Ma, amikor a globális klímaváltozás, a tartós szegénység, a kényszervállalkozások bajainak sokasága, a közelmúlt pénzügyi válságának hosszú árnya vetül rá mindennapjainkra, érdemes visszapillantani negyed évszázaddal ezelőtti felemelő és történeti pillanatokra. Arra a napra például, amelyen Antall József miniszterelnök-jelöltként elmondta programbeszédét a szabad választással létrejött Országgyűlésben 1990. május 22-én. Egyeket közt ezt hallhattunk a meleg, szinte kora nyári napon:

„Célunk a szociális piacgazdaság megvalósítása, vagyis olyan gazdaság, amelyben a piac nyitottságát szociális és – tegyük hozzá – környezetvédelmi szempontok, a gondoskodó és hosszú távlatokban gondolkodó társadalom elvárásai egészítik ki”.

Pontos és lényegre törő a fogalmazás. Nemzetközileg nyitott gazdasági rendről szól, ám olyanról, amelyben érvényesülnek a szociális és környezetvédelmi szempontok. Itt Antall József egy ma már sokat idézett szempontot emelt be a beszédébe: a fenntarthatóság gondolatát. Van még valami a mondatban, amelyre fel kell figyelnünk: a gondoskodó társadalom elvárásait, a távlatos társadalmi gondolkodás szempontjait említi.

Látni kell, hogy a programban nem a gondoskodó állam szófordulat szerepel. Az a modell, amely Antall József szeme előtt lebegett, és amelyhez legközelebb a nyugat-német társadalom jutott el az 1960-as években, nem a baloldali-liberális jóléti-gondoskodó állam, hanem a jobboldali (polgári) értékrendű, gazdasági vonatkozásban szabadelvű szociális piacgazdaság (Sozialmarktwirtschaft). A szavak itt sokat számítanak: nagyon más, ha a társadalom gondoskodik valamiről, mintha az állam. 

Igen, az MDF-vezette kormányra nagy hatással volt a II. világháborút követő sikeres nyugat-német újjáépítés, amelynek gazdaságpolitikája erősen támaszkodott a kis és közepes vállalkozásokra, feltételhez kötötte a szociális segélyezést, fegyelmezett pénzpolitikák folytatott, igyekezett bevonni a vállalati döntéshozatalba a munkavállalókat. A német „gazdasági csoda” mögött nyilván más tényezők is álltak, de ez a gazdasági-társadalmi modell bizonyosan része lett annak, hogy a szétbombázott Németország nem csupán sikeresen befogadta a térségből kiűzött németeket, de hamarosan erős gazdaságot mondhatott magáénak.

A német példa valóban hatással volt rendszerváltozásunk szellemi megalapozására. Ám látni kell, hogy 1990-re más nagyon más irányt vett az uralkodó gazdaságfelfogás a világban. Ekkor még messze vagyunk a 2008-as globális pénzügyi krízistől. Ellenkezőleg: nagyon sokan gondolták, hogy a piacgazdaság globalizált modellje gyors felemelkedést tesz lehetővé minden nemzet számára. A neo-liberálisnak nevezett gondolati rendszer szerint a lazán szabályozott magánpiacok hatékonyan működnek. A rendszerváltás idején ez a szellem uralta a gazdaságról, társadalomról való gondolkodást egész térségünkben. Kellett hát ahhoz bátorság, hogy egy politikai párt ne e mindenfelől ajánlott nézetrendszert fogadja el. A magyar médiának, a társadalomtudomány művelőinek a zöme szintén a szabadpiaci nézeteket hangoztatja, és majd kéri számon az első kormány működésén. A térségünkben sűrűn előforduló különös jelenség, hogy a volt kommunista párttagok milyen gyorsan cserélik le államközpontú nézeteiket szabadpiaci meggyőződésre. De talán nem is annyira fura ez, hiszen van abban logika, hogy a globalizáció - mint a nemzeti sajátosságokat eljelentéktelenítő univerzális rend - könnyen vált belső meggyőződéssé azoknál, akik szocialistaként, kommunistaként korábban egy másik univerzális világrend híveinek vallották magukat.

Az adott világhelyzetben tehát kellett valóságlátás ahhoz, hogy Antall József konzervatív polgári (mérsékelt jobboldali, és semmiképp nem baloldali) politikusként ne az elvont piaci ideológiát hirdesse, hanem élő történelmi modellt nevezzen meg tájékozódási pontként. Amikor a globális, nemzetek feletti ideológia ereje teljében van, ő nem félt kimondani, hogy a szociális piacgazdasági modell hazai módozata, vagy, ahogy a miniszterelnöki programbeszédében elhangzik, a „a szociális piacgazdaság magyar változata” az ő célja:

„E gazdaság magyar változata a gazdasági hatékonyság, versenyképesség összehangolását jelenti a társadalmi méltányosság és igazságosság, valamint a természeti környezet és a jövendő nemzedékek érdekeivel, követelményeivel”.

A Szabad Demokraták Szövetsége, az akkori másik nagy politikai erő, és domináns helyzetű sajtója, közvélemény-formáló háttere mind a szociális, mind a magyar jelzőt kifogásolta. Zsákutcás harmadik útról beszél, és a maga radikális álláspontját állítja szembe az MDF úgymond puha pozíciójával. Antall azonban világossá tette, hogy a szóban forgó gazdasági modell kétséget kizáróan piacgazdaság. Lehet, hogy az MDF támogatói között voltak olyanok, akik valóban szerettek volna megmaradni valamilyen harmadik utas berendezkedésben. Azonban a párt elfogadott programja, melynek jelen szerző is egyik megalkotója volt, egyértelműen piacgazdaságról szól. A „magyar változat” viszont azt is világosan kifejezi, hogy nem valami szellemi késztermék szolgai átvételéről van szó, hanem a mi viszonyainkhoz illeszkedő berendezkedés megalkotásáról.

A korabeli dokumentumok elemzése meggyőzően kimutatja, hogy a kormányzásra készülve, komoly programalkotási erőfeszítésével a háta mögött, az Antall-kormány tudatosan kiválasztotta a magyar adottságokhoz illő és megvalósítónak ítélt társadalmi-gazdasági modelljét. Az oda elvezető irányt is világosan a választók elé tárta. Vállalta az örökölt bürokratikus gazdasági szerkezet kemény átalakítását, beleértve a kiválasztott állami trösztök, vállalatok, állami gazdaságok magánkézbe adását, és eközben nagy erővel készítette elő a hazai kis és közepes vállalkozások megerősítését szolgáló programjait.

Nemzetközi összehasonlító elemzések alapján kimondható, hogy a magyar privatizációs folyamat az első néhány évben a többi ország akkori gyakorlatánál átláthatóbb és sikeresebb volt. A térségbe akkor még nem települt be sok külföldi tőke, annak azonban a fele a magyar gazdaságot választotta. Nyilván nem mindegyik befektetés lett sikeres, de egészében véve igen sokat adott ez a néhány esztendő is. A mai gazdasági adatok felől nézve jól látni például annak fontosságát, hogy 1993-ban az Audi Győrt választotta autóipari beruházása helyszínéül, és nem a német kormány által preferált Magdeburgot. Az átalakulás első néhány évében így is nagyot esett ipari termelésünk, a nemzeti jövedelem, a reálbér, de rossz belegondolni abba, hogy mi lett volna a tőkebeáramlás nélkül az eladósodott Magyarországon, ahol ugyanakkor a fogyasztói elvárásokat nem a román vagy a szovjet nívó, hanem az osztrák és német minta formálta.

Utólag tisztábban látszik, hogy az 1990-es évtized Kína és egyéb „feltörekvő piac” olcsó áruinak korszaka lesz világszerte: a közepes minőségre képes könnyűiparnak, gépiparnak meg voltak számlálva napjai nálunk is, máshol is. Ha talán sikerülne előnyösen és gyorsan beépülni a nyugat-európai termelési láncolatba… Ehhez előbb az infrastruktúra történelmi lemaradásán kell túljutnunk a telefónia, a közúti és vasúti közlekedés, a posta és a légiközlekedés, a pénzügyi infrastruktúra modernizálásával. És kellenek világos jogszabályok, kiszámítható keretek. E téren kiemelkedően sikeres volt a kritikus néhány első év. A kardinális pénzügyi törvények megalkotásával hazánk viták felül élenjáró volt a térségben (hitelintézeti és jegybanki törvény, számviteli törvény, a csőd és felszámolás rendje, államháztartási törvény). Az Antall-kormány alatt elhárult a fizetésképtelenség veszélye, sőt sikerült visszakerültünk a nemzetközi tőkepiacra. A hitelminősítőktől kapott BB+ besorolásunk 1993-ben csupán a csehekétől maradt el, és megfelel a 2015 véginek. Holott hazánk akkor még nem tagja a NATO-nak, az OECD-nek, és csak távoli ígéret az uniós tagság.

Objektív mutatókkal mérve tehát igen komoly az Antall-kormány teljesítménye, de mégis… A termelés-visszaesés mély lett, és a munkájukat elvesztőket nem vigasztalta, hogy hamar kiemelkednek a versenyképes, termelékeny új ágazatok, amelyek majd fenntartják a magyar gazdasági dinamikát 2010 után is, mind a mai napig. Talpra állt félmillió magyar vállalkozás az 1990-es évtized első felében, remélve a kereslet növekedését, a fejlődés feltételeinek javulását. Ám tőkeerőt, piacismeretet, üzleti tudást és erkölcsöt tekintve kezdettől fogva vegyes a kép. A kisméretű cégek alapvetően a belső piacra termelnek, az pedig lassan talál magára az átalakulási válság éveiben. Majd már a következő kormány idején jön Horn-Bokros-Surányi csomag, s annak részeként nagy valutaleértékelés, reálbércsökkenés, kiadás-visszafogás.

Ez azonban már más korszak, más politikai irányzat. A szociális piacgazdaság fogalma kikerült a közgondolkodásból. A Horn-kormány nagyon meg akart felelni a kor követelményeinek: tömegesen privatizált, olyan ágazatokban is, ahol nem kellett volna. A polgárosodás Antall-i mintájának a helyébe olyat állítottak, amelyben keveredett a korábbi kádári gyakorlat néhány eleméhez való visszatérés, meg az uralkodó angolszász gazdasági és politikai irányzatok másolása. Mindenképpen más jött, mint amit a rendszerváltoztató kormány elindított. Holott negyedszázad távlatából még tisztábban látni, hogy a szociális piacgazdaság rendjére és a távlatos gazdálkodási szemléletre nagy szüksége lenne a magyar társadalomnak.

Bod Péter Ákos