Antall József imponáló tárgyi tudással rendelkezett a történelem, a jogtudomány, az irodalom, a közigazgatás, a muzeológia és a művészettörténet területén, emellett kitűnő, meggyőző erejű előadó és szónok volt, a politikához pedig veleszületett tehetséggel rendelkezett. Az utóbbin belül a külpolitika ifjúkora óta behatóan érdekelte, és ez nemcsak a napi magyar és nemzetközi politika eseményeinek enciklopédikus mélységű ismeretét jelentette egészen az 1930as évekig visszamenően, hanem az adatok mögötti folyamatok megértését is. Ebben rejlik a magyarázata annak, hogyan jelenhetett meg Antall 1989-ben üstökösként a magyar politikai égbolton, s hogyan vették észre tehetségét, vezetői kvalitásait külföldön szinte hamarabb, mint itthon. Hogyan szerezte meg ezt a tudást? Úgy, hogy a XX. század első felében Magyarországon remek könyveket írtak történelmünkről, művészetünkről, néprajzunkról és a társadalomról, emellett pedig a nemzetközi politikai irodalom színejava is megjelent magyar fordításban. Antall József húszéves korára mindezt végigolvasta – és egész életére szólóan meg is jegyezte.

A családi háttérből nemcsak a jó géneket kapta, hanem a különleges példákat is. Apja egy dunántúli kis falu, a Somlóhegy alatti Oroszi szülötte volt, népi gyökerű és európai kitekintésű fegyelmezett és lelkiismeretes köztisztviselő, akire Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nyugodt szívvel testálta 1939-ben a Magyarországra menekült jó százezer lengyel gondozását és továbbmenekülésének lehetővé tételét, valamint a hozzánk menekülő szövetséges hadifoglyok és más üldözöttek mentését. Az idősebb Antall szoros viszonyba került Angelo Rotta pápai nunciussal; kitüntetette Alexander brit tábornok, az olaszországi szövetséges erők főparancsnoka; emlékét tábla őrzi mind Varsóban, mind Jeruzsálemben, a Yad Vashem emlékparkban – 2003. novembertől pedig egykori budapesti lakóháza falán is. 2010 februárjában Lech Kaczynski lengyel államelnök posztumusz a legmagasabb lengyel kitüntetést adományozta „a lengyelek apjának.” 1945 és 1947 között a Kisgazdapárt újjáépítési minisztereként, majd pártigazgatójaként naponta küzdött a Szövetséges Ellenőrző Bizottság két szovjet vezetőjével, Vorosilov marsallal és Szviridov altábornaggyal, miközben a budapesti brit, francia és amerikai követ bíztatta a kitartásra. A második világégésbe ágyazott drámai magyar történelmet és a koalíciós időszak sziszifuszi erőfeszítéseit így az ifjabb Antall József – épp a legfogékonyabb életkorban – döntéshozói közelségből látta. A napi események hátterét a lapok végigolvasásával próbálta megérteni, a bélyegek mellett a fontosabb cikkeket és fényképeket is albumba gyűjtötte. Édesanyjától a szilárd jellem és a ritka bátorság mellett a határozottságot és az akaraterőt örökölte. Anyai nagyapja, Szűcs István az 1910-es években a Vallás és Közoktatási Minisztériumban államtitkári rangra emelkedett, a háború után pedig országgyűlési képviselő volt. Pestújhelyen élve oroszlánszerepe volt a városrész gyors fejlődésében. Otthon tőle tanult az unoka várospolitikát, oktatáspolitikát, de nemzetközi politikát is, minthogy Szűcs István egykor Apponyi Albert titkára volt.

Jó iskola és jó tanárok nélkül a tehetség nem tud kifejlődni. A Piarista Gimnázium felkészült és odaadó tanárai azonban mindig a legtöbbet igyekeztek kihozni a diákokból. Antall tanárai között volt Öveges József is, aki a természettudományok felé szerette volna terelni a tantárgyak között határozottan szelektáló diákja figyelmét, de történelemtanára, Bálint Béla hatása erősebbnek bizonyult. Antall tizenhat éves volt, amikor megírta első külpolitikai tárgyú írását – az Egyesült Államokról. 1948 szeptemberében, a kommunista hatalomátvétel után azonban ezt az önképzőköri dolgozatot már csak szűk körben tudta felolvasni, nyomtatásban pedig csak negyvenöt évvel később jelent meg². Ennek imponáló irodalomjegyzéke csak az olvasottságot tükrözi, ám az érett ítéletek már a jövendő atlantista külpolitikust. A szabadságunk majdani visszaszerzésének reményét megtestesítő első számú világhatalom iránti érdeklődés tartós volt, ennek köszönhetők azok a felsőfokú ismeretterjesztő esszék, amelyeket az 1960as években írt, főként az Élet és Tudomány számaiba. A témaválasztások nem voltak esetlegesek: az amerikai függetlenségi háború magyar hőse, Kováts Mihály, az amerikai demokrácia értékeit és ígéreteit Magyarország számára modellként bemutató erdélyi Bölöni Farkas Sándor, a jó ügyet tévúton járó honfitársaival szemben fegyverrel is megvédő Lincoln, és annak a szabadságharc után elmenekült magyar tábornoka, Asbóth Sándor. E cikkek arról szóltak az 1956 utáni megtorlás és az Amerikaellenes propaganda éveiben, hogy a szabad viszonyok és a demokrácia hatására miképp virágzott fel az Egyesült Államok, s hogy annak sikereihez magyarok is hozzájárultak. Nemcsak az amerikaiak által is tisztelt és megbecsült nagy nevek, hanem egyszerű magyar kivándorlók is, köztük az Antallok dunántúli földijei, akikről egyforma melegséggel szólt családi körben és népgyűléseken.

A német nyelvet és kultúrát oly jól ismerő Antall számára az angolszász országok politikai gyakorlata, azon belül az amerikai plebejus republikanizmus, a földközeli helyi demokrácia és a hatalmi ágak egyensúlyát bölcsen megteremtő alkotmány volt az a modell, példa, amit – Kossuthot követve – itthon is szeretett volna megvalósulva látni. Az angoloktól elsősorban az iróniát és a hibákat kipellengérező szarkazmust tanulta el, s ez tekintett le rá arról a nagyméretű Churchillceruzaportréról is, amelyet egy barátja, Porscht Frigyes rajzolt neki.

A második világháború utáni évek az ígéretes magyar újjászületés kisiklatását és a katasztrofális kommunista diktatúrát hozták számunkra, Nyugat-Európában viszont a történelmi ellentétek félretételét és az egységgondolat térnyerését. Ez a kontraszt, valamint a diktatúrával szembeni eredményes euroatlanti összefogás, a NATO, ugyancsak meghatározó élmény volt az ifjú Antall életében.

Ne higgye azonban senki, hogy Antall elvakultan Nyugatbarát volt, s lebecsülte az oroszokat és kultúrájukat. Az első világháborús hadifogságot megjáró apjától és apai nagyapjától sok jót hallott az orosz emberekről, s az orosz klasszikus irodalom ismeretében úgy tartotta, hogy a kitűnő fordítások révén ezek a nagy regények szinte beépültek a magyar irodalomba és azon át tudatunkba. Mindig határozott különbséget tett a jóindulatú orosz nép és a bennünket tönkretevő (sztálini) szovjet politika között. Ezt erősítették meg benne Kovács Bélának – a kisgazdapárt 1946-ban a szovjet megszállók által elrabolt és a Szovjetunióba hurcolt, s onnan csak 1955-ben hazaengedett egykori főtitkárának – az elbeszélései is; ő az 1956-os forradalom alatt és után hónapokon át az Antall család vendégeként élt Egyetem utcai (ma Ferenciek tere) lakásukban. Antall itthon és külföldön is hangsúlyozta, hogy 56-os forradalmunk brutális leveréséért a szovjet vezetés a felelős, nem pedig az orosz nép, még csak nem is a katona.

Antall József nagyon jól ismerte a velünk szomszédos országok történelmét és belső viszonyait is. A Trianon után született első nemzedék – akár a maradék hazában élt, akár elszakítva – szinte ugyanúgy átérezte az igazságtalan döntés minden súlyát, mint szülei, s ezt csak felerősítette a területi revízió átmeneti sikere, majd a visszakerült területek újbóli elveszítése. Az olvasmányok mellett így a személyes tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy Antall a határainkon túlra került magyarság sorsát oly mélyen átérezte. Még gyermekként, de már fogékonyan járt szüleivel az 1938 után visszatért magyarlakta vidékeken, édesapja pedig kormánybiztosként foglalkozott Kárpátaljával és a vissza nem került területekről hozzánk menekülőkkel. Antall 1989 véres karácsonyán jutott el újra Erdélybe, már az MDF elnökeként, Szabadkára pedig 1991 kora őszén, közvetlenül a délszláv háború kitörése előtt. (Mindig készült Dunaszerdahelyre is, ahová ősi családi szálak fűzték, de az akaratunk ellenére romló szlovák–magyar viszony miatt erre már nem került sor.) A szomszédi kapcsolatokat azonban nem csupán az anyaországtól elszakított magyarság prizmáján keresztül látta. Kossuth Lajos, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Németh László és Bibó István (az utóbbi személyes barátja volt) írásai és gondolatai nyomán Antall is igazi dunai patrióta volt, aki azt remélte, hogy a közös nehéz sors tanulságaként KözépEurópában az együttműködés szükségessége erősebb lesz a szomszéd ellen szövetkező kisantantmentalitásnál és a kisebbségeket elnyomó politikánál.

A tágabb szomszédságból elsőnek Lengyelországot kereste fel: még 1956 nyarán egy iskolai kirándulást szervezett abba az országba, ahol apja emlékét máig megható hűséggel őrzik. Németországba csak 1976 után, orvostörténészként jutott el, amikor végre ő is megkapta az addig tőle megtagadott útlevelet. Minthogy ritka jól ismerte mind a lengyeleket, mind a németeket, s bírta mindkét nép bizalmát, 1990 után hozzá tudott járulni a két nemzet közötti megbékéléshez, ahhoz, hogy a lengyelek túl tudtak lépni történelmi sérelmeiken. A tudományos pálya révén jutott el számos más országba, köztük az őt mindig is behatóan érdeklő törökök közé, így a külpolitikában is oly fontos személyes élmények, benyomások mintegy felvértezték a nemzetközi életben neki kijutott szerepre.

Az Európán kívüli területek és kultúrák is behatóan érdekelték Antallt. Sokat tudott az arab, tágabban az iszlám világról, elsősorban Germanus Gyula jóvoltából, aki kedves tanítványának tekintette. Kőrösi Csoma és a többi híres magyar utazó, tudós nyomdokában Antallt is foglalkoztatta a magyar őstörténet, nagyrészt innen eredt ázsiai tájékozottsága. Indiától Japánig jól ismerte az ázsiai népeket, vallásaikat és lelkialkatukat – ennek is hasznát vette később a politikában. A világot behálózó gyarmatbirodalmak története is megragadta fantáziáját.

A fentiek ismeretében talán jobban érthető, honnan eredt az 1970es évekig hazájába bezárt Antall József különleges nemzetközi helyismerete és tájékozottsága. De mindez még nem kielégítő magyarázat arra, hogy az egyes politikai ellenfelei által a külföld előtt szándékosan lesajnálva emlegetett, porszagú könyvtárosorvostörténész, itthon pedig kompromittáló céllal múzeumi igazgatónak titulált Antall hogyan lépett elő teljes politikusi vértezetben 1989 nyarán a kerekasztaltárgyalásokon. A választ ő maga adta meg egy nála olyan ritka vallomásszerű előadásban, amelyet a Századvég politikai iskola hallgatói előtt mondott el 1991. december 11-én: „Csak politikai piszkálódásnak érzem, ártatlan piszkálódásnak, amelyet őszinte szívvel nézek el és bocsátok meg, ha azt mondják rám, hogy múzeumigazgatóból lett csetlőbotló politikus. Én nem arról a területről tévedtem a politika mezejére, hanem én politikai pályára készültem, politikai pályára indultam, s azokban az években [a kommunizmus idején] is azt mondtam, hogy én tulajdonképpen nem vagyok boldogtalan, csak fordított életet élek, s ami a passzióm lehetne, ami a hobbim lehetne, a művészettörténettől kezdve a művelődéstörténetig, most abból élek, ez a mesterségem, s hobbim marad a politika. Velem semmi más nem történt 1987–88 után, amikor aktívan bekapcsolódtam a politikai életbe, mint hogy megfordult minden.”³ Itt a magyarázata annak, hogy amikor Antall 1989-ben a világpolitika színpadára lépett, az előző ötven év történései és szereplői már mind ott voltak a fejében, a maga számára levont tanulságokkal együtt.