1989. június 15-én avatták fel a Fő utcai katonai börtön falán – raboskodásuk színhelyén – Nagy Imrének és társainak emléktábláját. A több száz fő jelenlétében elhangzott avatóbeszédet az MDF hírlevele közölte teljes terjedelmében.

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Honfitársaink és Barátaink!

Hölgyeim és Uraim!

Megrendülve állunk itt az egykori Pest-Vidéki Törvényszék súlyos épülettömbje mellett, amelyet azért emeltek, hogy az igazságot, az igazság ügyét szolgálja. De állami szuverenitásunk elvesztésével, a hitleri német hadsereg megszállásával, 1944. március 19-ét követően – történelmünk változásaival – új szerepet kapott. Ide költözött a Gestapo, és sok magyar börtön mellett – Sopronkőhidától az Andrássy út 60-ig – ez is a magyar áldozatok kegyhelyévé vált. Ide köt bennünket az emlékezés az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett és életben maradt áldozataira, egykori politikai foglyaira.
Nem a személyes emlékezés miatt teszem, amikor felidézem a korábbi tegnapot is, hanem a totális rendszerek és a keserű tapasztalatok kontinuitása miatt. Az épület falán, innen néhány méterre áll az egykori Gestapo-foglyok emlékére a második világháború után elhelyezett emléktábla, amelyet a kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc és minisztertársa, korábban fogolytársa, apám, néhai dr. Antall József avattak fel együtt, mint a fogházviseltek körének elnöke és társelnöke, barátaikra, fogolytársaikra – közöttük Bajcsy-Zsilinszky Endrére – emlékezve. A hitleri és sztálini önkény, az 1956-os forradalmat követő megtorlások áldozatai – nemegyszer ugyanazok – együttesen képviselik a magyar függetlenség és szabadság gondolatát.

A magyar történelem, históriai mitológiánk tragikus világa ismert mindnyájunk előtt, és nemegyszer meghatározója reflexeinknek. De talán egyik legmegrázóbb és jövőbe mutató jelképe, hogy első miniszterelnökünk, Batthyány Lajos gróf idegen önkény áldozataként fejezte be életét. E tiszta és egyértelmű politikai életmű azt is jelzi, hogy a mérsékeltek gyakran kegyetlenebb sors várományosai, mint a leghangosabbak. De része gondolkodásunknak és történeti, politikai mitológiáinknak az aradi tizenhárom is! A katonák!

A történelmi tudathasadásnak is sok példája van. Az 1867-es Magyarország – kétségbe nem vonható eredményei mellett – együtt emlékezett, emlékezhetett a még életben lévő elkövetőkkel és azok örököseivel a nemzet hőseire, a mártírokra és az elüldözöttekre. A múltat egybemosó jótékony feledés, feledékenység néha egymás mellé helyezte a paraszti tisztaszobákban is a megöregedő Ferenc Jóskát és Kossuth Lajost. De ettől mindig távol maradt Batthyány Lajos portréja – ezt megakadályozza a jó ízlés.

A megbékélésnek a rációban, az értelemben kell fogannia, az érzelmi kiengesztelődés hosszú folyamat, nem történik meg azonnal. Annál kevésbé, mert az áldozat meg tud bocsátani, a tettes soha vagy ritkán! A megtorlások, a megaláztatások két évtizedét követően, az 1867-es, kiegyezés után megadatott a Monarchia népeinek a béke korszaka, majd öt évtized „nyugalma”. De az első világháború újra megtanította ölni és az öldöklést elfogadtatni az emberekkel. A magyar forradalmak 1848-ban, 1918-ban és 1956-ban – mindig vértelenül indultak, a bosszú, a megtorlás mindig válasz, a másik oldal műve volt. Nemegyszer pedig – a valóságos forradalmak pótlásaként – eszméket kisajátító hatalomfanatikusok pszichopátiájának torzképévé váltak. 1919-ben elindult történelmünkben az akció-reakció kérlelhetetlen láncolata, s a kilengett inga azóta sem jutott nyugvópontra.

Kegyetlenségekben bővelkedő történelmünk aligha megindokolható időszaka az 1956-os forradalmat követő esztelen megtorlás, amikor a harcokban elesettek, a sorban állók, az egyszerű áldozatok és a sortüzek megannyi áldozata után még százakat küldtek halálba fondorlatos bírósági komédiákkal. A mártírok, a hősök, a bajtársak és a hozzátartozók nagy családjával együtt emlékezik az egész nemzet, hiszen 1956 éppen úgy mindnyájunké, ahogy 1848–49. Áldozatok voltak a mártírok, a hosszú rabságra vetettek és a meghurcoltak ezrei mellett az egyszerű magyarok milliói is. Nincs, és nem lehet szó semmiféle kisajátításról! A mártírok, a letartóztatottak mellett, akik – a sors és a tettek, a szerencse és balszerencse között hányódva – hosszabb vagy rövidebb időre ismerték meg belülről ezt az épületet vagy valamely másikat, az ország népe is osztozott a megpróbáltatásokban. Nemcsak a börtön volt a büntetés, hanem derékba tört életek, ifjan megszenvedett kudarcok jelezték a megtorlást.

De nem hiányzott a hűség sem! Megőrizték az emberek 1956 tiszta emlékét, továbbadták utódaiknak az igaz képet. De akkor is hűek voltak – ez már a nép történelmi kötelessége –, amikor tették dolgukat; építették azt, amit lehetett az örök Magyarország számára. Nem messze innen áll a Toldy Ferenc Gimnázium ódon épülete, amelynek falai között bátor gimnazisták – egy egész iskola – emlékezett 1957. október 23-án a forradalomra főt hajtó, néma tüntetéssel, vállalva a vallatásokat, a zaklatásokat, a kizárásokat és az életre szóló hátrányt, az elveszett esztendőket. Őszülő fejjel ma ők is egyenlő joggal állhatnak itt közöttünk. De nem ez az egyetlen példa, számos helyről és eseményről emlékezhetnénk meg.

Nem rövid bujdosó-időt ígért a történelem, hanem a túlélés nemzeti kötelességének esélyét parancsolta meg, ami elvezetett a mához, ahhoz, hogy együtt lehetünk! Ne hagyjuk eluralkodni az indulatokat, a szenvedés hierarchiájának elvárt rendjét, mert ez csak megosztáshoz vezet, és elleneink malmára hajtja a vizet. Az áldozatot megilleti a jóvátétel és a tisztelet a nemzettől, a politikai morál éltető forrása most a mártírium. De az elszenvedett büntetés – ez is része a diktatúra kényekedvének – nem mindig a tett és a cselekedet következménye. Ez egyszerre kegyetlen igazságtalanság és figyelmeztetés a történelmi mérleghez. Az áldozatok és a nemzet egy, ha nem is teszünk egyenlőségjelet a mártírok és a hétköznapok hősei közé. De a különböző pályát megfutottak, a különböző helyről érkezettek éppen abban az egységben találkozhatnak, amely azokban a napokban, 1956-ban oly megrendítően tűnt fel előttünk.

Más időben, más körülmények között történteket idézek, amikor a kiszolgáltatott rab és a kiszolgáltatott egyszerű ember tragédiájának közösségére hívom fel a figyelmet. 1850 táján született, a magyar hazában széltében olvasott, kéziratban terjedő versben – amely családi gyűjteményben maradt meg – a besorozott magyar közlegény a politikai foglyokat őrizve így sóhajtott fel:

Mikor volt az, hogy a foglyot
Őrje irígyelte …
Mikor volt a börtön öble
Szabadságnak réve?
S több keservnek, mint az elzárt,
A szabad kitéve?

Én irígylem sorsotokat,
Kik ott benn daloltok,
Ti a kényúr targoncáján
Sem húztok, sem toltok …

Bízzunk a történelemben, hogy a kényúr targoncáján – sem benn, sem kinn – többé nem kell tolnunk! Ebben a reményben, hittel a megváltó áldozatok értelmében, emlékezzünk Nagy Imrére és minisztertársaira, Maléter Pálra és Losonczy Gézára, kivégzettek százaira, 1956 valamennyi áldozatára. Legyen a mai nap és a holnap az áldozatok és az elkövetők megbékélésének kezdete, ha erre az elkövetők is képesek lesznek…