1991. március 15-én a három legfőbb közjogi méltóság megkoszorúzta a Kossuthszobrot, majd több ezer ember élén a Nemzeti Múzeumhoz vonultak, amelynek lépcsőjéről hangzott el ez a miniszterelnöki beszéd sok ezres ünneplő közönség előtt.

Honfitársaim! Magyarok! Tisztelt Vendégeink!

Európa és a világ különböző országainak képviselői, akik eljöttek, hogy itt e történelmi helyen, Magyarország egyik szent zarándokhelyén, emlékezzenek a múltra, és erőt merítsenek a nemzeti jövő építése érdekében!

Ez az a hely, ahol egy borongós, esős napon a magyar szabadság megszületett, és ahol a világszabadság gondolata megszületett. Ez az a hely, ahol nemcsak 1848-ban, hanem 1956-ban, s a történelem során annyiszor újra és újra erőt merítettünk ahhoz, hogy – ahogy Vörösmarty mondta – rendületlenül álljunk e helyen, hogy összefogjunk az ország építése érdekében. Mit jelent nekünk az egyetértés? Egy többpárti, egy pluralista demokráciában az egyetértés azt kell jelentse, hogy vannak alapértékek, vannak alapeszmék, amelyek érdekében együtt kell küzdenünk, de nem a gyűlölet, nem az uszítás, nem a felelőtlenség jegyében, hanem azért, hogy ez a többféleség egyetértést jelentsen alapvető kérdésekben.

Nekünk március 15-e nemcsak egy napot, a nemzeti erőfeszítés napját jelenti, hanem az 1848–49-es küzdelmes esztendőket, a harcot, amit a világosi katasztrófáig megvívott ez a nemzet, és amely bukásában is örök időkre meghatározta nemzeti alapértékeinket, meghatározta a társadalmi átalakulás alapkövetelményeit, meghatározta európai magyarságunk, az európai Magyarország alapértékeit. Ez a nap tehát együtt jelenti ezeket az értékeket, és ezért nemzeti mitológiánk szerves része lett. Egy nemzetnek racionálisnak kell lenni abban, amit maga elé tűz, racionálisnak kell lenni a módszerekben, racionálisnak kell lenni a helyzet felmérésében, de emlékek, közös, nagy nemzeti emlékek nélkül nincs nemzet, nincs összetartozási élmény. S a magyarságnak 1848–49-es forradalma és szabadságharca adja ezt a nagy összetartozási élményt. Ebben egyetértés volt akkor is. Pedig ha valaki a korabeli újságok sárgult lapjait, vagy a visszaemlékezéseket és levelezéseket olvassa, tudja, hogy a részletkérdésekben vagy akár a módszerekben mily ellentétek feszültek közös őseink egymáshoz való viszonyában. Micsoda különbségeket érzett Széchenyi és Kossuth, Deák vagy Eötvös, Petőfi vagy Arany János és a többiek. Idézhetünk abból, hogy milyenek voltak a különbségek, de mégsem az a fontos, hanem az, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség közös vállalásában egyek voltak. Ha egymásnak feszültek is az indulatok, akkor is mindez rendíthetetlen hittel és a jobbítás szándékával történt.

És ma, amikor ezen a napon összejöttünk azért, hogy emlékezzünk, sok mindenre kell gondolnunk. Gondoljunk arra, hogy ez a nap a mi számunkra részben azt is jelenti, hogy egyek voltunk akkor, az előrehaladó világ és a szabadságeszmék Európájában azokkal a legjobb, legkövetkezetesebb politikai mozzanatokkal és eszmékkel, amelyeket mi nemcsak megtanultunk másoktól, hanem azt igyekeztünk tovább is adni. Nem titkoljuk, nem is röstelljük, hogy akkor is példaképeink voltak a brit szabadságeszmék, a brit politikai modell, hogy a pozsonyi országgyűlés bestsellerének számított Bölöni Farkas Sándor Utazás ÉszakAmerikában című könyve. Amerika a szabadság honát jelentette és példaképet, a francia forradalom pedig Petőfi Sándor bibliája volt. A frankfurti parlamentbe külön követeket küldtek, és erősen vonzottak a lengyel szabadságeszmék is. Azt is mondhatom, hogy ebben a szélesebb térségben a mi magyar mozgalmunk rokon volt a német egységtörekvésekkel, rokon volt az olasz risorgimentóval. Nem véletlen, hogy 1848–49-es szabadságharcunk küzdelmében a bécsi nép kitörő örömmel fogadta Kossuth Lajost, s hogy a mi küzdelmünkben részt vettek lengyelek, olaszok, sorolhatnám tovább, nemcsak az egyes küzdőket, hanem említhetném például a bécsi légiót is.

Ez egy olyan forradalom és szabadságharc volt, amelyikben a magyarság megmutatta, hogy az élen tud járni, ha hisz önmagában, és rendületlenül tud küzdeni. Amint most, a Kossuthszobortól idejöttünk, és mellettünk dúdolta halkan egy csoport: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, eszembe jutott: különleges nép vagyunk ebből a szempontból. Hiszen forradalmi indulói minden népnek vannak, és e forradalmi indulók olyanok, mint a Marseillaise, indulattal küzdelemre, gyorsaságra intenek. Nem tudom, hogy van-e olyan nemzet, amelyiknek egyik legforradalmibb indulójában is az van: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.” Mert ha csak egyszer üzenik, ha csak egyszer mondják, hátha nem gondolták komolyan. Ha csak egyszer mondták, talán még nem is olyan fontos, hogy részt vegyünk benne. Ez is a mi nemzeti karakterünkhöz tartozik, és szeretném, ha elhinnénk, hogy nem kell kétszer üzenni!

Az első üzenetre vállalnunk kell mindazt, ami reánk méretett, vállalnunk kell ebben az értelemben a szabadságküzdelmet, mert ahogy Eötvös József mondta: A demokráciát nem kimondani, hanem organizálni kell. Könnyű kimondani, ha nem lőnek. Könnyű kimondani, ha nem verik szét a tüntetést. Könnyű kimondani a szabadságeszméket, ha van rá lehetőség. De ennél sokkal, de sokkal nehezebb megszervezni, működésképessé tenni és fenntartani azt, amit a szabadság jegyében elértünk. Éppen ezért arra kérem honfitársaimat, ne pártharcok, ne pártoskodások, ne egymás ellen szóló szónoklatok, hanem az egyetértés, a közös cél legyen az uralkodó jelszava, eszmei irányítója ennek a március 15nek.

Március 15-én arra kell gondolnunk, hogy nekünk ma végre kell hajtani egy történelmi feladatot, és egy történelmi tettet. A 12 pont megfogalmazta a kor parancsát. Megfogalmazta mindazt, amit az ifjúság akkor érzett és Pozsonyban, az Országgyűlésben a hivatásos politikusok tudták azt, hogy ez a felhívás, ez a 12 pont erőt és lökést ad ahhoz, hogy alkotmányos úton, alkotmányos forradalommal megújítsák Magyarország belső berendezkedését, és megteremtsék a magyar politikai demokráciát úgy, ahogy akkor és azon körülmények között meg lehetett tenni. Mert a politika nemcsak cél, nemcsak lehetőség, hanem feltételek kellenek hozzá. Ezért mondta Kossuth, és annyian mások is, hogy a politika a lehetőségek tudománya és művészete. Nekünk a lehetőségekből kell kiindulni. Mik a mi lehetőségeink? Ma megvan a lehetőségünk arra, hogy békés európai jövőt ígérő körülmények között – bár súlyos belső feszültségek, nemzeti, nemzetiségi küzdelmek közepette –, de mégis békében foghatunk ehhez a munkához. Nekünk nem egy háborút vesztett, nem egy romokban heverő országban kell építeni, hanem egy rosszul felépített országban, egy elhibázott építményekkel teletűzdelt országban a rosszul megkonstruált szerkezetekkel kell elbánnunk. És ez sokszor nehezebb, mint egy vesztes, egy szétlőtt, elpusztított országban építeni, mert az emberek, az egyes emberek és közösségek nem értik azt, hogy a pincéből jöttünk ki. Nem ölelik át egymást: barátom, életben maradtunk! Nem üdvözlik egymást üszkös romok között, hogy eddig túléltük, hanem szükségszerűen és érthetően a maguk nehezen kiizzadt, nehezen megteremtett kis életét, családjuk életét féltik a bizonytalanságtól. Súlyos anyagi gondokkal, súlyos megpróbáltatásokkal, bizonytalanságokkal mennek neki a hétköznapoknak, és úgy érzik, hogy holnap talán munkanélküliek lesznek, és nem tudnak a családjuknak mit nyújtani. Nehéz esztendő áll előttünk. Nem ígérhetek könnyű álmot, nem ígérhetek csalfa reményeket a kormány nevében, de ígérhetem azt, hogy ha rendületlenül állunk e nehéz órákban, e nehéz hónapokban és e nehéz esztendőkben, akkor ki fogunk kerülni ebből a gödörből, számíthatunk egymásra, és hogyha a szabadság, az egyenlőség és a testvériség együttesen a miénk, és ha a testvériséget is együtt érezzük, akkor igenis van felemelkedés.

1848. március 15-e azt jelentse számunkra, hogy az itt megfogalmazott eszme, a világszabadság az európai forradalmakkal együtt dobbanó magyar forradalmi gondolat. A forradalmat követő, az önkény ellen fegyvert fogó magyar szabadságharcról Heine azt írta: „Úgy leszűkül német gúnyám, nevét, ha hallom a magyarnak.” Mert volt idő, amikor a bukott forradalmak, bukott és levert szabadságharcok után a magyar honvédség még állta a harcot és az akkori Európa két legerősebb hadserege kellett ahhoz, hogy Világosnál többszörös túlerővel térdre kényszerítsék a magyar szabadságharcot.

Éppen ezért nemcsak ebben kell rendületlenül álljunk itt, rendületlenül a hitben, a szabadságban, de rendületlenül a hétköznapi munkában, és akkor lesz magyar feltámadás, lesz magyar felemelkedés – ez mindnyájunkon múlik. Ehhez kérem minden honfitársam bizalmát, hitét, mindnyájuk segítségét.