A délszláv válság során elmélyült Magyarország együttműködése a NATO-val és annak vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal. Ezt Antall személyes kezdeményezései nagyban előmozdították. A miniszterelnöknek ifjúkori tapasztalata volt a hidegháború legnehezebb időszaka, amikor nemcsak egy termonukleáris világháború kirobbanásának veszélye állt fenn, hanem az is fenyegetett, hogy a hagyományos fegyveres erők tekintetében nagy fölénnyel rendelkező Szovjetunió lerohanja NyugatEurópát. Ezzel a mi szabadságunk helyreállításának a reménye is szertefoszlott volna. E kérdésről a NATO vezető testületében, az Atlanti Tanácsban 1991. október 28-án így beszélt a magyar miniszterelnök: „A NATO 1949-es létrejötte a vasfüggöny mögött maradt népek számára mindenkor a remény forrása volt. Hiszen tudtuk azt, hogy ha Nyugat-Európa nem marad stabil, ha Észak-Amerika jelenléte megszűnik Európában, akkor nem marad olyan szilárd pont, amely nekünk reményt nyújthat.”¹¹⁵ 

Ezzel együtt a rendszerváltozás pillanatában a hazai közvéleményben még széles bázisa volt – részben 1956-os reminiszcenciák alapján, részben a virágzó Ausztria példája nyomán – a semlegesség gondolatának. Az Antallkormány azonban egyértelműen a NATObelépéssel kívánta lehorgonyozni a nemzetet a biztonság kikötőjében. Ehhez a szovjet csapatok kivonása és a Varsói Szerződés feloszlatása nyitotta meg az utat. Figyelmeztető lökést adott e program megvalósításának a moszkvai puccs is.

Antall József volt a korábban kommunista uralom alatt levő országok kormányfői közül az első, aki 1990. július 18-án felkereste a NATO brüsszeli központját, s ott kifejtette, hogy e szervezetben látja Európa és a világ biztonságának legfőbb garanciáját; hogy politikailag Észak-Amerika és Európa elválaszthatatlan; hogy ebből következően elengedhetetlen az Egyesült Államok további katonai jelenléte Európában; s hogy a szovjetorosz térséget is be kell kapcsolni az európai biztonsági rendszerbe. 1990. június 29-i „kapunyitó” brüsszeli látogatásommal kezdve rendkívül szoros intézményes és személyes kapcsolat alakult ki a NATO vezetése és Magyarország között. Wörner főtitkár már 1990 novemberében hivatalos látogatást tett hazánkban, s ezt követően is számos alkalommal találkozott a magyar miniszterelnökkel és külügyminiszterrel. Brüsszeli nagykövetünk, Granasztói György megbízást kapott arra, hogy NATOképviseletünket is ellássa, s ebben is igen eredményesnek bizonyult. Az 1991. augusztusi puccs nehéz óráiban a főtitkár személyesen hívott fel telefonon, hogy közvetítse a magyar kormánynak a szervezet erkölcsi támogatását, és Bush telefonhívása (Antallnak) még többet jelentett.

Wörner, aki korábban az NSZK hadügyminisztere volt, egyike volt azoknak a nyugati vezetőknek, akik legvilágosabban látták, mi a fejlett demokráciák felelőssége a világtörténelmi fordulat kínálta lehetőségek kiaknázásában. Egyúttal Magyarország helyzetét ismerő és értő, irántunk őszinte elismerést és barátságot érző államférfi volt. Rokonszenve a Közép-Európa nehéz múltját ismerő németek hagyományos műveltségén túl személyes ismereteken és kapcsolatokon, mindenekelőtt a közte és Antall között kialakult kölcsönös nagyrabecsülésen és barátságon alapult. Kortársak voltak, azonos politikai események formálták őket, és hasonló betegségben haltak meg, nagyon is korán.

A NATO 1991 novemberében Rómában elfogadta az új stratégiai koncepciót, amely kinyilvánította az együttműködési készséget Közép és KeletEurópa, azaz a megszűnt Varsói Szerződés államaival, s létrehozta az ÉszakAtlanti Együttműködési Tanácsot (NACC).

Az akkoriban kibontakozó délszláv válság, a kezdetben közvetlenül határaink mellett zajló háború során intenzív konzultációsorozat vette kezdetét a magyar kormány és a NATO, illetve annak két meghatározó országa, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között. (1990. januári, illetve februári személyes megismerkedésüktől fogva mind Bush elnök, mind Margaret Thatcher miniszterelnök igen nagyra tartotta Antall Józsefet.¹¹⁶ A szimpátia – érthető módon – kölcsönös volt, ezt tanúsítja az a levél is, amelyben Antall köszöntötte a Lordok Háza tagjává emelt Lady Thatchert.¹¹⁷ ) Magyarországgal együtt ekkor már két visegrádi partnere is – az 1992. májusi 6-i hármas csúcstalálkozó közleményében – a nyilvánosság elé állt azzal, hogy közös céljuk a teljes jogú NATOtagság.¹¹⁸ A NATO azonban ekkor még távol állt e gondolat elfogadásától, részben félve a jól működő szervezet felhígulásától, részben tartva Oroszország ellenkezésétől.¹¹⁹ 
Major brit miniszterelnök 1992. májusi látogatását Antall októberében viszonozta. A magyar miniszterelnök részletes értékelést adott a délszláv válságról és a szovjet utódállamok helyzetéről, emellett a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében kialakult konfliktust és a két nyugati integrációs szervezettel kapcsolatos magyar álláspontot is kifejtette.

A NATO-val kialakult bizalmi viszonyt tovább erősítette, hogy 1992 októberétől a magyar kormány hozzájárulásával a magyar légtérben olyan fegyvertelen NATO (AWACS) repülőgépek járőröztek, amelyek a boszniai légtérben az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt repülési tilalom betartását ellenőrizték. Ez a belgrádi vezetésből indulatos reakciókat váltott ki, mégis kimondottan hozzájárult biztonságunk növeléséhez és a magyar állampolgárok nyugalmának megőrzéséhez. Az éles helyzetben 1993. március 8-án Antall József levélben ismertette a Balkánnal kapcsolatos friss helyzetértékelését és aggodalmait Manfred Wörnerrel. Az őszinte hangú, szókimondó írás, amelyben Magyarország a NATO segítségét kérte a paksi nukleáris erőmű és a magyar olajfinomítók elleni esetleges légitámadás elhárításához Patriot elhárító rakéták telepítésével,¹²⁰ nagy izgalmat keltett a NATO apparátusában. Amikor Budapesten arról értesültünk, hogy egyesek túlzottnak tekintik a magyar aggodalmakat és a kért válaszlépéseket, Antall telefonon informálta Kohl kancellárt lépése indokairól.¹²¹ De Wörner maga is megértést mutatott a magyar álláspont iránt. Ez kitűnik 1993. március 24-én kelt válaszából is: „Miniszterelnök Úr, szeretném Önt biztosítani, hogy elemzései és a levelében foglalt, valamint a Shalikashvili tábornoknak [a NATO akkori európai főparancsnoka, később az Egyesült Államok vezérkari főnöke] kifejtett aggodalmakat a NATO-ban igen komolyan vesszük.” Wörner még gyakoribb eszmecseréket javasolt Granasztóival, felajánlotta, hogy a bennünket is érintő lépésekről rendszeresen tájékoztatja a nagykövetet, s a kölcsönös látogatások számának növelését ajánlotta.¹²² Ezt követő brüsszeli látogatásomon Wörner a sajtó előtt az addigi leghatározottabb megfogalmazásban állt ki Magyarország biztonsága, mint NATOérdek mellett, külön hangsúlyozva, hogy ez fokozottan vonatkozik a NATO műveletek támogatásában vállalt magyar kockázatokra. Itthon egyes orgánumok és elemzők ezt a verbális garanciát megpróbálták kudarcként értelmezni, de akiknek szólt az üzenet, azok megértették.

Az elhúzódó véres balkáni válság, a posztszovjet térség politikai és gazdasági bizonytalansága, valamint az etnikai konfliktussorozat sürgetővé tette az Európa közepén kialakuló biztonsági űr betöltését, de a nyugati államok vezetői elmulasztották a kedvező konstelláció, a hidegháborúban aratott teljes körű győzelem azonnali kiaknázását. Féltették megszokott és kényelmes klubjukat a felhígulástól, s olyankor voltak tekintettel az orosz érzékenységre és ellenkezésre, amikor az még nem létezett. Hazánk is tudomásul vette, hogy a nagy tét, Oroszországnak a Nyugattal szorosan együttműködő demokráciává válása indokolja a tagsági törekvések jegelését. Kozirjev orosz külügyminiszter figyelmeztető szándékú, 1992. decemberi stockholmi beszéde után azonban tartani kellett az orosz visszarendeződéstől és attól, hogy a „vörösbarna” orosz erők kihasználják a balkáni zavaros helyzetet. A türelmet így sürgetés váltotta fel. A főként lengyel és magyar részről kibontakozó meggyőzési kampány, számos nyugati fórumon elhangzó figyelmeztetésem („vincere scis Hannibal, victoriam uti nescis”– azt tudod, Hannibál, hogyan kell győzni, de azt nem, hogyan kell kihasználni a győzelmet),¹²³ kiváltképp pedig Antall utolsó megnyilatkozásai és üzenetei nem maradtak hatás nélkül. 1993 nyarán a NATO szokásos évi munkaműhelytanácskozását első ízben tartotta egy egykori VSZországban. A június 3-i megnyitón a magyar miniszterelnök nagy ívű előadásban mutatta be a népes nemzetközi közönség, a NATO számos politikai és katonai vezetője előtt, hogy milyen mélyen gyökerezik a magyar politikai gondolkodásban az atlanti gondolat, és hogy kormánya mennyire következetesen állt ezen az alapon megalakulásától fogva, miközben „rendkívül aktív politikát folytat a megújhodó Oroszországgal is.” Előadásának végén a világot fenyegető új veszélyek és a NATO előtt álló feladatok felvázolásával, közvetett érvekkel szólt a bővítés szükségessége mellett. Amikor az iszlám terrorizmus még csak szűk keretek között jelentkezett, Antall páratlan előrelátásról tanúskodott: „De ne feledkezzünk meg a nagy katonaibiztonsági konfliktusok kezelése közepette az Észak–Dél problémáról sem, ennek szociális feszítő erejéről, és hogy mit jelentenek a különböző szellemivallásipolitikai fundamentalizmusok! Gyakran vallási fundamentalizmusokra támaszkodva azt jelentik, hogy az Észak–Dél konfliktusában a szociális és politikai fundamentalizmus a XXI. század bolsevizmusaként jelentkezhet és törhet a világra.”¹²⁴ 

A szervezetét romboló halálos kór elleni küzdelem során a miniszterelnök figyelme soha nem lankadt. Külpolitikai céljai utolsó összefoglalása volt az a levél, amit az 1993. évi nagyköveti konferencia résztvevőinek küldött. Ebben megerősítette azt a kezdettől fogva képviselt igényét, hogy az alapvető nemzeti, stratégiai kérdésekben legyen egyetértés a pártok, a kormány és az ellenzék között. Tűrhetetlennek nevezte, ha bármelyik oldalon önző pártcélokat szolgáló kijelentésekkel gyöngítik a magyar pozíciókat az ország legkényesebb ügyeiben. Ez a figyelmeztetés – mint Antall egész politikai életműve – ma is aktuális.

Antall ceterum censeója az volt, hogy a Nyugat gondolkozzon távlatosan, a külpolitikában is tartsa szem előtt a prevenció elvét, ne engedje, hogy „jóléti függöny” váltsa fel az egykori vasfüggönyt, s ne hagyja, hogy az átalakulás terheibe belefáradt egykori kommunista országok népei magából a demokráciából és a piacgazdaságból ábránduljanak ki. Utolsó nemzetközi szereplésekor, a Nemzetközi Demokrata Unió (IDU) és az Európai Demokrata Unió (EDU) vezetőinek budapesti találkozóján, 1993. szeptember 1–2-án többek között ismét a terrorizmus veszélyére hívta fel a figyelmet. „A politikai fundamentalizmus, amely nemcsak iszlám problémaként jelentkezhet, a XXI. század bolsevizmusaként világunkat a legsúlyosabban fenyegeti.” A sokféle veszély ellenszerének a NATO és az Európai Unió gyors kibővítését, a közép-európai „éllovasok” felvételét látta. Figyelmeztette Európa konzervatív vezetőit, hogy „a történelemben vannak pillanatok, amelyek nem térnek vissza. […] Határozott, kemény döntéseket kell időnként hozni, és nincs késlekedésre való idő”.¹²⁵ Még egyértelműbben fogalmazott abban a két levelében, amit október elején – már a kölni kórházból – küldött Clinton elnöknek. Többek között a szeptemberi oroszországi belpolitikai válságra és a továbbra is képlékeny balkáni helyzetre hivatkozva kérte az elnököt, hogy gyorsítsa fel Magyarországnak és az egész közép-európai „senki földjé”-nek a NATO-ba történő integrálását. Október 19-i hosszabb levelében meggyőző erővel érvelt emellett, az orosz problematikát is – nem oroszellenes szellemben – bekapcsolva. A levél több, mint külpolitikai végrendelet; iránytű és példa a távlatos, magyar nézőpontú külpolitikai gondolkodásra.¹²⁶ Válaszként Christopher külügyminiszter – útban Németországba és Magyarországra – repülőgépéről hívta fel a Kölnben egy steril sátorban kezelés alatt álló miniszterelnököt. Ugyanitt kapta meg Antall az előd, George Bush jókívánságait tartalmazó levelét. Ennek mintegy előzménye volt a hivatalából az év elején távozó elnök Antallhoz írt búcsúlevele. „Igaz barátja volt mind nekem, mind az amerikai népnek. Egymás mellett álltunk számos nehéz történelmi helyzetben: Magyarország átalakulásának kezdetén, az Öbölháborúban, a Szovjetunió összeomlásánál és most a volt jugoszlávválság és a szomáliai éhezés kapcsán. Ezen események során az Ön határozott kiállása, őszinte és bölcs tanácsai nélkülözhetetlenek voltak számomra és az egész világ számára.”¹²⁷ A kölni kezelés eredményességében bízó barát szavai egy életmű legmagasabb szintű elismerését jelentették. „Ez mindössze egyszerű jelentkezés valakitől, aki csodálja Önt, tiszteli Önt és örül annak, hogy kölcsönös megelégedést eredményező munkát végezhetett együtt Önnel.”¹²⁸ Nem hiszem hogy valaha is lesz magyar kormányfő, akinek hasonlót fog írni a világ legerősebb hatalmának a vezetője.
1993 októbere hozta meg az első kézzelfogható, ámbár még felemás megoldást, a békepartnerséget, a NATO és a hozzá csatlakozni kész államok szervezett együttműködését, amelyet Christopher amerikai külügyminiszter budapesti hivatalos látogatásán jelentett be. Bevált az a magyar taktika, amely csalódottság helyett a jó irányba tett első lépésnek minősítette ezt a fejleményt.

A kölni kezelés után Antall fizikailag gyengén, de orvosi szempontból látszólag gyógyultan tért haza. Azt, hogy a betegség egy mutációja végzetes lesz, akkor még senki sem tudta. 1993. novemberi 12én a miniszterelnök hivatalában fogadta a NATO – ugyancsak rákban szenvedő – főtitkárát. Utolsó találkozásukat megrendítő volt figyelni: két bátor férfi, aki értette és formálta is a világpolitikát, miközben még küzdött saját életéért, a megoldást kereste a magyar és a közép-európai biztonság megszilárdítására. Ha felmerült bennük, hogy talán utoljára találkoznak – s biztosan gondoltak rá –, akkor abban a reményben búcsúzhattak el egymástól, hogy céljaik folytatókra találnak majd.

Ez szerencsére így is volt. Albright akkori ENSZnagykövet, a későbbi külügyminiszter – Shalikashvili vezérkari főnök és Charles Gáti külügyminisztériumi tanácsadó társaságában – 1994. január legelején Budapesten kijelentette: nem az a kérdés, lesze NATObővítés, csak az, hogy mikor.¹²⁹ Az ígéretet az 1994. január 10–11ei brüsszeli NATOcsúcs nyilatkozata, majd a január 11–12ei prágai amerikai–visegrádi csúcstalálkozón Clinton elnök tette hivatalos állásfoglalássá: „Most már nem az a kérdés, hogy felvesze a NATO új tagokat, hanem az, hogy mikor és hogyan.”¹³⁰ Ekkorra Antall József már eltávozott a világpolitika színpadáról, de ez a bejelentés egyik legfőbb életcéljának – az egykori szovjet csatlós Magyarországot függetlenné és a világ legerősebb demokráciáinak a szövetségesévé tenni – a megvalósulását jelentette.