Gazdaságpolitika

Gazdaságpolitika

Időszerű-e egy korábbi társadalmi-gazdasági irányzat?1

A politikai rendszerváltozás kezdetén elfogadott magyar Alkotmány (az 1989. évi XXXI. törvény) preambuluma így szól: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg.” Az Alkotmány tehát célként jelölte meg az átmenetet az olyan jogállami rendbe, amelynek három fő attribútumának egyike a szociális piacgazdaság.

Míg a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia fogalma közismert, érthető a politikában járatlanoknak is, addig a harmadik fogalom egyáltalán nem magától értetődő. Sőt! Széles személyes tapasztalatomból tudom, hogy a fogalmat használók túlnyomó része nincsen tisztában annak tartalmával, vagy olyan jelentéstartalmakat is beleért, amelyek e fogalom fejlődéstörténetének ismeretében nem illenek oda.2

Az alábbiakban mind a magyar, mind az általánosabb európai összefüggésben vizsgálom a szociális piacgazdaság fogalmát, alapvetően azt vizsgálva, hogy a mai európai társadalmi válságjelenségek közepette van-e még (vagy már) időszerűsége. Korábban azért gondoltam fontosnak az irányzat eszmetörténeti tartalmának tisztázását és a rendszerváltozás magyar koncepciójához (koncepcióihoz) való viszonyának elemzését, mivel a fogalmi és tartalmi tisztázatlanságok nehezítették a témáról való diskurzust. A 2008 utáni európai helyzet viszont új aktualitást adott a témának. A pénzügyi világ zavarainak következtében a piacgazdaság (kapitalizmus) társadalmi elfogadottsága meggyengült, felerősödtek a kritikai és elutasító nézetek az addig sikeresnek látszó európai társadalmi-szociális rendszerrel szemben. Ezért új jelentőségre tett szert az, hogy az utóbbi évekig meghatározónak számító rendszerváltozatok mellett (vagy azok helyett) milyen egyéb koncepciók léteznek. Ebben a vitában fontos szerepe lehet a szociális piacgazdaság fogalmának, sőt az sem kizárt, hogy eljön a reneszánsza.


Személyes megjegyzések a magyar előzményekről

Rendszerváltozásunk kiemelkedően fontos pillanata volt, amikor az évtizedek óta első szabad választással létrejött Országgyűlésben Antall József miniszterelnök-jelöltként elmondta programbeszédét 1990. május 22-én. Ott hangzott el: „Célunk a szociális piacgazdaság megvalósítása, vagyis olyan gazdaság, amelyben a piac nyitottságát szociális és – tegyük hozzá – környezetvédelmi szempontok, a gondoskodó és hosszú távlatokban gondolkodó társadalom elvárásai egészítik ki”.3  

A kormányprogram nem elemző műfaj, nem nyújt alkalmat egy fogalom szabatos kifejtéséhez, mégis figyelemreméltó a fenti mondatból, hogy a szónok röviden definiálja a Ház, és közvetve a magyar nagyközönség számára a szociális piacgazdaságot. Érdemes elemeire szedni ez a fontos mondatot. Olyan gazdasági rendről szólt, amely nemzetközileg nyitott - azaz versenygazdaság, a közgazdasági nyelvén szólva. Szociális és környezetvédelmi szempontokat érvényesít, ügyel a távlatos társadalmi gondolkodás szempontjaira - ez utóbbit ma a fenntarthatóság fogalmával írnánk le, hiszen mindkét megfogalmazásban lényegében olyan felfogásról van szó, amely kontrasztban áll a rövid távú szempontok uralmával. Az utóbbi bántóan jellemezte az úgynevezett tervgazdaság jövőt felélő, a természeti környezetet megterhelő, a pártkongresszusok politikai ciklusainak alárendelt gazdasági döntéshozatalt. De a pénzügyi mutatók teljesítéséhez kötődő bónuszok világában is sajnálatos gyakori a rövidtávra koncentráló döntéshozatal – ilyen értelemben a távlatos gondolkodás igénylése nem csupán egyetlen társadalmi modellel szemben fogalmaz meg kritikát. A szónok végül említi a gondoskodó társadalom elvárásait. Figyelem: nem a gondoskodó állam szófordulatot használja.

Antall József a miniszterelnöki programbeszédben később is visszatér a fogalom kifejtésére, miközben a szociális piacgazdaság „magyar változata” fordulatot alkalmazza: „E gazdaság magyar változata a gazdasági hatékonyság, versenyképesség összehangolását jelenti a társadalmi méltányosság és igazságosság, valamint a természeti környezet és a jövendő nemzedékek érdekeivel, követelményeivel”.4  A célul kitűzött gazdasági modell kétséget kizáróan piacgazdaság - ami éles különbségtétel azokhoz képest, akik az akkori viszonyok között valamilyen körvonalazatlan harmadik utas berendezkedésre gondoltak. Azon felül, hogy a követendő modell egyértelműen piacgazdaság, a magyar változat fordulat azt is tisztázza, hogy nem valami szellemi importtermék átvételéről van szó.

A program további részei részletezik, hogy milyen gazdaságszerkezetre törekszik majd az új kormány. „ A program eredményeként olyan piaci struktúra alakul ki, amelyben döntő súllyal szerepelnek a kis- és közepes méretű vállalkozások, nagymértékben átvéve a pazarló, mesterségesen létrehozott és fenntartott állami nagyvállalatok helyét. Ez a privatizálási folyamat eredményeként alakul ki, ennek keretében számítunk a külföldi működő és pénztőkére. (…) „A kormányzat erős és független jegybankot kíván kialakítani, amely a nemzeti valuta védelmét következetesen – akár a kormánnyal szemben is – képviseli”. 5

A teljes programbeszéd nem hagyott kétséget, hogy az új kormány valóban polgári erőként a működő piacgazdaságok ismert intézményeit kívánja megalkotni (újraalkotni), mégpedig a szociális piacgazdaság lényegéhez tartozó verseny-szemléletet, pénzügyi fegyelmet külön is hangsúlyozva.  

Azért tartom fontosnak Antall József beszédének eredeti szövegének felelevenítését, mert két gyakori tévnézet is elterjedt később minálunk. Az egyik szerint a magánosítást (privatizációt) és a külföldi tőkebevonást valamiféle külső erők, idegen hatalmak kényszerítették rá a rendszerváltoztató magyar kormányra. Ilyen nézetekkel különös módon nem csak a kommunista/szocialista múlt iránt nosztalgiát tápláló idősebbek között találkozni. A magukat egyébként jobboldalinak mondók között sem ritka a felfogás, hogy a piacgazdaság a magyar „néplélektől” idegen valami, ami legfeljebb csak külső kényszer miatt jelent meg minálunk. A privatizációval és a külföldi tőke hazai jelenlétével szemben bizalmatlanná, sőt ellenségessé válók, a rendszerváltozásban csalódottak számára ma talán nehéz elképzelni, hogy a monopolhelyzetű állami vállalatokat megöröklő első kormány teljesen tudatosan szándékozott hatékony versenygazdaságot építeni. Piacgazdaságot akart megteremteni, mégpedig olyat, amit az Antall-i programbeszéd világosan felmutatott. A csődbe ment államszocialista rendszer helyébe lépő piacgazdaság hatékonyság-javulása alapul szolgált (szolgálhatott volna) a szociális rendszerek fenntartható működtetéséhez, és mindahhoz, amelyet az európai jelző akkor kifejezett.

Másfelől egészen más rétegekben, de hasonlóan történelmietlen nézet él sokakban arról, hogy az első kormánynak (illetve azóta bármelyik magyar kormánynak) nincs érdemi döntési szabadsága a gazdasági modell ügyében, mivel a globalizáció következtében egyetlen út adódik. A globalizáció mint a nemzeti sajátosságokat végleg eltörlő univerzális rend különös  módon azoknál vált vitán felüli meggyőződéssé, akik a korábbi rendszerben a szocializmus (kommunizmus) mint univerzális világrend híveinek vallottak magukat.  

Itt pedig világosan látszik, hogy az 1988-1990 közötti időszak társadalmi vitáival és a kormányzatra készülve programalkotó munkáival a háta mögött az Antall-kormány tudatosan választott konkrét társadalmi-gazdasági modellt, és az oda elvezető irányt világosan a választók elé tárta.

A szociális (társadalmi) jelző jelentése

A magyar adottságokhoz illeszkedő szociális piacgazdasági modell mai megvalósulási esélyeinek a tárgyalása előtt essék szó a rendszerváltozási időszakról, az akkor meghatározó gazdaságpolitikai irányzatokról. Fontos az 1980-as évtized legvégének, az 1990-es esztendőnek a felidézése. Azok az évek ugyanis a nyugati gazdasági modell magabiztos és valóban sikeres időszakát jelentik: az Egyesült Államokból, Nyugat-Európából és Japánból álló triász a gazdasági mutatók és a világban elfoglalt helye alapján a történelmi csúcspontjára jutott el.

1990-ben még nagyon messze vagyunk a 2007 utáni lassulás-visszaesés korszakától, a piaci modell körüli ideológiai elbizonytalanodástól. Ellenkezőleg: a szovjet birodalom összeomlása, a „harmadik világnak” a nyitott piacgazdasági rend felé való fordulása azt is magával hozta, hogy versenytársa nélkül maradt az alig szabályozott magánpiacok hatékony működésének tézisén nyugvó rendszer és annak közgazdasági fősodra, amelyet később kritikusai és ellenzői neo-liberálisnak neveztek el. Ez a fősodor akkor magabiztosan emelkedett ki az egyéb gazdaság-társadalmi nézetrendszerek közül. Megjegyzem, ugyanakkor a vezető országok gazdaságpolitikai intézkedéseinek elemzése ennél árnyaltabb képet mutattak; nem mindig azt cselekedték, amit a rendszerváltoztató nemzetek kormányai elé követendő mintaként állítottak. Leginkább a poszt-keynesi és a monetarista irányzatok keveréke jobban jellemzi az akkori tényleges gazdaságpolitikai gyakorlatot. Szóhasználatában, a tényleges intézkedések elvi mögöttesében azonban valóban erősen jelen volt egész Európában, és így a magyar közgazdasági és politikai gondolkodásban is, az önszabályozó piacba vetett hit.

Kellett intellektuális bátorság ahhoz, hogy felelős döntéshozó ilyen ideológiai környezetben a saját útról, nemzeti sajátosságokról szóljon, és ne fogadja el minden további nélkül a külső tekintélyek, nagyhatalmú nemzetközi szervezetek és hazai személyiségek által hirdetett egyetlen megoldást.

Az Antall-kormány kapott (kéretlenül ugyan, hiszen a nyugati kezdeményezés megelőzte a szabad választásokat) azt akkor meghatározó közgazdasági fősodorba illő ajánlást az ún. Kék Szalag Bizottságtól.6 Az 1989-1990-ben elkészített tanulmányban azokra a teendőkre buzdították – az akkor még ismeretlen összetételű – kormányt, amit a közgazdasági szakma a „Washingtoni konszenzus” néven ismer: privatizációra, deregulálásra, államháztartási reformra. Mindezt az ajánlások szerint gyorsan kell megtenni, kihasználva a történelmi pillanatot.

Ugyanakkor készültek más tanulmányok, eltérő ajánlásokkal is; különösen kiemelendő Hieronymi Ottó Svájcban élő magyar közgazdász munkája 1990-ben.7  Ez a szociális piacgazdasági irányzat felfogását tükrözte: benne a kis- és középvállalkozások megerősítése, a szakmai átképzés és hatékony munkanélküli ellátás, a területi aránytalanságok korlátok között tartása is megjelenik. Ezek pedig olyan témák, amelyekkel a Washingtoni konszenzus alá sorolható nézetrend komolyabban nem foglalkozott.

Ha az előző a fővonalhoz sorolható, akkor az utóbbi inkább volt tekinthető heterodox szellemiségűnek.8 Az Antall-kormány gyakorlati gazdaságpolitikai működése nyilván nem sorolható be egyetlen „izmus” kategóriájába sem, de a kormányfő és a főbb gazdaságpolitikai döntéshozók gazdaságképe nyilvánvalóan közelebb állt az utóbbihoz, mint a kor fősodrához. A kormány előtt álló feladatok jellege is igényelte a magyar sajátosságokra reflektáló megoldási javaslatokat.

Mivel a szociális piacgazdaság fogalmát sokan keverik a jóléti állammal, érdemes tudatosítani, hogy Nyugat-Európa – amely a magyar és egyéb rendszerváltoztató társadalom számára 1990-ben igazodási pontot jelentett – az 1980-as évek szabadpiaci reformjai ellenére továbbra is fejlett jóléti rendszer volt. Nem is lehetett másként. A szabadpiaci rend hibák és hiányosságai - mint amilyen a monopolizálódás, a közjavak elégtelen termelése, a profit-elvű termeléssel együtt járó káros külső hatások (externáliák) fellépése - az európai kulturális és társadalmi értékek érvényesülése esetén szükségessé teszik az erőforrások és jövedelmek újraosztására irányuló kiterjedt állami tevékenységet. Az európai államok zöme sok adót von el, és sokat juttat vissza különféle címeken társadalom- és gazdaságpolitikai céljainak szolgálatában. Erős demokratikus legitimáció esetén az állam képes beszedni az adókat, és intézményei hatékonyan látják el jóléti feladataikat. Ilyen viszonyok között a rendszer működőképes, sőt a nemzetközi piaci versenyben is kiválóan megállja a helyét, amint a svéd, dán vagy korábban a holland példa mutatta.9

A nemzetközileg versenyképes jóléti állam tehát nem lehetetlenség, de a sikernek sajátos feltételei vannak. Ugyanis nemcsak a piaci működés szervi hibák ismerjük, hanem az államét is: legfőképpen a bürokratizálódást és az azzal járó rugalmatlanságot - ezt alaposan megismerhette mindenki az államszocialista rendszerben. Csakúgy, mint az államtól való függést, a paternalizmust. Az Antall-kormány által képviselt államideál egészen más volt: az addiginál jóval kisebb és hatékonyabb állam, amely segíti, nem pedig elfojtja az egyéni kezdeményezést, vállalkozói kedvet. A szociáldemokrata múltú országok hagyományaiba beleférhet a nagy, újraelosztó állam, de a jobbközép politikai irányzatú Antall-kormány nem ilyesmit akart: az állami szerepvállalás egészen más irányzatát jelenti a szociális piacgazdaság ideája.

Amint azt Wilhelm Röpke az 1940-es években írt nagyhatású munkáiban kifejtette: az államnak nem szabad magára hagynia a társadalmakat a gazdasági versenyt elfojtó vagy eltorzító magán-monopóliumokkal szemben, de az is rossz, ha az állam rátelepszik a társadalomra, szűkíti az egyéni kezdeményezés terét. Kormányzati feladat a gazdasági élet kereteinek és szabályainak alakítása úgy, hogy a nagyvállalatok ne gyűrhessék maguk alá az egyéneket és a kisebb vállalkozásokat. A szociális piacgazdaság politikája tehát - sokak téveszméjével szemben – nem kevesebb, hanem több versenyt akar. Nem az államtól várja a fejlődést, hanem a magánkezdeményezést gátló akadályok mérséklésével törekszik a közjóra.

Röpke súlyos morális ellenvetésekkel is élt a nagyra duzzadó jóléti állam szemben, és gazdaságelméleti kritikát is megfogalmazott az adóztató-újraelosztó állam inflációs természete miatt. Ez a gondolatkör formálta a II. világháborút követő sikeres (nyugat-) német újjáépítés gazdaságpolitikáját, amely támaszkodott a kis és közepes vállalkozásokra, feltételhez kötötte a szociális segélyezést, szigorúan vette a pénz értékállóságának megőrzését. A német gazdasági csoda példája hatással volt a magyar rendszerváltozás több szellemi megalapozójára, noha 1990-re valóban az angolszász minta lett a kor uralkodó gazdaságfelfogása.  

Társadalmi válságban megkérdőjelezik a bevett megoldásokat és az elfogadott nézeteket

Minden kornak megvannak a maga uralkodó nézetei, amelyek elméleti alapul szolgálnak a kormányok előtt álló feladatok megoldásához. De mindig léteznek más szellemi irányzatok is, amelyek a konkrét társadalmi és gazdasági feltételekre való reagálásként jöttek létre. Amikor pedig a viszonyok radikálisan megváltoznak, a nézetrendszerek érvényessége érthetően megkérdőjeleződik.

Ma, amikor Európában válság válságot követ, érdemes visszanyúlni ahhoz a krízis-korszakhoz, amely utat nyitott új doktrínák megszületéséhez: ez az 1929-33-as gazdasági világválság. Hatására megroppant a kor szabadversenyes ethoszú kapitalizmusa, már a magántulajdonra és polgári demokráciára épülő társadalmi rend fennmaradása is kérdésessé vált. A kapitalizmus-ellenes, magukat progresszívnek nevező mozgalmak (nácizmus, fasizmus, kommunizmus) zöme a központosított államban találta meg azt az intézményt, amely révén meg kívánták haladni a parlamenti demokrácia, jogállamiság és piacgazdaság konzervatívnak tetsző rendjét.

A gazdasági világválság a társadalmi modell válságát is előidézte. A piacgazdaság – módosulásokkal ugyan – fennmaradt egy sor fontos országban, mint amilyen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, míg máshol valósággá vált az, amit addig csak ideológusok vagy fantaszták hirdettek: az állam lett a gazdaság és társadalom szervezője (Németország, Szovjet-Oroszország). Akkor még nem lehetett tisztán látni az államosított gazdaságok ügyében, ám a sztálini rezsim és másfelől a hitleri irányított gazdaság létrejötte hamarosan az alapkérdések végiggondolására indította a polgári értékrendű társadalomtudósokat. A korszak súlyos kérdéseire reagálva, kritikai irányzatként alakult ki az 1940-es években a szociális piacgazdaság gondolatrendszere Nyugat-Európában. Ezzel egy időben fejlődött rendszerré Keynes nézeteiből a keynesianizmus is.

Minálunk másként alakult ez is: az 1945 utáni rövid életű demokrácia elfojtói véget vetettek hazánkban a nemzeti adottságainknak megfelelő modell keresésének. Sőt egyáltalán lezárult a tartalmi és érdemi viták korszaka. Nemzeti sorskérdésekről csak szűk családi körben, igaz barátok között lehetett szólni – vagy ott sem mindig.  Miközben éppen az 1950-es évek hozzák meg a gazdasági fellendülést Nyugat-Németországban a vesztett háborút és a megszállást követően, és élénken hatnak Röpke, Walter Eucken és a freiburgi iskola (Müller-Armack, Alexander Rüstow, Erwin von Beckerath) gondolatai, ezen idő során a marxista egyeduralom alá hajtott magyar társadalomtudományból sok más fontos gondolattal együtt a szociális piacgazdaság eszméje is évtizedekig kiszorul.

Ezért válik jelentőssé az, hogy az MDF 1989 végi programjában, majd a kormányprogramban mind hivatkozásképpen, mind tartalmilag megjelent a szociális piacgazdaság koncepciója. A program hangsúlyozza a kis és közepes vállalkozások szükségességének a gondolatát, a középosztály megerősítését, amely nélkül nem működhet hatékonyan a modern parlamenti demokrácia. Az már hosszú történet, hogy először az Antall-kormány fennállása alatt, majd az 1994-es politikai visszafordulást követően, és a későbbi újabb fordulatok során mennyi valósult meg, és mennyi nem, a középosztályt megerősíteni szándékozó gondolatból.10

A megoldatlan bajok elkerülhetetlenül visszaütnek. Ez esett meg velünk is: a rendszerváltozási folyamat negyedszázada alatt a középosztály nem lett képes megerősödni, sőt inkább vékonyodott. Ez sem teljesen magyar sajátosság; Európa déli felén a gazdasági gondok okozói között megtalálható a társadalmi szerkezet torzulása, a hazai vállalkozói réteg talajvesztése, az államból élő rétegek felduzzadása – mindez éppen ellentétes azzal, amit a szociális piacgazdaság teoretikusai feladatként állítottak az európai fejlődés elé. Azt is láthatjuk, hogy állami akarattal, a jogi lehetőségek túlfeszítésével nem teremthető versenyképes polgárság, csak kliens. Ha a politika szelektív módon emel fel egyeseket, és nyom vissza másokat, akkor újratermeli a hatalomtól függő „politikai vállalkozókat”, az „oligarchákat”. Az államhatalmat felhasználó vagyonátrendezéstől nyílegyenes út vezet a rendszerszerű korrupcióhoz, amely már rövidtávon versenyképtelenné teszi a gazdaságot, és rongálja a piacgazdaságba vetett (a térségben amúgy sem erős) hitet.

A társadalmi-gazdasági rendszer támogatottsága a kevésbé fejlett, átmenetben levő térségekben eléggé ingatag. Ezen túlmenően 2008-at követően, a globális hatásúvá duzzadt pénzügyi válsággal a piacgazdaság elfogadottsága, és különösen a nyugati kapitalizmus vonzereje hatalmasat esett. Az addigi magabiztos politikai osztály a válság idején hirtelen elővette a keynesiánus receptet; bár Keynes elméletéből leginkább ismét csak azt hallották meg, hogy kereslethiányos időkben az államnak kötelessége az erőteljes költekezés. Keynes azonban azt is mondta, hogy a fellendülés éveiben korlátozni kell fogni az állami kiadásokat, vissza kell fizetni a hiteleket. Azaz a gazdasági ciklus egészében kell gondolkodni, és tartós egyensúlyt kell fenntartani – ez az üzenet már sokkal nehezebben jut el a politikusi fülekhez.

A világban láthatóan még mindig az útkeresés zajlik. Rendkívüli időket élünk. A vezető jegybankok egymással azon versenyeznek, hogy miként tudják a kamatokat lent tartva ismét rávenni a fogyasztót a fogyasztásra – pedig az olcsó hitelpénz volt a pénzügyi piacok buborékjának legfőbb előidéző oka. A kormányok egyszerre szeretnének költségvetési eszközzel ösztönzést adni a fogyasztásnak mint a gazdasági növekedés legfőbb tényezőjének, miközben persze tenni kellene valamit az államadósság felduzzadásának megállítására. Válságkezelést illetően bőségesen szereztek tapasztalatokat a hatóságok, a válság megelőzésében keveset. Az amerikaiak miként ingadoznak egyfelől a költségvetési fegyelem, a konzervativizmus kemény ideológiájának vonzása, és másfelől a realitássá vált széleskörű jóléti igények elfogadása között. A sok-államú Európai Unió különösen nehezen jut egyről kettőre hasonló dilemmáiban.

A magyar politikusok szívesen hangoztatják a nyugati válságkezelésről alkotott kritikus véleményüket. Nekünk azonban a magunk vegyes eredményeinkkel a hátunk mögött, szerényebbnek kellene lennünk a mások tehetetlenségének megítélésében. Már 2002-től csak a lakosság, az önkormányzatok és a központi kormányzat gyors (forintban és főleg devizában felvett) hiteleinek növekedése tartotta fenn a térség többi országához mérhető gazdasági növekedésünket; 2006-tól erőteljes lett a relatív lemaradásunk, amikor az eladósodási folyamat az EU intervenciója következtében végre megszakadt. De az adóssághegy lényegében a rákövetkező évtizedben is fennmaradt, és külső nyomás nélkül kevés történik az állami újraelosztási hányad tartós, fenntartható mérséklése ügyében. Az államháztartási adatok világosan mutatják azt, hogy hazánk is azon országok sorába tartozik, ahol a politikai vezető réteg a jövő terhére szeret költeni a választói támogatás megtartásáért vagy legalább a választói közöny szavatolásáért, miközben elhanyagolja az oktatás, egészségügy rövidtávon költséges, de szükséges fejlesztését.

A magyar állam eladósodottságának aránya, nemzeti jövedelmi szintünkhöz viszonyított mértéke a gazdagabb európai (jóléti) országok átlagának felel meg – ám mi nem vagyunk fejlett, gazdag jóléti társadalom. Sőt az államadósság explicit (statisztikai kimutatásokban szereplő) adatain túl valójában számolni kellene az állam implicit tartozásaival: a ma még aktív munkavállalóknak járó jövőbeli nyugdíjakkal, a fizikai és szellemi infrastruktúrára költendő hatalmas tételekkel, a városok, lakótelepek jövőbeli rehabilitásának költségeivel. Mindezekhez társul a 2007 szint alatt ragadt a beruházási aktivitás: ez a jövőt illető egyik legkomolyabb gondunk. Mert ha Amerikának gondja lehet a nemzetközi versenyképességéhez szükséges masszív beruházások elmaradása esetén, még inkább aggasztó az elmaradt beruházások ügye a magyar esetben.

Amit a szociális piacgazdaság üzen a mának

A tanulságokról nekünk is mielőtt alapos, a távlatokkal számoló vitát kellene kezdenünk – mielőbb. A társadalmi-gazdasági modell megválasztása nem pártpolitikai kérdés: a kormányprogramok, alkotmányok megfogalmazói a korszak ismert, megérlelt nézeteiből merítenek szükségszerűen. Maga a társadalom az, amelyik a nézetek, ideák sokféleségéből valamelyik irányzat mellé leteszi a maga többségi támogatását.

A személyiség szerepe azonban nagy, főleg válságos és társadalmi fordulatokkal teli időben. Ilyen meghatározó személyiség volt a politikai rendszerváltozás történelmi pillanatában Antall József, akinek irányt adó, döntést hozó helyzetbe jutása igazi fordulatot hozott abban az országban, ahol máskülönben erős külső és belső támogatói lennek volna az addigi kurzus feljavított változatának. Jól tudjuk, hogy a megreformált piaci szocializmus újabb mutációjának volt számos híve. Mint ahogy másfelől annak is, hogy egy teljesen egyen-megoldásként bevezetett modernizációs kísérletnek tegyék ki az országot. Láthattuk a román esetben az 1990-es évek során, hogy az addigi struktúrák és politikusok nagymértékű folytonossága miként lassítja és torzítja a polgári társadalomra való visszatérést. Másrészt viszont a reform-diktatúra, amint az orosz eset mutatta a Jelcin alatti sokkterápiával, szintén csődöt mondott. A globális minta másolása végső soron szintén a megelőző rezsim nomenklatúrájának gyors visszatéréséhez vezetett. Pontosan az Antall-i út kínált elvi megoldást arra, hogy a középosztály és a hazai vállalkozói réteg megerősödését eredményező sajátos gazdasági pálya végigjárásával megteremtődjön a társadalmi és gazdasági alapja a belülről átélt jogállamiságnak és érdemi parlamenti demokráciának – ami a „hőskorban” a rendszerváltoztató erők alkotmányba foglalt célja lett.

Szomorú tény, hogy az erős értékalapokon és a világ nagy folyamainak alapos elemzésén nyugvó Antall-i politika megszakadt a miniszterelnök halálával, és különböző populizmusok erősödtek meg. Ez sem magyar sajátosság, de a magyar társadalom örökölt gyengesége mellett, az átmenetiségből fakadó számos bizonytalanság közepette most különösen fontos lenne, hogy létezzen koherens, végiggondolt és a viszonyainkhoz illő eszmei keret a politizáláshoz, a gazdaságfejlesztéshez, a társadalom-építéshez: a szociális piacgazdaság kerete.  

De vajon a mai viszonyok között is értelmezhető-e ez a cél?  Ami a kérdés európai dimenzióit illeti: a 2008 végén kibontakozó válság valamennyi társadalmi és gazdasági tapasztalatát máig még nem lehetett megfogalmazni, és korai lenne bármi határozottat mondani a lehetséges és kívánatos rendszerváltozat jövőjéről. Ám azt már világosan látni, hogy mely nemzetek, mely régiók teljesítettek jobban a többiekhez képest. És megfordítva: milyen körülmények mellett lett az európai átlagnál mélyebb és hosszabb a gazdasági visszaesés.

Nos, a német, holland, svéd, osztrák térség országainak figyelemre méltó válságtűrő képessége, rugalmassága és gazdasági teljesítménye nyilván sok-tényezős ügy, ám pontosan ezekben az országokban sikerült összekapcsolni a külső gazdasági nyitottságot a társadalmi kohéziót szolgáló intézmények jó működésével, a hazai vállalkozói kör erejét a reguláló állam erőfeszítéseivel. Ahol viszont a hazai vállalkozói réteg az olcsó hitelpénz korszakában, a látszólag véget nem érő gazdagodás korában nem megerősödött, hanem inkább elkényelmesedett, a piaci verseny vállalása helyett a tagállami és uniós pénzforrások megcsapolója lett, ahol az állam elhanyagolta verseny-élénkítő és -szabályozó teendőit, ott a pénzügyi válság hatalmas gazdasági visszaesést és társadalmi veszteség-halmazt hozott.

A hagyományos jóléti államot a mai világgazdasági viszonyok közepette akkor sem lehet tartósan megőrizni, ha ez lenne a legfőbb politikai cél. A szociális piacgazdaság koncepcióját követőknél nem ez a cél, hiszen náluk a társadalmasítás, a szociális tartalom nem az, hogy az A-tól elvett adó B-re költik: a nagy állami újraelosztás nem megoldás, hanem maga a probléma. Ezzel szemben a versenyre való felkészítés, a minél szélesebb körben megvalósítható tulajdonlás és vállalkozás, a nemzeti versenyképességi tényezők kihasználására épülő külső gazdasági aktivitás, a pénz értékének megőrzése és a kiegyensúlyozott államháztartás – mindez olyan platform, amelytől ugyan elég távol áll egy sor európai ország mai gyakorlata, de amely talán az egyetlen lehetséges, megvalósítható és hosszú távon is működőképes modellje lehet Európában a versenyképes gazdaságnak és a fenntartható társadalmi békének.    

Irodalomjegyzék
  • A Magyar Demokrata Fórum Programja. Felelős kiadó: Antall József. Budapest, 1989. október
  • Antall József (1994): Modell és valóság. Budapest. Atheneum.
  • Bod Péter Ákos (2004): A félig ismert és félreismert szociális piacgazdaság. Valóság, 47. évf. 5. szám, p. 1-14.
  • Bod Péter Ákos: A szociális piacgazdaság Antall József kormányzati programjában és kormánya gyakorlatában. In: Jeszenszky – Kapronczay- Biernczky (2006): A politikus Antall József. pp. 22-42.
  • Bod, P. Á. (2009): In Search of a Socio-economic Model in the European Union and the Western Community: Is the Social Market Economy Still or Once More an Option? Előadás a genfi Webster University konferenciáján (Renewing the Western Community, Geneva, 20 November 2009).
  • Bod, Péter Ákos (2010): Social Market Economy in Hungary – Its History, Presence and Outlook. pp. 107-121. In: K. Beckmann – C. Müller – K. Röpke (eds.) : Policy Advice on the Social Market Economy for Transformation Economies: Principles, Vision, and Application. Peter Lang.
  • Erhard, Ludwig (1994): Jólétet mindenkinek. Konrad Adenauer Alapítvány. Budapest
  • Hieronymi Ottó (1990): A magyar gazdaság megújulása – nyugati szemmel. Budapest, HVG Rt.
  • Kék Szalag Bizottság (1990): Magyarország a szabadság és a gazdasági átalakulás útján. Budapest

A neo-liberálisnak nevezett gondolati rendszer szerint a lazán szabályozott magánpiacok hatékonyan működnek. A rendszerváltás idején ez a szellem uralta a gazdaságról, társadalomról való gondolkodást egész térségünkben. Kellett hát ahhoz bátorság, hogy egy politikai párt ne e mindenfelől ajánlott nézetrendszert fogadja el. A magyar médiának, a társadalomtudomány művelőinek a zöme szintén a szabadpiaci nézeteket hangoztatja, és majd kéri számon az első kormány működésén. A térségünkben sűrűn előforduló különös jelenség, hogy a volt kommunista párttagok milyen gyorsan cserélik le államközpontú nézeteiket szabadpiaci meggyőződésre. De talán nem is annyira fura ez, hiszen van abban logika, hogy a globalizáció - mint a nemzeti sajátosságokat eljelentéktelenítő, univerzális rend - könnyen vált belső meggyőződéssé azoknál, akik szocialistaként, kommunistaként korábban egy másik univerzális világrend híveinek vallották magukat.

Az adott világhelyzetben tehát kellett valóságlátás ahhoz, hogy Antall József konzervatív, polgári (mérsékelt jobboldali, és semmiképp nem baloldali) politikusként ne az elvont piaci ideológiát hirdesse, hanem élő történelmi modellt nevezzen meg tájékozódási pontként. Amikor a globális, nemzetek feletti ideológia ereje teljében van, ő nem félt kimondani, hogy a szociális piacgazdasági modell hazai módozata, vagy, ahogy a miniszterelnöki programbeszédében elhangzik, a „a szociális piacgazdaság magyar változata” az ő célja: „E gazdaság magyar változata a gazdasági hatékonyság, versenyképesség összehangolását jelenti a társadalmi méltányosság és igazságosság, valamint a természeti környezet és a jövendő nemzedékek érdekeivel, követelményeivel”.

A Szabad Demokraták Szövetsége, az akkori másik nagy politikai erő, és domináns helyzetű sajtója, közvélemény-formáló háttere mind a szociális, mind a magyar jelzőt kifogásolta. Zsákutcás harmadik útról beszél, és a maga radikális álláspontját állítja szembe az MDF úgymond puha pozíciójával. Antall azonban világossá tette, hogy a szóban forgó gazdasági modell kétséget kizáróan piacgazdaság. Lehet, hogy az MDF támogatói között voltak olyanok, akik valóban szerettek volna megmaradni valamilyen harmadik utas berendezkedésben. Azonban a párt elfogadott programja, melynek jelen szerző is egyik megalkotója volt, egyértelműen piacgazdaságról szól. A „magyar változat” viszont azt is világosan kifejezi, hogy nem valami szellemi késztermék szolgai átvételéről van szó, hanem a mi viszonyainkhoz illeszkedő berendezkedés megalkotásáról.

A korabeli dokumentumok elemzése meggyőzően kimutatja, hogy a kormányzásra készülve, komoly programalkotási erőfeszítésével a háta mögött, az Antall-kormány tudatosan kiválasztotta a magyar adottságokhoz illő és megvalósítónak ítélt társadalmi-gazdasági modelljét. Az oda elvezető irányt is világosan a választók elé tárta. Vállalta az örökölt bürokratikus gazdasági szerkezet kemény átalakítását, beleértve a kiválasztott állami trösztök, vállalatok, állami gazdaságok magánkézbe adását, és eközben nagy erővel készítette elő a hazai kis és közepes vállalkozások megerősítését szolgáló programjait.

Nemzetközi összehasonlító elemzések alapján kimondható, hogy a magyar privatizációs folyamat az első néhány évben a többi ország akkori gyakorlatánál átláthatóbb és sikeresebb volt. A térségbe akkor még nem települt be sok külföldi tőke, annak azonban a fele a magyar gazdaságot választotta. Nyilván nem mindegyik befektetés lett sikeres, de egészében véve igen sokat adott ez a néhány esztendő is. A mai gazdasági adatok felől nézve jól látni például annak fontosságát, hogy 1993-ban az Audi Győrt választotta autóipari beruházása helyszínéül, és nem a német kormány által preferált Magdeburgot. Az átalakulás első néhány évében így is nagyot esett ipari termelésünk, a nemzeti jövedelem, a reálbér, de rossz belegondolni abba, hogy mi lett volna a tőkebeáramlás nélkül az eladósodott Magyarországon, ahol ugyanakkor a fogyasztói elvárásokat nem a román vagy a szovjet nívó, hanem az osztrák és német minta formálta.

Idézzük fel, hogy milyen is volt a gazdaság és tágabban a magyar társadalom akkori állapota. Amit mindenki tud: az 1990. tavaszi szabad választások idejére a tervgazdaságok közül hazánkban gyűlt fel a legnagyobb arányú államadósság, döntő hányadban külső, devizában fennálló tartozás. Az adósság gondjáról a közvélemény hallott, de azt már alig érzékelte, hogy a választások előtt az IMF tudomására jutott néhány fontos makrogazdasági adat állami meghamisítása (a nemzetközi pénzügyek diplomatikus nyelvén: „misreporting”), amely megrontotta a valutaalap és a magyar hatóságok viszonyát.

Az Antall-kabinet megörökölte a nagyon szigorú, fiskális mozgásteret alig hagyó 1990. márciusi IMF-programot. Érdemi devizatartalék híján roppant óvatosan kellett mozognia, hiszen a külső hitelezők és a hazai megtakarítók árgus szemekkel nézték a történteket. Kapott kért és kéretlen tanácsokat kormányoktól, üzleti köröktől, viszonyainkat jól-rosszul ismerő akadémikusoktól. Tényleges külső pénzügyi támogatásból azonban nem jutott hazánknak.

Az Antall-kabinet teljesítette a megörökölt IMF-hitelmeg- állapodást, helyreállította a renomét, majd sikerült egy középtávú egyezményt kötnie. Emellett a bázeli székhelyű BIS-től, az újonnan alapított EBRD-től, valamint bilaterális megállapodások révén a partnerállamoktól megfizethető kamatozású hitelekhez jutott az állam és az üzleti élet is. Országalapok, kockázati tőkések jelentek meg, mihelyt megszülettek – a térségben nálunk elsőként – a kardinális pénzügyi törvények. Megindult az üzleti elvű magánosítás, amelyhez először le kellett zárni a vadprivatizáció korszakát. Nyilvánvaló volt, hogy versenytárgyalásos alapon a tőkeerős külföldiekkel szemben kicsi az esélye a hazai befektetőknek. Ezért az állami javak meghatározott körére, a kiskereskedelmi boltokra csak belföldiek pályázhattak – amelyet az akkori ellenzék erősen kifogásolt. A fő szabályként alkalmazott privatizációs tendereztetésben és a vállalatindításban pedig kedvezményes hitelezéssel támogatta a hazaiakat a magyar állam (e-hitel, Start-, privatizációs hitel). A magánosítási folyamat a közművekre egyáltalán nem terjedt ki, a pénzügyi szektorra pedig csak egyedi döntésekkel, nem kampányszerűen.