Elemzői pozícióm különös, hiszen Antall József gazdasági minisztere voltam tizenhét hónapon át, majd a jegybank élén közeli kapcsolatban álltam a kabinettel és még fél éven át a következővel is. Helyzeti előnyöm, hogy nemcsak a meghozott döntéseket kommentálhatom, hanem tudhatok az akkor érzékelt döntési lehetőségekről, másfelől persze érhet az elfogultság vádja is. Ebben nem lennék egyedül. A mostani kommentárok, a médiabeli visszaemlékezések között bőven akad példa e korszak előítéletes taglalására, sőt történelemhamisítási kísérletekre is. Már ez elégséges ok arra, hogy felidézzük a tényeket, eseményeket. Nem azért, hogy a méltatlan támadásoktól tisztázzuk az érintetteket vagy már csak az emléküket, noha a történelmi igazság védelmével tartozunk az utókornak, a későbbi generációknak. Fontosabb, hogy a jövőnkre is kihat az, hogy milyen útmutatást szűrünk le a múltból a jelen kérdéseinek megértéséhez. Akik Antall József személyét, kormányának működését és közvetve társadalmunk akkori teljesítményét ma lekicsinylik, talán a későbbi hibák alóli felmentésre, a maguk agendájának alátámasztására akarják felhasználni a meghamisított múltat.

AZ ELSŐ IMF-PROGRAM

Idézzük fel, hogy milyen is volt a gazdaság és tágabban a magyar társadalom akkori állapota. Amit mindenki tud: az 1990. tavaszi szabad választások idejére a tervgazdaságok közül hazánkban gyűlt fel a legnagyobb arányú államadósság, döntő hányadban külső, devizában fennálló tartozás. Jóval lemaradtak a lengyelek, akik azonban sajátos helyzetben voltak, hiszen a Lengyelország már 1981-ben elvesztette nemzetközi fizetőképességét, és eleinte önmaga, majd a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) belépve annak felügyeletével folytatta elhúzódó átütemezési tárgyalásait. Azok 1993. novemberi lezárultáig nem érkezett érdemi külföldi tőke a lengyel gazdaságba. Ezzel szemben a Magyarország 1982- től az IMF tagjaként a valutaalapi programok vállalása mellett fenntartotta fizetőképességét. Ehhez klasszikus megszorító makrogazdasági kiigazításokat, reformértékű lépéseket – mint a kisvállalati formák engedélyezését, a többségében állami tulajdonú kereskedelmi bankok megalapítását, a forgalmi adóztatás bevezetését – kellett elfogadnia. Az adósság gondjáról a közvélemény hallott, de azt már alig érzékelte, hogy a választások előtt az IMF tudomására jutott néhány fontos makrogazdasági adat állami meghamisítása (a nemzetközi pénzügyek diplomatikus nyelvén: „misreporting”), amely megrontotta a valutaalap és a magyar hatóságok viszonyát. Az Antall-kabinet megörökölte a nagyon szigorú, fiskális mozgásteret alig hagyó 1990. márciusi IMF-programot. Érdemi devizatartalék híján roppant óvatosan kellett mozognia, hiszen a külső hitelezők és a hazai megtakarítók árgus szemekkel nézték a történteket. Kapott kért és kéretlen tanácsokat kormányoktól, üzleti köröktől, viszonyainkat jól-rosszul ismerő akadémikusoktól. Tényleges külső pénzügyi támogatásból azonban nem jutott hazánknak. Ennek okát nem a rendszerváltozási folyamatot aggodalommal vegyes szimpátiával néző nyugati partnereink érzéketlenségében kell keresni. A külvilág a ténylegesnél kevésbé rossznak vélte a tervgazdaságok végállapotát. Majd a keletnémet gazdaság „übernacht” összeomlása és romjainak költséges feltakarítása értette meg a kormányokkal, nemzetközi intézményekkel, hogy a félig fejlett és addig félig nyitott keleti gazdaságok milyen nehezen képesek helytállni a tompítatlan világpiaci versenyben. A valutaalap csupán 3-5 százalékos átmeneti GDP visszaeséssel számolt a lengyel, a magyar és a csehszlovák esetben. Majd kiderült, hogy térségünkben 17-18 százalékra rúg a GDP kumulált zsugorodása a válság kettő- négy éve során.

A VADPRIVATIZÁCIÓ VÉGE

Az Antall-kabinet teljesítette a megörökölt IMF-hitelmeg- állapodást, helyreállította a renomét, majd sikerült egy középtávú egyezményt kötnie. Emellett a bázeli székhelyű BIS-től, az újonnan alapított EBRD-től, valamint bilaterális megállapodások révén a partnerállamoktól megfizethető kamatozású hitelekhez jutott az állam és az üzleti élet is. Országalapok, kockázati tőkések jelentek meg, mihelyt megszülettek – a térségben nálunk elsőként – a kardinális pénzügyi törvények. Megindult az üzleti elvű magánosítás, amelyhez először le kellett zárni a vadprivatizáció korszakát. Nyilvánvaló volt, hogy versenytárgyalásos alapon a tőkeerős külföldiekkel szemben kicsi az esélye a hazai befektetőknek. Ezért az állami javak meghatározott körére, a kiskereskedelmi boltokra csak belföldiek pályázhattak – amelyet az akkori ellenzék erősen kifogásolt. A fő szabályként alkalmazott privatizációs tendereztetésben és a vállalatindításban pedig kedvezményes hitelezéssel támogatta a hazaiakat a magyar állam (e-hitel, Start-, privatizációs hitel). A magánosítási folyamat a közművekre egyáltalán nem terjedt ki, a pénzügyi szektorra pedig csak egyedi döntésekkel, nem kampányszerűen. Ugyanakkor a túlcentralizált állam lebontása jegyében a társadalombiztosítási és helyi önkormányzatok részesültek a közvagyonból; ezt a fajta decentralizációt majd sok kritika érte, a későbbi kormányok más irányt választottak. Itt nincs mód a privatizációnak és ezzel összefüggésben a külföldi tőke szerepének részleteit sorra venni, mint ahogy az adósság menedzselését sem tárgyalhatjuk ki. Szemben a makacsul élő legendákkal, nyugodtan kimondhatjuk a nemzetközi összehasonlító elemzések alapján, hogy a magyar folyamat a buktatók többségét elkerülte, a többi ország gyakorlatánál sikeresebb és transzparensebb volt. Hála illeti ezért Mádl Ferenc jogászprofesszort, aki miniszterként felügyelte a privatizációs szervezet munkáját. A devizatartalékok feltöltése, az állami bankok feltőkésítése megnövelte a bruttó államadósságot, ám a gazdasági növekedés 1993 utáni megindulása, a magánosítási folyamat, az állami bevételek stabilizálódása révén egy évtized alatt az államadósság aránya mérséklődött, sőt ez lett az első és sokáig egyetlen maastrichti mutató, amelyet hazánk teljesíthetett volna.

UTÓREZGÉSEK

A nemzetközi tőkepiacra sikeresen visszakerültünk a hitelminősítőktől kapott BB+ besorolással. Ez megfelel a mostaninak, holott hazánk nem volt még tagja a NATO-nak, az OECD-nek, az Európai Uniónak. Az akkor uralkodó – ma neoliberálisnak mondott – felfogástól sokban eltérő, a német szociális piacgazdasági modellt szem előtt tartó antalli irányzat nem kapott akkora nyugati sajtóvisszhangot, mint a lengyel sokkterápia vagy Václav Klaus magabiztos piaci ideológiája, de az ipari és tőkepiaci szereplők hazánkat helyezték a rangsor élére. Sokatmondó, hogy 1993-ban az Audi Magdeburg előtt Győrt választotta motorgyári beruházása helyszínéül, újabb lendületet adva a magyar ipari szerkezet átalakulásának. Jó esélyeink voltak arra, hogy e nagy átalakulásban rövid időn belül kifejlődik az a társadalmi és gazdasági rend, amellyel a korábbi kényszerű keleti kötődésből visszajutunk oda, ahová történelmi előzményeink, földrajzi adottságaink és társadalmi igényeink alapján tartozunk. A nehéz első évek azonban a vártnál súlyosabban igénybe vették a társadalom tűrőképességét, hiányos tartalékait. Mint a térségben mindenhol, nálunk is utórezgések követték a nagy átalakulási válságot. A szociális piacgazdaság modellje fokozatosan feledésbe merült. Előbb a gyorsított privatizáció, a leértékelt valuta és az olcsó bérű bedolgozás hármasa látszott megoldásnak, majd ennek kritikájaként az első Orbán-kormány a gazdasági patriotizmus elnevezés alatt a fejlesztő állam koncepcióját karolta fel, hogy azután a gazdasági erőt és költségvetési képességet negligáló „jóléti rendszerváltozás” vessen véget a viszonylagos államháztartási egyensúlynak.

NINCS „ELMÚLT HÚSZ ÉV”

Ám ez már mind más történet. Kemény adatok és mértékadó szakvélemények szerint az első kabinet sokat elvégzett a történelem által reá rótt feladatokból, noha a maga elé tűzött célokból számosat nem érhetett el. Ám önáltatás az, hogy az akkori mulasztások és hibák miatt tartunk most ott, ahol vagyunk. Téves és méltánytalan volt 2010-ben az „elmúlt húsz év” címén összemosni a különféle értékelvű és stratégiájú kormányok működését. Az első évek történéseivel nem indokolható a ma gyakori tőke- és vállalkozásellenesség. Azzal pedig aligha javítható a mostani kormányzati teljesítmények megítélése, ha a tényeket letagadva átírnak egy nehéz, de tartós eredményeket hozó korszakot.