1991-ben emlékeztünk Széchenyi István gróf születésének 200. évfordulójára. A nagy reformpolitikus, a „legnagyobb magyar” a Magyar Tudományos Akadémia alapítója is volt. Az Akadémia közgyűlésén, 1991. május 6-án hangzott el az alábbi beszéd, amikor Antall József miniszterelnökként immár másodszor szólt a Kosáry Domokos elnöksége alatt álló testület tagjaihoz.
Széchenyi István életművét nem idézhetem most fel. Nálam sokkal jobban és hivatottabban tette meg azt a Tudományos Akadémia elnöke. Mélyen egyetértek azzal, amit mondott, hogy ezek az ünnepek és az egy személyhez kötött visszaemlékezések soha nem szolgálhatnak indoklásul arra, hogy csak egy személyre koncentráljunk és csak egy személy életútjára próbáljuk visszavezetni a történés folyamatát. Azt hiszem mélyen igaz, amire utalt, hogy Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös József – csak a négy legnagyobbat említve, és nem szólva Batthyány Lajosról, Wesselényiről és másokról –, akik eszméikkel, életművükkel a modern Magyarország megszületésének tartópillérévé váltak.
E négy óriás megteremtette a magyar intézményrendszerekben a magyar szellemiségben és a magyar politikai gondolkodásban mindazt, ami tulajdonképpen a modern Magyarországot jelenti. A közöttük húzódó személyi vagy politikai nézetkülönbség nem mondathatja azt velünk, hogy ők egymás ellenségei vagy ellenfelei voltak. Csak azt: ugyanannak az átalakulásnak, ugyanannak a folyamatnak a részeseiként – ami a németeknél az egységmozgalomban, az olaszoknál a risorgimentóban testesült meg, nálunk abban a fél évszázadban, ami 1825 és 1875 között végbement –, mint a modern Magyarország megalapozói ünnepelhetők. E négy történelmi személyiség közül Széchenyi István megtanít bennünket arra, hogy a pártok felett, a napi politikai érdekellentétek felett van valami, ami átfogó. Van valami, ami nem lehet az egyszerű hétköznapok része, az álom és a valóság összefonódása, ami az ő elméjében a Lovakrul, a Nemzeti Kaszinón keresztül, a Hitel, Világ, Stádium és más művein át az egész magyar életet átfogta, a magyar élet és a magyar történelem minden kihívására megkísérelt választ adni. Széchenyi István tudta azt, ami útravaló mindnyájunknak, hogy az átalakulásra milyen óriási hatása van egy korszakváltozásnál a tulajdonviszonyok rendezésének. Ez volt az, amit a politikai harcban sem felejtett el, hogy a tulajdonviszonyok tisztázása, a hitelképesség megteremtése az, ami nélkül nincs átalakulás.
Majd anélkül, hogy e szó, infrastruktúra, ismeretes lett volna, megadta hozzá az eszközt a közlekedéssel. Mert tudta: a közlekedés, a szállítás olyan szabályozás, amin keresztül a köz leginkább beleszólhat a gazdaság alakulásába, illetve a művelődés és a tudomány az a terrénum, amin keresztül a kiművelt embert középpontba állítva az emberi tényező fontosságára hívta fel a figyelmet. Ha Széchenyit olvassuk, akkor úgy érezzük, hogy más szavakkal, a múlt század nyelvén mindazt elmondja, ami nekünk ma is útravalót jelent. Ez egyben öröm számunkra, mert olyan szellemóriások alkották történelmünket, akiknek szavai máig hatnak, de egyben a szomorúság és a keserűség érzése a miénk, hogy még mindig időszerűek szavaik.
Széchenyi István születése 200. évfordulóján nekünk azt a türelmet és türelmetlenséget is meg kell őriznünk, amellyel minden kérdéshez viszonyult, ahogyan a kérdések iránt tudott érdeklődni.
A felsorolt négy szellemóriás és államférfi végig szereplője a kornak. Nekik nem adatott meg az, ami Batthyány Lajosnak, hogy mártír lehetett. Nem adatott meg az, ami Petőfi Sándornak, hogy egy ifjúi életművel maga mögött lett valóságos csoda. Ők végigélték a nehéz évtizedeket és egy korszakra rányomták bélyegüket és a magyar történelemnek lehetővé tették, hogy ebben az átalakulásban kiki tehetsége szerint válogathasson a hősök között. Választhatjuk Széchenyit, a nagy alkotót, a nagy álmodozót, aki megálmodta az alkotásokat, és mindig figyelmeztette az álmok közepette is nemzetét a realitásokra. Megadta Kossuth Lajost, aki a nemzet élére állt, s nélküle – ahogy ezt maga Görgey ismerte el – egy csodálatos szabadságharccal lenne szegényebb az ország. Megadta Deák Ferencet, aki a reformkornak nemcsak nagy államférfija volt, hanem a becsületes alku mestere is, és megadta Eötvös Józsefet, a modern állambölcselőt, aki válaszolni tudott olyan kérdésekre, amelyekre a feleletet igazában csak a XX. században ismerhettük meg. Például olyan politikai irányzatokat, mint a szocialisztikus eszmék, és a kommunizmus mély elemzése, amelyek mindegyike alkalmas olvasmány egy-egy korszak megértéséhez.
Szeretném hinni és remélni, hogy most ebben az esztendőben és az ezt követő években nem az elnyomatás mélyében elmélkedő Eötvös Józsefet kell szem előtt tartanunk, nem Kossuth Lajosra van szükségünk új szabadságharcok vívásához, nem Deák Ferenc kompromisszuma vár ránk – bár mindegyikre együttesen szükség van –, hanem minden nehézsége, válsága ellenére egy hosszú, építkező korszak nyitánya a miénk, amikor Széchenyi szellemiségében tudunk alkotni és előrelépni. Széchenyi ebben az építésben útmutatónk, öröksége a gyakorlati előrelépés záloga is.
Úgy gondolom, hogy két olyan kiemelkedő, mondhatnám professzionista államférfi, mint Kossuth Lajos és Deák Ferenc mellett Széchenyi és Eötvös József több is, kevesebb is volt, mint gyakorló politikus. De szükség volt az ő szellemiségükre, szükség volt arra, hogy minden kérdésre, ami a nemzet egésze elé került, válaszolni tudjanak.
Nekem e helyen is az a feladatom, hogy ne csak felidézzem a múltat, és ne csak szóljak a nagy alapítóról, Széchenyi Istvánról, hanem utaljak arra, ami átvezet a mához. Széchenyi Hiteléből elnök úr (Kosáry Domokos) idézte a kiművelt emberre vonatkozó tételt, de én az ajánlására is szeretnék utalni. Nem véletlen, és nem a gáláns huszártiszt gesztusa az a gondolat, hogy átalakulás – még egy olyan gyakorlati kérdés, mint amit a Hitel fog össze – elképzelhetetlen az asszonyok, a nők teremtő, támogató segítsége nélkül.
Széchenyi tudta azt, hogy a nemzet átalakulása, feltámadása elképzelhetetlen anélkül, hogy a nők, az asszonyok érezzék annak szükségességét. Ne csak műveltségüket, olvasottságukat adják hozzá – ami nemegyszer a férfiakénál is különb –, hanem a női realitásérzéket, a női kiegyensúlyozottságot. Mondhatnánk azt is: a nők józan, ösztönös alkotó érzéke szükséges ahhoz, hogy válságok közepette egy nemzetnek utat lehessen mutatni. Széchenyi szellemében a magyar nőtársadalomhoz is kell fordulnunk, ha újjáalakítjuk ezt az országot.
A tudományról, a Magyar Tudományos Akadémiáról alig egy esztendővel ezelőtt miniszterelnökségem másnapján szóltam, és abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy itt elhangzott rögtönzött beszédemet a Magyar Tudomány közölte. Így azt hiszem, nem szükséges részletekbe menően fejtegetnem azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát hogyan látjuk és miként értékeljük. A kormánynak nem változott a Magyar Tudományos Akadémia szerepköréről alkotott véleménye. Ma is azt állítjuk, hogy Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia olyan különleges nemzeti intézmény, amelyikhez nem hasonlítható egyetlen ország tudományos akadémiája sem. Az Akadémiának olyan súlyt adott a több mint másfél évszázados fejlődés, hogy nem pótolható, nem alakítható át kutatásirányítási minisztériummá, nem fejleszthető vissza magyar tudóstársasággá. Meg kell őrizni horizontális és vertikális szervezeti egységét, de ezen belül feltétlenül szükség van arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia végrehajtsa belső reformját.
Egy esztendővel ezelőtt, bár még belülről nem láthattam a kormányzás mélységeibe, azt tudtam, hogy Önöknek elsősorban szabadságot és nem pénzt ígérhetek. Ezt most is megismételhetem: a szabadságot korlátlanul biztosítani tudjuk. Önök szabadok, mint egyéni kutatók, szabadok, mint intézmény, de az ország gazdasági és pénzügyi helyzete olyan, hogy a legjobb szándék mellett sem tudunk olyan anyagi támogatást nyújtani, mint amilyent szeretnénk, mint amilyen kellene kiművelt emberfők intézményrendszerének. Éppen ezért a szabadság garantálása mellett csak javasolhatom, hogy az adott keretek, az adott körülmények között, találják meg a legjobb szervezési formát. Hiszen sem Országgyűlés, sem kormány a tudományt önmagában nem fejlesztheti – ahogy elnök úr is mondotta –, legföljebb a tudomány szervezését segítheti elő. Ahogy Eötvös József a kiegyezés után mondta, a tudomány akár az Országgyűlés támogatásával vagy akár annak támogatása nélkül is fejlődik, és azt önmagában a parlament ereje vagy a kormány hatalma sem segítheti elő, legföljebb szervezeti vagy szerény anyagi támogatással.
Egyetértünk azzal, hogy az autonómiák fenntartása mellett meg kell keresni a módját a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek együttműködésének. Mert drágább, ha ugyanazért a célért, ugyanazokkal a módszerekkel szétszórtan, összehangolatlanul működnek az egyetemek és az akadémia intézményei. Az Akadémia valóban a tudósokat összefogó szervezet, emellett az alapkutatások legfontosabb intézményeinek fenntartója, de van egy hatalmas koordináló szerepe is: az egyetemi oktatóintézetek, a termelő vállalatok és minden más szféra kutatóinak összefogása és versenyeztetése. Ez a Magyar Tudományos Akadémiának változatlan feladata és mindezt folytatnia kell.
Történészként vagy inkább egykori történészként, szeretnék egyben arról is szólni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hosszú története során sokszor elismerte a nagy kutatókat és sokszor elhanyagolta. Ha összehasonlítjuk az 1825-ös esztendő óta a Magyar Tudományos Akadémia által elismertek névsorát, benne a magyar tudománytörténet legnagyobb alkotóival, akkor nem mindig találjuk a névsorokban a megfelelő neveket. Ez figyelmeztetés is arra, hogy a kutatókat az Akadémiának széles mezőnyben kell figyelemmel kísérnie, hogy minél kevesebben legyenek azok, akiket nem vett észre. Minél többen legyenek azok, akiknek műveit, életművét elismerik, hogy amikor az utókor majd újra számot vet, mint a 150 éves jubileumi évkönyvünk, akkor majd a 200. évforduló alkalmából biztosan úgy ítélje meg ezeket az évtizedeket, hogy jól ismerték fel a kortársak a nagyokat, az alkotókat, és minél kevesebbjüket kelljen utólag elismerni. A tudományok és a politika viszonyában mindig a tudományé az elsőbbség. A tudománynak kell az alapnak lenni, és a politika a tudományt nem tudja és akarhatja befolyásolni, mert valahányszor a tudományba beavatkozott a politika, a végeredmény valamiféle ostobaság volt. E tekintetben nemcsak Sztálin „nyelvészeti munkásságára” gondolok. Igen fontos az is, hogy a tudományok egymáshoz való viszonyát tekintetbe vegyük, a társadalomtudományok vagy szellemtudományok, a természettudományok és alkalmazott tudományok egységében lássuk, érzékeljük azt: mindegyikre szükség van ahhoz, hogy tökéletes vagy legalábbis a tökéletesség felé törekvő embertípus legyen a célunk.
Együtt kell a tudományokat vizsgálni, és mivel az első kitüntetett nagy matematikusunk volt, legyen szabad Bertrand Russelt idézni, aki azt mondta: „Amikor ifjú voltam és a legokosabb, akkor matematikus voltam. Amikor éreztem, hogy elmém éle először szenved csorbát, akkor felcsaptam filozófusnak. Amikor már nem volt elég egzakt a gondolkodásom, akkor történetíró lettem, és most hogy életem vége felé közeledem és a szenilitás jeleit fedezem fel magamon, politikussá váltam…” Azt hiszem, hogy ne ezt tartsuk szem előtt, ne ez legyen számunkra példakép.
Az ország politikájában sok minden történt az elmúlt egy esztendő alatt. Erről most nem adhatok számot. Más alkalommal és más helyen fogom megtenni. De szeretném, ha Önök elhinnék azt, hogy tisztességgel vezetjük és törekszünk tisztességgel vezetni ezt az országot azok között a feltételek között, amelyek nekünk megadattak. Amikor az Akadémia átszervezése, az új akadémiai törvény előkészítése folyik, amelynek megvalósítását mi elő fogjuk segíteni szerény eszközeinkkel, akkor ugyanarra utalhatok, ami közel egyéves kormányzásunk alatt csak megerősödött bennem. Bár bevallom, hogy előtte is így érzékeltem, de ez az egy év még jobban megerősített abban, hogy az emberek sokkal könnyebben egyeznek meg a teljesen eltérő elvekben, mint hatáskörökben, személyi kérdésekben, egzisztenciális téren. Amikor nagy elvekről beszélünk, és nagy eszmékről, akkor igen gyakran apró, hatásköri, személyeskedő és személyi kérdések húzódnak meg mögötte, és az értelmiségnek egyik nagy adománya – valahol része az értelmiségi létnek –, hogy személyes érdekeit mindig eszmékbe tudja burkolni.
Azt hiszem, nagyon fontos, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, amelyik a magyar értelmiség legmagasztosabb, legmagasabb rendű szervezete, amikor e nagy szervezeti átalakulás előtt áll, amikor újra rendezi sorait, újra meghatározza szerepét a magyar tudomány és az ország egész közéletében, sőt egész átalakulásában, akkor szorítsa háttérbe az apró, személyi kérdéseket, ezeket az érdek és hatásköri ellentéteket, és legalább itt próbálják az egészet nézni, ha már nekünk nincs módunkban sokszor az össznemzet szemüvegén keresztül nézni a világot, mert bennünket sokszor részérdekek abroncsai szorítanak össze a politikában. Ezért van szükség arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külön álljon, és ne lehessen napi politikai összeütközések része. Azt hiszem, ennyit el kellett mondani ahhoz, hogy a Tudományos Akadémia hű legyen alapítójához, Széchenyi Istvánhoz, és hű legyen azokhoz az eszmékhez, amelyekkel ő nemcsak könyvek írójává vált, nemcsak politikai életművet hagyott maga mögött, hanem hatalmas vállalkozások és hatalmas intézményrendszerek alapjait is megvetette, egyben a jövő felé mutatott.
Köszönöm, hogy meghallgattak, és kérem a Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi évében, hogy ebben a szellemben működjék, és e szerint cselekedjék.