1991. október 23-án, a nemzeti ünnep estéjén az Operaházban tartott díszhangverseny ünnepi szónoka Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című, 1950-ben írt és 1956-ban nyilvánosságra jutott költeményéből indult ki. Ezért a beszéd előtt hangfelvételről a költő előadásában hangzott fel a megrázó mű.

A díszünnepségen a köztársasági elnökön, az Országgyűlés elnökén és – a miniszterelnök meghívására – a politikai és kulturális élet képviselőin kívül nagy számban jelentek meg a forradalom és szabadságharc hosszú börtönéveket szenvedett résztvevői.

Elnök Úr, tisztelt ünneplő, emlékező közönség!

Honfitársaim, Magyarok, Hölgyeim és Uraim!

Illyés Gyula nem érte meg ezt a napot. Nem érte meg, hogy az Egy mondat a zsarnokságról költője megírhassa azt, ami véget ért. Megírhassa azt, ami most súlyos gondja a nemzetnek.

Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versével bevonult nagy költőink sorába, a Szózat, a Himnusz szerzői között foglal helyet, méltán említjük nagyjaink – Balassitól Adyig, Babitsig – között. Ez a vers önmagában elég lenne egy életmű tükröztetéséhez. Illyés Gyula ezzel a verssel bizonyította azt, amit már annyi irodalomtörténész állított, hogy a magyar lírának nincsen párja, s ha nem magyar nyelven szólt volna, akkor a világirodalom fele a magyar lírával lenne tele. Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében elmondott mindent, amit a zsarnokság jelent egy ember, egy ország életében, s ezt csak magyarul és csak így lehetett megalkotni. Elmondta a líra nyelvén mindazt, amit annyi más nagy európai elemző művekben, mint CoudenhoveKalergi a „Totális ember, totális állam”ban – ma úgy mondhatnánk – politológiai elemzésben tudott csak feltárni. De nekünk megadatott, hogy egy lírai alkotás tegye érzékletessé, mit jelent egy zsarnoki állam, mit jelent egy életünk minden részét, minden porcikáját hínárként körülölelő zsarnokság. Ennek a zsarnokságnak – amely ránehezedett országunkra, Közép és KeletEurópa népeire – a hajóján 1956-ban egy kis nemzet, a magyarság, forradalmával és szabadságharcával léket ütött. Minden magyar büszke lehet arra, hogy 1956-ban az ország az akkori idők első vagy második világhatalma, de mindenképpen egy szörnyű zsarnoki uralom ellenében Dávidként mert Góliáttal szemben vállalkozni arra, hogy – amikor forradalmát nem hagyták érvényesülni – belső erejének tudatában megkísérelje levetni magáról a zsarnokságot. Idegen csapatok akadályozzák ebben, s így a tisztes, józan forradalom nem tud eredményt elérni, mert eltapossák, ezért nem marad más, mint a szabadságharc. Így vált 1848–49 forradalommá és szabadságharccá, és így vált – ha csak napokig, ha csak rövid ideig is tartott – 1956 októbere forradalommá és szabadságharccá újra.

1956ról szólni felelősség. Nagy felelősség, s ügyelni kell arra, hogy ne mondjunk közhelyeket, ne mondjunk olcsó politikai, történelmi fordulatokat. Mert 1956 olyan szellemi, erkölcsi tőkéje ennek a nemzetnek, amelynek be kell vonulnia évszázadokra a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak, és ahonnan mint ősforrásból mindig meríthetünk. Ezért 1956ra emlékezve arról kell mindig szólnunk, ami benne felemelő. Azt kell ilyen alkalmakon megidézni, és úgy kell vele sáfárkodnunk, hogy azok, akik nem voltak részesei, nem élték át azokat a napokat, akik nem vonultak végig a Petőfiszobortól a Bemszoborig, a Parlamenthez, a Rádióhoz, a Sztálinszobor ledöntéséhez, azok is tudják, hogy ez mit jelent. Ne afféle öreges elbeszélésnek, öregedő emberek hősködésének érezzék az unokák, a gyerekek. Ne úgy gondolják, hogy valami olyanra emlékeztetik őket, amit ők nem tudnak utánozni, és ezért sokszor szinte hinni sem akarják, hogy ez így és így történt. Hiszen honnan is tudnák, mit jelent 56? Évtizedekig vagy semmit, vagy csak hazugságot szóltak 1956ról. De ahogy Illyés Gyula verséből ők is láthatják, hogy mit jelent a zsarnokság, így érthető, hogy néha a félelem elnémította azokat a szülőket, nagyszülőket is, akik tudtak volna mesélni. Ezért olyan fontos, hogy most, amikor lehet, mondják el róla az igazat. Merjenek mesélni, merjenek beszélni róla, és az unokák, a gyermekek kérdezzenek újra, mert így él a történelem nemzedékekről nemzedékekre továbbszállva. Így válik tankönyvek, történelmi monográfiák helyett családok, egyes hétköznapi, egyszerű emberek közös élményévé.

1956. október 23. világtörténelmi jelentőségű nap. Ezt nyugodtan mondhatjuk akkor is, ha a kortársak nem mindenütt érezték. Furcsa módon a világ akkor is jobban figyelt Szuezra, mint ahogy sokszor jobban figyel ma is a KözelKeletre, mint a szomszédos Jugoszláviára. A világ akkor sem rögtön, nem azonnal vette észre, hogy itt nemcsak hatalmi harcról, itt nem érdekszférák ütközéséről van szó, hanem itt a világtörténelem készülődik. Egy kis nemzet készülődött nem kevesebbre, mint a világkommunizmus megbuktatására.

Ezek voltak azok az évek, amikor Sztálin halála után megadatott a világnak egy lehetőség. Lehet, nem akkora, mint most, az elmúlt hónapokban és esztendőkben. Ugyan a meg nem valósult történelem sohasem bizonyítható, de állíthatjuk: volt esély akkor is arra, hogy a világ egységes és bátor kiállással fordítson a történelem kerekén. Nem így történt. Szegényebbek lennénk egy levert forradalom erkölcsi erejével, de gazdagabb lehetne talán a világ 35 esztendő megspórolt korszakával. Mégis 1956 meghatározó élménye maradt a világnak. Ezt mindenki megtapasztalhatja, aki a világot járja. Egy korosztály látta akkor a televízióban, a filmhíradóban a magyar forradalom és szabadságharc képkockáit. Ha valaki kiejti azt, hogy magyar, és ha az idegennel kicsit hosszabban is elbeszélget – nemegyszer tapasztaltam politikusoknál, másoknál –, kiderül: életük meghatározó politikai élménye volt az 1956-os forradalom. Párizsban éppúgy, mint Washingtonban és Londonban. 1956-ban ugyanis látták, hogy milyen a zsarnokság ellen felkelt nép ereje, és mit jelentettek az elnyomatást biztosító tankhordák. Érezték azt a dühöt, a tehetetlenség dühét, amit annyiszor kell érezni tisztes embereknek, tisztességes szándékú népeknek, amikor tennének, de nem tudnak tenni másokért. Akkor érezték, hogy hogyan köti gúzsba a világot egy hatalmi rendszer, amikor nem tudtak segítséget nyújtani a segítségért kiáltó magyar népnek. Most, amikor erre emlékezünk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a Szovjetunióban és Nyugaton egyaránt volt hatása még a levert forradalomnak és szabadságharcnak is.

Most, ezen a napon is ki kell mondani, hogy az áldozatok nemcsak azért nem voltak hiábavalóak, mert eljött ez a nap, eljöttek ezek az esztendők, hanem azért sem, mert a megtorlás szörnyű esztendei után a magyar forradalom és szabadságharc nélkül nem lett volna úgynevezett puha diktatúra sem.

1956 nagy tanulság volt a magyar kommunista pártnak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak is. Mégpedig az volt a tanulság, hogy ezt az országot, ezt a népet nem lehet úgy kezelni, ahogy annak előtte. Tudta ezt a szovjet kormány is. Nem lett volna a „legvidámabb barakk” a táborban ez az ország, ha nincs 1956 félelmetes élménye, ami előbb kegyetlen bosszút váltott ki, de azért a bosszú mögött továbbra is ott lappangott a tanulság a hatalom gyakorlóinál. Tudjuk azt, hogy a Szovjetunióban sem múlt el nyomtalanul a magyar forradalom élménye. Talán nem véletlen, hogy Andropov nagykövet úr – aki a KGB főnöke lett később – budapesti nagykövetségét, annak tanulságait, megrendítő élményeit, félelmeit és aggályait sohasem felejtette el. Tanítványainak már valami olyat adott át, amit hat esztendővel ezelőtt peresztrojkának és glasznosztynak kereszteltek el. Nem véletlen, hogy a tanítványok rádöbbentek arra: van, ami megreformálhatatlan. Sokan hitték, hogy a szocializmus, az úgynevezett létező szocializmus megreformálható, átkeresztelhető demokratikus szocializmusra, és akkor működőképes gazdasági, társadalmi és politikai rendet teremt. De az évek múlásával egyre világosabbá vált, hogy a megreformálhatatlan nem lesz megreformálható.

1956 másik nagy történelmi eredménye: soha többé nem lehetett úgy tisztes baloldalinak lenni Nyugat-Európában, hogy a kommunista politikai mozgalommal együttműködjék valaki. Véget ért a II. világháború alatti, a II. világháború utáni politikai románca a szocialista vagy szociáldemokrata pártoknak, vagy bármilyen értelmiségi politikai csoportoknak. Többé nem lehetett kokettálni a marxizmussal és leninizmussal anélkül, hogy politikai szalonképtelenség ne lett volna ennek következménye. Minden, ami ezután következett, már más volt.

Elérkezett az az időszak, amikor hatalmas történelmi erők együtthatásaként bekövetkezett a történelmi fordulat. Bekövetkezett azért, mert a világ fejlődése már nem volt képes szimbiózisban maradni egy kommunista rendszerrel. Mert a kommunista politikai rendszer megakadályozta a kor parancsszavát, a tudományostechnológiai fejlődést. Megakadályozta, és ezért nem volt képes soha többé gazdasági versenyre kelni a világ szabadabb felével, nem volt képes egyszerre kenyeret adni a népének és folytatni a fegyverkezési versenyt, amit a szabadabb világ védekezésként, de rákényszerített. Fel kellett adnia a küzdelmet! Választania kellett! Gorbacsov úr jól választott, mert feladta a fegyverkezési versenyt, és megpróbált más utat keresni, ezzel hozzájárult a mi szerencsénkhez is, ahhoz, hogy újra feleleveníthettük 1956 soha nem feledett eszméit, gondolatait.

Most van alkalmunk az első olyan október 23-i megemlékezést megtartani, amikor Magyarország földjén nincsenek idegen csapatok, amikor a szovjet hadsereg végleg elhagyta Magyarországot, amikor a Varsói Szerződésből nemcsak kiléptünk, hanem hozzájárultunk a feloszlatásához, amikor nincs többé KGST, amelyik a magyar gazdaságot kézben tartotta, deformálta. Most, amikor van parlamentáris demokráciánk, még ha csetlőbotló hibái is vannak, amikor szólásszabadság, sajtószabadság van, ki meri azt mondani, hogy 1956ból semmit nem teljesítettünk? Ki meri azt mondani, hogy semmit nem teljesítettünk 1956 alapvető politikai céljaiból, amikor az ország szuverénné vált, amikor volt erőnk ahhoz, hogy ne írjunk alá olyan kétoldalú szerződést, amelyik korlátozná a szuverenitásunkat? Ez mind semmi? Nemcsak a 12 pontot 1848ból, a 16 pontot is újra megnéztem. Nyugodtan mondom, vállalhatja a nemzet, vállalhatjuk mindnyájan, hogy megvalósítottuk ebből, amit lehetett. Meg fogjuk tenni azt, amit célul tűztünk ki magunk elé, és amihez lesz elég ereje a nemzetnek. Nemcsak a külpolitikában tesszük, megtesszük a jogban, az államszerkezet átalakításában, a gazdasági élet alapjainak átalakításában. Persze, hogy mindez nem megy egyik napról, egyik pillanatról a másikra.

Amikor ezekről szólunk, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy 1956 történelmi öröksége a nemzet közös öröksége. De a nemzeti egység, ami erőt adott egy zsarnoki hatalommal szemben, az éppen úgy sokfelé ágazott volna, ha győz a forradalom és szabadságharc. Hiszen a csírák már akkor is megvoltak, és egy akkor is követelt többpártrendszerű demokrácia együtt jár azzal, hogy nincsen valamiféle paradicsomi egység. Nincs nézetkülönbség nélküli egység. De azt mondom, ne is legyen! Találjuk meg viszont a nézetkülönbségek, a viták ellenére azt a közösséget, ami nélkül nincs ország, nincs nemzet.

Ha összehasonlítjuk 1956 követeléseit a maiakkal, akkor találunk eltéréseket. Találunk eltéréseket a szándék radikalizmusában, találhatunk különbséget a módszerek keménységében. De ne feledjük: akkor forradalom és szabadságharc eredményeként született meg néhány napra a magyar függetlenség. Most pedig egy hosszú, több évtizedes elnyomatás és haldokló politikai, gazdasági állapot után, a szomszédos országokkal összehasonlított relatív jobblét révén megnyugodott lakossággal nem lehetett – és talán jobb is, hogy nem lehetett – új politikai forradalmat és szabadságharcot kezdeni. Kihasználtuk azokat a kedvező történelmi körülményeket, amelyeket a nemzetközi erőviszonyok, a szovjet belső változás, és amit a magyar politikai élet belső válsága okozott. Mondjuk ki: azt a körülményt fordítottuk a javunkra, amit a magyar gazdasági szerkezet, a magyar gazdasági struktúra teljes válsága, részben az ország eladósodása teremtett. Mert ha ez mind nem lett volna, miért adták volna át most békésen a hatalmat, aminek elvételét akkor csak fegyverekkel lehetett megkísérelni.

A békés átmenetnek ára van: katartikus élmény nélkül járjuk az útját. De az elszántságunk nem lehet kisebb, hiszen most éppen úgy egy forradalmat hajtunk végre. A szabadságharcot megvívtuk békésen a tárgyalóasztaloknál. A forradalom alapjait nem utcakövekből raktuk, hanem alkotmányos forradalmat hajtottunk végre. Amit egy forradalom éles utcai harcokban vív ki, mi véráldozatok nélkül, igazságszolgáltatással és igazságtétellel kívánjuk elérni. Úgy, hogy az otthonok ne pusztuljanak el, ne legyenek belőtt ablakok, ne legyenek kiégett házak. Inkább legyünk a térség unalmas országa, minthogy minden nap bekerüljünk a világ nagy tévéállomásainak adásaiba, mint déli szomszédunk. Éppen ezért, ha ezt az összehasonlítást elvégezzük, akkor ennek minden hátrányával együtt inkább örülnünk kell.

De szólnom kell arról a különbségről is, hogy 1956-ban még sokan hitték azt: lehet a szocialisztikus gazdasági, társadalmi berendezkedésnek egy demokratikusabb változata. Nagyon sokan hittek még abban, hogy hatalmas államosított üzemekkel, állami vállalatokkal, szövetkezetekkel vagy akár önigazgatással lehet modern gazdaságot építeni. Ezen nincs mit csodálkoznunk. 1956-ban még éltek szocialisztikus illúziók a világban, még divat volt államosítani Angliában és Franciaországban, még hittek abban, hogy a jóléti államnak van egy olyan formája, amelyiket, ha demokratikus úton is, de át meg átsző a szocializmus eszméje. Hitték, hogy létezhet egy tulajdonos nélküli tulajdon. Ha halljuk ezeket a vélekedéseket, akkor kimondhatjuk, hogy ez akkor érthető volt. De ma messze vagyunk ettől, messze túl vagyunk ezen, nemhogy mi, de később induló szomszédaink is, és maga a Szovjetunió is.

Megváltozott a külvilág, megváltozott Európa biztonsági rendszere, átalakultak külpolitikai viszonyaink. Akkor a semlegesség – a nemzetközileg garantált semlegesség – kimondása a Varsói Szerződéstől való elszakadást jelentette, egy olyan nemzetközi jogi definícióját az állapotainknak, amelyért érdemes politikai küzdelmet vállalni. Ma tudjuk, hogy a semlegességnek az a formája már nem tartozik bele Európa és a világ mai biztonsági rendszerébe. Nekünk ma nem arra van szükségünk. Nekünk nem kell ma önkorlátozó semlegességet kimondani. Nekünk Európa egységes biztonsági rendszerének részévé kell válnunk. Arra kell törekednünk, hogy jelen lehessünk mindenütt, ahol az európai biztonságot garantálják, ahol Magyarország megbecsülést szerez, és egyben a biztonság maximumát tudja elérni ebben a térségben, ahol azért még nem minden stabil, és ahol még nem érkezett el népek és nemzetek együttélésének az a kialakult és biztonságos formája, amelyik Európa gazdagabbik felében már érvényesül. Itt még vad indulatok, ősi ösztÖnök feszülnek egymásnak, itt még keserű sors kisebbségben élni. Itt még veszélyes vállalni a nyelvi, nemzeti hovatartozást. Ez egy olyan térség, ahol nagy szükség van arra, hogy keressük a biztonságot térségünk számára. Ez egy olyan régió, ahol mindazt, amit elértünk, óvnunk kell, mint közös kincsünket, és ahol egy többpártrendszerű demokráciában ragaszkodjunk ahhoz, hogy az ország soha többé ne legyen eltaszítható egyetlen szélsőség felé sem. De azt is kérnünk kell, hogy ne fessék falra az ördögöt fölöslegesen, ne kiáltsanak szélsőséget, ha még nincs szélsőség, ami veszélyeztetné jogrendünket, demokráciánkat. Még ne kiáltsanak rendőr után, ha még meg lehet győzni valakit.

Ügyeljünk arra, hogy bűnösök ne maradjanak büntetlenül. Még ha megbocsátanak is a bűnösöknek, akkor is tudniuk kell azt: mit jelent egy nemzet megvetése, mit jelent egy nemzet megbocsátó kegyelme. Semmiképpen nem azt jelenti, hogy a megbocsátás szellemével visszaélve politikai szemtelenséggel, politikai arroganciával szemünkbe nevessenek, és úgy tegyenek, mintha ők jártak volna el eddig is helyesen, és elég csak a címeket aláfesteni, elég csak félfordulatokat végrehajtani eszmerendszerekben.

1956 nagy öröksége erkölcsi, politikai és átfogó nemzeti örökség. Jó lenne, ha 35 év után valóban lehetne végleges rendezésről, végleges lezárásról beszélni. De ehhez a lelkekben, szívekben, agyakban is le kell tudni zárni a múltat. Addig viszont nem nyugszanak a sértettek, amíg úgy érzik, hogy az áldozatoknak rosszabb, mint a bűnösöknek. És akkor is így van, ha az áldozat mindig könnyebben bocsát meg tettesének, mint a tettes az áldozatának.

Ezen a napon arra is gondolnunk kell, hogy itt szilárd jogrendet, igazságtételt és felelős nemzetet kívánunk. Nemcsak felelős kormányt, hanem olyan öntudatra ébredt népet, amelyiknek nem kell félnie, mert nincs mitől. Nagyon fontos az, hogy mindenki mindenhol őrt álljon egy valódi demokráciáért, őrt álljon azért, hogy se szélsőség ne kerülhessen előtérbe, se pedig más olyan lehetőségek ne legyenek, amelyek révén a bűnösök elrejtőzhetnek. Azoknak pedig, akik vétkeztek, azt ajánljuk – nem naiv hitből, nem valamiféle erkölcsi, politikai naivitásból, hanem lehetőségként –, hogy szálljanak magukba, és legalább igyekezzenek kimondani önmagukban azt, amit nekik kell kimondaniuk. Ha ezt megteszik, akkor nemcsak az áldozatoknak adnak valamit elégtételként, hanem önnön lelkiismeretükön is könnyíthetnek.

Mi pedig erre ügyelve legyünk büszkék arra, amit elértünk. Ne mondjunk olyat, ami nem felel meg a valóságnak, ne mondjuk, hogy keveset valósítottunk meg céljainkból. Nagyon sokat valósítottunk meg abból, amit 1956-ban nem érhettünk el. Megvalósíthattunk olyat is, amit akkor még csak álmodhattunk. De ugyanakkor ne tagadjuk azt sem, hogy szükség van még a nagy összefogásra, az elesetteket gyámolító szolidaritásra. Szükség van arra, hogy – egy összeomlott világbirodalom árnyékában, melynek még rángatózó darabjai is nagy erőt jelentenek, egy olyan térségben, ahol vér folyik, és ahol indulatok feszülnek – ez az ország megmaradjon békés országnak. Megmaradjon a világ bizalmát élvező olyan tisztességes országnak, ahol nem lehet bűnösként élni igazságszolgáltatás és igazságtétel nélkül, és ahol az elesettekért, a megsértettekért mindent megteszünk, amit tehetünk.

Ennek szellemében, ennek hitében hajtom meg fejemet 1956 forradalmának és szabadságharcának minden áldozata előtt. Azok előtt, akik elestek az utcai harcokban, az ütközetekben, akik a sorban állásnál váltak áldozatokká, és akikkel a hóhér végzett, vagy a keserű börtönévek rövidítették meg életüket. Ne felejtsük el, hogy Haynau alig több mint 30 kivégzést hajtatott végre, és mégis borzalommal emlékezünk az aradi 13ra és a többiekre. Mit szóljunk akkor, amikor a többi áldozaton kívül legalább 600 azoknak száma, akik az úgynevezett igazságszolgáltatás áldozataivá váltak azokban az időkben, ’56 után…