A csúcsértekezletek világában minden miniszterelnöknek aktívan ki kell vennie részét a külpolitikából. A kétoldalú kapcsolatoktól az Európai Unió döntéshozatali fórumaiig a végső szót mindig a kormányfők mondják ki. Antall ezt a feladatot nemcsak szívesen vállalta, hanem rendkívül eredményesen is végezte. Megvolt benne az a képesség, érzék, hogy mikor kell kivárni, s mikor kell cselekedni. A nemzetközi tárgyalásokon figyelembe vette a külügyi apparátus és közvetlen munkatársai (Forrai István, majd Marinovich Endre kabinetfőnök, Kodolányi Gyula külpolitikai főtanácsadó, Székely Árpád, majd Rák Rudolf referens) által készített tematikákat, beszédtervezeteket, de a közhelyeket kigyomlálta, s a ténylegesen elhangzottak mindig többet tartalmaztak, mindig frappánsabbak voltak a tervezeteknél. Szabadon elmondott beszédeiben és felszólalásaiban látszólag sok volt a rögtönzés, gyakran a tervezettnél hosszabbra is nyúltak, valójában azonban minden kimondott szavát, gondolatát előre eltervezte, átgondolta, talán ezért is voltak mondatai nyomdakészek, stilizálást alig kívánók.

Vádként is, elismerésként is gyakran elhangzik, hogy az Antallkormány külpolitikája „kézi vezérlésű” volt, hogy a miniszterek, a tanácsadók és a szakapparátus csak végrehajtója volt a kormányfő gyakran rögtönzött ötleteinek. Ebben annyi az igazság, hogy Antall József hihetetlen munkabírással dolgozott, s belpolitikai kötelezettségei mellett a külpolitikai eseményeket és folyamatokat is kiemelt figyelemmel kísérte. Az elvek és a teendők tekintetében azonban nekünk, munkatársainak nem volt szükségünk irányításra, utasításra, hiszen azokat közösen alakítottuk ki, benne voltak egész gondolatvilágunkban. A napi operatív ügyekbe nem szólt bele. Mint minden minisztere, én is szuverén módon vezettem tárcámat, élveztem a kormányfő bizalmát, s nem volt szükség napi egyeztetésekre. Tudatos munkamegosztás volt közöttünk: külföldi útjaira csak akkor kísértem el, ha az ügy fontossága vagy az esemény jellege, hordereje azt protokollárisan megkívánta. Ilyenkor tudtam megbeszélni vele és munkatársaival az aktuális ügyeket és a hosszabb távú feladatokat. Itthon sürgős esetekben ott volt a „K” telefon, ezen általában ő hívott, tudva, hogy én igyekszem nem terhelni őt kisebb ügyekkel. E zömmel késő esti, éjszakai beszélgetések elsősorban tájékoztató és elemző jellegűek voltak, a döntések nem itt születtek. Az ő kívánsága volt, hogy halála után vigyem tovább külpolitikáját, ezért vállaltam a képviselőséget 1994-ben, s azóta is igyekszem szellemét megőrizni, céljait képviselni minden területen.

Széles műveltsége, páratlan memóriája valamint határozott elképzelései folytán Antallnak nem volt szüksége a szó szoros értelmében vett külpolitikai tanácsadókra, de bizalmát élvező, a nemzetközi életben is jártas közvetlen munkatársakra föltétlenül. Kodolányi Gyula, az európai kultúra mellett az angolamerikai politikát is kiválóan ismerő író és költő, a kommunizmussal szembenálló szellemi ellenzék prominense, mint külpolitikai főtanácsadó, címzetes államtitkár, optimális segítőnek bizonyult. A tárgyalásokat, találkozókat előkészítette, a kormányfőt sok esetben mentesítette kevésbé fontos ügyekkel való foglalkozástól. Ugyancsak jelentős szerepe volt Antall külpolitikájában azoknak a nagyköveteknek, vezető diplomatáknak, akik kívülről, az egyetemi világból vagy a gazdasági életből érkeztek, vagy „régi külügyesként” tehetségüket most kibontakoztatva szolgálták a megújult Magyarországot. A két régi, 56-ban menekülésre kényszerült barát, Tar Pál és O’sváth György mellett Antalpéter Tibor, Bába Iván, Bollobás Enikő, Engelmayer Ákos, Erdődy Gábor, Granasztói György, Herman János, Jávorszky Béla, Ódor László, Rudas Ernő, Szávai János, Szörényi László, Tomaj Dénes, Varga György kulcsfontosságú állomáshelyeken járultak hozzá Magyarország tekintélyéhez és külpolitikai céljai megvalósításához.

Az újjászületett Magyarország külpolitikai feladatai logikusan következtek a történelemből és a nemzetközi helyzetből, benne voltak az MDF 1989-ben elfogadott programjában, részletesebben pedig abban a külpolitikai kormányprogramban, amelynek a tervezetét a vezető kormánypárt külügyi bizottsága a Külügyminisztérium néhány vezető munkatársával együtt készítette el a választások után. Kodolányi Gyulának, a későbbi külpolitikai főtanácsadónak, az egész kormányprogram elkészítésében fontos szerepe volt. A kijelölt kormányfő személyesen alakította ki a végső, a kormányprogram részeként elhangzott változatot.

A program első helyén a szuverenitás, tehát a döntési szabadság teljes helyreállítása szerepelt. Ennek megelőlegezéseként jelentette ki Antall, hogy kormánya európai kabinet lesz mind a vallott és a képviselt értékek tekintetében, mind az európai integráció folyamatába való bekapcsolódás révén. A külpolitikai orientáció teljes megváltozását jelentette a Varsói Szerződésből való kiválás és „a széles értelemben vett atlanti együttműködés” programba vétele. A szomszédsági kapcsolatok új alapokra helyezése és a regionális együttműködés volt e külpolitika második alapelve. A kisebbségi jogokért való kiállás, mindenekelőtt a határainkon kívülre került magyar közösségek fennmaradását és jogaik érvényesítését szolgáló lépések politikája jelentette a harmadik tartóoszlopot⁴. E három feladatkör folyamatosan és párhuzamosan kiemelt – bár nem mindig egyenlő – figyelmet kapott a rendszerváltozás óta a magyar külpolitikában. Szétválaszthatatlanságuk azonban kézenfekvő: a szovjet uralom alól felszabadulva hazánk nem maradhatott légüres térben, a politika senki földjén. Hagyományainkon túl biztonságunk és gazdasági érdekeink is a nyugati integrációs intézményekhez való közeledést, a mielőbbi csatlakozást diktálták. Ezt azonban nem tehettük meg egyedül, szomszédjaink és sorstársaink nélkül, velük szövetkezve viszont e folyamatot fel lehetett gyorsítani. A „dunai gondolat”nak, a közép-európai szolidaritásnak ugyanakkor megkerülhetetlen eleme és egyben feltétele volt a határainkon kívülre került magyar közösségek jogainak garantálása. E cél megvalósítására nyilvánvalóan jobb esélyt kínál(t) a térség államainak jó viszonya, az utóbbihoz pedig az ösztönzést, sőt helyenként a nélkülözhetetlen külső nyomást csak a nyugati kormányok és közvéleményük egyetértése és támogatása nyújthatta⁵.

Antall József kormányában végzettségét és addigi munkakörét tekintve mind a miniszterelnök, mind a külügy és a honvédelmi miniszter történész volt, de a kormány és a kormánypárti képviselők zöme ugyancsak jól ismerte a magyar történelmet. A negyvenhárom év után újra független Magyarország külpolitikájáért olyan „új” politikusok vállalták a felelősséget, akikben erős volt a szándék, hogy a történelmi balsorsból és a hibákból tanulva jobb körülményeket biztosítsanak a Kárpátmedence egész magyar lakosságának.

A magyar nemzet függetlenségét ötszáz éve fenyegető, majd tartósan megszüntető környékbeli nagyhatalmak közül az egyiknek a hadserege akkor még megszállva tartotta az országot, bár a Némethkormány, mintegy „hattyúdal”ként, 1990. február 20-án aláírta az egyezményt a Szovjetunióval a hazánkban „ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok kivonásáról. Továbbra is tagjai voltunk azonban a ránk kényszerített Varsói Szerződésnek és a gazdaságunkat egyoldalú, hátrányos függésben tartó KGSTnek. A szovjet csapatok kivonásának előfeltétele a pénzügyi elszámolás ügyében való megegyezés volt (a hátrahagyott értékekre hivatkozva a megszállók képtelen nagyságú követelésekkel álltak elő), de a számunkra csak rosszat hozó szövetség megszüntetéséhez, továbbá külkereskedelmünk egyensúlyához is elkerülhetetlen volt a szovjet vezetés jóindulatú hozzáállása. Ugyanakkor a teljes belpolitikai fordulatot hitelessé tevő szabad választásokkal, a tulajdonviszonyok rendezésével (az államosítások kárvallottjainak nyújtott kárpótlással egybekötött magánosítással) és a külső államadósság vállalásával meg kellett erősíteni a nyugati demokráciák készségét politikai és gazdasági céljaink támogatására. Azt sem lehetett tudni, tartósnak bizonyule Magyarország népszerűsége, kedvező nemzetközi (lényegében nyugati) megítélése, azaz erősebbnek bizonyule 1956 emléke és az 1989-es világtörténelmi fordulatban vitt úttörő magyar szerep a két világháború meglehetősen negatív hatásánál és a sokfelé létező magyarellenes előítéleteknél? Más megfogalmazásban: a Nyugat viszonozni fogjae végre a magyar részről iránta tanúsított ezeréves vonzalmat, s tettekkel igazoljae a szavakban oly bőségesen kifejezett elismerést? S lehetséges lesz-e az őszinte és tartós kiengesztelődés és szoros együttműködés azokkal a szomszédokkal, akiket 1919 óta a „magyar reváns” kísértete nyugtalanított, s akik „ellenszer”ként a hozzájuk csatolt magyar kisebbségeket szisztematikusan elnyomó politikát, egyes esetekben kifejezetten „etnikai tisztogatás”t folytattak? Az is kérdés volt, hogy van-e megoldás az 1919 után jelentkező nyersanyag és piachiányra anélkül, hogy hazánk ismét idegen érdekszférába, függésbe kerüljön.

Nem automatikusan, hanem az Antallkormány tényleges lépései nyomán a nyugati partnerek és közvéleményük egy–másfél év alatt minden tekintetben elfogadták hazánkat, mint stabil, a demokrácia és a piacgazdaság mellett elkötelezett, kül és belpolitikájában egyaránt kiszámítható és felelősségteljes, külső képében és mentalitásában is nyugati államot. A kommunista rendszertől megszabaduló országok közül – nem csupán a változásokban játszott úttörő szerep elismeréseként, hanem a politikai és az alkotmányjogi viszonyok alapos vizsgálata nyomán is – elsőként Magyarországot vette fel tagjai sorába az Európa Tanács 1990. november 6-án. Az új Magyarország megszilárdult tekintélyében igen nagy része volt személyesen a miniszterelnöknek. 1991 végéig hivatalos látogatást tett többek között Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Hollandiában, Olaszországban, az Egyesült Királyságban, a Vatikánban, az Európai Közösség központjában, az Európa Parlamentben, a NATOközpontban és az Európa Tanácsban, ahol 1991. szeptember 11-én átvette az európai együttműködés kiemelkedő képviselői számára alapított Schumandíjat. Köszönőbeszédében felidézte, hogy Schuman már az 1930as években Budapesten is kijelentette, hogy „a demokrácia és a kereszténység melletti elkötelezettséggel együtt meg kell találni Európa népei között a békét.”⁶ 

1991. december 16-án – a Lengyelországgal és Csehszlovákiával velünk egy időben megkötött Európai Egyezmény révén – szerződéses viszonyba kerültünk az Európai Közösséggel, annak társult tagja lettünk. Az aláíráskor Antall a brüsszeli bürokraták számára szokatlan szavakat használt: „Ez a három ország büszkén érkezett ide Önökhöz, mert ez a három ország forradalmakkal, szabadságharcokkal és kemény politikai küzdelemben vívta ki az erkölcsi alapját annak, hogy az Egyesült Európa ajtaján kopogtasson. Úgy érzem, hogy nem üres kézzel jöttünk ide, hanem megszenvedtük az elmúlt évtizedekben azt, hogy mi idejöhessünk, és Önök befogadhassanak bennünket. Éppen ezért mi tapasztalatot is hozunk Önöknek, mi a bőrünkön éreztük azt, hogy miért szükséges az európai népek összefogása, miért szükséges a szabadságért szolidaritást vállalni, és miért nem lehet kisszerű, partikuláris érdekek alapján nézni nagy kérdéseket.”⁷ Az európai egység szervezete, „aszimmetrikus” módon megnyitotta piacát a társuló országok legtöbb ipari terméke számára, kiszélesítette a pénzügyi támogatások rendszerét (PHAREprogramok), intézményesítette a rendszeres politikai párbeszédet, és tudomásul vette a társuló három országnak azt a kinyilatkoztatott célját, hogy a szükséges jogi harmonizáció befejeztével a közösség teljes jogú tagjai lehessenek.⁸