Kéri Kálmán, Szabó Miklós képviselők és dr. Antall József napirend előtti vitája a magyar katonaság II. világháborús szerepének megítéléséről, az újvidéki és a Don kanyar menti események kapcsán

 

 

Elnök: Szabad György

ELNÖK: Köszönöm. Szólásra következik Kéri Kálmán, rendkívüli ügyben.
KÉRI KÁLMÁN (MDF): Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! A Magyar Hírlap január 24-i számában a következő cikk jelent meg: Emlékezés a hideg napokra – az újvidéki razzia 50. évfordulója.
„1942. január 21. és 23. között zajlott le a véres újvidéki razzia, melyben megközelítőleg 1300 zsidót és szerbet végeztek ki.” Jön a folytatás: „Szembetűnő az a törekvés, hogy a tragikus eseményt a napi politika szolgálatába állítsák és alátámasszák vele az itt élő, tehát bácskai magyar kisebbség kollektív bűnösségének elvét.”
Ezt olvasva aggályaim vannak. Tehát kapcsolatot teremtenek ma még Újvidék és a mostani napi politika között. Mint az akkori idő, tehát az újvidéki razzia idejében felelős beosztásban volt egyén, konkrétan ismerem az akkori helyzetet, és mindazt, ami akkor bekövetkezett.
Először is, szeretném társaim figyelmét arra felhívni, hogy Újvidék az nem spontán keletkezett, annak volt előzménye. Ez az előzmény az volt, hogy az akkor már magyar fennhatóság alatt álló bácskai területbe beszivárogtak a Bánátból – tehát a Tiszától keletre eső területből – csetnikek. Ez a fogalom talán már egyedül is alkalmas arra, hogy elhiggyék nekem, hogy amit a csetnikek ott akkor műveltek, az körülbelül azonos azzal, amit most is műveltek, de nem nálunk, hanem Horvátországban. Ebből kifolyólag ott elrémült lakosság volt, a magyar karhatalmi erőket pedig úgy lőtték, mint a nyulakat.
Hát kérem, mindezek alapján kiderült, hogy a góca ennek az egész csetnik működésnek Újvidéken van.
Ezért indult meg – úgy a belügyi miniszter, mint a vezérkar főnökének utasítására – az újvidéki razzia. Egy pillanatig sem akarom azt mondani – s még a látszatát is kerülöm –, hogy az újvidéki eseményeket enyhítsem azzal, hogy mi történt azt megelőzően. Nem. Sőt! Olyannyira nem, hogy szembeszállok ezzel az újvidéki tudósítással, amelyik azt mondja, hogy 1300 ember. Hát kérem, át kellett egykoron tanulmányoznom az újvidéki aktákat, és most kénytelen vagyok az igazságnak megfelelően kijelenteni, hogy nem 1300 emberről volt szó, hanem 3755ről.
Nos! Azt mondják, hogy az újvidéki razziának volt a következménye az, amit a csetnikek 1944 végén, ’45-ben teljesítettek. Hol? Azon a területen, ami ismét visszakerült SzerbJugoszláviához, ahol nem kevesebb, mint 40–45 – egyesek szerint 50 – ezer magyar állampolgárt végeztek ki a legbrutálisabb módon. Eddig erről nem hallottunk. Miért? És most megint előjön ugyanaz, ami már a múltban, a kollektív felelősség. Hát kérem, Újvidéket nem a magyar nemzet, nem a magyar honvédség, nem a magyar csendőrség csinálta, hanem egy tiszti csoport, amelyet nem lehet eléggé elítélni, s amelyik megkapta a büntetését is. Kivégzések voltak, és ha a németek nem vonulnak be ide 1944. március 19-én, akkor szabályszerű hadbírósági ítéletek hangzottak volna el. A vád megvolt, és ott ültek kérem, a Margit körúton, kivéve két tábornokot, akik tiszti becsületszavukat adták, de azt be nem tartották, elmenekültek. Hová? Németországba.
De hát a kollektív felelősség elvét ma még mindig felhozni, azt hiszem, hogy mindannyian, ahogy itt ülünk, tisztában vagyunk azzal, hogy ennek az Országgyűlésnek egy törekvése van a magyar–szerb egymáshoz való viszonyban, hogy baráti viszonyban akarunk élni a szerbekkel, baráti jobbot akarunk nyújtani, de akkor elvárjuk a másik részéről is ezt a jobbot, és biztos, hogy mi be fogjuk tartani ezt, mert be akarjuk tartani a magyarság érdekében, bárhol is éljen annak egy-egy tagja a volt Jugoszlávia területén. (Taps.)
ELNÖK: Köszönöm. Szólásra következik Szabó Miklós, a Szabad Demokraták Szövetsége részéről.
SZABÓ MIKLÓS (SZDSZ): Elnök úr! Tisztelt Ház! Még egyszer ellenzéki oldalról a Donkanyar megemlékezéséről akarok beszélni. A kérdésről már hangzott el ellenzéki oldalról felszólalás, Kovács Lászlóé, de a kérdés olyan jelentőségű, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége is ki akarja fejteni álláspontját ebben a kérdésben. (Közbeszólás: Halljuk! – Mikrofonját szabaddemokrata képviselőtársai segítik a zakójára erősíteni.)
Talán most már jobban lehet érteni, amit mondok.
A második világháborúban elpusztult II. hadsereg sorsáról a helyes kezelési módot valószínűleg Nemeskürty István alakította ki, aki dokumentumkötetének azt a címet adta, ez ismeretes, hogy Rekviem egy hadseregért. Igen. Azt hiszem, hogy ezért a hadseregért helyes, szükséges, igen, minden évben rekviemet mondani. Úgy, ahogy ez a templomban el is hangzott: gyászolni, és megrendülten végiggondolni újra azoknak az embereknek, és így végül is az akkori magyar sorsnak is a tragikumát.
A Hadtörténeti Intézetben tartott megemlékezés azonban politikai jellegű megemlékezés volt, és az ott elhangzottakat, bizonyos hangsúlyokat, bizonyos megfogalmazásokat, az egésznek tulajdonképpen a hangulatát, nem nagyon lehet másként érteni, mint a második világháborúban való magyar részvételt, sőt tulajdonképpen magának a második világháborúnak bizonyos mértékű átértékelését.
1945 óta a világon is, Magyarországon is minden demokrata számára a második világháború értékelése egyértelmű és kétségbevonhatatlan volt. Szinte a költői igazságszolgáltatás erkölcsének a tisztaságával volt világos, hogy az egyik oldal volt a helyes ügy, a másik oldal volt a rossz ügy. És nem volt kétséges, hogy természetesen a Hitlerellenes koalíció képviselte a helyes ügyet, és a hitleri Németország tábora a rossz ügyet. A demokrácia és a legrosszabb fajta modern diktatúra harca zajlott itt le, ennek erői csaptak össze, és ezen az sem változtat, hogy a Hitler elleni koalíció tagjai között a kétségkívül nem demokratikus politikai berendezésű Szovjetunió is jelen volt.
Lényegében itt a fordulópont, ezen a ponton történik bizonyos fajta átértékelés. Egy olyan átértékelés, amely egy parttalanná váló szovjetellenesség jegyében lényegében a Szovjetunió elleni fellépést minden körülmények között, minden politikai szituációban szinte helyesnek tart, szinte Khomeini szemléletével a sátán birodalmának tekinti a Szovjetuniót, amellyel szemben Belzebubbal is szövetkezni kell. Ezt a felfogást demokratikus álláspontról a legélesebben el kell utasítani, és azért kell a Parlamentben napirend előtt beszélni róla, hogy még idejében hangozzék el a szó, és rossz tendenciákat meg lehessen fékezni.
De nem csupán demokrata szempontból kell elutasítani a második világháborús magyar részvételt, hanem, legalább olyan nagy mértékben magyar hazafias szempontból is. A II. hadsereg katonái nem magyar nemzeti érdekért, nem a magyar hazáért, hanem a hitleri Németország győzelméért harcoltak. Ez pedig a magyar nemzet érdekei számára végzetes lett volna, ha megtörténik. Ha ez a felfogás érvényesül, amelyik megmutatkozni látszott a január 11-i ünnepségen, akkor a második világháború máig is sokban ható és lelkesítő politikai hagyományai is átértékelődnek. Akkor nem az ellenállási mozgalom lesz az, amelynek ma az új, kialakuló magyar demokrácia politikai hagyományává kell lennie, és ez veszélyesen megmutatkozik, hogy már Bajcsy-Zsilinszky utcák kerülnek bizonytalan helyzetbe. Leértékelődik a hadbalépési táborhoz képest az úgynevezett kiugrási vonal, a hadbalépést ellenző Teleki, a hadbalépő, a háborús részvételben nem a maximális részvételt helyeslő Horthy, és végül is a háborús részvételt minimális fokon tartani akaró Kállay Miklós, Bethlen István, Keresztes-Fischer is, rehabilitálódik a háborúba lépés, és a háborúval való teljes értékű elkötelezett, erőfeszítéseket is vállaló irányzat.
A név nem hangzik el, de hát a név is hangozzék el, hogy bizonyos dolgoknak elébe vágjon: Bárdossyról van szó.
Egy demokratikus berendezésnek, különösen amikor fiatal, politikai hagyományait tekintve is szilárd és egyértelmű igazságalapon, és szilárd és egyértelmű erkölcsi alapon kell állnia. Akik rossz ügyért bátran, talán hősiesen, vélt kötelességüket példásan teljesítve, áldozatokat hozva halnak meg, nem lehetnek példaképei egy jó ügynek, amelyik jó ügy: az új magyar demokrácia. (Taps az ellenzék soraiból.)
ELNÖK: Antall József miniszterelnök úr kér szót.
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! A Hadtörténeti Intézetben elhangzott beszédem – mint közismert – megjelent. Aki ebből azt olvassa ki, mint Szabó Miklós képviselőtársam, annak csak őszinte részvétemet fejezhetem ki. (Taps a kormánypártok soraiból. – Közbeszólás jobbról: Úgy van!) Csodálkozom akár politikusként, hogy ezt gondolja, és még inkább történészként.
Amit elmondott, abból egy szó ebben a formában még következtetéseiben sincs benne. Tehát ezt a leghatározottabban vissza kell, hogy utasítsam.
Amit elmondtam, az olvasható, és azon kérem, nyilvánvaló, hogy lehet vitatkozni, de egyszerűen nem erről szól a cikk, nem erről szól a beszéd, és nem erről szólt az emlékbeszéd a Hadtörténeti Intézetben.
Ami pedig a hősi halottakat illeti: a hősi halottak akkor is hősi halottak, ha nem jó ügy szolgálatába lépett be egy ország egy háborúba. Hősi halottak az első világháború katonái, sőt, ha úgy tetszik, a Mária Terézia korában elesett katonáink is hősi halottak, de ugyanúgy sorolhatnám tovább, a katonának nincs módja mindig megválogatni, hogy mikor lesz hősi halott. Ennyit a hősi halottakról.
Ami pedig ennek a második világháborús részét illeti, a legkevésbé sem tartom szükségesnek egyáltalán bizonygatni, hogy miről szól ez az előadás, – éppen arról, hogy meg lehet kísérelni a háborúból való kimaradást addig, amíg lehetett, és arról szólt, hogy mit jelentett a kortársaknak, milyen dilemmát, mit jelentett ez az egész problémakör. Úgyhogy nincs veszélyben Bajcsy-Zsilinszky Endre, és úgy gondolom, hogy kissé komikus lenne, hogy Teleki Pált nekem kellene megvédeni olyanoktól, akik hosszú esztendők vagy évtizedek alatt az elmúlt időszakban nem éppen dicsérőleg nyilatkoztak Teleki Pálról, és még tavaly – amikor a megemlékezésre került sor –, még akkor is megjegyzésekre került sor a Teleki Pált méltató beszédem után. Mégis úgy gondolom, hogy mindezt ennek leszögezése után nem egy parlamenti ülésen kell megvitatni, de semmiféle olyan kérdés nem merült fel, ami miatt – a politikai része miatt – bármiben restelkednem kellene. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)