1991. szeptember 1jén, 39 évi kényszerszünet után ismét megnyitotta kapuit a Dunántúli Református Egyházkerület Pápai Gimnáziuma. Az ősi kollégium középiskolája 460. – s jelképesen valamennyi magyar iskola – tanévét dr. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke nyitotta meg. A pápai alma mater mellett e napon kezdte meg – 43 évi szünet után – a Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziuma a 427. tanévet. Az alábbi pápai tanévnyitó beszédet a Confessio folyóirat 1991. évi 4. száma közölte.
Ünneplő Gyülekezet! Püspök Urak! Nagytiszteletű Urak! Hölgyeim és Uraim!
Isten házában szólni nemcsak tisztesség, hanem különleges felelősség is. A sors úgy hozta, hogy immáron katolikus létemre református istentisztelet keretében, református templomban most már negyedszer szólalhatok meg. Most, amikor Önök előtt állok és egy különleges alkalommal, egy ősi tanintézet évnyitóján szólhatok, akkor kötelességem beszélni több mindenről. A felirat úgy szól: „Istennek, Hazának, Tudománynak”. Az elsőről nálam hivatottabbak szóltak, nekem őutánuk a hazáról, tudományról, szűkebben mérve azokról az ismeretekről és azoknak átadásáról kell szólni, amit ez az iskola, ez az ősi kollégium jelent.
Először a hazáról: a haza a magyar ember számára az otthont, a tágabb értelemben vett hazát jelenti. Mi történt odahaza? – kérdeztük egymástól. A haza nem egyszerűen egy szó, a haza mindent jelent számunkra. Azt, amiért élni, és valóban, ha szükséges, meghalni kell. Ez azt jelenti, hogy egy nép, egy nemzet, amelyik e honban 1100 esztendeje gyökeret vert, és közel egy évezrede európai államiságot alkotott, az innen kitörölhetetlen. Annak itt nemcsak helye, hanem hivatása van. Nincs szó semmiféle nacionalizmusról, sovinizmusról. Soha nem akarunk magunknak mást és többet, mint bármelyik nép, bármelyik nemzet, amelyik vállalja sorsát, és amelyik soha nem akarhat magának többet, mint amit megad akár szomszédainak, akár más népeknek. De joggal elvárhatja azt, hogy neki is megadjanak annyit, és ne kelljen bizonygatnia léte jogosultságát, ne kelljen bizonygatnia azt, hogy nem akar másnak rosszat, nem akar kevesebbet, mint amit elvár maga számára.
Ez a nemzet, amikor európai nemzetként bevonult a történelem forgatagába, akkor annak a nyugati kereszténységnek a közös értékeit vállalta, amelyik Európa nemzeteit megformálta, és amelyiknek a jellemzőjévé vált, hogy a világi hatalom és az egyházak külön dolgot jelentenek. Egymást támogathatják, egymást segíthetik, de bizánci cezaropapizmust – szellemiség, egyház, állam monolitikus együvé tartozását – a nyugati kereszténység sohasem akart. Ez a nagy különbség, ami a nyugati kereszténységben az egyházi és világi hatalom külön értelmezésével megadta a pluralizmus ősforrását. Megadta minden diktatúrával szemben azt a nagy erőt, ami rövid átmeneti korszakok, kísérletek után mindig különválasztotta a szellemet és a hitet, s tartósan sohasem engedte, hogy a hatalom maga alá gyűrje. Ezt jelenti számunkra az egyetemes kereszténység.
Mit jelent a magyar számára a kálvinizmus? Erről nem másutt, mint a Magyar Reformátusok II. világtalálkozóján, Debrecenben már szólhattam. Magyarországon éppen úgy egymásnak feszültek a nyugati kereszténység egyházai, új hitet, megújhodást hirdetve, egymásnak ütközve, egymással hitvitát folytatva, mint másutt. De a magyarság sorsa úgy fordult az elmúlt századokban, hogy a magyar soha nem feledhette azt: a magyarsága, a léte forog veszélyben. Amikor egymásnak feszült egy jobb, egy igazabb hit vállalásában, annak gondolatvilágában, sohasem rendelheti ennek alá magyarságát, sohasem kerülhet szembe magyarságával. A legnagyobb hitvitázók, az egyházak történetének legnagyobb alakjai mindig asztalhoz tudtak ülni vagy baráti, felebaráti, honfitársi – hogy későbbi szót használjak – levélváltást tudtak egymással folytatni, amikor a közös haza sorsáról, avagy a szétszakított ország, a szétszakított nemzet egyesítéséről volt szó.
A reformátusság és a protestantizmus a maga hitvallásával, nemzeti elkötelezettségével hatott a magyarországi katolicizmusra is, és fordítva. Amikor megjelenik a protestantizmus – előbb Luther, majd Kálvin –, akkor olyan új európai értékeket hoznak a mi közös nagy kincstárunkba, amelyek új utat mutatnak az európai fejlődésnek.
Ne tűnjék profánnak, valamiféle pragmatizmusnak, ha kimondom: egyszerűen történelmi fordulópontot jelentett, amikor a protestantizmus, ezen belül Kálvin – ahogy erre egyik levelében is rámutatott – kimondta: a pénzváltás, a kamatszedés, mondjuk úgy, a pénzügyi műveletek nem jelentenek valamiféle istentelen, tisztességtelen dolgot. Ezzel megadta a lehetőségét a kálvinizmus, a protestantizmus annak a fejlődésnek, ami a modern európai értelemben vett új kornak annyira jellemzője. A pénzügyi műveletek, a gazdálkodás, a munka társadalma – ahogy erre később Max Weber is rámutat – a protestantizmussal nyer polgárjogot, kap erkölcsi elismerést, és ez visszahat Európa egészére, a katolikus Európára éppúgy, mint a protestánsra.
A másik, amit el kell mondani, hogy a magyar protestantizmus és a magyar kálvinizmus beépült a nemzet szellemiségébe, beépült a nemzet tudatába, egész kultúránkba.
Nagyon sűrűn következtek egymás után a történelmi évfordulók: Szent Istvánra emlékezhettünk, majd a mohácsi csatára. De most arra emlékezünk, hogy amikor elbukott Mohácsnál a középkori magyar állam és megszületett, kialakulóban volt a sokat próbált, sokfelé szakított országban az új magyar szellemiség, az már elképzelhetetlen volt a katolicizmus és a protestantizmus együttléte, szimbiózisa nélkül. Ez a katolicizmus, ha összehasonlítjuk bármelyik európai katolicizmussal – akár DélEurópában, akár a lengyeleknél –, egy kicsit mindig protestáns szellemiségű.
A Magyarországon gyökeret vert protestantizmus, kálvinizmus puritán. Puritán a reneszánsz pompavilágával vagy a reneszánsz pápák életstílusával szemben. Puritán olyan világi életmódokkal szemben, melyeket összeférhetetlennek vélt és vél a hívő ember magatartásával. De a magyarországi kálvinizmus puritánsága a lemeszelt falak alatt megőrizte az egyetemes középkori magyar kultúra csodálatos freskóit, amelyek gyakran így menekültek meg esetleg a barokk megújító, átalakító szándékától. Ha nem is ebben a templomban a legjellemezőbb, amit mondok, de ha valaki Erdélyre, a Tiszántúlra vagy egy-két dunántúli kálvinista templomra gondol, akkor tudja, hogy mit jelentenek a kazettás mennyezetek, mit jelentenek a díszítések: megmentői a reneszánsz művészetnek. A magyar késő reneszánsz ornamentika – a reformáció hófehér, puritán templomaival szemben – olyan díszítőelemeket őriz meg, amelyek részévé válnak a magyar népművészetnek, és amelyek tulajdonképpen különlegessé, ha akarom, egyszerűen magyarrá, speciálisan magyarrá teszik mindazt, amit a kálvinizmus jelent.
Amikor erre gondolunk, akkor nekünk arra kell mindig összpontosítani a figyelmünket, ami az ökumenikus szemléletet jelenti, ami az interkonfesszionális szemléletet jelenti hitek és felekezetek között; ami az egyetemes keresztény értékeket jelenti, és mindarra, ami így együtt jelenti a magyar szellemi kultúrát, ami nélkül nem lenne az, ami, ha ez nem együtt lenne és nem együtt élne.
Azt hiszem, hogy most ebben az esztendőben, amikor ugyanúgy, mint 1938-ban megünnepelhettük a református világtalálkozót és az eucharisztikus kongresszust, most pedig a II. Református Világtalálkozót és II. János Pál látogatását, akkor mindenki előtt világossá kellett, hogy váljék: valami új történt. Emlékszem arra az órára, amikor négyszemközt beszélhettünk nyári rezidenciáján tavaly ősszel. Amikor a magyar katolikus egyházról beszéltünk, akkor azt mondottam – régi szokásom, hogy mindenhol egyformán beszélek –, hogy Magyarország hasonlít Lengyelországhoz a hazafiságban, a nemzeti elkötelezettségben, bizonyos patrióta hagyományokban. De van egy nagy különbség: Lengyelország egységesen katolikus ország. A lengyel kultúrát katolicizmusa határozza meg. A magyar szellemiséget az határozza meg, hogy Magyarország egyszerre katolikus és protestáns ország. Mégpedig a kálvinizmus, az a nagyobbik, a legnagyobb protestáns történeti egyház, amelyik olyan mélyen gyökeret vert a magyar szellemiségben, amely nélkül nincs Magyarország.
Úgy érzem, ez a pápalátogatás különleges és korszakos jelentőségű volt abban az értelemben, hogy a római pápa elment a „kálvinista Rómába”, Debrecenbe, majd pedig koszorút helyezett el a gályarabok emlékművén. Ezzel lezárult valami és egy új kezdődött a katolicizmus és a protestantizmus, a kálvinizmus viszonyában. A pápa gesztusa véget vet, véget kell, hogy vessen egy olyan vitának, amely nem hittételekben, nem a szellemiségben jelentkezik – azt mindenkinek meg kell őriznie a maga választotta formában –, hanem az egymás mellett élésben, egymás megbecsülésében, egymás szellemiségéből való erő merítésében.
Úgy gondolom, az ilyen gesztusok – egy főhajtás egymás emlékművénél, egymás történeti emlékeinél – felemelő érzést adnak. Mint ahogy minden más hívőnek, akár protestánsnak, akár katolikusnak különleges érzés Genfben fejet hajtani a reformáció emlékművénél, ahol Bocskai István szobra áll. Ez a hit, ez a tudat kell, hogy vezéreljen mindnyájunkat, amikor egy megújhodó Magyarországot kezdünk építeni, újra kezdjük restaurálni a közös haza épületét.
Most, ezen a napon, amikor tanévnyitó van az ősi kollégiumban, most amikor Magyarország legrégebbi tanintézete nyitja meg a kapuit – Pápa otthont adott már a középkorban is tanintézeteknek –, emlékeznünk kell arra, hogy 1531-ben először talán lutheri tanok alapján nyílt meg ez a tanintézet. Majd az 1585-ös új intézmény új regulák szerint már bizonyosan kálvinista volt. Ez a tanintézet ebben az időszakban is sok megpróbáltatást és nehézséget kellett, hogy átéljen. Hiszen nemegyszer portyáztak erre a török hadak, nem olyan messze, Doba felé, ott vannak a török sírok, ahol még gyermekkoromban kiforgattak nemegyszer török koponyákat az arra szántók.
Szólnunk kell azokról a nehéz, embert, hitet próbáló évtizedekről és évszázadokról, amelyek ezután következtek, de mégis mindig erőt adtak és hitet a feltámadásra. A várakozás, a kitartás, az újrakezdés hite megtartotta a kálvinista gyülekezetet akkor is, amikor az ellenreformáció egyoldalú, türelmetlen szellemisége 1752 és 1783 között száműzte az egyházat az oskolából. De amikor a felvilágosodás századában a türelmi rendelettel újra kezdhette működését, akkor olyan színvonalon és olyan szinten képviselte a tudományt, az ismeretek átadását, hogy nemcsak ennek a tájnak lett híres tanintézete, hanem méltán sorakozott fel Debrecen, Sárospatak – sorolhatnám tovább, Zilahtól Kolozsvárig a mai haza határain kívül és belül a híres tanintézeteket, iskolákat – mellé. Ezek a tanintézetek a magyarság összetartozását is jelentették, az egyházak, a gyülekezetek között is szoros kapcsolatot jelentettek. Szerencséje az országnak, hogy ezek a gyülekezetek és ezek a tanintézetek az ország legkülönbözőbb részeiben voltak. Tanárcsaládokat, lelkészcsaládokat adtak egyik helyről a másikra. Elhangzottak már nagy nevek. Megadatott nekem is az a lehetőség és tisztesség, hogy nemcsak Magyarországon, de külföldi tudományos intézetekben, kongresszusokon szólhattam arról a Weszprémi Csanády Istvánról, akinek emléket állíthattunk a megyében, és aki e falak között szívta magába a tudományt, hogy azután a kálvinizmus hagyományos egyetemein, intézményeiben folytassa tanulmányait, és Angliában ismert tudományos munkát írjon, majd visszatérve Magyarországra, Debrecenben, a kálvinista Rómában működjék.
De ugyanúgy, ahogy Weszprémi Csanády István innen Pápa falai közül ment Debrecenbe, úgy kerültek ide akár Sárospatakról, akár Debrecenből mások. Említhetném Csokonait és másokat. Ez különleges hálót, különleges összeköttetést biztosított a kálvinizmusnak az ország különböző részeiben, nemcsak hazafiságot adva, amikor különböző tájakat ismertetett meg. És nemcsak honi tájakon, hanem a kálvinizmus ismert bástyáinál – Skóciától Hollandián keresztül Svájcig, hogy csak az európai kálvinista bástyákat idézzem fel vagy pedig a tengerentúlon – tett nagy szolgálatot a kálvinista egyház is, persze más egyházak is – a magyarság megtartásában. Aligha kétséges, hogy e tekintetben az első helyet a kálvinista küldetéstudat vívta ki a tengerentúlon, illetve nem véletlenül nagy erőt jelent a határon túli magyarság megtartásában. Ott, ahol a kisebbségi sors, a kiszolgáltatottság, a többszörös kiszolgáltatottság – politikailag, nemzetileg, hitbélileg – már akkor összehozta az egyházakat, amikor az anyaország még nem érezte az egyházak ilyen szoros összetartozásának kívánalmait. Akkor ott a katolikus gyulafehérvári püspök, Márton Áron már régen együttműködött kálvinista és lutheránus testvéreivel.
Ma Tőkés László református püspök – akinek személyében nemcsak egy református püspök, a nagyváradi püspök áll előttünk, és nemcsak az ő személye, de az ő személye is – az egész erdélyi magyarságot is összeköti. Reméljük, hogy most már a gyulafehérvári érsekséggel együtt még nagyobb erővel a többi egyház is együttműködhet. Él ott is tovább az a szellemiség, amit Márton Áron jelentett minden egyház részére. Ebből van mit tanulni nekünk, anyaországiaknak is a határokon túli magyar testvéreinktől.
Ez az iskola szolgálta, toleranciát hirdetett nemcsak a reformátusoknak, hanem a nagynevű lutheránusoknak. Azoknak a lutheránusoknak is iskolája volt, akik a Kemenesalja lutheránus falvaiban egészen Sopron, Nemeskér vidékétől le idáig, eddig a vidékig, a magyar lutheránusság gerincét alkották, s akiknek fiai gyakran itt találtak iskolára. Hiszen lutheránus volt Petőfi Sándor, avagy nekem személyes jó barátom, a Nagyalásonyba való Balázs János világhírű nyelvészprofeszszor.
Mindez azt mutatja, hogy ez az iskola türelmet hirdetett, tudományt nyújtott, és mindezt családias gyermekszeretettel tette. Balázs János temetésén idézték fel ennek az iskolának tanulói, hogy sétálgatva, családi körben hogyan nevelte őket. De mindig hűséggel és szeretettel beszélt erről az iskoláról – bár csak a holtakról illik mindig szólni – Csoóri Sándor is. Erről azért érdemes szólni, mert ennek az iskolának is tehetségkutató, tehetséget ápoló szerepe volt. Éppen ezért most, ezen a helyen is szeretnék szólni azoknak a tehetségeknek a megmentéséről, azoknak a tehetségeknek a támogatásáról, akik hátrányos körülmények között nőnek fel.
Sokan idézik fel a múltat. A múlt sokfélét jelent. A múlt nemcsak azt jelenti, hogy főméltóságú kormányzóságról szólunk, és annak vádjával illethetik megújhodó korszakok előharcosait, avagy egyszerű katonáit. Hanem a múlt felidézése azt is jelentheti, hogy vállaljuk annak a korszaknak a tiszta jogállamiságért folytatott küzdelme mellett a szociális államisággal szembeni minden követelményét. Vállaljuk azt, hogy felismerték a 30as években: mit jelent a nép mély rétegeiből a tehetségeket kiemelni. Milyen gazdagodást jelent a nemzetnek, ha bármelyik egyház, a katolikusoktól a kálvinistákig, lelkészek és tanítók, plébánosok és tanárok felhívják a figyelmet arra – és ez ősi hagyománya a kálvinista egyháznak –, hogy hol rejtőznek a tehetségek. Nekik kell elsősorban ingyen helyet és támogatást biztosítani.
Ma minderre van egy divatos szó – a szabad verseny: a hátrányosoknak biztosítjuk a pozitív diszkrimináció elvét. Akkor beszélhetünk szabad versenyről, akkor beszélhetünk egyforma lehetőségekről és jogegyenlőségről, ha az egykori, ma már ritkán fellelhető, de az én gyermekkoromban még olyan általános földes szobából kikerülő egyszerű paraszt és munkásgyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy új és új tehetséggel gazdagítsák ezt a nemzetet. Mert csak akkor van egyenlő lehetőség, ha az, aki otthon nem nyithatja ki atyja könyvtárát, és nem szívhatja magába csecsemő és gyermekkorától kezdve akár egy családi étkezésnél a szellem és tudás minden lehetőségét, annak a gyermeknek, aki nem olyan környezetben nő fel, igenis az nyújt segítséget, ha egy kollégiumban különleges könyvtár, különleges elhivatottságú tanárok segítsége áll rendelkezésére. Akkor lesznek egyenlőek a jogai, egyenlőek az esélyei arra, hogy azonos műveltséget szerezzen, és azonos tudással kopogtasson az egyetem kapuján. Addig nincs egyenlőség, ameddig nem lesznek ilyen középiskolák, és nem lesznek ilyen kollégiumok, akkor azokon a versenyeken, amit egyetemi felvételeknek nevezünk, nem léphetnek fel azonos esélyekkel.
Éppen ezért ennek az iskolának, ennek a kollégiumnak, és ezeknek az intézményeknek – református és katolikus, evangélikus és minden más, hittel, avagy nem hittel rendelkező intézményeknek – ez a kötelességük, hogy biztosítani tudják: ne legyenek elveszett tehetségek. Nem az a megoldás, ami volt a Rákosiidőkben, de nyugodtan mondhatom Önöknek, mert közvetlenül tudom, hogy a Kádár-korszakban is, amikor a tanuló családi származása, az mentség lehetett, avagy jobb jegyet biztosíthatott. Nem ezzel teszünk jót, hanem azzal, ha kemény, de emberséges nevelést biztosítunk, tudást adunk, és követelményrendszert állítunk a gyermekek elé. Ezeknek a gyermekeknek akkor segítünk, ha nagy tudást követelünk tőlük, és emellett biztosítjuk a testmozgást, az egészséges életmódot. Csak akkor járunk el helyesen, ha egyetlen magyar tehetség, egyetlen őstehetség – aki akár egy lezárt kis faluban született – sem kallódik el, s megkapja a lehetőséget arra, hogy emelkedjék. Mert ez a nemzet nem lenne ezerszáz esztendős ebben a hazában, nem lenne ezeréves magyar államiság, ha a történelmi sorsfordulók alkalmával annyi magyar tehetség nem emelkedett volna fel. Nem engedhetjük meg, hogy egyszerűen azon az alapon, miszerint egyenlő jogokat kell biztosítani, hátrányban tartsuk azokat, akiknek rosszabbak a családi körülményei.
Igenis fel kell eleveníteni a tehetségkutatást, fel kell eleveníteni a tehetségek pártolását! Vétessenek a nép, a nemzet hátrányosabb helyzetben lévő osztályaiból, vétessenek a nép mély rétegeiből. Mert csak egy folyamatosan megújhodó, biológiailag, lelkileg megújhodó nemzet képes a következő évezredben és ebben az előttünk álló világméretű versenyben helytállni. Amikor Európa kapuján kopogtatunk, egy közös európai házba akarunk bemenni, akkor nekünk minden tehetségre, a magyar nép alkotó erejének felszabadítására van szükségünk. Mert a közhittel ellentétben, az elmúlt évtizedekben és az utolsó időszakokban egyáltalán nem valamiféle tehetségkutatás, a nép mély rétegeiből való felemelkedésnek voltunk tanúi, akiknél figyelemmel kísértük az iskoláztatást. Ellenkezőleg, annak lehettünk tanúi, hogy egy új kasztrendszer alapjai születnek meg egészen más frázisok jegyében.
Éppen ezért nekünk az egyetemes magyarságban kell gondolkodni, az egyetemes célok érdekében. Ez minden intézménynek, minden iskolának különleges kötelessége. De a legnagyobb kötelessége és legnagyobb lehetősége ezen a téren azoknak a széles szervezeti alapokkal rendelkező iskoláknak, egyházaknak van, ahol a helyi plébános, a helyi lelkész, a helyi tanító és tanár fel tudja hívni a figyelmet arra: ezt a gyereket el kell küldeni az egyházi iskolába, mert ez igazi tehetségnek tűnik, s a szülői házban nem lesz képes kibontakoztatni a képességét.
Én ilyen embereket ismertem meg nemcsak a katolikus iskolákban, hanem legalább annyira éppen a református iskolákban. Számos igazi tehetség, aki elkallódott volna, éppen a pápai diákok között talált magára, és nem egy közülük a tehetségkutatóknak és ennek a szellemiségnek köszönhette későbbi pályáját, és köszönhette életművét az egyetemes magyar kultúra.
Az így kialakult református iskolaügy és az oktatásügy ettől válik színessé, ettől válik sokoldalúvá. Ez a magyar hagyományokban benne van. A magyar közoktatásügy nagy megújhodási korszakaiban, az I., majd II. Ratio Educationis kibocsátása után a reformországgyűléseken már megvitathatták az oktatásügyet, majd 1848-ban egy tanügyi kongresszust hívtak öszsze. Az 1860as évektől kezdve egymás után tűntek fel a nagy közoktatásügyi reformprogramok, ugyanabban az újságban, Eötvös József hetilapjában. A piarista Lutter írja az egyik tanulmánysorozatot, Szász Károly a reformátusok szemüvegén keresztül a másikat, míg a harmadikat, az evangélikusokét Emericzy Géza. Ezek a nagy magyar történelmi egyházak akkor is egymás mellett küzdöttek az iskolaügy megújhodásáért és a hagyományos magyar iskolarendszer megteremtéséért.
Amikor a pápai iskoláztatásról beszélünk, tudjuk jól, hogy milyen tervek születtek arra, hogy megteremtsenek egy új magyar középiskolai rendszer 1872-ben, Eötvös József reformja révén, ám a megvalósulást halála megakadályozta. A pragmatikus Trefort Ágoston az 1883. évi középiskolai reformmal csak rögzítette a kialakult állapotokat. A nagy magyar közoktatásügyi reformer, Klebelsberg Kunó 1924-ben egy új középiskolai reformmal megteremtette a humán és reál gimnáziumot. 1934-ben megint felmerült egy új középiskolai reform gondolata.
És most, amikor újra iskolarendszereket teremtünk, amikor új iskolatípusokon gondolkodunk és kísérletezünk, akkor azt is ki kell mondani, hogy az oktatásban kiemelkedő fontosságú az állandóság. Hogy azt tanítsuk, amely olyan alapot nyújt, amire a megváltozó és mindig megújhodó tudomány és kultúra évtizedeken át képes épülni. Nem lehet a kísérletezéseket vég nélkül folytatni, nem lehet örökké csak az átalakulás, a reformok közepette élni! A művelődéspolitika legyen reformgondolatú, de az iskola hétköznapja nem viseli el – mert a gyermek nem viseli el – a mindennapos reformokat. Az 1933–34-es országgyűlési vitában mondta az egyik szónok, hogy van két dolog, aminek a kövezete mindig fel van szedve. Az egyik a budapesti utca, a másik a magyar közoktatás. Ennek a kövezete valóban mindig fel volt szedve, márpedig a folytonosság, az állandóság egy korszakforduló után kell, hogy megszülessék, hogy annak alapjaira építeni lehessen. Azok az idők adtak nagy diákokat és tanárokat, amikor még el lehetett adni az öt évvel ezelőtti könyvet is az új osztályba lépő gyermekeknek, mert még mindig érvényes volt az a történelmi fejtegetés, ami abban a könyvben volt.
Most már végre olyat kell alkotnunk, s a tanulók kezébe adni, aminek folytonosságát biztosítani tudjuk. Nem lehet a tankönyveket, nem lehet az oktatásügyet kormányok változásával, nagy történelmi sorsfordulók változásával összekapcsolni. Ebben a szellemben, a magyar oktatásügy nagy hagyományainak szellemében szeretném zárni mostani tanévnyitó beszédemet; azzal, hogy most egy középiskola nyílik, nem úgy, mint egykoron, amikor ezek a kollégiumok adhattak otthont tanítóképző líceumoknak vagy jogakadémiának. De amikor a középiskoláról beszélünk, nem árt újra felidézni a régi kiváló középiskolákat, és azt, hogy ha jó volt a középiskola, akkor nem tudtak olyan rossz egyetemet produkálni ebben az országban, hogy abból ne jöttek volna kiváló szakemberek. A középiskola az, amelyik még rendbe hozhatja a rossz alapképzést, és amelyik előkészít a felsőoktatásra. Mert ha nincs jó középiskola, nincs jó gimnázium, akkor az utolsó gimnáziumi évek tananyagát az egyetemen kell majd oktatni, s a végén olyan hosszúvá tesszük az egyetemeket, hogy soha nem tudják befejezni… Ezért a középiskola az az oktatási fokozat, melynek felelőssége óriási.
A diákoknak pedig azt tudom mondani: jól jegyezzék meg, hogy nem térnek vissza azok az évek, amelyeket eltöltenek egy gimnáziumban – akár az órákon kívül. Amit nem olvastak el a gimnáziumban, pedig lett volna rá módjuk, azt rohanó életünkben legközelebb nyugdíjasként vehetik kézbe, abban az esetben, ha nem kell a nyugdíj mellé sokat dolgozni. Ezért ne legyenek kihagyott munkák! Használjátok ki ezeket az éveket, mert ezt az időt nem szabad veszni hagyni; ezek az évek azok, amikor tudásban, szellemiségben, jellemben, morálban emberré váltok, és amikor olyan szellemben nőhettek fel, amire ennek a hazának olyan mértékben van szüksége, hogy nélkületek nincs jövő Magyarország, de lassan jelen Magyarország sem!
Egy kivonuló nemzedék nevében, amely még összegyűjtött magában annyi erőt, hogy a stafétabotot megragadja, s nektek majd átadhassa, azt is el kell mondanom: nekünk, akik az életünket elveszejtettük ezekben az évtizedekben, az volt a vigaszunk, hogy a megszerzett tudást nem tudták elvenni tőlünk, akárkik akarták. Mindent el lehet venni, de amíg ép eszeteket megőrzitek és tudásotokat megtartjátok, addig nem tudnak benneteket megfosztani attól, ami a legfontosabb: az ismeretektől, a tudástól. És mindig tartsatok ki szilárd jellemmel, igazságérzettel, és akkor még az is megadatik – ahogyan nekünk megadatott –, hogy néha már elveszettnek hitt ismereteket és tudást tudunk újra hasznosítani. Az „Istennek, Hazának, Tudománynak” emelt hajlék legyen a ti gyűjtőhelyetek, ahol ezt a kincset magatokba szívjátok, mert ezzel a kinccsel magatokat erősítitek, és ezzel szolgálhatjátok a hazát. Jól jegyezzétek meg, amit John Kennedy, a merénylet áldozatául esett amerikai elnök mondott: „Ne azt kérdjétek, hogy mit kaphattok Amerikától, hanem azt, hogy mit tehettek Amerikáért.” Ha ezt mondhatta egy amerikai a saját nemzetének, akkor mondhatja talán egy magyar miniszterelnök is: ne csak azt kérdezzétek, hogy mit adhat e haza nektek. S ez nemcsak reátok vonatkozik, hanem mindannyiunkra.
E gondolatok jegyében, a magyar kormány nevében nyitom meg a kollégium új tanévét.