1992. augusztus 20-ának, nemzeti és állami ünnepünknek különös jelleget és súlyt adott az, hogy az előző napokban zajlott Budapesten a Magyarok III. Világtalálkozója. A budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom mellett álló Szent Istvánszobornál, a Szentháromság téren összegyűlt ünneplő seregben is nagy számban voltak jelen a határokon túl élő magyarok. A köztársasági elnök, a kormány több tagja, a közélet, az egyházi élet vezető személyiségei is részt vettek az igen meleg hangulatú ünnepségen.

Elnök Úr, Bíboros Úr! Tisztelt Vendégeink! Nagykövet Urak!

Hölgyeim és Uraim! Magyar Testvéreim!

Nincs nehezebb, mint szent királyunk, államalapító Szent Istvánunk szobra árnyékában egy történelmi városban szólni, a koronázó templom szomszédságában, nem messze a királyi vártól. A nyolc évszázadon keresztül a magyar államiságot is megtestesítő várdombon szólni, egy 1100 éve itt élő nemzet, az ezeréves magyar államiság képviseletében, amelyik Európa egyik legrégebbi, minden szégyenérzet nélkül való nemzete. A szabadságért életét adó vértanúnemzet élt itt és halt egész évezredünk során. Lehet, hogy ez nem mindenkinek tetszik, lehet, hogy sokan dicsekvésnek érzik, de én nemcsak magunkra hivatkozom. Nemcsak mi érezzük úgy, hanem számosan azok közül a történetírók és krónikások közül, vagy a XX. század nagy politikusai közül, akik igenis megállapították azt, hogy a magyarság itt, Közép-Kelet-Európa stratégiai pontján, mondhatni, a legveszélyesebb stratégiai pontján nemcsak fenn tudott maradni, hanem szolgálatot tudott tenni az egész európai civilizációnak, Európának és a világnak. Ennek az ára részben a pusztulásunk, részben szétszóródtatásunk és menekülésünk.

Ebben az országban alig egy fél ezreddel a megtelepülés után ötmillió lakos élt, és ennek több mint 80 százaléka magyar volt akkor, amikor Anglia lakossága csak 2,5 millió. Azután átment rajtunk 150 év háborúja, ami nemcsak török háború volt, nem kímélte a magyar falvakat, a magyar mezőket a másik oldal sem, magyarul másfél évszázadon keresztül harctér volt ez az ország. Amikor egy pestisjárvány még ezt tetézte, alig haladta meg 1715-ben az egykori ötmilliós lakosság a kétmilliót. Alig voltunk többen, mint kétmillióan. Kell ennél nagyobb bizonysága annak, hogy ez az ország Európáért, önmagáért, léte fenntartásáért bátran és hősiesen küzdött? Ebben az országban a régész ásója kotorja elő azokat a szalagfalakat, amelyek boldogabb országokban ma is katedrálisokként emelkednek?

Vadvízországgá vált egy ország, de megőrizte szellemiségét, megőrizte élni akarását. A nemzet életét meghatározó három nagy nemzeti ünnepünk – augusztus 20a, március 15-e, október 23-a – nagy egységéből a magyar Országgyűlés kiválasztotta augusztus 20át, az államalapító Szent István ünnepét, amelyik a legrégibb ünnepünk, Szent István szentté avatása óta, 900 esztendeje. Mi mást jelent ez, mint a történelmi folytonosságot, azt a történelmi folytonosságot, amit annyiszor vetnek a szemünkre.

A mi történelmünk, a mi szent koronánk, az uralkodói jelvények nemcsak szimbólumok, ezek egy nemzet megtartó erejének fontos dokumentumai. Az államalapító Szent István intelmei, amiből már egy részletet hallhattak, nemcsak a bölcs uralkodásnak a programját jelentik ugyanúgy, ahogy majd később a XIX. században Kölcsey Ferenc Parainesisében unokaöccsének írja le gondolatait. Megvan a magyar államrezon, megvan a magyar kormányzásnak is számos alapvető műve, amelyik nem rosszabb, nem kevesebb, mint Bizánctól napnyugatig bármelyik ország uralkodási, kormányzati programja. Arra is csak büszkék lehetünk, hogy első királyunk intelmeiben a kormányzás bölcsessége mellett igenis ott találjuk az emberi érzékenységet, az emberiességet, modern szóval akár, ha úgy tetszik, a szociális érzéket.

Mégis, mit jelent ma, 1992-ben Szent István a mi számunkra? Elsősorban a mindennek alapjául szolgáló nemzeti függetlenséget. Szent István egy évezreddel ezelőtt levonta mindazokat a tanulságokat, eléggé nem méltatott atyja, Géza nagyfejedelem előkészítése után, ami a megmaradás alapja.

A szent elhatározás, hogy itt határozott és rendezett államhatalom legyen, hogy itt olyan társadalmat építsen az ország, amelyik megfelel a kor színvonalának és a kor szellemiségének, erkölcsi és lelki normáinak. Sokszor a mi szemünkben kegyetlennek, keménynek, ha úgy tetszik, néha szinte embertelennek tűnő kemény büntetéseket szabott ki azokra, akik szembefordultak a megújhodás vágyával.

Ttörténelmi igazságszolgáltatás, kemény és igazságos intézkedések voltak azok, amelyekkel Szent István megszilárdította a hatalmat, és lerakta az új Magyarország alapjait. De mindenekelőtt Szent István gondoskodott arról, hogy abban a korban, amikor Európa nyugati felében a ma, a tegnap nagyhatalmai kialakították határaikat, megalapozták hatalmi rendjüket és kelet felől még ott feszült Bizánc birodalma, és a népvándorlások ismeretlen népei zúdultak egymást követően Európára, akkor Európának e legnehezebb földrajzi pontján önálló, magyar államiságot tudott teremteni, olyan önálló magyar államiságot, amelyik nem vált vazallusává, hűbéresévé egyetlen birodalomnak sem. És ez az önálló, ez a szuverén anyaország az, ami örökre meghatározta a mi államalkotó nemzeti programunkat, ami nem jelent semmiféle nacionalizmust, sovinizmust, nem jelenti más népek fölötti uralkodási vágyunkat. Hiszen egy évezreden keresztül ritkán, de akkor is csak dinasztikus célokból, vagy átmeneti időkre fordul elő, hogy a magyarság, a magyar nemzetet akkor alkotó magyar nemesség a határokat túllépte volna.

Melyik népnek, melyik nemzetnek van belefoglalva a közjogába, hogy nem köteles túllépni a haza határait, hanem csak a haza határait kell megvédelmeznie? Ez a magyar közjog és a magyar alkotmányosság alapja és ezért semmiféle csalfa eszme, semmiféle csalétek önszántunkból nem vett rá bennünket, hogy a haza határain kívül keressük az ország boldogulását.

A történelem és a földrajz kegyetlen. A geopolitika, a földrajzi elhelyezkedés és a kényszerítő körülmények belekényszeríthettek bennünket szövetségekbe, belekényszeríthettek bennünket háborúkba, amit a magyar nép nem érzett magáénak, amit nem akart megvívni, de amit kénytelen volt megtenni. Ha erre kényszerítették, akkor mindig bátran küzdött. De nekünk senki ne tegyen soha szemrehányást azért, ha rossz oldalon álltunk, mert arra a rossz oldalra általában odakényszerítettek bennünket. Levert szabadságharcokkal, büszke nemzeti forradalmakkal akartuk mindig megmutatni igazi szándékainkat, és amikor cserbenhagytak bennünket, magunkra maradtunk, belekényszerültünk olyan államkeretekbe és politikai szövetségekbe, amelyek logikus következményeként a rossz oldalra kerültünk. Akkor még utána büntetésben részesültünk. Elég, ha csak 1848–49 szabadságharcára utalok, arra az örök jelképre, hogy az első független magyar kormány, az első képviseleti magyar kormány miniszterelnökét kegyelemből nem bitófán, hanem golyó által végezték ki.

Ez egy olyan ország, amelynek első miniszterelnöke a zsarnokság áldozataként golyó általi halállal végeztetett ki, és ugyanazon a napon 13 hős magyar tábornok halt meg a hazáért Aradon. És e nemzetet, amelyik kereste utána a kompromisszumot, kegyetlen abszolutizmus után kereste a megoldást, kereste az élni akarás feltételeit, utána azzal büntették e cserbenhagyott országot, hogy elvesztette területei kétharmadát, lakosságának felét. Igenis, ahogy a Magyarok III. Világtalálkozóján mondtam, Trianon minden magyar embernek tragédia, nemzeti és családi tragédia, amely fájdalmat okoz.

Ne várják azt, hogy ebben a kérdésben történelmileg alkalmazkodjunk, történelmileg váljunk ennek örömteli részeseivé. Ugyanakkor amilyen kemény és határozott történelmi tudattal állunk ki múltunk mellett és jelentjük ki ezt a nemzeti fájdalmat, ugyanez a magyarság önmérséklettel és bölcsességgel veszi tudomásul az új Európa és egy rendezett világ követelményeit, és ezért szigorúan megtartja a helsinki és a párizsi megállapodást, amelyekben lemondott a határok erőszakos megváltoztatásáról, de azzal, hogy minden kisebbségnek, a magyar kisebbség minden tagjának is meg kell kapnia az emberi, kisebbségi jogokat. Ebben nem ismerünk sem megbocsátást, sem engedményeket nem tehetünk.

Ma emlékezünk első királyunkra, de emlékezünk arra is, hogy mit jelentettek az elorzott Szent Istvánnapi ünnepek. Mit jelentett, amikor csak a tűzijáték maradt az eredetiből, amikor idegen egyenruhába bújtatott katonáink vonulnak fel, amikor a sztálini alkotmány másolata volt az, aminek az ünnepét meg kellett ülnünk, és most, amikor a Magyar Honvédséggel, a Magyar Határőrséggel újra nemzeti hadseregünk van. Amikor a magyar katonák 1956. október 23áról 24re virradóra a Kossuth Lajos utcában átálltak a mi oldalunkra, akkor a Magyar Honvédség kivívta örökre a bizalmunkat. Igenis az igaz magyar nemzeti ügy mellett áll, és nem szégyelljük, hanem büszkék vagyunk arra, hogy az 1760ban alapított Magyar Királyi Testőrség modernizált egyenruhájában, évtizedeken keresztül rendszeresített egyenruhájában állnak itt azok a katonák, akik tartják nemzeti lobogónkat.

Nem a kritikától fél ez az ország, nem a kritikától fél ez a kormány. Nyugodtan elmondhatja mindenki a véleményét, hiszen mást sem tesznek. Miért tesz úgy bárki, mintha ebben az országban nem érvényesülne maradéktalanul a szólás, a sajtó és a gyülekezési szabadság? Igenis érvényesül. Néha örül annak a miniszterelnök is, ha szabadon szólhat. És kevésbé örül annak, ha meg nem határozott, véglegesen el nem döntött jogi keretekben működő vezetők döntik el helyette, hogy mikor szólalhat meg a Magyar Televízióban, mikor szólalhat meg más helyeken. Mert Önök félreértik nemegyszer a kormány intézkedéseit, hiszen nem hallhattak mást, mint hogy itt valamiféle tehetségtelen, középszerű társaság mást sem tesz, mint a virágzó kommunista gazdaságból a szegénységbe akarja Önöket vezetni.

Ne tűrjék! Legyen ez a nap, ahogy annyiszor, az újrakezdés napja, legyen annak a napja, hogy egy új Magyarország születik, ahogy jelkép nemcsak ez a szobor, jelkép ez a templom, ahol a hathetes budapesti ostrom végén kóborló lovak istállója volt, és ahol még az 1950es években itt, ahol Önök állnak, szorgos kőfaragók faragták azokat a köveket, amelyek a Mátyástemplomba bekerültek. Amikor itt járhattam, naponta végignéztem, egy elnyomott országban is látva, hogy az örök Magyarország igenis épül, mert azok, akik azokban az években is építették, alkottak és cselekedtek, azok nem a rendszert szolgálták, nem Rákosi Mátyást és nem Sztálint, hanem az örök Magyarországot akkor is, amikor a cinkosaik, a kollaboránsok kiszolgálták őket. De mi nem azért dolgoztunk, hanem azért, mert hittünk abban, hogy igenis lesz magyar feltámadás, és eljön az idő, amikor itt, az egykori kőfaragók helyén, a kóborló katonalovak helyén nemcsak békés, hanem független, szabad Magyarország fog itt állni. És itt nemcsak a mai anyaország, nemcsak ez az anyaország, amelyik visszavárja mindenhonnan fiait, hanem, amikor ide úgy jöhetnek a haza határain túlról, hogy az anyaországba jönnek, de szülőföldjüket ne hagyják el. Tudniuk kell azt, hogy a mai népszámlálás alapján a Kárpátmedencében a magyarság aránya, pedig fogyó nemzet vagyunk, mégis ugyanannyi, mint 1910-ben volt a népszámláláskor. A Kárpátmedence egészében nem csökken a magyarság száma.

Köszöntöm azokat, akik a haza határain belül, vagy a haza határain túlról jöttek, akár az egykori történelmi Magyarországról, Szent István országából, akár messze földről, a Kárpátokon túlról, Moldvából a magyar csángók, vagy akiket túlvitt egy örvény akár Kazahsztánig, vagy elbukott szabadságharcaink menekültjeiként távoztak a távoli Amerikába, vagy háborúkat követően özönlötték el NyugatEurópát és az Egyesült Államokat, vagy Ausztráliát. Az egész világra szétszórt magyarságot köszöntöm erről a történelmi helyről. Azt, hogy Szent István a mi államalapító királyunk, azt senki nem vonja kétségbe ÚjZélandtól Kanadáig, Sepsiszentgyörgytől Kőszegig, mert ő a mi közös jelképünk és szimbólumunk a nemzeti függetlenségre, a keresztény európaisághoz való tartozásra és egy megújhodott Magyarországra. Erre az erkölcsi erőre nekünk szükségünk van, a jószomszédságra, az európai összetartozásra, a nemzetközi szolidaritásra. Ehhez az országhoz és ehhez a politikai rendszerhez annak van köze, aki a magyar alkotmányosság alapján a szabadsághoz, a demokráciához, a parlamentáris rendszerhez hű és akitől távol van minden szélsőséges ordas eszme, amelyik akár balról, akár jobbról tette már tönkre ezt az országot.

De senki ne akarjon bűntudatot belénk sulykolni, mert nem bűnösebb ez a nép, mint bármelyik más, sőt több van a számlánk jobbik oldalán, mint a rosszabbikon. Csak azok akarják belénk sulykolni, akik el akarják venni ennek a nemzetnek az önbizalmát és hitét önmagában, és akik elvették azt a katartikus élményt, amit ez a mostani 1989–90-es átalakulás jelentett, akik sanda módon, állandó tagadással, lejáratással feledtetni akarják azt, hogy mitől szabadult meg ez az ország, idegen megszállástól, idegen megszálláshoz kötődő bilincsektől és ezt mind semmivé akarják tenni azért, hogy itt egy kishitű nemzettel, egy bűntudatos nemzettel tudjanak számolni, amelyiket sokkal könnyebb bármilyen manipulációnak alávetni.

Most pedig befejezésül mondjon bárki bármit, így is, úgy is megkapom, de nemcsak a 15 millió magyarról akarok beszélni. Az első világháborút megelőzően, amikor még senki nem vitatta az életműnek a tisztaságát, amikor nem vitatták a kritikáját, a nagy magyar önismerők egyike, Szabó Dezső mondta Ady Endréről, a legnagyobb magyar önismerőről, hogy az örök magyar, aki halálos dáridókat tart, amikor építeni kellene, duzzog, ha versenyezni kellene, gőgös úr, amikor meg kellene alkudni, és álmodik, amikor kenyeret kellene keresni. (1911. Egyenes úton). Ezen az egyenes úton, ami a kötet címe, ezen haladjunk előre és ne álmodjunk, amikor kenyeret kellene keresni. Örüljünk, hogy nem kell megalkudni. Igenis, most az építés ideje van itt, minden nemzet életében van. A harcból kijutott nekünk. Van, amikor építeni kell, most annak van itt az ideje.

És Önöknek azt mondom Szent István ünnepén, hogy egy építő Magyarország, egy újabb alkotó Magyarország és egy élni akaró Magyarország legyen itt ma, ezen a napon, és innen induljunk el az ünnepségsorozatról, de soha ne felejtsük el azt, ami a magyar tisztiiskolások esküszövege volt, hogy „a hazáért mindhalálig”. Ehhez tartjuk magunkat!