Az Antall Józsefre emlékezők csaknem kivétel nélkül úgy idézik fel a miniszterelnököt, mint aki képességei és tudása révén az ország kritikus helyzetében példaértékűen látta el felelősségteljes feladatát. Érdemeit emléktáblák és szobrok örökítik meg nem csak az ország településein Miskolctól Szombathelyig, hanem Brüsszelben, Párizsban, Zágrábban. Leggyakrabbak az évfordulós megemlékezések, így április 8-án, amikor születésének és december 12-én, amikor halálának évfordulóján méltatják a miniszterelnököt.

Az általánosságban elismerő vélemények mellett vannak azonban disszonáns hangok is. A bírálók a tényektől elvonatkoztatva olyan feltételezéseket engednek meg maguknak, amelyekre semmifajta bizonyítékuk sincs. Egyesek még azt is sejtetni merészelik, hogy Antall József nem saját képességei révén lehetett a rendszerváltoztatás miniszterelnöke, hanem „valakik küldték”, hogy ezt a feladatot végrehajtsa.

Antall Józsefet a XX. század magyar történelmének meghatározó államférfiúját azonban nem valaki, vagy valamilyen intézmény küldte, hanem saját elhivatottsága, elszántsága és akarata. Antall Józsefnek az volt a küldetése, hogy a súlyos gondokkal küszködő ország vezetését átvegye, majd kiváló képességeinek és tudásának birtokában hazájának javát szolgálja. Jól jellemzi ezt a miniszterelnöki eskütételkor elmondott beszéde.

Az Antallt leggyakrabban bírálók hiányolják az elitváltás megtörténtét, elmarasztalják a privatizációs gyakorlatot és fellengzős véleményeket fogalmaznak meg arról, hogyan kellett volna kezelni az adósságállományt.

Minden év április 8-án és december 12-én, Antall József születésének és halálának évfordulóján megemlékezéseket tartanak. Ilyenkor különféle rendezvényeken hangzanak el méltató szavak, de a leggyakoribb, hogy ezeken a napokon barátai, egykori munkatársai, ismerős és ismeretlen tisztelői elhelyezik virágaikat az 1993-ban eltávozott miniszterelnök sírján.

Az elmúlt csaknem negyedszázados időszakban ezek többségükben felemelő események voltak, bár történt néhány disszonáns mozzanat is. Évről – évre ünnepségek és koszorúzások vannak az örvendetesen sokasodó emlékhelyeken, Szombathelytől Miskolcig és a Párizs tizenhatodik kerületében lévő emléktáblától a Zágrábban elhelyezett mellszoborig. Az egyre növekvő számú hazai szobron és emléktáblán kívül különösen figyelemre méltó, hogy Brüsszelben az Európai Parlament egyik új épületszárnyát a rendszerváltoztató magyar miniszterelnökről nevezték el.

A disszonáns hangok közül az egyik legfurcsább epizód a 75. éves születésnapi megemlékezésen, 2007-ben történt. A síremlékhez igyekvők járművei – a többéves gyakorlattal szemben – nem juthattak túl a temető kapuján, rendőri intézkedéssel a kerítés mellett parkoltatták le őket és természetesen azt is megkérdezték az egyenruhások, hogy ki hová szándékozik menni. Jellemző választ adott erre egyik barátom: „Oda, ahová tizenhárom éve minden április 8-án, Antall József sírjához.” Az emlékmű köré is kordont vontak, azon belülre csak külön engedéllyel lehetett bejutni. Hamarosan magyarázatot kaptunk a rendkívüli helyzetre, villogó kék fényekkel és bekapcsolt fényszórókkal gépkocsioszlop kanyarodott a sírhoz, megérkezett Magyarország regnáló miniszterelnöke. Természetesen egy regnáló miniszterelnök az ország területén úgy közlekedik, ahogy akar, de egy ilyen bensőséges megemlékezésen talán lehetne egy kicsit szerényebben is. Nagyon jól emlékezem arra, hogy Antall József egyik első vidéki útján a fogadó megye határán rendőrmotorosok vágódtak a miniszterelnök által kiválasztott lehető legkisebb Mercedes mellé és törtek utat számára az akkori, a mainál lényegesen gyérebb forgalomban. Antall először nem akart hinni a szemének, majd felcsattant: „Vagy el tudjátok őket távolítani, vagy leállunk. Így nem vagyok hajlandó megérkezni.”

Az elmúlt időszakban történtek sokkal visszatetszőbb dolgok is. Az akár viccesnek is nevezhető „módszerváltás” és „gengszterváltás” kifejezések kezdtek a mindennapi beszéd részévé válni és ismételten felmelegítették a „rózsadombi találkozó” már többször kihűlt káposztáját. A legszörnyűbbnek talán az mondható, hogy a mindentudó politológusokon kívül egykori szövetségesek és küzdőtársak (a Magyar Demokrata Fórum korábbi vezetői, az Antall-Boross kormány tisztségviselői) vonták kétségbe Antall megkérdőjelezhetetlen érdemeit. Másfél éven keresztül futó televíziós sorozat gyártottak, amelynek visszatérő témája volt, hogy hol, mikor és mért hibázott Antall József. A miniszterelnök egykori barátai és munkatársai megütközve kérdezik egymástól, mi ez? Az összeesküvés elméletek híveinek újabb próbálkozása? A háttérbe szorulók önigazoló magamutogatása? A későn érkezettek és kívülről bírálók deheroizáló reflexe? Vagy egyszerűen saját jelenkori sikertelenségük okának múltba vetítése?

Úgy vélem, hogy a feltett kérdésekre összevontan lehet igenlő válasz adni, ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Amikor a múlt század kilencvenes éveinek elejéről beszélünk, jól látható, hogy negyvenesek, ötvenesek frusztrált generációjának egy része tanácstalanul bolyong a politika, a társadalom, a gazdaság számukra elaknásított mezején és a kétségbeesés határán keresi a kiutat. Számos hatvanon felüli pedig azon kesereg, hogy elment az élet és nem a kedvük szerinti módon öregedtek meg. A legrosszabb azonban azon húszas-harmincas éveiket élők véleménye, akik saját tapasztalataik hiányában olvasmányaikból, vagy szüleik beszámolóiból ismerkedtek meg a hazai rendszerváltozás történetével és most ők is döbbentek kérdezik: „Lehet, hogy Antall Józsefet valóban küldte valaki?”

Antall Józsefet, a XX. század magyar történelmének meghatározó államférfiját azonban nem valaki vagy valamilyen intézmény küldte, hanem saját tehetsége, képzettsége, elszántsága és akarata. Antall Józsefnek küldetése volt. Olvassunk csak bele a miniszterelnöki eskütétel után elmondott beszédébe, amelyet egyidejűleg hat át a felelősségvállalás megrendítő tudata és a szolgálat szentsége:

„Szeretném, ha hinnék és tudnák, hogy semmiféle személyes ambíció nem irányít ebben a kérdésben. Semmiféle karriervágy nem vezet. Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni…”

Emlékeztessünk csak az akkori politikai és gazdasági helyzetre. Az Antall kormány megalakulásakor még létezik a Varsói Szerződés és a KGST, mintegy 50.000 szovjet katona tartózkodik Magyarországon, valutatartalék nincs, az államkassza gyakorlatilag üres, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobb Európában, az infláció 30 százalékos, a lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt él, a tömeges munkanélküliség ugyan még nem kezdődött el, de az elkerülhetetlen struktúraváltás következményeként hamarosan több száz ezren kerülnek az utcára.

Mindezek ellenére csodákat vártak a miniszterelnöktől és kormányától. Nemcsak a szokásos száznapos türelmi időt nem kapta meg, hanem halála után korábbi ellenfelei és konvertita bírálói bűnbakká kívánják nyilvánítani. A főbb vádak: elmaradt elitváltás, elnagyolt privatizáció, a pártállam által létrehozott külföldi adósságállomány átvállalása.

Határozott meggyőződésem, hogy Antall József miniszterelnöki tevékenysége nem szorul védelemre, az elkeseredettség hullámain szörfözők vitorlájából előbb-utóbb elfogy a szél, mégis felsorolom azokat az ellenérveket, amelyek az utóbbi időszakban halkabban szóltak.

Az elitváltásról. A rendszerváltó politikai erők részéről nagy volt a nyomás, hogy hulljanak a fejek és a tisztségekre bőven akadt jelentkező, gyakran az önkritika teljes hiányával. Nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy nem csak abból következően nem jutottak előbbre korábban, mert politikailag nem azonosultak az előző rendszerrel, hanem egészen egyszerűen azért, mert képességeikből többre nem futotta. Sok esetben a rendszerváltó kormányhoz szellemileg közelálló szakemberek válaszoltak a felkérésre nemmel, mondván, hogy ők nem akarják exponálni magukat. Mert, hogy még itt voltak az oroszok és emiatt a visszarendeződés bármikor elkezdődhetett.(Gondoljunk csak az 1991. augusztusi moszkvai puccs rendkívül izgalmas 72 órájára). Kialakult tehát egy olyan helyzet, hogy aki alkalmas lett volna az nem akarta, aki pedig akarta az nem volt alkalmas. Azt viszont egyértelművé tette Antall, hogy kormányának nem lehet olyan tagja, aki az állampárt tagja volt. (Emlékezetes eset, hogy emiatt a Horn Gyulát külügyminiszternek nyomatékosan ajánló Kohl kancellárral is konfliktusba keveredett). Ettől eltekintve a párttagságot nem tekintette kizáró oknak más tisztségek betöltésekor, hiszen ezen a címen jóformán a teljes Honvédség és Rendőrség tisztikarától meg kellett volna válni. Nem a szimpla párttagsággal volt problémája – hiszen azt sok esetben elkerülhetetlen generációs ártalomnak tekintette – hanem azokat marasztalta el, akik szavai szerint „nemcsak szükségszerűen nyalták a nagy vörös feneket, hanem még élvezettel csettintettek is hozzá.” Azt is elmondta, hogy többre értékeli azokat, akik az előző években az ország érdekében - akár párttagsággal is megterhelve – hasznos szakmai munkát végeztek, mint azokat, akik azzal az érveléssel, hogy nem támogatják a rendszert, lustán lapultak.

A privatizációról. Amikor az Antall kormány hivatalba lépett már javában folyt az elődök által megkezdett előprivatizáció, és a magánosítás lényegesen ravaszabb formája a spontán privatizáció, amelyet a lengyelek nagyon találóan nómenklatúra-privatizációnak neveztek el. (Nómenklatúra alatt köztudottan az állampárti-pártállami politikai- gazdasági-szakszervezeti elit értendő). Nem lehetett elkerülni – már csak a privatizációs versenyből vesztesként kikerülők vélt, vagy jogos, de mindenképpen hangoztatott érdeksérelme miatt sem, - hogy egyik-másik hazai privatizációs ügyletet a korrupció gyanúja ne lengje körül. Antall gyakran idézte a nagy brit privatizátor emlékezetes mondását: „Magánosítani sok módszerrel lehet, egyféleképpen nem –jól.” Csekély vigasz, de azért nálunk legalább privatizációs ügyben vér nem folyt, mint a németeknél. Berlinben a keletnémet állami vagyont privatizáló Treuhandanstalt vezetőjét az utcán lőtték agyon. Arra is érdemes emlékeztetni, hogy az állami közművagyon sokat vitatott privatizációja már nem az Antall kormány idején zajlott le.

Az adósságállomány átvállalásáról. A pártállami vezetés húsz-egynéhány milliárd dollár adóssággal adta át az országot és ennek rendezésére Antall József kormánya a legkülönfélébb ötleteket kapta. Voltak olyanok, akik azt javasolták, hogy Magyarország, mint a nyugati világ évszázadokig kitartó védőbástyája kérje adósságának elengedését. Ennek az érvelésnek az volt a szépséghibája, hogy hitelezőink jelentős része japán kereskedelmi bank, és a felkelő nap országát bizony semmitől sem védtük meg. Volt olyan javaslat is, amely a magyar állami vállalatok részvényeinek eladásával kívánt törleszteni. Antall ellenezte a hitelek visszafizetésének felfüggesztését két okból is. Az egyik, hogy a hitelezőkkel szembeni fizetések megszakítása azt jelentette volna, hogy az ország a nemzetközi pénzvilágban feketelistára kerül és évtizedekre megfosztja magát a további hitellehetőségektől. (Antall 1990. elején a még ellenzékben lévő MDF elnökeként járt Washingtonban, ahol a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap magas rangú képviselői külön figyelmeztették arra, hogy a törlesztés felfüggesztése milyen káros következményt hozna az országra). A másik nyomós ok az volt, hogy mielőtt Antall József a kormányzást átvette volna, a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai a minimum, azaz 800 millió dollár alá süllyedtek. A kormányzati ciklus végére egyébként sikerült a tartalék mennyiségét mintegy 7 milliárd dollárra emelni.

A sokat vitatott kérdések egyike az MDF-SzDSz paktumnak nevezett pártközi megállapodás, erről tehát mindenképpen szólni kell. A választások első és második helyén végzett két párt megállapodását Antall azért kezdeményezte, mert az ország kormányozhatóságát akadályozta az úgynevezett kétharmados törvények indokolatlanul nagy aránya, például a költségvetési törvény elfogadásakor sem volt elegendő az egyszerű többség. Ezt a még 1987-ből származó jogszabályt a kerekasztal tárgyalásokon az ellenzék azért hagyta változatlanul, hogy állampárti győzelem esetén se lehessen alapvető kérdésekben az ő véleményét figyelmen kívül hagyni. A helyzetet két módon lehetett feloldani, az egyik nagykoalíció az SzDSz-szel, a másik a kétharmados törvények radikális csökkentése. A nagykoalíció gondolatát Antall elvetette egyrészt azért, mert negyven év egypártrendszer után szükségesnek tartotta az igazi parlamentarizmus létrehozását, amelynek feltétele az erős ellenzéki kontroll. Másrészt azt sem kell elhallgatni, hogy az SzDSz-t, úgyis mint pártot és úgyis mint a párt egyes személyiségeit kormányzati együttműködésre alkalmatlannak tartotta. Néhányszor, szűkebb körben, ironikusan azt is elmondta, hogy szabaddemokrata miniszterek részvétele esetén nem tudná garantálni, hogy kormányülések után testi épségében mindenki sértetlenül távozik a Parlament épületéből. Arra az elhatározásra jutott tehát a miniszterelnök, hogy tárgyalni kell a szabaddemokratákkal. A lényeg: a kétharmados törvények számának csökkentése – ami a másik fél részéről természetesen engedményt jelent – a kormányoldal pedig ellentételként felajánlja, egyetért azzal, hogy a köztársaság elnöke szabaddemokrata politikus legyen, amennyiben ezt a tisztséget Göncz Árpád tölti be. Ezen kívül a megállapodás tartalmazta a németeknél jól bevált konstruktív bizalmatlansági intézmény bevezetését is. Ma már jól értékelhetők a megállapodás pozitívumai és negatívumai. A kétharmados törvények számának csökkentése lehetővé tette a kormányzati munkát, a konstruktív bizalmatlanság intézménye pedig biztosította a stabilitást. Göncz Árpád személyének megítélésében azonban – mint a későbbi évek bizonyították – Antall Józsefnek csalatkoznia kellett.

Amikor Antallt egyik alkalommal a Parlamentben megtámadták és hazaárulónak nevezték, a következőképpen reagált:

„Sajnos, ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.”

Igen, úgy tűnik, hogy nem csak a könyveknek, hanem a politikusoknak is meg van a maguk sorsa. Antallt - nagy elődeihez hasonlóan – nem csak életében támadták méltatlanul, hanem halála után is. Batthyány Lajos és Bethlen István történelmi szerepének méltó értékelését is nagyjából ötven évvel később kezdte el az utókor. Aki 2043-at megéli, minden bizonnyal emelt fővel emlékezhet a rendszerváltoztató miniszterelnökre.

Marinovich Endre