Dr. Antall József határozathozatal előtti felszólalása a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és együttműködés alapjairól aláírt szerződés országgyűlési megerősítéséről szóló határozati javaslat vitájában

Elnök: Szűrös Mátyás

DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! Az előttem szólottak mindabból, amit szükséges lett volna, hogy elmondjak, igen sokat – mondhatnám, az érvek nagy részét – elmondták. Mégsem tehetem meg, hogy ne szólaljak fel most, amikor szavazásra kerül, és miután engem terhel az Alkotmány szerint a kormányzati felelősség, és személy szerint a miniszterelnököt kiemelt felelősség terheli – és én vagyok az aláírója a szerződésnek –, nem tehetem meg, hogy ne szólaljak fel most, a szavazás előtt.
(18.40)
Nem fogok hosszan szólni, de szerettem volna lerögzíteni, és teljes felelősséggel vállalom ennek a szerződésnek minden következményét, s vállalom, hogy e szerződést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása érdekében és a határon túl élő magyarság érdekében írtam alá.
Nem fogok reagálni, és nem utasítok vissza egyetlen kritikai megjegyzést sem, nem fogok névvel szólni senkiről, legfeljebb általánosságban teszek néhány megjegyzést. Ha erről a kérdésről a jövőben szólni fogok, akkor lehet, hogy teszek még más megjegyzést, most azonban úgy érzem, hogy itt nincs ennek helye.
Amire szeretnék rámutatni, az egyik, az a magyar politikai gondolkodás.
A magyar politikai gondolkodásban a közjog, a jogfeladás és minden más fogalom mély gyökeret eresztett, és ez a magyar politikai gondolkodásban benne van, és amikor mi politikáról vitatkozunk, politikáról beszélünk, nekünk szinte elég képekben beszélni Széchenyiről, Kossuthról, Deákról, Wesselényiről, Eötvösről, ahogy nagyon sokan itt felsorolták, és máris értjük egymást, de a világon rajtunk kívül nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben így nem értik egymást.
Most tehát nemcsak a szerződéshez, és nem ehhez kívánok szólni, amikor a magyar politikai gondolkodással kapcsolatban – e szerződéstől függetlenül idézem – utalok arra, ami elhangzott, Deák Ferenc híres, szállóigévé vált mondatával: mindent visszanyerhetünk, csak azt nem, miről önmagunk lemondunk.
Ez a vita amikor lezajlott a magyar kiegyezés előtt, akkor a másik nagy magyar, Eötvös azt mondta: nézetem szerint nem azt, miről lemondunk, hanem csak azt nem nyerhetjük vissza többé, minek visszanyerésére erőnk hiányzik, s ez az, amiért én a politikát, mely abban áll, hogy magunkat tökéletes tehetetlenségre kárhoztassuk, csak azért, hogy teóriában bizonyos elveket feltartsunk, a csendes őrültség egy neménél alig tarthatom másnak.
E vitát és ennek elemzését 1965-ben a Századokban megjelent tanulmányomban részleteztem.
Szeretném azonban megjegyezni azt, hogy ezután, 1867-ben Deák Ferenc egyetértésével köttetett meg a kiegyezés.
Ennyit a magyar politikai gondolkodás nagy rámájáról, és azokról a nagy politikai gondolkodókról, akik éles szavakkal, egymással keményen vitatkozva mondták el mindezt, amire itt utalások történtek, de nem hiszem, hogy most a politikai gondolkodás általános megállapításain túlmenően ezekhez kellene ­fordulni.
Utalás történt rá, mégis nekem kötelességem itt elmondani, hogy e történeti megjegyzésen túlmenően 1990-től mi sarkallt bennünket arra, ami e mai naphoz és e döntéshez vezetett.
1990 augusztusában keresett meg először bennünket az ukrán külügyminiszter és Ukrajna kormánya a tekintetben, hogy tárgyalásokat folytasson. Jól tudjuk, hogy ’91. december 6-án, amikor aláírtuk ezt a szerződést, Ukrajna akkor válhatott önállóvá. Valóban úgy volt, hogy az ukrán kormány képviselői nem ismerték el, nem fogadták el, hogy magyar nemzetiségről beszélhetünk. Az első találkozásnál ez újdonság volt és a mi egész személetünk. Ezt megérteni csak úgy lehet, ahogy saját maguk is elmondták, hogy ők évszázadokon keresztül saját maguk küzdöttek ezekkel az úgynevezett identitásproblémákkal, az ukrán nyelv használatának a lehetetlenségével, majd pedig az asszimilációs folyamat megindulásával. Mélyen megértik ma már a mi problémáinkat a magyar kisebbség kérdésében, mert visszagondolnak az ukrán nép saját alávetettségi problémáira.
De ahhoz, hogy ezeket az eredményeket elérjük, előre kellett lépni Ukrajna kérdésében is. Mi 1991. december 6-án, amikor valóban a Szovjetunió felbomlása időszakában, Oroszország megszületése időszakában és Ukrajna önállósága kikiáltásakor, amikor az első nagykövetségi táblát mi tettük ki Kijevben, akkor egy olyan folyamatnak a végére értünk, és egy olyan új szakasznak az elejére, hogy Magyarország szomszédossá vált az addigi Szovjetunió helyett az 55 milliós, nukleáris hatalmat is jelentő Ukrajnával. És mi úgy gondoltuk, hogy nekünk mindenképpen támogatni kell azt a gondolatot, hogy Ukrajna legyen a ­szomszédunk.
Arra is utalhatok, hogy néhány hónappal voltunk a puccs után. Én emlékeztetem azokat a frakcióképviselőket, és emlékeztetem a magyar közvéleményt, hogy mit éreztek akkor, amikor a puccs napjai voltak, és amikor kétségek jelentkeztek. És emlékeztetem most azokat arra, amikor Jelcin támogatásáról volt szó, és amikor a magyar Kormány kiadta március 16-án – megelőzve számos más nagyhatalmat – azt a nyilatkozatot, amiben nemcsak az orosz reformfolyamatot, hanem személy szerint Jelcint támogattuk.
És felhívom a figyelmüket arra, hogy globálisan nézve mindezeket a kérdéseket, Magyarország korábban a Szovjetunió, majd Oroszország között egyedülálló szerződést tudtunk kötni a szovjet csapatok kivonulását követő pénzügyi elszámolásról is. És ezekben mind szerepet játszott az, hogy különleges kapcsolatot teremtettünk Oroszországgal, és személy szerint Jelcin elnökkel – hallgathatták itt –, Ukrajnával, és emlékeztetem Önöket arra, hogy ugyanakkor tettük meg a balti országokkal a diplomáciai kapcsolat helyreállítását és elismerését, és itt járt a három külügyminiszter, és itt járt a litván elnök azokban a napokban.
(18.50)
Ezeket is mind magunkra vállaltuk, és személy szerint mint miniszterelnök is én feleltem elsősorban ezekért.
Most is, amikor valaki arról beszél, hogy az ukrán–magyar barátságot támogatja, és erről szól formailag és talán a valóságban is lelkesen, akkor szerencsésnek tartanám, ha ezt egységben látná és láttatná: nem köthettünk volna akkor és ilyen szerződést, és nem indult volna meg az a folyamat 1990-től kezdve, ami végül is a kárpátaljai magyarság – nemrég még mindenki azt mondta, hogy kárpátukrajnai magyarság, jó esetben – érdekében, és ha ezeket a kárpátaljai magyarság érdekében megtett lépéseket nem tettük volna meg, és nem tennénk meg a továbbiakban is, akkor nem beszélhetnénk arról, hogy megkülönböztetetten jobb helyzetben vannak. Relatíve természetesen – őket is érinti a FÁKországok és Ukrajna és ezeknek az országoknak az életszínvonala és egyéb problémái.
Szóltak itt arról, hogy ukrán nacionalizmus van, és milyen az ukrán nacionalizmus. Felidéztek ukrán pártokat a múltból és a jelenből. Kérdezem én: ha az ukrán nacionalizmusról beszélnek, akkor nem jut eszükbe, hogy az ukrán nacionalizmus micsoda veszélyt jelenthet. Kire? Elsősorban arra a kétszázezer magyarra. Nekünk azt kellett megkeresni – és kell a jövőben is –, hogy melyek azok a pragmatikus, az európai jogrendhez és az európai politikához igazodó ukrán politikusok, bármelyik csoportról van szó, amelyek a magyarság érdekeit szolgálják.
Igenis támogatjuk, és Kravcsuk elnök is megértette és elfogadta a személyi jogú autonómiát, a kulturális autonómiát, és elfogadta az önkormányzati autonómia törekvéseit; és elfogadta a tárgyalásaink során azt, hogy külön magyar tanfelügyelőséget állítsanak fel Kárpátalján; s azt is, hogy közös tankönyveket készítsünk elő, és addig is tárgyaljunk arról, hogy magyar tankönyveket is használhassanak a kárpátaljai iskolákban. Hol tárgyalhattunk hasonlóakról?
Amikor ezekről a kérdésekről beszélek, akkor világosan kifejezésre kell juttatni, hogy ez a szerződés Ukrajnával köttetett, nem más országgal. Ebben szerepet játszott az, hogy Ukrajnával a határkérdésben – meg lehet kérem nézni a ’47-es párizsi békeszerződést, ami a trianoni szerződésen alapul: helyreállítja a korábbi ’38-as csehszlovák–magyar határt a Szovjetunió és Magyarország között. Ukrajna, – tudjuk, hogy az ENSZben éppen a brit domíniumok vitája miatt Ukrajna – és Belorusszia ENSZtagságot kapott, de soha szuverén országként nem szerepel, és a magyar békeszerződésben is csak e vonatkozásban szerepel és nem a határ vonatkozásában.
Miután a ’47-es párizsi békeszerződésben nem szerepel ez a kérdés és ez a határkérdés, ezért láttuk elfogadhatónak, hogy Ukrajnával ezt a külön szöveget, ezt a német formulát elfogadjuk, mert enélkül nem tudtuk volna megkötni az ukrán–magyar alapszerződést.
Ezt precedensnek csak abban a vonatkozásban lehet tekinteni, hogy a magyar kisebbségi nyilatkozatot belevettük, és hogy a kisebbségi kérdés vonatkozásában elhangzottak alkotmányjogi kötelességévé tették a Kormánynak a jelenleg hatályos magyar Alkotmány szerint, hogy a határon túli magyarság érdekeivel foglalkozzék. Ennek érdekében tettük mindezt, és szeretném azt is kifejezésre juttatni, hogy nem precedens a tekintetben, hogy ez automatikusan számon kérhető lenne bármelyik szomszéd országtól, amelyik ilyen alapszerződést kíván velünk kötni.
Azokkal az országokkal, amelyekkel megállapították, mint országgal vagy jogelődeikkel pontosan a határunkat, ilyen szerződésszöveget nem fogadunk el; ezt kifejezésre juttattam Kravcsuk elnöknek írott levelemben, és egyben tartalmazza a tárgyalás jegyzőkönyve is azt, hogy ezt a különleges kivételt csak Ukrajnával szemben tettük meg. Azt is kifejezésre juttattam, hogy sértőnek tekintjük más országok részéről, hogy két békeszerződés aláírása után – függetlenül, hogy ez nekünk milyen fájdalmat okoz –, számos nemzetközi szerződés után, mi külön bizonygató nyilatkozatokat és bizonygató szerződéseket nem teszünk. Ugyanezt nem olyan rég e Házban a szlovák parlament küldöttségének fejtettem ki.
Éppen ezért az ukrán–magyar alapszerződés – én ezt itt és most kijelentem – nem jelenthet precedenst e vonatkozásban egyetlen szomszédos országgal sem. Ez nem kötelező, és bennünket nem kötelez más országokkal ugyanilyen formula alkalmazására.
A másik, amit szeretnék kifejezésre juttatni, hogy ez a szerződés nem áll ellentétben a Helsinki Egyezménynek sem a szellemével, sem a szövegével, sem a többi nemzetközi szerződéssel.
Az a tény, hogy az ország határai kérdésében elfogadtuk, az evidencia, és az a tény, hogy tárgyalások útján két ország bármikor megegyezhet új határ kérdésében, ez is evidencia. Nincs olyan ország, amelyik tárgyalás révén bármikor ne egyezhetne meg.
Tisztelt Ház! Nem hiszem, hogy most és jelenleg bárki ezt a kérdést Európában az európai biztonság szempontjából, vagy az európai rendezés, vagy az európai emigráció szempontjából e formában egyáltalán felvetheti. Ennek megközelítése erről az oldalról egyszerűen lehetetlen, éppen ezért nem hiszem, hogy ezt egyáltalán abban a formában vitatni kellene, ahogy itt egyesek tették.
Végezetül szeretném kifejezésre juttatni azt, hogy bízom benne, hogy a magyar Országgyűlés nagy többséggel ratifikálja ezt az alapszerződést. Bízom abban, hogy mind a magyar közvélemény – a határokon innen és a határokon túl – megérti azt és egyet fog érteni azzal, ha fájdalommal is és nehezen, hogy ezt a magyarság érdekében, a magyar haza biztonsága, védelme érdekében tettük és a határon túli magyarság érdekében, és ezen az úton fogunk továbbra is haladni.
(19.00)
És bízom abban, hogy azt a sok „jó” ötletet, amit egyes felszólók elmondtak, hogy mit kell ezek után gondolnia egyes szomszéd országok kormányainak, nem fogják komolyan venni.
Végül: minden célunk csak az lehet, hogy a magyarság, a magyar kisebbségek a helyükön maradjanak. És nekünk azt kell elősegíteni, hogy a kisebbségi jogok védelmével a helyükön tudjanak maradni, a szülőföldjükön, ott ahol a magyar történelem emlékei vannak, ott, ahol a magyar történelemhez kötődik annyi esemény, ott maradjanak, és ott mint magyar történelmi kisebbség álljanak helyt. És mi őket kell, hogy támogassuk, nem pedig azt, hogy olyan helyzetek teremtődjenek, amelyek ellenkező irányba vezetnek.
Végezetül: nem kívánok arra válaszolni, hogy hazafiatlanok voltunke vagy Önök hazafiatlanok lesznek. Sajnos ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)