Teleki Pál gróf, egykori miniszterelnök – mint ismeretes – a máriabesnyői temetőben nyugszik. 1991. április 3-án, halálának fél évszázados fordulóján a máriabesnyői kapucinus kolostor és kegytemplom udvarán tartott megemlékezésen, amelyen részt vett a köztársasági elnök és a kormány több tagja is, az alábbi beszéd hangzott el. Utána a templom melletti temetőben a köztársasági elnök és a kormányfő megkoszorúzta a tragikus sorsú miniszterelnök sírját.

Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt emlékező Gyülekezet!

Különleges érzés itt állni és Teleki Pál, Magyarország egykori miniszterelnöke nem mindennapi életútjára és tragikus halálára emlékezni. Köszönteni mindazokat, akik ma olyan érzésekkel vannak közöttünk, hogy vállalják Teleki Pál életművét, vállalják mindazt, ami Teleki Pál életútjában, életművében maradandó és számunkra is iránymutató.

Tragikus a befejezés, de tragikus volt Magyarország helyzete és tragikus a magyar történelem menete és mindaz, ami az elmúlt évtizedekben és évszázadokban velünk történt. E történelem okkal sugallta Kölcseynek, a Himnusz költőjének: „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Teleki Pál életművében mindig figyelembe kell venni azt, hogy mely korban élt, milyen kihívásokra adott választ és mi volt a válaszadás lehetősége, itt a Kárpátmedencében. Mi volt az az időszak, amit 1879 és 1941 áprilisának tragikus időszaka között megélt? Mit tett és hogyan kísérelte meg tudományban, politikában, nevelésben, mindabban, ami e gazdag életműnek része volt, Magyarország felemelkedését szolgálni?

Teleki Pál a nagynevű erdélyi magyar arisztokrata család sarjaként egy olyan örökségnek volt a hordozója, amelyik nemcsak földbirtokosságot, nemcsak politikai elkötelezettséget jelentett, hanem – ami nem volt ugyan ritka, de nem volt általános sem – szellemi és tudományos téren is nagyot alkotó családot, egyben a tudományt mindig pártoló, az ország kulturális felemelkedését szolgáló örökséget is jelentett. Ezt az örökséget, politika, tudomány, kultúra egységét Teleki Pál a legmagasabb színvonalon képviselte, és nyugodtan elmondhatjuk azt is, hogy továbbadta fiának, unokáinak. Teleki Pál személye nem ítélhető meg a kor ismerete nélkül.

Teleki Pál születésétől kezdve Magyarország a Monarchia része volt. Világtörténelmi és világföldrajzi erővonalak húzódtak itt, és a mélyben olyan nemzeti, nemzetiségi és szociális feszültségek érvényesültek, hogy mire felnőttként, tudós ifjúként szembenézett a körülötte kialakult világgal, az már a századforduló Magyarországa volt. Azon a Magyarországon, amelyben – miközben a haladás felé tekintett – a kiutat kereste, aggodalommal érezte mindenki, hogy itt olyan feszültségek, nehézségek tornyosulnak az ország elé, amelyek kérdésessé teszik, hogy ez az ország képese szembenézni a világtörténelmi kihívással. A veszélyes évtizedeket és a belső feszültségeket túl tudjae élni az addigi összetételben, a történelem során kialakult formájában? Nem véletlen, hogy Teleki Pál, aki a budapesti egyetemen joghallgatóként az államtudományokkal foglalkozott, egyidejűleg a földrajz felé fordult. A földrajznak tudományos művelője és egyben a sokszor vitatott fogalomnak, a geopolitikának egyik legnagyobb művelője lett. Tisztában volt azzal, hogy mit jelent itt a Duna völgyében magyarnak lenni, hogy milyen veszélyeket rejt magában földrajzi helyzetünk, és egyben hogyan határozza meg a magyarság lehetőségeit és jövőjét. Teleki Pál életútja során a földrajz olyan gyakorlati művelője is volt, aki részben a politika szolgálatába tudta állítani tudását, és aki nemcsak a kis Magyarország ügyeivel, nemcsak a hőn szeretett haza problémáival foglalkozott, hanem utazásai során megismerte ÉszakAfrikától Amerikáig a bennünket körülvevő világot. Ismerte annak jó és rossz tulajdonságait, azon kívül olyan külpolitikai és világpolitikai kérdésekkel is tudott foglalkozni, amelyek jelentőségét európai szempontból csak ma látjuk. Nem véletlen, hogy a nagy földrajztudós, a politika művelője felismerte a KözelKelet nagy problémáit, és amikor a Turáni Társaság működött Magyarországon, akkor nem holmi vérgőzös turanizmusról gondolkodott Teleki Pál, hanem elsőként ismerte fel azt, hogy Európa szempontjából óriási jelentőségű mindaz, ami Isztambultól egészen BelsőÁzsiáig húzódik. A földrajztudós és politikus olyan ismeretekkel rendelkezett, hogy 1924-ben meghívták az iraki határ meghúzásának előkészítésére, és Irakban olyan szerepet töltött be, amely szinte olcsó aktualizálásra lenne ma alkalmas, amikor Irakban dúl a háború. Ilyen méretű és ilyen dimenzióban gondolkodó ember volt Teleki Pál.

De továbbmegyek. A két világháború között Teleki Pál nevéhez fűződnek olyan törvények, olyan jogszabályok, amelyek kétségeket támasztottak és egyoldalú megítélésre adtak alkalmat. Mondjuk ki, a numerus claususról vagy az 1939-es negyedik törvénycikkről van szó. Teleki Pál egy konzervatív világszemlélet képviselője volt, de nem valamiféle maradiság képviselője, hanem a tradicionalizmusnak, méghozzá a jó értelemben vett tradicionalizmusnak: az értékek megőrzésének volt a képviselője. Másrészt a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett, és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt. A politika azonban nem tesz mást lehetővé egy kis ország számára, amikor földrajzi és történelmi kihívásokkal kell szembenéznie. Nincs történelmietlenebb, mint ha Teleki Pál életművét, egy-egy mondatát vagy életművének egy-egy részét az egészből kiszakítva, később bekövetkező események szemszögéből, később kompromittálódott politikai elvek szemszögéből vetítjük vissza és ítéljük meg negatívan. Teleki Pál elsődlegesen a magyar nép érdekeit tartotta szem előtt. A két világháború között világosan felismerte mindazokat a veszélyeket, amelyek reánk leselkednek, és foglalkozott mindazokkal a kérdésekkel, amelyek akkor és ott fontosak voltak a számára.

Teleki Pál nemcsak közigazgatási tisztviselőként, főszolgabíróként kezdte pályáját, hanem már 1919-ben egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Több cikluson keresztül a magyar parlament, részben a képviselőház, részben a felsőház tagja. Ezen kívül a háborút követően betöltötte a külügyminiszteri tárcát, földművelésügyi tárcát, rövid ideig a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere és a királypuccsig Magyarország miniszterelnöke volt. Majd hosszú tudományos, közéleti és politikai pályája során a két világháború között arra törekedett, hogy a nemzet erkölcsi, szellemi megújulását is szolgálja. Ez az az időszak, amikor nemcsak az ország első világháborút követően kialakult politikai elhelyezkedésének, határainak módosításait kívánta, hanem amikor a nemzet belső megújhodására törekedett. A földrajztudós világosan látta táj és nép egységét. Világosan látta azt, hogy a huszadik század technikai civilizációja milyen veszélyeket rejt magában, ha nem párosul a lelki és az erkölcsi megújhodással.

Éppen ezért nem véletlen, hogy Teleki Pál, a politikus, az államférfi, olyan fontosnak tartotta a cserkészetet, az ifjúság nevelését. Vállalta azt, hogy Magyarországon rendezzék meg, éppen itt Gödöllőn a Jamboreet, amivel Magyarország bevonult a cserkészet történetébe. A cserkészeten keresztül Teleki Pál a harmincas években egyre inkább a nemzet belső építkezése felé fordult, mert világossá vált előtte, hogy a náci Németország megszületésével a keletről fenyegető bolsevista veszély után milyen harapófogóba kerül ez az ország, és látta azt, hogy a huszadik század első felének népeket, nemzeteket veszélybe sodró eszméi, olyan politikai irányzatok lesznek úrrá, amelyek e törékeny nemzetet súlyos válságba sodorhatják, és végveszélybe taszíthatják az országot. Éppen ezért Teleki Pál első miniszterelnökségéről lemondva újra külföldi utakra indult, de most már nemcsak azért, hogy tanuljon, tanulmányozza a világot. NyugatEurópától az Egyesült Államok vezető egyeteméig előadásokat tartott Magyarország helyzetéről, felhasználva kitűnő nyelvtudását. Fontosnak tartotta azt is, hogy Európáról és Magyarországról írott műveit, előadásait 1934-ben saját fordításában kiadja. Ezt a könyvet tartom kezemben, amelyik a modern Teleki Pált, az európai gondolat nehézségeit, határait és jövőjét jelzi. Emlékeznem kell arról a Teleki Pálról is, aki mint volt miniszterelnök, szívesen foglalt állást olyan részletkérdésekben is, mint pl. amikor 1933–34-ben a középiskola reformjával foglalkoztak, Teleki Pál szakértői véleményt adott az akkori közoktatásügyi miniszternek és felszólalt a középiskolai törvény megalkotása során. Két megjegyzésére szeretnék utalni: az egyik, hogy nagyobb súlyt kell helyezni az ifjúság közgazdasági ismereteire. A közgazdasági ismeretek megalapozását hirdette akkor, amikor a kor az egyoldalúságra hajlott, akár természettudományi, akár humán filozófiai irányban. Teleki Pál előtt világos volt, hogy ennek az országnak, ennek a nemzetnek a felemelkedését a gazdasági ismeretek és a közgazdaság fogja meghatározni. Nem véletlenül volt egyik szorgalmazója, majd kultuszminisztersége előtt rektora, az akkor már József nádor Gazdasági és Műszaki Egyetemnek. A másik, amire a gazdasági ismeretek mellett Teleki Pál ebben a szakvéleményében utal, a nyelvismeret volt. Tette ezt 1934-ben, amikor Németországban már Adolf Hitler vezér és kancellár volt, s arra hívta fel a figyelmet, hogy a német nyelv mellett egyenjogúságot kell biztosítani a francia és az angolnyelvismeretnek. Világos, hogy ez egyben politikai utalás, egyben orientációs kérdés is volt Teleki Pál részéről.

Hogy Teleki Pál néhány gondolatát közvetlenül is továbbíthassam, szeretnék idézni 1926-ban a berlini egyetemen elmondott előadásából, melynek címe: Magyarország világpolitikai és világgazdasági helyzete a múltban és a jelenben. Amikor Teleki Pál áttekinti egész történelmünket, ismerteti Magyarország helyét Európában és a világgazdaságban az Árpádok korától kezdve egészen az első világháború koráig, világosan megfogalmazza azt, hogy Magyarország miben különbözik sok más államtól, és itt megjegyzi, hogy a magyarság egyik jellemzője a következő – idézem: „A magyar nemzet mint történelmi tényező jellemzése szempontjából talán nem érdektelen felhívni a figyelmet arra, hogy sohasem voltunk hódítók, és sohasem érdekelt az, ami a határainkon túl történt. Nagy Lajos a nemesség ellenzésével szemben koronáztatta meg magát lengyel királlyá, és a nápolyi hadjáratokhoz sem tudott a magyar nemesség lelkesedéssel vonulni.” Teleki Pál gondolkodására, a tudós, kritikus szemléletére jellemző, hogy mindjárt hozzáteszi: és ez a felfogás sajnos népünkben meg is maradt; a legifjabb nemzedékek sem érdeklődtek soha külpolitikai és világpolitikai események iránt. Ezt a természetes hajlamot erősen izmosította kontinentalitásunk, az osztrák tartományok közé beékelt földrajzi helyzetünk, külkereskedelmünknek Ausztriára való korlátozottsága és a kiegyezés kérdésének a politikában való erős túltengése. Egyik feladatának tekintette, hogy a külpolitikai tájékozottságot, a geopolitikai elemzést az ifjúságban és a közvéleményben tudatosítsa.

De talán érdemes még egyet idézni, mégpedig azt, hogyan vélekedett az első világháborúról, és hogyan vélekedett Magyarország helyzetéről – természetesen külföldi közönség előtt. „Mindenki, aki Magyarországon volt, tudta, hogy a magyarok lelkesedéssel mentek a háborúba. Az elfogulatlan megfigyelő álláspontjából nézve azonban meg kell állapítanom, hogy ennek a lelkesedésnek nem volt logikai alapja. Magyarország állaga a további békés fejlődés mellett nem volt veszélyeztetve, azt csak egy háború veszélyeztethette, amely által a hatalmi tényezők más viszonyba kerülnek. Az én meggyőződésem az, hogy Magyarország abban az időben a háborúban mindenképpen csak veszíthetett.” Teleki Pálra ez volt jellemző: megvizsgál, felsorolja a tényeket és utána, ha kell, önmarcangolással és a legnagyobb belső önkritikával ítéli nemcsak múltunkat, hanem jelenünket is. A háborút követően arról is szól, hogy szükségszerű volt, ami Magyarországon történt. A helyzetünk, két nagy nemzeti csapásunk: a szétdarabolás és a bolsevizmus szükségszerűen erős keresztény nemzeti reakciót szült. Még csak szította az, hogy fő erőssége, a középosztály szenvedett legtöbbet a megszállt területeken is, és az új szomszéd államokból százezrével menekültek megkínozva, kirabolva. A nemzeti és egyszersmind keresztény célkitűzés nagy merészség volt. Ez a célkitűzés azt jelentette, hogy egyedül saját erőnkre utalva, két fronton kellett állani a harcot. Ez igen nehéz volt – írja, majd úgy folytatja –, kezdetben azonban „szükségtelenül megnehezítettük saját helyzetünket azáltal, hogy túl hangosan élesebb programokat hangoztattunk, s a konstruktív munkára kevesebb energia és figyelem jutott. Hirtelen fellángolva, de ugyanolyan hirtelen feledve is többször hasonló hibába estünk a történelem folyamán, ez az ellenünk dolgozók propagandamunkáját igen megkönnyítette. Ezen propaganda erősítette meg a kisantant helyzetét is.”

Teleki Pál ezt is reánk hagyta. Nem emocionálisan kell néznünk történelmünket akkor sem, ha az emóciók, az érzelmek nélkül, a nagy közös történelmi élmények nélkül nincs magyar feltámadás, nincs magyar haladás. De Teleki Páltól meg kell tanulnunk a határozott nemzeti, erkölcsi elkötelezettséget, és ugyanakkor el kell sajátítani a kegyetlen, önmarcangoló racionális elemzést is, hogy tisztában legyünk saját helyzetünkkel, sorsunkkal. Végül szeretnék utalni arra, hogy Teleki Pál a két világháború között mindent megtett azért, hogy a nemzet ne csak egy felsőbb politikai elit világos látásával, ne csak egy politikai vezető réteg jobb tájékozottságával irányítsa ezt az országot, hanem arra törekedett, hogy a nép széles rétegeiben is hassanak azok az eszmék, amelyek egyidejűleg jelentenek szociális megújhodást és nemzeti felemelkedést. Fel akarta készíteni a nemzetet arra a nagy kihívásra, amelyik érzése és tudása szerint még előttünk volt. Aki ismeri tanulmányait, ismeri világpolitikai elemzéseit, az tudja, hogy ezzel mennyire tisztában volt.

S végül Teleki Pál életműve utolsó időszakában, amikor kitört a második világháború, akkor, amikor 1939. szeptember első napjaiban elindultak a hitleri Németország csapatai Lengyelországba, majd néhány héttel később Keletről a szovjet csapatok is, és Lengyelország összeomlott, akkor egyértelműen megmutatta, hogy politikai értelemben hol áll. Visszautasította a német csapatok átvonulására irányuló kérelmet, visszautasította azt, hogy Lengyelországot Magyarország felől támadhassák meg a német csapatok, hogy hazánkon keresztül akár hadianyagot, akár más felszerelési tárgyakat szállíthassanak át. Itt is ugyanúgy, mint az idézett törvényekkel összefüggésben, a kort kell vizsgálnunk. A földrajzi helyzetet, azt a földrajzi helyzetet, amit Teleki Pálnál senki nem látott világosabban, és tudnunk kell azt, hogy ekkor még érvényben volt a szovjet–német szerződés. A Szovjetunió és Németország ekkor egymásra barátsággal tekintett, az Egyesült Államok távol volt és nem volt szándéka a háborúba belépni, hiszen csak Pearl Harbor és a japán támadás után került erre sor. Egymás után omlottak öszsze Európa államai, csapatai. Ekkor, ilyen körülmények között is Teleki Pál a becsülettel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy Magyarországon át vonuljanak a csapatok Lengyelországba. Ne felejtsük el, hogy később a semleges Svédország hozzájárult a Norvégiába történő német csapatszállításhoz! Továbbá Teleki Pál olyan gesztust tett, amikor összeomlott Lengyelország, hogy a lengyel menekültek, nemcsak civilek, hanem katonák is menedéket találhattak Magyarországon. A fele továbbment harcolni ÉszakAfrikába, majd az európai hadjáratokba, mások visszatértek a honi hadseregbe, ismét mások itt találtak tartós menedéket.

Ilyen körülmények között jöttek azok a hónapok, azok az esztendők, amikor a kényszerpályára került Magyarország területeinek kiegészítéséhez az akkori Németország és Olaszország segítségével jutott. Könnyű ítélkezni utólag, könnyű ítélkezni és bölcseket mondani, de akkor Magyarországon azok után az évtizedek után, azokkal az érzésekkel nem lehetett területeket elutasítani, ha bármely kézből, bármely kéz segítségével is kapta vissza azokat az ország. Ezt senki nem vállalhatta a magyar politikának bármelyik oldalán sem. Ilyen körülmények között Teleki Pál, aki az életét adta erre, mégis tele aggodalommal, tele kétséggel érezte azt, hogy ezek a cselekmények, ezek a határkiigazítások hogyan teszik az országot külpolitikai értelemben a Harmadik Birodalom és Olaszország politikai szövetségesévé, ha úgy tetszik, részben politikai foglyává. És ekkor jött el az utolsó időszak, amikor Teleki Pál – ugyanúgy, ahogy Bajcsy-Zsilinszky Endre – kereste a megegyezés lehetőségét Jugoszláviával. Arra törekedett, mint korábban is, és nem ekkor tette először, hanem az első háborút követően, hogy a bennünket körülvevő kisantant gyűrűjét megtörje. Most már potenciális szövetségeseket is keresett az egyre nyomasztóbb Németországgal szemben, amelyik az anschluss után szomszédunk tett. A Jugoszláviával megkötött egyezményt követően a kialakuló politikai viszonyok válaszút elé állították, hogy vagy meg kell szegnie a megkötött örök barátsági szerződést, vagy pedig az ország területének kibővítésével, magyarlakta területek visszacsatolásának a lehetőségével is járó katonai, politikai akcióban vegyen részt. Teleki Pál nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot, figyelmeztetve búcsúlevelében a kormányzót, figyelmeztetve egyben az országot is. Tettével nemcsak Magyarország előtt, hanem a világ előtt is áldozatot kívánt hozni. Mélyen hívő ember volt, de mégis ezt az utat választotta, mert a becsülettel nem tartotta összeegyeztethetőnek Magyarország részvételét a Jugoszláviával szembeni katonai akcióban. Teleki Pál véget vetett életének, és ezzel olyan elismerést szerzett, és olyan erkölcsi tartást jelzett a világnak és a másik oldalnak is, hogy Winston Churchill nem ok nélkül emlékezett meg róla akkor a brit parlamentben. Nem ok nélkül mondta azt, hogy a háború után a béketárgyalásoknál egy helyet üresen kell hagyni Teleki Pál részére, mint akit a hitleri őrülettel szembeni politika áldozatának és mártírjának tekinthetünk. Az már a mi tragédiánk – mert a politika nem tartozik a hálát mutató művészetek és szakmák közé –, hogy a második világháborút követő béketárgyalásokon bizony nem hagyták üresen azt a helyet Teleki Pál részére. Csak néhány emlékezés, néhány főhajtás történt a háború után Teleki Pálnak, és néhány elismeréssel jelezték azt, hogy ő volt az, aki az elsők között szállt szembe életével az erőszakkal. Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy politika és erkölcs egységeként éppen az ő fiában, Teleki Gézában találták meg azt a személyt, aki alkalmas volt arra, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokat előkészítő delegációban részt vegyen, mert a Teleki név még 1944 őszén is garanciát jelentett a világpolitikában.

Ezen a helyen, ahol megkoszorúzzuk egyszerű sírhelyét, ahol halála után fél évszázaddal emléke előtt tisztelgünk, ahol az elmúlt esztendőkben járva is mindig találhattunk virágot, mindig találhattunk egy nemzetiszínű szalagot és mindig találhattunk árvalányhajat is, nemcsak Teleki Pálra, az egykori főcserkészre emlékezünk. Teleki Pál egyszerű fakeresztje itt ebben a temetőben azt is jelzi, hogy nemcsak nemzetünk, hanem halottaink is szétszóródtak a világban. A mi nemzeti panteonunk nem egy panteon, nekünk nemcsak egy panteonunk van, mint az arlingtoni temető Washingtonban – ahol szintén annyi magyar hős van –, a mi nemzeti panteonunk egész Magyarországon megtalálható, hiszen Berzsenyitől Kazinczyig az ország számos helyén nyugszanak nagy halottaink. Itt GödöllőMáriabesnyőn, Teleki Pál sírhelye révén ez a temető is részese a nagy magyar nemzeti sírkertnek és panteonnak. A mi tisztelgésünk után aludja tovább álmát Teleki Pál, a magyar politika nemcsak nagy tudósa, hanem messzire mutató államférfija, aki példaképül szolgálhat minden magyar politikusnak. Emléke előtt tisztelegni a legnagyobb tisztesség és legnagyobb ajándék egy magyar miniszterelnök számára. Előtte tisztelegni csak nagyon szerényen, csak nagyon visszafogottan, nyomdokaiba nehezen lépve lehet bárkinek, aki ebbe a székbe valaha beleült vagy a jövőben bele fog ülni.