A cikk a szerző „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből vett részlet felhasználásával készült

1992-ben a forradalom évfordulójáról történő megemlékezéseket is a politikai megosztottság határozta meg. Ott voltam a Széna téren, a Corvin közben, a Bem téren. Az ellenzék híveivel sehol sem találkoztam. Ez így volt már tavaly is, de az igazságtétel és a médiaügy megoldatlansága miatti elégedetlenség az idén már a mi szimpatizánsainkat is megosztotta.

Az ünnep csúcspontjának a kormány által a Kossuth térre meghirdetett nagygyűlés ígérkezik, ahol Göncz Árpád köztársasági elnök mond majd beszédet. Sok idős embert látok a tömegben. Ötvenhatos szervezetek vezetői is ott vannak az első sorokban, de a szabaddemokratákhoz kötődők közül egyet sem látok. Forgatom a fejemet, pásztázom az első sorokat, de ellenzéki politikust nem tudok felfedezni. Kérdezem a körülöttem állókat, de ők sem találkoztak senkivel az ellenzékiek közül. Göncz Árpád hajdani harcostársai tehát itt vannak, állapítom meg magamban, de jelenlegi politikai támogatói, úgy látszik távol maradtak.

Amikor a műsorvezető bejelenti, hogy következik Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, a tömegből füttykoncert a válasz, ami akkor sem csendesült, amikor Göncz a mikrofonhoz lépett. Sokkoló lehet az élmény, hogy a hajdani bajtársak ellene fordultak, futott át az agyamon, de egy cseppet sem sajnáltam. Eszembe jutott a taxisblokád, az igazságtételi törvény vétója – hajdani bajtársai elsősorban ezért fordultak ellene – s a legújabb: a médiaháborúban játszott dicstelen szerep. Néztem az elnököt, az ellene tüntető tömeget, s némi elégtételt éreztem. A „mértékadó körök” kezdettől kritikátlanul ajnározták. Azokat pedig, akik bírálni merészelték, a demokrácia ellenségének nyilvánították. Göncz pedig szívesen magáévá tette ezt a narratívát. Nem lehet könnyű most szembesülni egy másfajta realitással.

Éppen harminchat éve volt itt utoljára ilyen füttykoncert, jegyezte meg az előttem álló Szabó Iván. Amikor Nagy Imre elvtársként szólította meg a tömeget, tette hozzá. De akkor Nagy Imre megjelenése nem füttyöt, hanem tapsvihart váltott ki, vetettem közbe. Igen, helyeselt az ipari miniszter, ráadásul Nagy Imre rögtön felismerte a helyzetet, s a „Polgártársak, magyarok!” megszólítás már általános tetszést aratott. Remélem Göncz is felismeri helyzetet, mondtam erre, és elkezdi végre a beszédét, különben kudarcba fullad az ünnepség. A hangosítás kiváló, tettem hozzá, a fújozás előbb-utóbb abbamarad.

Az elnök azonban csak állt a mikrofon előtt, s nem volt halandó megszólalni. Kezdd már el, kezdd már el, hajtogattam magamban, de Göncz csak állt, a füttykoncert egyre zúgott, a szórványos tapsot elnyomta. Talán öt, vagy tíz másodperc telt el így, majd az elnök hirtelen sarkon fordult, s feldúltan távozott.

* * *

Tudtam, hogy a program szerint most Szörényi Évának kell következnie, Márai Sándor „Mennyből az angyal” című versével. Élénken élt bennem a hat évvel ezelőtti élmény, amikor belecsöppentem a Los-Angeles-i magyarok ünneplésébe. A művésznő akkor színpompás magyar népviseletben, lobogó, lukas zászlókkal körülvéve, a turulmadaras emlékmű előtt állva angolul szavalta el Tollas Tibor „Bebádogoztak minden ablakot” című versét. Én pedig – a vasfüggöny mögül néhány hétre kiszabadult magyar – elámulva forgolódtam videokamerámmal a szabad világban élő honfitársaim között.

S íme, mindössze hat év telt el, s ott látom ugyanazt a Szörényi Évát a szabaddá vált Magyarország vendégeként, ugyanabban a népviseletben, ugyanolyan szép és méltóságteljes jelenségként: mögötte a Magyar Köztársaság Országgyűlésének épülete, előtte a fújjoló, tüntető tömeg. Szörényi Éva azonban nem zavartatja magát. Mint ahogy később elmondta, tisztában volt vele, hogy az ünnepet csak úgy tudja megmenteni, ha a körülményekkel nem törődve, mindenképpen elszavalja a verset. „Mert bízott önmagában, a vers erejében és a tömeg 56 iránti tiszteletében.” Így fejezte ki megát. Néhány másodperc, s a tömeg elcsendesedik, a tapsvihar pedig a vers végén nem csak Szörényi Évának, hanem úgy érzem, 56 emlékének is szól.

Amikor hazamentem, felhívtam Antallt, aki elmondta, hogy telefonált Göncznek, sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt és megértéséről biztosította az elnököt. De hiába kapacitálta, hogy mint az egyik meghívó, mindenképpen illő lenne megjelennie az ünnepségen, Göncz lemondta az esti operaházi rendezvényen való részvételt.

* * *

A miniszterelnök megemlékező beszéde az Operaházban méltó volt az ünnephez. Elöljáróban elnézést kért a megjelentektől, hogy a köztársasági elnök úr nem jelent meg az ünnepségen, és sajnálkozását fejezte ki az elnököt ért inzultus miatt. S egyben azért is, hogy a köztársasági elnök úr úgy ítélte meg, hogy a Kossuth téren az adott helyzetben nem mondja el ünnepi beszédét.

Amikor hazaértem – egy kisebb társassággal még leültünk, hogy néhány üveg bor mellett megbeszéljük a történteket – az üzenetrögzítőmet nem győztem lehallgatni. Két-három visszahívást követően világossá vált a kép. Az Esti Egyenleg – a kormányhoz lojális Híradóval szemben Hankiss által létrehozott ellenzéki hírműsor – a Kossuth téren történteket olyan beállításban sugározta, hogy nyilas egyenruhába öltözött skinheadek megakadályozták, hogy Göncz Árpád elmondja beszédét…

* * *

Másnap aztán megindult az áradat. Ellenzéki politikusok, közéleti személyiségek, sajtómunkások nyilatkozták, írták, mondták, keltették a hisztériát. A nyilatkozatok lényege az volt, hogy Magyarországon szélsőjobboldali veszély van. A szélsőségesek beléfojtották a köztársasági elnökbe a szót, az akciót a kormány szervezte, vagy legalábbis támogatta. A belügyminiszter civil ruhába öltöztetett határőröket vezényelt ki a Kossuth térre, akik részt vettek a szélsőjobbos demonstrációban.

A legszebb az volt, amikor az ötvenhatos karhatalmista, Horn Gyula védte meg az ötvenhatos forradalmár Göncz Árpádot az elnök hajdani harcostársaitól és Antall József kormányától. A szocialista pártelnök kijelentette, hogy 56 hősei az ellenzék parlamenti padsoraiban ülnek, és a szocialisták elődei a 301-es parcellában nyugszanak.

* * *

Antall szombaton délelőtt felhívott telefonon, s kérte, menjek be hozzá. Elmondta, a kormány kemény nyilatkozatot fog kiadni, amelyben visszautasítja az alpári gondolkodásra valló vádaskodást – így fejezte ki magát – és próbál gátat vetni a hisztériának. Nincsenek illúziói, tette hozzá, tovább fogják robbantgatni a petárdáikat. A céljuk egyrészt az, hogy a koalíciós pártokat és a kormányt a szélsőjobbal való cinkossággal vádolják, másrészt az is, hogy a köztársasági elnököt végképp magukhoz láncolják azáltal, hogy fasiszta veszéllyel riogatnak, amitől csak ők tudják őt megvédeni. Árpád egyébként is hajlamos a hisztériára, mondta, az összeesküvés-elméletek sem idegenek tőle, ha azok a szélső-jobbról szólnak.

Azért kértelek, hogy gyere be, folytatta, és ne haragudj, hogy hétvégén elhívtalak a családodtól, tette hozzá, de hétfőn a parlamenti ülésen elő kellene terjesztenetek egy törvényjavaslatot. Kifejtette, hogy az ellenzék vitorlájából úgy lehetne kifogni a szelet, ha mi állnánk elő egy olyan javaslattal, amely az önkényuralmi jelképek viselését betiltja. De nem csak a náci jelképeket, tette hozzá s felemelte a mutatóujját, hanem a kommunista jelképeket is.

* * *

A hétfői nap a parlamentben a Kossuth téri eseményekről szólt. A miniszterelnök vezette be a vitát, azzal, hogy két fontos dologról szeretné a kormány álláspontját közölni. A Bős-Nagymarosi vízlépcső ügyében kritikus szakaszhoz érkezett a történet, jelentette be hivatalosan, ami persze akkorra már kiszivárgott: a szlovákok elterelték a Dunát. Ebben a helyzetben összefogásra és egységre lenne szükség, mondta, amit nagyon megnehezít az a hisztéria, amit az ellenzék az október 23. óta eltelt napokban keltett, és amelyben a kormányt – minden alap nélkül – a köztársasági elnököt ért inzultusban való részvétellel vádolják.

Antall elismételte, hogy ez egy olyan „alpári gondolkodásra” vall, ami azokat minősíti, akik ezeket a gyanúsítgatásokat megteszik. A kormányt semmiféle felelősség nem terheli a Kossuth téren történtekkel kapcsolatban, jelentette ki, úgy járt el, ahogy egy jogállamban köteles eljárni a kormány. Horn Gyula nyilatkozatára utalva visszautasította, hogy ötvenhat forradalmával és szabadságharcával kapcsolatban olyanok oktassák ki, akik a forradalom idején a másik oldalon álltak.

Sajnálkozását fejezte ki, hogy a köztársasági elnök a Kossuth téren nem mondta el ünnepi beszédét. Utalt arra, hogy ért már hasonló inzultus más vezető politikusakat is. Szomorú, mondta, hogy az ellenzék képviselői nem vesznek részt a nemzeti ünnepeinken tartott rendezvényeken. Sajnos kialakult egy olyan gyakorlat, tette hozzá, hogy az ellenzék aktuálpolitikai demonstrációkra használja fel az ünnepet. Példaként felhozta, hogy március 15-én a Fővárosi Önkormányzat által szervezett rendezvényen kormányellenes propagandát folytattak ünneplés helyett. Ez vezetett oda, jelentette ki, hogy nemzeti ünnepünkön, ahol az összefogás és az egység kellene, hogy megjelenjék, az ünnephez méltatlan eseményre került sor.

Az ellenzéki felszólalók a kormány felelősségét hangsúlyozták. Tölgyessy Péter az ország „balkanizálódásáról” és „weimarizálódásáról” beszélt. Kiindulópontként azt jelölte meg, hogy a kormánynak nincs programja az ország előtt álló feladatok megoldására. Ezért „hatalmi politizálást” folytat, s ennek során nem csak a köztársasági elnökkel, hanem minden hatalmi ággal összetűzésbe kerül, miközben teret enged a szélsőjobbnak, amellyel együtt is működik. Mindez odavezetett, jelentette ki, hogy a köztársaság első polgárába szervezett csoportok – közbevetette, hogy „vélhetően” szervezett csoportok – beléfojtották a szót. A konkrét felelősséget firtatva feltette a kérdést: ki rendelkezett arról, hogy úgymond „katonai parancsra” a határőrség megjelenjen a Kossuth téren. Azt állította, hogy „hitelt érdemlő személyiségek” tanúbizonyságát adják, hogy ezek a katonák részt vettek a köztársasági elnök elleni demonstrációban.

Felháborítónak találja, hogy a kormány nyilatkozatában az események végső okának a köztársasági elnök magatartását tekinti, azt, hogy állítása szerint „az alkotmány védelmében” bizonyos aláírásokat megtagadott. Az ellenzék felelősségeként elismeri, hogy a szabaddemokraták úgymond „hagyták magukat kiutálni” a nemzeti ünnepekről, elfogadták azt, hogy a kormányoldal sokszor megpróbálja kisajátítani a nemzeti ünnepeket. Majd határozottan kijelenti, hogy „legközelebb ott leszünk a téren, és hangosan fogják hallatni, hogy éljen Göncz, éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a Magyar Köztársaság Alkotmánya!”

* * *

A Kossuth téren történtekkel kapcsolatban keltett hisztéria még jó ideig eltartott. És hiába hozták azóta nyilvánosságra a Nemzetbiztonsági Hivatal és a Legfőbb Ügyész korabeli vizsgálatáról szóló jelentéseket, az egyik hírportálon még a közelmúltban is azt olvastam, hogy Göncz Árpád kifütyülésében az Antall-kormány szerepét „továbbra is sűrű homály fedi”. Az egész történet pedig – a korabeli ellenzéknek és a médiának köszönhetően – úgy maradt meg a nemzeti emlékezetben, hogy 1992. október 23-án a Parlament előtt rendezett megemlékezésen „neonáci tüntetők” megakadályozták, hogy a Magyar Köztársaság elnöke elmondja ünnepi beszédét…

Talán ezért is kell nekünk, még életben maradt tanúságtevőknek elmondanunk, leírnunk azt, amire emlékszünk. Tudom, kevés az esély, hogy a közvélekedésen változtassunk, de mégis meg kell próbálnunk. „Hogy minél kevesebb hazugság maradjon az emberek agyában” – ahogyan Antall József fogalmazott 1991. áprilisában a koalíciós frakciók előtt tartott beszédében.