(Dokumentummal)

A cikk a szerző „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből vett részlet felhasználásával készült

1991. október 22-én a parlament MDF frakciója a forradalom harmincötödik évfordulóját ünnepli. A képviselői irodaház ülésterme zsúfolásig megtelt. Az ünnepségre meghívtam Pongrátz Gergelyt s kértem, hozza magával néhány Corvin-közi bajtársát. Antallnak erről nem szóltam. Tudtam, ha szólok, megpróbált volna lebeszélni.

Másfél év telt el a választási győzelem óta. Az akkori népszerűségnek nyoma sincs már. Sokan azt hitték, ha olyan lesz a rendszer, mint Nyugaton, úgy is fognak élni, mint a nyugatiak. Vannak, akik a felelősök megbüntetését hiányolják. Azt mondják, nem is történt rendszerváltás. Köztük olyanok, akiknek, annak idején a hangjukat sem hallottuk. Az országban tapasztalható elégedetlenség a kormánypárti képviselőcsoportra is kiterjedt. Kétségtelen: meg volt a veszélye, hogy az ötvenhatosokkal való közvetlen találkozás a frakcióban növelheti az elégedetlenséget, s indulatokat kelthet. Antall pedig nem szerette a felesleges kockázatokat. Ezért próbált volna lebeszélni, Pongrátzék meghívásáról. Én viszont úgy éreztem, hogy másfél év után egyszerűen szükségünk van arra, hogy egy kicsit megálljunk, s a napi problémákon felülemelkedve gondoljuk át a mögöttünk álló időszakot. Hiszen amit eddig elértünk, azért magyarok ezrei életüket adták 1956-ban. Ezért abban bíztam, hogy a közös ünneplés nem az indulatokat, hanem az elszántságot fogja növelni a képviselőcsoportban.
Amikor a vendégekkel bejövünk, a képviselők felállva tapsolnak. Néhány perc múlva a miniszterelnök is megérkezik. Fegyelmezi magát: arcán nyoma sincs a meglepetésnek. Kezet fog Pongrátzcal. Udvarias szavakkal üdvözli, Pongrátz viszonozza. Tegeződnek.

Pongrátz és Antall. A két ember – két külön világ. Pongrátz ösztönös és indulatos, Antall tudatos és fegyelmezett. Ötvenhatban mindketten huszonnégy évesek. Pongrátz szabadságharcos, a Corvin-köz parancsnoka. Fegyverrel harcol az oroszok ellen. Antall politikus, már akkor is az volt. Édesapja mellett részt vett a Kisgazdapárt ujjászervezésében. Egy dolog közös bennük: Az áldozatokra kész hazaszeretet. Amikor a Haza ezt követelte, Pongrátz az életét is kockára tette. Antall fel is áldozta azt.
A forradalom leverése után Pongrátz elmenekült az országból. Ha marad, az elsők között akasztják fel. Antall a börtönbüntetéstől joggal tarthatott, de az életét nem fenyegette veszély. Neveltetése, a családi hagyományok és személyes elhivatottsága okán pedig fel sem merült benne, hogy elhagyja hazáját. 1957-ben egy alkalommal találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth díjat is kapott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: Mi az Antall, te nem disszidáltál? Mire a válasz: „Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem hazám és nem működési területem.” Huszonöt éves volt ekkor.

Dokumentum: „Magyarország nekem a hazám”

Amikor a Sors teret nyitott neki, Antall József miniszterelnökként kezdte szolgálni a Hazát, de a betegség nyomban időbeli korlátot is állított e szolgálat elé. A kezelésével kapcsolatban meghallgatta orvosai tanácsait, de a döntéseket maga hozta meg. Ennek során az élete meghosszabbításának szempontjánál minden esetben fontosabbnak tekintette a miniszterelnöki szolgálat ellátását.
Részlet Antall József 1991. december 5-én az orvosainak írt leveléből:

„Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember gyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében. Elszánt, kemény munkabíró embernek, a halált a haza érdekében bármikor vállaló embernek nevelt nagyapám, apám, anyám és a Piarista Gimnázium. Ha észre fogom venni, hogy a betegségtudatom rossz hatással van a döntési képességemre, fogom tudni a kötelességemet.”

Kónya Imre