olyan megjegyzés vagy kommentár, amely arra vonatkozik, hogy vajon mik hangozhattak el, bizonyíthatatlan. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom az elnök úr nevében is: korrekt tárgyalásokat folytattunk arról, hogy keressük a megoldást.
Szeptember 30-án – külföldre menetelem előtt – éppen ezért foglaltam írásba, hogy miben állapodtunk meg, hogy minden félreértést elkerüljünk; továbbá nyilatkozatot tettem – és ezt elmondtam az összehívott bizottsági ülés alkalmával is, ahol több párt képviselői jelentek meg. Megállapodásunk alapján a tárgyalások időtartamát szeptember 29étől október 27éig jelöltem meg. Nem azért, mert ultimátumot kívántam intézni akár a pártokhoz, akár máshoz, hanem mert szerény tapasztalataim vannak – beleértve a kerekasztaltárgyalásokat is – arra vonatkozóan, hogyan lehet időt húzni, és hogyan lehet teljesen eredménytelenné tenni obstrukciókkal vagy olyan tárgyalásokkal, amik egyszerűen elfogadhatatlanok.
Egyidejűleg hangsúlyoztam az elnök úrnak írott levélben, hogy egyszeri politikai megállapodásról lehet csak szó, miután ő hatpárti megállapodást javasolt: azt, hogy hat párt hozzon egy döntést, milyen módon kellene megoldani a tévévitát, és személyekben is hat párt egyezzék meg. Én sok lehetetlent láttam már az életben, és sok megvalósíthatatlant, de hogy hat párt ebben megegyezzék 1992 novemberében vagy decemberében… – engedjék meg, hogy ezt lehetetlennek minősítsem.
Éppen ezért az volt a javaslatom, hogy egyszeri politikai megállapodásként megkísérelhetjük azt, hogy az egyébként is állást foglaló kulturális bizottság kétharmada kísérelje meg az egyetértést. Amennyiben a kétharmados többséget megkapja, mint egyszeri politikai megállapodás, akkor ez a kérdés politikai megállapodás, és nem a jogrendszert módosító megállapodásként érvényesülhet.
A világon mindenütt – mutatják az előzetes politikai megállapodások, amelyeket minden oldalról: néha balról, néha jobbról, néha még közelebbről „paktumok”ként, pejoratív értelemben szoktak használni… Paktumkötő társam is tőlem körülbelül három és fél méterre ül… (Derültség a jobb oldalon. Rajkai Zsolt: Tölgyessy!) Tehát ez azt jelenti, hogy politikai megállapodásokat lehet kötni, és a politikai megállapodásokat jogszerűen pártok, országgyűlés, frakció stb. megvizsgálják, és abból a megállapodásból annyi válik valósággá és az kérhető számon, amit az ilyen testületek jóváhagynak, és utána bekerül az Alkotmányba vagy egyáltalán: a törvények sorába.
Mindebből tehát az érdekes, és jogi értelemben csak az vehető alapul, ami utána megjelenik a Magyar Törvénytárban, és jogszabályi rendelkezésként érvényesíthető.
Miután az egyszeri politikai megállapodás a felmentések és a kinevezések tárgyában nem sikerült, természetesen visszaállt az az állapot, ami a jogrendszerből amúgy is következik. E politikai gesztussal kívántuk elősegíteni a megegyezés lehetőségét, ami egyben több lehetőséget nyújthatott volna a megvalósításhoz, mint valamiféle hatpárti megegyezés. Ezt az ellenzék elutasította, az elnök úr pedig magáévá tette az ellenzéki pártok fenntartásait: elutasította a törvényben meghatározott feltételek alapján történő felmentéseket és kinevezéseket az október 27ét követő folyamatban.
Legyen szabad itt ismételten rámutatni arra, hogy a parlamenti bizottság kétharmados, előzetes egyeztetése csak egyszeri, politikai megállapodásként volt elképzelhető. Egy ilyen megállapodás törvényi szintre emelése eltér a kinevezésekkel kapcsolatos valamennyi jelenlegi hatályos alkotmányos szabálytól, amikor a parlamenti bizottságot mintegy döntési joggal felruházva, előzetes egyetértéshez köti a köztársasági elnök aláírását. Ezzel szemben a bizottsági meghallgatások eredménye a jelenleg szabályozott valamennyi esetben – miniszterek kinevezése, nagykövetek stb. – nem kötelezi a miniszterelnököt, aki a bizottság véleményétől eltérően továbbra is fenntarthatja személyi kinevezési javaslatát, amelyet a köztársasági elnök – az Alkotmánybíróság által is meghatározott keretek között – köteles aláírni. Ez a kétharmados és ez a bizottsági állásfoglalás természetesen politikai és politikaimorális értelemben érinti a miniszterelnök előterjesztési jogkörét, és minden esetben e szerint is jártam el.
Tehát az Aváltozatnál minden olyan megjegyzést, minden olyan állítást, mintha ez a kormánypárt, vagy a mi eddigi javaslatunkon alapulna, kénytelen vagyok elutasítani: egyszerűen nem felel meg a valóságnak, amikor egy megállapodást kereső, írásban hangsúlyozottan egyszeri politikai megállapodást akarnak most kodifikálni. Rossz tanácsot adtak az elnök úrnak… (Derültség, taps a jobb oldalon és középen.)
A Bváltozatról. A Bváltozat ismerős javaslat, ami az ellenzék részéről az elmúlt időszakban többször fölmerült, és amit a tárgyalások során elutasított a kormánykoalíció. Ha ez a megoldás indokolt lett volna, akkor a jelenlegi magyar Országgyűlésnek nem kellett volna majd 90%os többséggel meghozni 1990-ben a már idézett LVII. törvényt. A javasolt megoldás egyébként az adott közszolgálati intézmények jogi és költségvetési helyzete mellett egy olyan, a funkciójára alkalmatlan testületi hatáskört hozna létre, ami ellenkezik a kormányzati és miniszteri felelősség elvével – hozzáteszem: ugyanakkor jól illeszkedik az 1848 előtti helytartótanácsi rendszer kollegiális szervezetéhez, amit, szerencsére sikerült a magyar történelemből kiiktatni. (Derültség, taps a jobb oldalon.)
Megjegyzem ugyanakkor, hogy a testületek, a véleményező testületek és minden más – tudományos tanácsok, szakmai kollégiumok, intézetek – rendkívül hasznosak. Soha nem tagadta meg a kormányzat vagy a kormánypártok, hogy amikor megoldjuk a médiatörvényt, akkor egy ilyen testület – amelyik például a televízió elnökének vagy a rádió elnökének tanácsadó, véleményező testülete – egyben bizonyos fokig szakmai szempontból jelent akár kontrollt – jó értelemben, nehogy mindjárt örömüket fejezzék ki, hogy a Kormány akarja ellenőrizni a televíziót vagy a rádiót… (Közbeszólások a bal oldalról: Ááá, dehogy!) Nagyon örülök – ezt torokfájásnál szokták az orvosok kérni. (Derültség, nagy taps a jobb oldalon.)
(10.10)
Elnézést kérek. Megjegyzem itt, hogy e változat esetén még a bizottság megalakítása is kétséges lehet a személyekre vonatkozó konszenzus hiánya miatt. Nem árulok el titkot, hogy nem sikerült, megközelítően sem, a személyek kérdésében közel kerülni, még teoretikusan sem, a köztársasági elnök úrral folytatott tárgyalások során.
A törvénymódosítás 3. §ában van egy nagyvonalú javaslat, amely szerint a bizottság összetételéről a miniszterelnököt tájékoztatni kell. (Derültség a kormányzó pártok padsoraiban.) Nem tudom, hogy ez kíváne kommentárt egy parlamentáris rendszerben, mindenesetre külön köszönetet mondok érte a mindenkori miniszterelnökök nevében. (Derültség a kormányzó pártok padsoraiban.)
Természetesen továbbra is minden tőlünk telhetőt megteszünk a médiatörvény elfogadásáért, és ehhez hasonlóan a szólás és sajtószabadság érvényesítéséért, a közszolgálati tévé és rádió működőképességének megtartásáért. Ez a Kormány dolga. A működőképesség fenntartása és a szólás és sajtószabadság érvényesítése a televízión belül.
A médiumok elnökei kevéssé tekinthetők ebben az esetben újságíróknak – úgy gondolom, kevésbé, mint azok az újságírók, akiket ők elbocsátottak –, ennek következtében ezek a közszolgálati médiumok olyan intézmények, amelyeknek az élén – megítélésünk szerint – a közalkalmazotti törvény alá eső vezetők állnak, és azoknak az a feladata, amiről egyébként – bár nem szabad idézni, ami a Parlamenten kívül történik – már nyilatkozatot tettem.
Úgy gondolom, hogy a megfelelő jogi és politikai feltételek, és a köztársasági elnök úrnak általam kétségbe nem volt szándéka, a köztársasági elnök úrnak az alkotmányban rögzített állása alapján – mint pártok felett álló közjogi méltóságnak – megvan a lehetősége arra, hogy amikor a jogi keretek rendeződnek, a politikai feltételek rendezését elősegítjük, akkor valóban közvetítőként, magához kérve, ahogy tette, külön, a kormánykoalíció frakcióvezetőit, magához kérve az ellenzék vezetőit, ebben az irányban tárgyalásokat folytasson.
Szeretném kifejezésre juttatni azt is végül, hogy meggyőződésem, hogy a köztársasági elnök úrnak igenis szándékában állt a médiatörvény ügyében – és ezzel kapcsolatban – jó szolgálatot tenni, és elősegíteni azt, hogy ez a bizonyos kompromisszum szeptember 19-e és október 27-e között megvalósuljon. Őszintén sajnálom, hogy nem ebbe az irányba mentek a dolgok, és sajnálom, hogy más elgondolások érvényesültek, például olyanok, amelyek ebben a törvényjavaslatban öltöttek testet, és amelyek teljesen ellentétben állnak mindazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel az ügyeket előrevihetjük.
A Kormány nevében ennyit szerettem volna mondani. Egyik változatot sem támogatjuk, hanem azt támogatjuk, hogy a tisztelt Parlament által egyhangúlag egykor, ’90ben elfogadott törvény változatlanul érvényesüljön, és érvényesüljön az alkotmányosság, s a médiatörvényben pedig folyjanak tovább a tárgyalások, s ezeket a kérdéseket oldjuk meg. Azzal pedig, ha folyamatban lévő ügyekben más dolgokat belekeverünk az ügy konkrét tárgyalásába, nem viszszük előre a dolgokat, hanem hátráltatjuk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Erőteljes, hosszan tartó taps a kormánypártok padsoraiban.)