Politikai beszédek, interjúk

Ennek a nyilatkozatnak az adott különleges jelentőséget, hogy Csurka István „Magyar Fórum” című hetilapja néhány nappal előbb minden előzőnél élesebb támadást intézett Antall József és az MDFcentrum ellen. Aznap, amikor 1993. január 22-én a „Pesti Hírlap”ban ez a beszélgetés megjelent, kezdődött a Budapest Sportcsarnokban a Magyar Demokrata Fórum VI. Országos Gyűlése. Az interjú kérdéseit Bencsik András főszerkesztő tette fel.

Miniszterelnök Úr! Magyarország általános megítélés szerint az egyetlen stabil állama KeletEurópának. Csurka István azonban úgy fogalmazott, hogy a stabilitást nem szabad túlértékelni. Szerinte Magyarországon soha nem volt olyan tényező, amely veszélyeztette volna a stabilitást, ezért e cél érdekében nem szabad sorozatos engedményeket tenni. Ezekkel szemben az MDF programja, amelyet Távlatok címmel tettek most közzé, nagyon világosan és nagyon határozottan kiemeli a stabilitás fontosságát, jelentőségét. Mi a véleménye erről?

– A stabilitás alapkérdése a magyar politikának. Ellenzéki időszakunkban, tehát kormányra kerülésünk előtt számtalan banki vezetővel, kormánypolitikussal történt találkozásom alkalmával tapasztalhattam, hogy a stabilitást emelték mindenek fölé. 1990. április végén, amikor Magyarországot pénzügyi összeomlás fenyegette, amikor Brady amerikai pénzügyminiszterhez levelet kellet írnunk Németh Miklóssal, és amikor a hét vezető ipari ország bankárai itt voltak a nemzeti bankban, azokat sem az érdekelte, hogy a napi árfolyam hogyan alakul, hanem hogy meg tudjuk-e teremteni kormányra kerülésünk után az ország stabilitását, mert ez a feltétele a befektetéseknek. Magyarországot tehát stabil országként tudták és tudják csak elfogadni. Ez nem azt jelenti, hogy a stabilitás jelei vagy bizonyos vonatkozásai ne mutatkoznának más országokban, de azért nem mindegy, hogy Magyarország az egyetlen az egész térségben, a Baltikumtól le egészen Bulgáriáig, ahol ugyanaz a miniszterelnök van 1990 óta. Azóta egyes országokban négy-öt kollégámmal találkozhattam az elmúlt időszakban. Tehát a stabilitás igenis kulcskérdés. Csurka Istvánnak azon visszaemlékezései, hogy stabilitás lett volna, naiv megállapítások. Nem tudom, ő hol volt, mert én 1988. június 16-án sem a Batthyányörökmécsesnél, sem a Vörösmarty téren nem azt tapasztaltam, sőt október 23-án sem, hogy a stabilitás minden jele mutatkoznék. A tüntetéseknél, amelyeknek szintén résztvevője voltam, mint valamennyinek, az erdélyi falurombolás elleni és a bős nagymarosi tüntetésnél valóban megállapodás volt már az ellenzék és a kormányzat között, hogy csak akkor avatkoznak be, ha rendbontásra kerül sor, de a rend fenntartását mi biztosítottuk, ellenzéki szervezetek.

Politikai és taktikai átgondolás volt, mi az a két téma, amire ki lehet úgy vinni százezreket, hogy a rend ne kerüljön veszélybe. Ez is jelzi, hogy micsoda politikai tévedést tartalmaz Csurka István megállapítása a stabilitás belső vonatkozásait illetően. Éppen ezért a stabilitás 1989-es elnökké választásomtól kezdve az egyik alapkérdés volt.

Százezres nagyságrendű szovjet hadsereg tartózkodott Magyarországon, hatvan-ezer felfegyverzett munkásőr, és nem kívánom sorolni a rendőrségtől a hadseregig azokat az erőket, akiket nekünk legalábbis semlegesíteni, de részben megnyerni kellett ahhoz, hogy a hatalom békés átadására kerüljön sor. Tehát igenis veszély fenyegette a stabilitást. Tény, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer 22 milliárd dolláros adósság felvételével nemcsak saját maga részére tette lehetővé a politikai stabilizálódást, hanem az egész magyar lakosság részesedett ebből, hiszen Magyarország többet fogyasztott, mint amit termelt, és amit értékesíteni tudott volna. Ezt a ’70es évektől kezdve világosan lehetett látni. Ezt a magyar lakosságnak kell sajnos megfizetnie, ezt az örökséget hagyták reánk. Lehet, hogy nem érdem, de talán mégsem mellékes megjegyezni, hogy a nettó adósságállományunk több milliárddal csökkent a kormányzásunk alatt, és az sem, hogy az ország valutatartalékai azóta legalább meghatszorozódtakhétszereződtek. Ha ez nem számít stabilitásnak, akkor nem tudom, miről beszélhet egyáltalán Csurka István. Én változatlanul a stabilitást tekintem kulcskérdésnek, mert még soha nem találkoztam olyan nyugati felelős államférfival, ellenzékben vagy kormányon, aki ne a politikai stabilitást jelölte volna meg akármilyen kölcsön, akármilyen befektetés feltételének. Nem mindegy az országnak, hogy mintegy a fele idejött a térség befektetéseinek, és talán az sem, hogy kormányzásunk időszaka alatt, háromszázezer új munkahely keletkezett, ami elképzelhetetlen stabilitás nélkül.

A stabilitás változatlan kulcsszó, és aki ezt veszélyezteti, az az országot és a nemzetet veszélyezteti belpolitikailag, gazdaságilag, s nyugodtan mondhatom, külpolitikailag, hiszen Magyarország kis ország, körülöttünk háború dúl, és csak egy stabil ország maradhat itt fenn. Aki szereti a történelmi képeket, annak elég, ha Mohácsra utalok. 1526 és 1541 előtt a török sem akarta elhinni, hogy ez az ország már olyan állapotban van, amit könnyű prédává lehet tenni. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt Mátyás országáról. Magunk nem tudtuk stabillá tenni 1526 után az országot, és ezért következett be a másfél évszázados török megszállás. Aki tehát nem látja, hogy mit jelent egy ország stabilitása nemzetközi és belpolitikai szempontból, az legjobb, ha kiszáll a csónakból.

– Pártelnökké iktatásakor 1989 októberében tartott beszédében három veszélytől óvta a magyar politikát: az opportunizmustól, a doktrinerségtől és a kocsmapolitikától. Ma hogyan látja ezt a három veszélyt?

– Mind a hármat látom, és őszintén sajnálom, hogy jó jósnak bizonyultam. Mind a három veszélyt lehet látni akár az országban, akár pedig a saját pártomban vagy más pártokban. Úgy fogalmaztam, hogy a gyávaság az első, amelyik nem tud bátran fellépni akkor, amikor szükséges. És ez a megalkuvás vezethet el az opportunizmushoz. Nem hiszem, hogy egy olyan kormány élén és egy olyan pártban, amelyik elérte a szovjet csapatok kivonulását az akkor még fennálló szovjet fenyegetés ellenére, erről lehetne beszélni.

Elsőnek mutattunk rá a jugoszláviai térség veszélyeire. A legsúlyosabb helyzetben, a szovjet puccs idején tartott magatartásunk tette lehetővé a megkülönböztetett bánásmódot orosz és ukrán részről. Így tudtuk megteremteni azt a külpolitikát, amelyik képes kiegyenlíteni azokat a nacionalista és elfogult politikai törekvéseket, amelyek esetleg egyes szomszédainknál jelentkeznek. Azzal, hogy ezeket kezelhetővé tettük, velünk szemben nem jöhetett létre valamiféle érdekszövetség, és olyan kapcsolatrendszert teremtettünk meg, ami valóban az ország biztonságát szolgálja. Aki ezt végigcsinálta, az aligha vádolható azzal, hogy gyáva lenne.

De nagyon sok olyan megnyilvánulást tapasztalok, amely gyávaságot jelez. A kompromisszum nem gyávaság, mert az a lehetséges és jó célkitűzések közötti ésszerű megállapodást jelenti. Éppen ezért aki sunyi módon, kétszínűen úgy próbálja beállítani, mintha akár egyik vagy másik kompromisszum, akár az 1989. szeptember 18-i megállapodás, ha úgy tetszik, a paktum az állampárttal egy ilyen lépés lett volna, vagy az SZDSZszel kötött megállapodás 1990-ben, óriásit téved.

Az előbbi olyan korrekt megállapodás volt, amely az MSZMP feloszlatását eredményezte. Ha nem így történik, ha nem érjük el, hogy az MSZP új pártként alakuljon meg, a tehetetlenségi nyomaték folytán ma is lenne legalább négyszázezer MSZMPpárttag, hiszen az emberek nem lépkednek könnyen ki egyik pártból a másikba.

Nem véletlen, hogy nem alkalmazott vétót sem az SZDSZ, sem a Fidesz ezzel szemben. Ők is tudták, hogy ez célszerű, és hogy ezt valakinek végre kell hajtani.

Az SZDSZszel kötött megállapodást gúnyolják a másik paktumnak, amiről egyébként értesítettük mind a koalíciós partnereinket, mind az ellenzéket, akkor, még az éjszaka folyamán, és amelyiket az MDF elnöksége, választmánya, képviselőfrakciója jóváhagyott, és úgy került sor ennek a törvényhozásban való érvényesítésére a parlament összeülésekor. Ez egy olyan fontos politikai megállapodás volt, amit ma azok támadnak, akik akkor megszavazták.

Ez tette ugyanis lehetővé a kormányzást. Tessék megnézni, hogy a kétharmados törvények hogyan mennek át ma a parlamentben! És tessék elgondolni, hogy mi volna, ha kétharmados lenne a költségvetéstől kezdve minden alapvető döntés.

Íme, ismét a sokat emlegetett stabilitás, mert ezt és a kormányzóképességet fenyegette veszély, ha nem tudtunk volna megállapodni ebben a kétharmados törvényben.

Világos volt, hogy az MSZP és a Fidesz nem hajlott rá akkor, mert mindkettő egyaránt úgy képzelte, hogy ha az SZDSZszel nem tudunk megállapodni legalább az alapokat illetően, akkor ők, mint két kis párt, adják a kétharmados többséghez azt a szükséges esetenkénti támogatást, ami azt idézte volna elő, hogy a farok csóválta volna a kutyát, és nem fordítva. Ők ezért ellenezték.

Természetes belpolitikai törekvése volt a Fidesznek, hogy belehajtson bennünket egy nagykoalícióba az SZDSZszel, hiszen akkor az SZDSZ is megkopik a kormányzásban, s nekik lett volna idejük a felnövésre. Tehát ez is egy lehetséges megfontolás volt. Míg az SZDSZ szívesen vette volna, ha a Fidesz jön be a kormányba, és ő kompromittálódik.

Ezek azonban olyan elképzelések voltak, amik nem váltak valósággá, mert következetesen vallottam 1989 nyarától, hogy létre kell hozni azt a nemzeti centrumot, azt a középpárti összefogást, amely végül a koalícióban megnyilvánult.

Itt e pontnál hadd szóljak még egyszer a gyávaság és opportunizmus, a paktum és egyebek kérdéséről, mert újabban ez is felmerül Csurka István frazeológiájában éppúgy, mint másokéban. Természetesen minden kompromisszumnak ára van. Az 1867-es kiegyezés is egy elkerülhetetlen kompromisszum volt az én történészi megítélésem szerint. Azon persze szabad vitatkozni, hogy a kompromisszumból lehetett volnae később többet kihozni. Tisza Kálmán korszakának kellett bekövetkeznie, vagy lett volnae egy más út? Ez egy történeti vitakérdés. De az aligha lehet vita tárgya, hogy ’67-ben volte más utunk, mint a kiegyezés. A kiegyezés történelmi szükségszerűség.

Ha a Magyar Demokrata Fórumnak a jelen választójogi törvény alapján nem sikerült abszolút többséget szerezni, csak koalíciós partnereivel együtt, akkor ennek megvannak a korlátai.

Ne állítsa be senki most úgy, mintha kompromisszumok nélkül lehetett volna stabil kormányzást teremteni. Kijelenthetem, hogy soha, semmiféle olyan megállapodást nem kötöttünk – mondja ezt a saját pártunkon vagy koalíción belüli bármilyen ellenséges vagy gyanúsítgató hang –, ami nincsen leírva és amit nem tettünk közzé. Senki nem hivatkozhat arra, hogy itt valami rejtett megállapodás történt volna. Akár kommunista hatalomátmentésről, akár valamiféle intézkedések elmaradásáról esik szó.

Tölgyessy Péter jelentette ki elsőnek még az önkormányzati választások előtt, hogy mindaz, ami kimaradt az alkotmányból és a törvényes rendezésből, arról nincs mit beszélni. Én is egyetértek vele. Ugyanígy áll ez a másik oldallal kötött 1989. szeptember 18-i megállapodásra is: ami nincs benne, s ami nem volt benne, vagy ami nem öltött törvényes formát, az nem létezik. Arról kár beszélni, rejtett szellemek talán az afrikai őserdők egyes fáiban vannak, de nem a modern parlamenti pártokban.

– Mi a helyzet a modern doktrinerséggel?

– A doktrinerség a politikának egy olyan rákfenéje, ami sajnos nagyon gyakran értékes politikusokra, elsősorban írókra, vezető értelmiségiekre szokott jellemző lenni, akiknek bizonyos eszmei elkötelezettségük olyan méretű, hogy elszakadnak a valóságos politikától. Ez jellegzetesen értelmiségi magatartásforma. Általában kevés a kövér doktriner, inkább soványak szoktak lenni. Isten mentse meg a világot az olyan típusú emberektől, akik csak merev doktrínákban látják a politikát.

A jó értelemben vett doktrinereknél is előfordul, hogy jó gondolataikat nem akkor mondják el, amikor azt éppen el kell mondani, és nem olyan formában, ahogyan azt kéne. Akkor követelnek olyan dolgokat, amikor azt éppen nem lehet keresztülvinni, de nem jut eszükbe akkor, amikor az elérhető lenne. Ez a fajta doktrinerség felismerhető a magyar politikában. Sajnos a közelmúlt vitáiban is megnyilvánult nemegyszer a doktrinerség.

– Mennyire veszélyes ma a kocsmapolitika?

– Ennek a handabandázó politikai betegségnek van egy érdekes sajátossága, amikor alig várja az illető, aki javában handbandázik, hogy valaki végre lefogja, mert attól fél, hogy ha nem fogják le, akkor mégiscsak bele kell neki keveredni a verekedésbe, ami persze kockázatos.

Van ennek egy ártatlan változata is, hiszen különféle okokból sok ember tölt el időt a kocsmákban a szó valódi értelmében, ahol jó tér nyílik a kocsmapolitikára. Ám aki kocsmapolitikát folytat a nagypolitikában, és ezt az írástudók felelőssége ellen vétve teszi, az elköveti azt, ami Julien Benda az írástudók árulásának nevez. A kocsmapolitikát írástudónak megbocsátani nem lehet, én ezt egyenesen az értelmiségi lét és az értelmiségi etika alapvető elárulásának tekintem.

Ehhez szeretném azt is hozzáfűzni, hogy a politika veszélyei között legalább ilyen erős az az öncélú karrierizmus, amire nagyon kell ügyelnünk, mert ez a korrupcióhoz vezet. Egy átalakuló országban a korrupció veszélye igen nagy. Emberek hirtelen nagyon sok pénz közelébe kerülnek. Nagy erkölcsi ostorozók – régiek és újak – könnyen képesek megváltoztatni erről alkotott véleményüket, amikor saját magukról van szó, és könnyen találnak utakat ahhoz, hogy illetéktelen pénzügyi manőverekkel tudjanak előtérbe kerülni. Úgy hiszem, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, amit a magyar politika fő veszélye közé kell sorolni, ha teljesebb leltárt kívánunk készíteni.

– Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami, azt hiszem, hogy a legkényesebb és a legfájdalmasabb. Ahhoz a belső válsághoz, amelyet a Magyar Fórum vezércikke meglehetős szókimondással napvilágra hozott. Ha ironizálni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy az ön centrumpolitikájának nincs ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy míg az ellenzék azzal vádolja a kormányt, hogy agresszív módon hatalomra tör, az MDF radikálisai erőtlenséggel, sikertelenséggel, sőt szálláscsinálással vádolják. Ön szerint milyen okok eredményezték ezt a válságot?

– Egy német politikus mondta a múlt században: mindig megijedek, ha ellenségeim dicsérnek, hogy valami hülyeséget csináltam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy aránylag kevés dicséretet kaptam, így nem kell különösebben aggódnom magam miatt. Mind az ellenzék, sőt az ellenfél oldaláról, mind pedig a Magyar Demokrata Fórum egy része felől, mind elég hosszú ideje a koalíción belülről is érkeznek olyan hangok, amelyek élesen támadnak. Ebből valóban arra gondolok, hogy nem helytelen az az út, amin járunk. Persze azért még nem folytatunk kádári „kétfrontos harcot”, mint ahogy a koptató szándékú politikai sajtó megjegyzéseiben egyszerre élvezhetem a történelmi hasonlatokból a válogatott képtelenségeket: Károlyi Mihálytól Bethlen Istvánig, horthystától a legkülönbözőbb irányzatok megelevenítésével tiszteltek meg. Még Kun Béla és Szálasi nem voltam, csak névtelen levelekben.

Egy francia politikus mondotta, a politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent: eltér a véleményünk. Ezért az útszéli hangokat és a hasonló politikai megnyilvánulásokat nem tartanám tragikusnak akkor, ha a magyar közvélemény hozzá lenne ehhez szokva.

Egy meggyötört ország több évtizedes diktatúra után, az átalakulás súlyos anyagi és szociális gondjaival nem élvezi azokat a politikai kakasviadalokat, amit az angol tévénézők például szívesen néznek az alsóházban. Ez a nép gondterhelt, mélyen gondolkodó; tragikus élményeken ment keresztül. E népnek a Himnuszától a Szózatáig átível valami mély pesszimizmus és erkölcsiség. Ez ma különösen aktuális, hiszen ma van a Himnusz születésnapja. „Megbűnhődte már a nép a múltat…”

Nekünk a pesszimizmus mindenkor egyik jellemzőnk volt. Ez tragikus módon még a legvirágzóbb korszakainkat – a magyar reformkort vagy Ady Endre költészetét – is jellemzi, hogy a mély magyar pesszimizmusból emelkedtek ki még az alkotó korszakok is.

Ez a nép nincs lelkileg berendezkedve arra, hogy paprikajancsi politikusok, vagy pedig demagógok és sarlatánok egymás fejéhez vágjanak különben értéktelen politikai megállapításokat, és azokon egyszerűen túlmenjenek. Ennek egyik következménye aztán vagy az, hogy lebecsülik utóbb a politikusokat, vagy ami sokkal veszélyesebb: az egész alkotmányos rendet, a jogállamiságot, a demokráciát kérdőjelezi meg a nép a bohócpolitikusok magatartása után.

Mi ebbe nem törődhetünk bele.

– Mennyire felelős ebben a politikai ellenzék és az ellenzéki sajtó?

– Nem azt kifogásolom, hogy bennünket kritizálnak, bírálnak vagy támadnak. Azt kifogásolom, hogy olyan légkört teremtettek már a választások és utána a kormány beiktatásának időszakában, azok közvetítésében, ami rombolta a nemzettudatot. Figyelmébe ajánlom bárkinek az akkori közvetítéseket televízióból, rádióból, vagy ellenpéldaként Bill Clinton beiktatását. Nem kívánom hozzá hasonlítani magamat, de a világon még nem fordulhatott elő, amit itt akkor véghezvitt a televízió. Mi száz nap türelmi időt kértünk, mint minden alkotmányos országban, hogy a kormány felálljon, másutt száz napig nem szokás őt támadni. Ezt úgy állították be, mintha száz nap alatt meg akarnánk váltani az országot. Egy sorozatos támadó magatartást lehetett tapasztalni az ellenzék egy részétől, a sajtótól, és valamilyen megveszekedett gyűlöletet és magatartást az új kormányzattal és az átalakulással szemben.

Ehhez csatlakozott egy militáns kör – az ellenzékben részben adva volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, mint az átalakulás egyik előkészítője, hogy kevesebbet kapott, mint amit erkölcsileg és politikailag megérdemelt volna, hiszen részesei voltak az átalakulásnak. Nehezen vették tudomásul, hogy egy többpárti parlamentáris rendszerben, ha valaki megbukik a választásokon, akkor nincsenek bérelt helyek.

Azóta számos megnyilvánulásból következtethető, hogy egyes volt reformkommunista politikusok azt hitték, hogy szakértőként – innen van a szakértő mítosz – helyet kaphatnak a kormányban még az átalakulás időszaka után is. Ennek nemzetközi alapot is akartak adni, külső támogatásokat akartak szerezni, hogy a kormányban maradhassanak, amire nyilvánvaló precedensek voltak, a lengyel, a csehszlovák és egyéb kormányokban. Volt kommunista politikusok ezért fogadták olyan megdöbbenéssel, amikor én elvi politikát csináltam abból, hogy ne lehessen olyan tagja a kormánynak, aki korábban az MSZMP-nek a tagja volt; éppen azért, hogy az átalakulásnál ez a vád soha ne érhessen bennünket, és hogy tiszta lappal lehessen kezdeni. Egy olyan kormánnyal, amelyiknek még egyetlen tagja sem volt tagja az előző parlamentnek.

Éppen a Csurka Istvánféle augusztus 20i cikk után nyilatkoztam a parlamentben, és felvetettem mind a köztársasági elnök úr, mind pedig az ellenzék felelősségét azért, hogy ide jutottunk. A weimarosodási folyamatot azért mondtam ki, mert amikor az alkotmányos jogrend sérelmet szenved, akkor a demokrácia szenved sérelmet. Akármilyen jogi kibúvókkal, akármilyen politikai eszközökkel próbálják meg ennek az érvényesítését megakadályozni, akkor igenis a szélsőségeket erősítik. Ennek a weimarosodási folyamatnak lett a következménye, hogy az alkotmányjogi értelemben aláírandó médiaelnökleváltásokat nem engedték a köztársasági elnöknek aláírni, s azóta is olyan nyomás alatt tartják, ami ezt megakadályozza. Az a politika, hogy egyes ellenzéki politikusok a kormányzatot következetesen igyekeztek külföldön és belföldön lejáratni, beleértve a nemzetközi pénzintézeteket is, Magyarország nemzetközi hitelét igyekezett csorbítani ebben a két és fél évben.

Ha ilyen politikusok vannak, és ilyen a sajtóvisszhang, akkor ez nem tekinthető normális magatartásnak egy kormányzattal szemben.

Ki mást erősít ez, mint a szélsőségeket? Azt kell mondjam, ahhoz, hogy a kormánykoalíción és az ország egészséges kormányzati erején belül ilyen kritikus, bénító helyzet állt elő, ezért igenis felelősek mindazok, akik a magyar köztársaság elnökét a kormányzattal szemben ilyen politikára késztették, ilyen irányban terrorizálták.

Mindez távolról sem jelenti azt, mintha a sajtószabadságnak vagy a szólásszabadságnak valamiféle hímnemű politikai Vestaszüzeként vele kellene őriztetni velünk szemben az alkotmányosság lángját. Amíg én a helyemen vagyok, addig Magyarországon jogállamiság és alkotmányosság lesz, s ezt megvédem akárkivel és akármilyen politikai erővel szemben, jöjjön az jobbról vagy balról. Jöjjön a másik oldalról vagy a saját pártomból. Én erre esküt tettem, és ezért az életemet adom.

– Miniszterelnök úr, mivel magyarázza azt a folyamatot, amely végül ön és Csurka István valamint követői közötti válsághoz vezetett? Nem lehetett volna ezt a folyamatot megakadályozni?

– Csurka István sajátos jelenség a Magyar Demokrata Fórumban, akihez számosan csatlakoztak különböző meggondolásokból. Különböző színvonalú emberek. Ahogy ő találóan megjegyezte egyszer, mint a kosz, ragadnak rá különböző emberek. Hogy a rárakódott kosszal az ember mit csinál, azt mindenkinek saját magának kell eldönteni, s azt is, hogyha kosznak tart valakit, elfogadjae hívének, és utólag minősítie.

Én ezt a fajta politizálást nem tudom elfogadni. A Magyar Demokrata Fórum centrumpárt, tehát csak a centrumban és jobbközépen helyezkedhet el. Pontosan megvannak a nemzetközi megfelelői. Nem véletlen, hogy az Európai Demokrata Unióba és a Nemzetközi Demokrata Unióba léptünk be már 1989-ben, s talán szerénytelenül mondhatom, hogy én voltam az, aki ide bevitte a pártot, sőt beajánlottam a másik két koalíciós partnert is az európai kereszténydemokrata szervezetekbe, hiszen emlékezetes, hogy a Kereszténydemokrata Internacionálé kormányra kerülésünk után itt tartotta ülését – gesztusként irántunk –, ahol Kohl kancellártól kezdve kormányfők sora jelent meg. És ezzel meghatároztuk a helyünket.

Amikor felvetődik Torgyán József kisgazdapártjának sorsa, helyzete, vagy felmerül a Csurka István nevével fémjelzett politikai nézetrendszer, akkor sohasem a szociáldemokraták, még kevésbé a nyugati kommunista pártmaradványok, sem a szélsőjobboldali politikai erők szoktak aggodalommal idenézni, hanem pontosan a Kereszténydemokrata Párt Németországból, vagy az ICU tagjai keresnek engem föl. Vagy az osztrák néppártot, vagy az olasz kereszténydemokrata pártot, vagy a brit konzervatív pártot érdekli, mi történik nálunk. Azokat a politikai erőket tehát, amelyek szemben állnak a politikai értelemben vett balközéppel és baloldallal, és pontosan ügyelnek arra, hogy semmiféle egyéb politikai erővel ne lehessenek még frazeológiában sem összhangba hozhatók.

Parlamentáris demokráciák politikai sakkjátszmáiban előfordul, hogy a baloldali politikai erők hallgatólagosan támogatják a jobboldali frazeológiával jelentkező pártokat, mivel egy centrum és egy jobbközép pártnak vagy pártszövetségnek a hatalomra kerülését legjobban úgy lehet megakadályozni, ha kiemeljük, és igyekszünk tőlük jobbra politikai pártot teremteni. Ekkor kormányzóképtelenné válhat a jobbközép, és ezáltal megerősödik a balközép és a szélsőbal.

Ezt a játékot Nyugat-Európában számosan megcsinálták parlamentáris értelemben, s például ez akadályozta meg Franciaországban Jacques Chirac és Valéry Giscard d’Estaing kormányra kerülését az elmúlt időszakban, hiszen a szélsőjobboldali Le Pen elvont bizonyos politikai erőket. A francia politikai baloldal tehát megengedhette magának ezt a játékot, mert ott senki nem beszél fasizmusról, még akkor sem, ha félhülyére verik az embereket az utcán, és betörik a kisebbségek kirakatait. De már ezt nem engedhette meg magának Németországban sem Adenauer, sem Strauss, és ezért nyilvánvaló, hogy arra törekedtek, hogy a szélsőjobbtól való elhatárolódás mellett a jobbközepet és a centrumot úgy kell szervezni, hogy akit lehet, a potenciális szélsőjobboldalhoz is sodorható szavazókból megmentse.

Mindenütt lehet jobboldal (szélsőjobboldalt is értek alatta), de hogy valójában kinek az érdeke a szélsőjobboldal létrejötte, azt ezek után könnyű megfogalmazni: általában a baloldalnak. Ha most megvizsgáljuk a jelenlegi magyarországi politikai helyzetet, akár bel, akár külpolitikailag, ma egy jobboldali, szélsőjobboldali hatalomátvétel mögött nincsenek akkora erők, mint egy fél évszázad alatt kialakult baloldal mögött, amelyik még bomlásában is nagyobb anyagi eszközökkel és infrastrukturális háttérrel rendelkezik, mint a jobboldal.

Ahhoz tehát, hogy itt egy szélsőjobboldali veszély legyen a jobboldal önös érdekéből, olyan hatalmi eszközök kellenének, amelyek nem léteznek. Nyilvánvalóan vannak szélsőjobboldali csoportok itt is, külföldön is. Ám, hogy gombnyomásra Los Angelestől Rostockig és Rómáig sikerült hirtelen olyan mozgalmakat feléleszteni ott, ahol ennek a hagyományai sem voltak meg, ez abból a szempontból érdekes igazán, hogy kinek állt érdekében. Hogy kinek az érdeke Európát és még inkább KözépKeletEurópát destabilizálni.

Egy olyan középpártot, mint a Magyar Demokrata Fórum, amelyik középjobbközép elhelyezkedésű párt, nyilvánvalóan nem lehet balra húzni, tehát nem érdemes baloldalról támadni, amennyiben ezt a centrumerőt akarjuk szétverni. Csak a jobboldal felé lehet. A legrégibb kommunista taktika, hogy jobbra kell tolni a középpártokat, és a jobboldal felé folytatni a szalámipolitikát, nem pedig balra.

Baloldalon talán lehet megvásárolni politikai erőket, de egy komoly pártot mindig csak jobb felé lehet szétszedni. Erre irányuló törekvéseket világosan föl lehet ismerni, más országokban is. Nálunk is.

Ha úgy teszem föl a kérdést, kinek az érdeke ma, hogy a Magyar Demokrata Fórumot és általában a középpártokat szétszedjék, meggyengítsék és jobb felé kényszerítve jobboldali frazeológiával próbálják tönkretenni, akkor a válasz az, hogy ez igenis a baloldal érdeke.

Hogy hány embert zsarolnak meg ennek érdekében esetleges korábbi tevékenysége következtében, ami által balról kezelhetővé teszik, s hogy kik vannak ebbe beavatva ezen célok érdekében, s kik azok, akiket hagynak szélsőségesen jobboldali demagógiát folytatni, s végül kik azok, akik kisebb csoportokban őszintén vallanak extrém jobboldali nézeteket, miáltal ezt a fajta politikát szolgálják, az részletkérdés. Jól láttuk az elmúlt három évben is, hogy ez a politikai tendencia zsarolással és korrumpálással hogyan érvényesült.

Érdemes persze az egész antibolsevizmus kérdését is áttekinteni. Kik voltak nálunk a leghangosabb antibolsevisták? Először az SZDSZ folytatott antibolsevista politikát. A kérlelhetetlen jelzőt használta Kis János a választások előtti legutolsó televíziós adásukban. Nagyon jól megtervezett politika volt ez az antibolsevizmus akkor. Azt a célt szolgálta, hogy lehetőleg a kommunistaellenes érzelműeket becsatornázzák a Szabad Demokraták Szövetségébe. Ez azonban idővel olyan feszültséget teremtett a szabad demokratáknál, hogy az eredeti kemény mag, amelyikben nagyon sok volt a korábbi revizionista, marxista, maoista, posztmarxista (ahogy tetszik), más, őszintén liberális vagy demokratikus erőkkel olyan politikai képletet hozott létre, amelyben nagy feszültségek támadtak.

Ha Csurka István nem írja meg remekművét 1992. augusztus 20-án, akkor nem sikerül neki az SZDSZ-t oly mértékben talpra állítani és összerázni, mint ahogy sikerült. Persze ez a nagy antikommunizmus a választások után ezekben a pártokban háttérbe szorult. Amikor én először azokat a kijelentéseket tettem ’89–90 fordulóján, hogy ezek baloldali pártok, jó esetben baloldali értékekkel, akkor fel voltak hördülve. Ugyanakkor bennünket pedig, ha éppen szükséges volt, az előző rendszerrel kollaboráló pártokként mutattak be külföldön. Kommunistákkal kollaboráló pártoknak persze, s ahol úgy kellett, ott antiszemita pártoknak.

A hatalommegosztás és a kormányzat megosztása nagyon szépen alakult. Aczél Györgytől kezdve végig tudom vezetni azt a vonalvezetést, akár az Új Márciusi Fronton keresztül egészen az SZDSZig, hogy hogyan épült fel ennek a látszólagos antikommunista propagandának a becsatornázása egy olyan pártba, amelyik végső céljait tekintve egyáltalán nem antikommunista.

Amikor a választások megtörténtek és megalakult a kormány, a kormánykoalíciót, a centrumot már nem lehetett ezzel a váddal szétszedni, s már nem volt politikai értelme az antikommunista propaganda folytatásának, tehát úgynevezett mérsékelt politika folytatásába kezdtek. Innentől fogva bennünket már csak úgy lehetett politikailag erodálni, ha nem baloldalisággal vádol bennünket az ellenzék, hiszen az egyszer már nem vált be, hanem éppen jobboldali vádakkal.

Erre először a kisgazdapárt bizonyult új terepnek. Úgy ítélték meg, hogy befuthatnak a legszélsőségesebb jobboldali propagandával, az indulatok felgerjesztésével. Érdemes megnézni, hogy a kisgazdapárti hatalomátvételi kísérletek és a folyamatos felszeletelés után milyen szinten akarták átvenni az olyan politikai erők, amelyek kifejezetten kötődnek az előző garnitúrához, és kiket akartak akár szakértőként, akár politikusként bevetni, amikor Torgyán József előtérbe került.

Amikor ez a politika a látható kudarcok miatt veszített az erejéből, nem maradt más lehetőség, mint a koalíció főerejében, az MDF-ben kelteni föl jobboldali frazeológiával és bizonyos radikális nézetekkel azt a politikát, ami most a Magyar Demokrata Fórumban megfogalmazódik, részben Csurka István nevéhez kötve. Radikális fordulatot követelő nagy antikommunista tisztogatási és egyéb politikai célkitűzésekkel. Egy politikai pártban két és fél évnyi kormányzás után sokan elégedetlenek, mert nem úgy sikerült, ahogy elképzelték, s azért is elégedetlenek, mert őbelőlük nem az lett, amire vágytak, nem csináltak karriert, és mivel a kormányzás időszakában két választás között mindig van egy időszak, amikor mélypontra kerülnek a politikai pártok, megindult a harc a hatalomért. A nyílt, agreszszív, frontális támadást a demokrácia ellen, hosszas orvlövészelőkészítés után nem a centrum és a kormány erői kezdték el, hanem azok a politikai erők, amelyek Csurka István körül gyülekeztek.

A jobboldaliságról és baloldaliságról érdemes még annyit is elmondani, hogy önmagában ezek a szavak a parlamenten kívül nem sokat jelentenek. Kossuth Lajos mondta, hogy jobboldali vagy baloldali a kormány padsorain kívül nem sokat jelent. Ez így van, de az elmúlt másfél száz évben az európai politikában bizonyos hagyományok, bizonyos értékek alapján mindenki körülbelül tudja mégis, mit ért politikailag balközép vagy jobbközép, mit ért szélsőbal vagy szélsőjobb alatt.

Egyre megtanított bennünket a történelem: arra, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal között sokkal több a rokonság, mint gondolnánk. Módszerük azonos, legfeljebb arról van szó, hogy a legfejlettebb ipari termékeket igénybe véve elgázosítással vagy „természetes” körülmények között, a tundrákon kívánják elpusztítani az embereket. A módszereket tekintve nincs különbség a szélsőségek között. A nézetekben és a demagógiákban ugyancsak kevés a különbség. Ha valaki elővesz egy Szálasiszöveget, és elővesz egy Rákosi Mátyásszöveget, körülbelül két szót kell letakarni, és nem tudja, hogy kitől ered a kézirat.

Ha tehát valaki megnézi azokat az elemzéseket és nagyszerű írásműveket, amiket kifogásolnak a gazdálkodással, a tulajdonrendszerrel kapcsolatban bizonyos értékek megfogalmazásakor, akkor ezekre az írásokra legalább annyira rá lehet mondani – beleértve Csurka István írásait is –, hogy ezek nem egyértelműen szélsőjobboldali írások. Legalább annyira érződnek rajtuk a kommunista reflexek is. Szocialisztikus, kommunisztikus mítoszok kísértenek ezekben a szövegekben.

Számos külföldi utamon mutattam rá még a kormányra kerülésünk előtt, elmondva nyugati vezető politikusoknak is, hogy itt, a kelet-európai térségben a gazdasági élet bajai, az etnikai problémák, szóval mind a nagy sarkalatos kérdések valahogy megoldódnak. A legnagyobb probléma az emberi mentalitásnak a megváltoztatása lesz, mert sokkal nagyobb a kommunizmusnak az eszmei, pszichikai hatása az emberekre értékrendekben, morális kérdésekben, mint ahogy ők hiszik. Az emberek jelentékeny része, még a leginkább kommunistaellenes ember is hajlamos kommunista normák szerint reagálni. Akár tulajdoni kérdésekről, akár igazságérzetbeli kérdésekről vagy szociális kérdésekről van szó. Arról nem szólva, hogy amikor saját magáról beszél valaki, akkor szívesen elfogadja a diktatúrát másokkal szemben, de önmagának maximális szabadságot követel. Ez a jelenség bizony fölismerhető akár saját pártomban s a magyar politikai élet más megnyilvánulásiban is.

– Ön a népi-nemzeti kör országos gyűlésén világosan kifejtette, hogy még egy ciklusra szükség van ahhoz, hogy a politikai váltógazdálkodás feltételei kialakuljanak. Ezt én megértem. Ehhez azonban önnek most vennie kell egy akadályt. Valamilyen politikai eszközzel le kell vezényelnie azt a válságot, ami az MDFen belül kirobbant. Milyen elképzelésekkel áll a társai, a küldöttek elé?

– Szeretném leszögezni, hogy nem a népi-nemzeti áramlat, a nemzeti liberális áramlat és a kereszténydemokrata áramlat között van konfliktus. Mindhárom egyébként alapszabályba foglalt irányzatunk, és lényegében a lakitelki alapítólevél pártörökségén keresztül is megnyilvánul. Nem ez az ellentét a Magyar Demokrata Fórumban. A Magyar Demokrata Fórum tagságának és vezetőinek egy része ezt a három értéket egyformán a magáénak tartja. Én például szétválaszthatatlannak tekintem egyenlő súlyban ezt a nemzeti örökséget. Persze különbség van népnemzeti örökségen belül is, hogy ki vállalja ebből Bibó Istvánt, Németh Lászlót, Illyés Gyulát. Alig hiszem, hogy ezek kevésbé európaiak, mint bárki más. A hármas örökség nem választható el. Nagyon pontosan öröklődik, mint ahogy a német kereszténydemokrata pártnak is a kereszténydemokrácia, a liberális elem és a szociális elem egyaránt része.

Tehát nem ez a kérdés. Itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy egyik oldalon áll a jogállamiság a parlamentáris demokráciával és a szociális piacgazdasággal. Aki ezt vallja, és nem tudja elképzelni a nemzeti értékek védelmét ezek nélkül, az demokrata. Aki mindezeket az értékeket ugyan vallja, de nem vallja a nemzeti elkötelezettséget és az európai elkötelezettséget, az viszont nem a magyar politika részét alkotja. Én ezt a kérdést csak így, egységben tudom elfogadni.

Most valóban válságos helyzetben vagyunk. A végsőkig mentünk el a tekintetben, hogy a Magyar Demokrata Fórumon belül az egység fenntartása és az ország kormányozhatása érdekében, bízva abban, hogy az emberek józanul ítélik meg ezeket a kérdéseket, mindent elkövessünk azért, hogy ezeket az ellentéteket egy párt természetes nézetrendszerén belül tudjuk tartani.

A Magyar Demokrata Fórumban, amelyik az első nagy gyűjtőpártként alakult meg ’87–88-ban, nagyon sokféle nézetű ember jött össze, akik valamilyen módon szemben álltak az előző rendszerrel, és megújhodást kívántak. A reformkommunistáktól kezdve egészen a különféle nemzeti liberális és kereszténydemokrata körökig. Elsőként a reformkommunisták távoztak, akik nem tudták elfogadni azt, hogy mi a szocializmust mint eszmerendszert nem vállaltuk. Utána további öntisztulás következett, és a más pártok megalakulásával egy új politikai helyzet állt elő, amit én csak politikai kérdésként tudok kezelni.

Innentől kezdve az MDF olyan párt kell, hogy legyen, amely a maga sajátosan magyar vonásaival képes elhelyezkedni az európai palettán. Olyan új emberekkel gazdagodva, akik igazodni képesek az új törekvésekhez. Nem a lakitelki alapító atyák szentté avatása a cél, hogy az újak úgy kövessék őket, mint Mózest a hívei, hanem a korszerű pártban való gondolkodás. Sokan elmentek az alapítók közül, másokat kivetett magából a párt. Jogi értelemben magam is alapítónak számítok, s ezért mondhatom, hogy ezt a mai Magyar Demokrata Fórumot senki sem sajátíthatja ki önmaga legendáját kergetve, mint ahogy elutasítom a reformkommunisták önigazoló mítoszait is, amelyeket utólag terjesztenek akkori magánköri hősiességükről. Csurka István egyike az MDF alapítóinak, szervezőinek, ezt tiszteletben kell tartanunk. De tudnunk kell azt is, hogy Magyarországon – sajátos történelmi helyzetünkből fakadóan – alapvetően értelmiségi bázison alakultak ki a modern pártok. Az egyik helyen írók, költők, történészek alkották azt a magot, amelyből a pártcsíra kikelt, a másikon inkább filozófusok, közgazdászok, politológusok. Azt is mondhatnám erre, azért, mert a magyar társadalom éppen úgy nem volt fölkészülve a kommunizmus összeomlására, mint a nyugati világ. Ez az ő bűnös mulasztásuk, mert a magyar társadalom nem tehetett arról, hogy elringatta éber figyelmét a kádárizmus langyos bölcsője. Még az MSZMP vezetői sem hittek rendszerük bukásában. 1989-ben komoly emberek kérdezték tőlem, igazán azt hisszük, hogy a kommunisták átadják nekünk a helyüket? Azt hiszem, maga a társadalom sem hitte például, hogy ilyen hamar és visszavonhatatlanul eltávoznak tőlünk a megszálló szovjet csapatok.

A társadalom tehát nem hitt a változásban, s ez igen nehéz helyzetet teremtett, mert sokan maradtak távol az első választásoktól. S ezért kisebb ma is a centrumpolitika nyílt támogatása. Ma az egész világban jól érzékelhető gazdasági recesszió van. Ebben az állapotban bomlott szét a kommunista tömb, így csodákban aligha lehetett reménykedni. Úgy gondolom azonban, a Magyar Demokrata Fórumban – helyzetünket megértve és fölismerve – úrrá lesznek a józan erők, mi több, az ellenzék és a sajtó ma még ellenségesen viselkedő része is megérti, hogy vannak a demokráciának határai, amelyeket nem szabad engedni, hogy bárki áthágjon. De nem akkor kell szirénhangon fuvolázva engem bátorítani, ha baj van, hanem akkor kell igazán a tisztességes szándékú politizálása, amikor normálisan mennek a dolgok.

Jó lenne tehát, ha nemcsak mi végeznénk el ezt a keserű számvetést, hanem azok az indulatos, megveszekedett emberek is, akik eddig mindent megtettek, hogy aláássák a demokratikus rendet és a jogállamiságot. Ha a velünk szemben álló oldal nem folytatja a politikai gyalázkodást, a centrum megerősödik és a társadalom végre valóban stabillá válik. A stabilitás pedig az egész nemzet érdeke, míg a Magyar Demokrata Fórumon belül lévő extrém erők is csak zavaros, a társadalomra veszedelmes helyzetben tudnak hatalomra jutni. Itt és most nem eszmékért folyik a harc, hanem valóságos hatalmi és pénzügyi célokért, ennek útját kell állni. Ezt a számvetést ma minden politikai erőnek meg kell tennie ahhoz, hogy a demokrácia mai képviselői ne egy majdani börtönben vitatkozzanak arról, hogy kinek volt igaza.

A Magyar Demokrata Fórum VI. Országos Gyűlését illetően optimista vagyok, mert ez a nép józan és higgadt természetű. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy nehéz országos gyűlésünk lesz, mert olyan politikai erőkkel kell szembeszállni itt, s ha kell, a végsőkig elmenni, amelyek egészen más politikai és erkölcsi normák szerint nézik a világot.

Minden személyeskedés nélkül mondom, hogy 1992. augusztus 20-án a kormány, az MDF és a magyar nemzet sorsának emelkedő szakaszában volt, s mindennek ártott egyszerre Csurka István ismert cikke, meg a későbbiek. Éppen úgy, mint az ellenzék és a sajtó egy része a rágalmazások sorozataival. Ezért a kompromisszum nem feltétlenül könnyebb – mint Csurka István képzeli – az MDFen belül, mint más pártok és politikai erők képviselőivel. Mindig tudtam ugyanis, a másik oldalon kikkel állok szemben. Saját körön belül ennek megismerése nehezebb. Könnyebb azokkal egyezségre jutni, akiknek ismerjük szándékait, tisztességük határait, mint azokkal, akik látszatra velünk tartanak, hozzánk hasonló köntöst viselnek, de kétszínűen támadják sorozatos politikánkat a maguk jól megfontolt tervei alapján, egyre élesedő hangnemben. Erre jó példa az MDFtől már régen különvált Magyar Fórum hetilap. Lassan a legellenségesebb sajtótermékek egyikévé vált a kormány centrumpolitikájával szembehelyezkedve, belülről próbálva elvégezni azt a küldetést, ami a legradikálisabb ellenzéki lapoknak és társaiknak eddig nem sikerült.

A lap vezércikkéről szólva azt mondhatom, csónakok mehetnek egymás mellett egy csapatban a vízen, ez politikai és emberi döntések kérdése. De hogy piszkos, lyukas lavórban senkivel nem fogok együtt ülni, az biztos. Egy becsületes, tisztességes egyezség mindig elképzelhető egy politikai pártban, de ennek megvannak a világos elvi és gyakorlati feltételei.

Csurka István egyszer azt mondta az elmúlt viták során, hogy az ajtót ő nyitotta ki Lakitelken, és nem ő jött be a rossz ajtón, amikor a jogállam és a demokrácia elveit hangoztatva jelentettem ki, hogy aki nem ezen elvek alapján lépett az MDF-be, az rossz ajtón jött. Most csak annyit mondhatok erre, engem az MDF iránti rokonszenv és az MDF legkiválóbb szellemi vezetői hívtak. Jó ajtón léptem hát be, szépen felhajtott sátorlap alatt, ezért hát nem vagyok hajlandó olyan magatartásra, hogy végül egy disznóól ajtaján kelljen távoznom. Ehhez azt hiszem, megvannak az erkölcsi alapjaim, miután az egész világon az Élyséepalotától a Buchinghampalotáig, a Fehér Háztól a Kremlig sikerült feltárni sok fényes ajtót a magyar nemzet előtt. E fényes ajtók azonban soha nem feledtetik el a kicsi magyar parasztházak, egyszerű otthonok vagy akár csak kunyhók belső világát, s elkötelezettségünket, hogy Tiborc panaszát, szóljon bármilyen halkan, meghalljuk.

Isten óvja Magyarországot a felelőtlen demagógiától, a sarlatánoktól, akik valóban szálláscsinálói lehetnek az anarchiának, a diktatúrának és az előző rendszer legrosszabb képviselőinek!

Ma is ahhoz a politikához tartom magamat, amit 1989 októberében fogalmaztam meg, s aminek alapeszméitől és programjától sohasem kellett eltérnem, csak a változó körülményekhez igazodnom térben és időben.