Történelmünk egyik legfontosabb tanulsága a közép-európai népek sorsközössége, egymásrautaltsága, a függetlenségüket fenyegető nagyhatalmakkal szembeni közös fellépés szükségessége. Noha a múlt gyakorlatában ez mint politika ritkán, inkább csak töredékesen érvényesült, a magyar politikai gondolkodásban Wesselényitől Kossuthon át Bibó Istvánig ez az egyik legerősebb tradíció, de egész térségünkben jelen volt az utolsó kétszáz évben.⁹ 1990-ben úgy tűnt, hogy valamennyi magyar politikai erő ennek tudatában vallja a közép-európaiságot. Antall számos beszédében tett hitet mellette.

Bismarckról terjedt el, hogy a német egység megteremtése után, addigi eredményeit féltve, „a koalíciók réme” üldözte. Közép-Európa 1990re befejeződő átalakulása nyomán az Antallkormányt külpolitikájában az egykori kisantant újjászületésének réme kísértette. A Magyarországot a két világháború között a 16szoros katonai fölény acélgyűrűjébe szorító és a magyar kisebbségek elnyomását összehangoló szövetséget szívesen felélesztette volna némely szlovák, román és szerb posztkommunistanacionalista politikus. A kisantant ellenpéldája volt viszont a kommunizmussal nyíltan szembeszálló három ország, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország demokratái között létrejövő szolidaritás, az eszmei és személyi kapcsolatok. A társadalmigazdasági fejlettség és a demokrácia szilárdsága alapján is ez a három ország állt egymáshoz legközelebb. A szabad választások nyomán megalakuló kormányok eltökélt szándéka volt a szolidaritás megőrzése és kiteljesítése, valamint a közös célokért történő egybehangolt vagy közös fellépés.

A politikai jégkorszak utáni új európai elveket és célokat rögzítő Párizsi Chartát 1990. november 19-én írták alá. Antall József az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) eme nagyszabású csúcstalálkozóján hívta meg a csehszlovák és a lengyel elnököt, hogy jöjjenek össze politikájuk egyeztetésére Visegrádon, ugyanott, ahol e három ország királyai már 1335-ben közös lépésekben állapodtak meg. Havel, Wałęsa és Antall 1991. február 15-én, az egykori királyi palota helyreállított termében együttműködési nyilatkozatot írt alá. Ennek legfontosabb pontja az volt, hogy a három ország egybehangolja a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására, valamint országaik európai integrálódására irányuló politikáját, de hangsúlyosan szerepelt benne „az országaik területén élő nemzeti kisebbségek jogainak teljes körű biztosítása.¹⁰ A világ azonnal felismerte a találkozó és az ott elfogadott program jelentőségét. Ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung megfogalmazta: „A közép-európai országok egyedül gyengék, de együtt ellenállhatatlanok, s ezt elsőként Gorbacsov vette tudomásul.” Valóban, a Szovjetunió elnöke a visegrádi csúcsot követően fogadta el és jelentette be, hogy a Varsói Szerződés katonai szervezetét április 1jéig felszámolják.

E történelmi jelentőségű bejelentést követően 1991. július 1jén Prágában került sor a közép-európai szovjet uralom fenntartását szolgáló politikai „szövetség” utolsó tanácskozására, ahol a tagállamok képviselői aláírták a szervezet feloszlatását kimondó egyezményt. Ebben Antall Józsefnek kiemelkedő szerepe volt. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1990. június 7-ei ülése számára a szakértők még olyan napirendet fogadtak el, amely a szövetség „demokratizálás”áról, az együttműködés „korszerűsítés”éről és átalakításáról, tehát fennmaradásáról szólt.¹¹ A moszkvai magyar nagykövet és az előkészítésben részt vevő magyar diplomaták azzal fogadták a tanácskozásra a szovjet fővárosba érkező magyar miniszterelnököt és Für Lajos honvédelmi minisztert, hogy senki sem támogatja a szövetség fokozatos megszüntetését szorgalmazó magyar álláspontot – még a nyugati nagyhatalmak sem. Antallt azonban nem lehetett megingatni, s miután „saját körben” hatásosan cáfolta meg az aggályokat, a hivatalos tanácskozáson „a napnak több mint főhőse: győztese lett”.¹² Soros elnökként a napirenden szereplő javaslatot eredeti céljának ellenkezőjére változtatta: „Véleménycsere a Varsói Szerződés jellegének, funkcióinak és tevékenységének felülvizsgálatáról és esetleges gyökeres átalakításáról.” A megütközés csöndjét Gorbacsov, a szovjet elnökfőtitkár törte meg: „Da, haraso” – mondta, talán észre sem véve az eltérést. Délutáni felszólalásában a magyar miniszterelnök azt javasolta, hogy 1991 végére teljesen számolják fel a katonai szervezetet, magát a Varsói Szerződést pedig olvasszák be egy közös európai biztonsági szervezetbe. A közös közlemény is tartalmazta, hogy a tagállamok megbízottai „hozzákezdenek a Varsói Szerződés jellegének, funkcióinak és tevékenységének felülvizsgálatához”. A szovjet–magyar kétoldali tanácskozáson a miniszterelnök nem hagyott kétséget a magyar szándékok felől: célunk tárgyalásos úton megszüntetni a szövetséget. Ezt Gorbacsov akkor még elutasította. Másnap a hadügyminisztériumban Für Lajos honvédelmi miniszter bejelentette, hogy Magyarország a jövőben nem vesz részt a VSZ hadgyakorlatain, s „kivonja haderőit az Egyesített Fegyveres Erők parancsnoksága alól”. Nem lehet vitás, hogy Antall ezen a sorsdöntő tanácskozáson – nagyfokú bátorsággal és előrelátással – a függésünket intézményesítő szervezet felszámolására vezető folyamat megindítója volt. Noha egyes hazai szerzők kétségbe vonják vagy kisebbítik Antall szerepét,¹³ jelentőségét a külföldi szerzők is elismerték. E drámai konferenciára visszatekintve joggal írta a miniszterelnök tanácsadója és bizalmas munkatársa, Kodolányi Gyula: „Foglaljuk össze Hutchings jellemzését. Ő »merész külpolitikai kezdeményezés«ről beszél, s azt írja, hogy »Budapest diktálta a külpolitika tempóját«. Értékelése szerint Antall realista politikus volt, valódi célja »Magyarország kiszabadítása Moszkva karmaiból«, aminek elősegítésére, illetve álcázására átmeneti formák (kelet-európai unió, visegrádi hármak) ötleteit röppenti fel. Így szólnak a pártatlan források egy olyan időszakról, amikor a közvélemény előtt Wałęsa és Havel számított KeletKözép-Európa vezető politikusának. Kiderül, hogy – nem kisebbítve az előbbiek nagy érdemeit egyéb téren – a külpolitikában Antall volt a régió motorja és agya.¹⁴” Für Lajosnak – Antallal szemben korántsem kritikátlan, sőt helyenként méltánytalan – emlékiratai pedig perdöntő módon mutatják be a magyar miniszterelnök meghatározó személyes hozzájárulását a moszkvai tanácskozás kimeneteléhez. Noha ezt követően a többi tagállam még megelégedett volna a szervezet demokratikusabbá tételével,¹⁵ 1990 végére az egykori „csatlósok” mind fölsorakoztak a magyar álláspont mögé.

A visegrádi együttműködés nem hozott létre formális szövetséget, még kevésbé volt alternatívája az euroatlanti integrációnak. A vezetők és a szakértők rendszeres találkozókon egyeztették álláspontjukat a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásával kapcsolatos további lépésekről, így országaik és a Szovjetunió gazdasági megsegítéséről,¹⁶ az 1991. augusztusi moszkvai puccsról, valamint az Európai Közösséggel előkészületben levő társulási egyezményről. 1992-től a „mielőbb a NATO-ba” törekvés volt a visegrádiak legfontosabb közös célja. A kisebbségek jogai melletti közös kiállás ugyancsak ígéretes üzenetet hordozott a kommunizmus alatt elfojtott nemzeti viták, a türelmetlenség sok országban fenyegető megnyilvánulásai közepette. A gazdasági együttműködés terén a közös szándék lassabban, de szintén testet öltött az 1992 decemberében megkötött szabadkereskedelmi társulás, a CEFTA formájában, s a regionális kapcsolatok helyreállítása a közlekedés, a vállalatközi együttműködés, az idegenforgalom, az önkormányzatok és az oktatás területén ugyancsak felgyorsult.

Az 1991. október 5-ei krakkói csúcstalálkozó volt „Visegrád” talán legszebb, a három rendszerváltoztató közép-európai ország íratlan szövetségének a Wawel katedrálisában megszentelt pillanata. Ekkor írták alá a lengyel–csehszlovák államközi szerződést (jogi megfontolásból a magyar–lengyel szerződést másnap Varsóban látták el kézjegyükkel a felek), s nem a magyar félen múlt, hogy a harmadik, a magyar–csehszlovák szerződés aláírása az utolsó pillanatban elmaradt. (Az erősödő szlovák nacionalizmus már korlátozta a csehszlovák kormány mozgásszabadságát, s a magyar fél által javasolt kisebbségvédelmi paragrafusok nem fértek bele a szerződésbe.) A közös fellépés túlmutatott a közvetlen közös érdekeken. A délszláv válság ügyében tett, a háborús bűnökre is figyelmeztető nyilatkozat rendkívül előremutató volt, kár, hogy az Európai Közösség nem figyelt jobban a visegrádiak véleményére.

Ekkorra már – az Antall által képviselt erőteljes magyar támogatásnak köszönhetően – Lengyelországgal is kiegészült a tágabb közép-európai fórum, a Pentagonale, miközben a „visegrádi” elnevezés kezdett elterjedni a világban.¹⁷ Nyugaton nagy figyelmet keltett e három ország magatartása, mert az egész volt kommunista tömb számára az újfajta politizálás, az együttműködés, a közös fellépés ígéretes, jó példáját képviselte, azaz a Balkánon kibontakozó borzalmak ellenpéldáját. Noha Csehszlovákia szétválása és az ottani belpolitikai fejlemények egy időszakra fellazították a szoros politikai együttműködést, a lengyel–magyar motor nem állt le, lehetővé téve az 1998 után négyesben kibontakozó új, intenzív szakaszt. Visegrád garancia arra, hogy a régi, rossz megoldások – az államok kiszolgáltatása a nagyhatalmi agressziónak, vagy a kisantantmodell, az egymás elleni politizálás – sose térhessen vissza.

A Varsói Szerződés feloszlatása nem jelentette azt, hogy hazánk gazdaságilag vagy politikailag hátat kívánt volna fordítani akkor még létező legnagyobb szomszédjának, s hogy – mondjuk a múlt rossz emlékei miatt – nem kívánt volna jó viszonyt ápolni az orosz néppel. Antallt és kormányát ellenfelei a mai napig vádolják ezzel is, s a kereskedelmi kapcsolatok radikális csökkenését látva sokan hitelt is adtak annak, hogy a kormány szándékosan, „ideológiai” okok miatt „rontotta el” viszonyunkat nagy keleti szomszédunkkal. A Szovjetunióba irányuló magyar exportszállításokat ugyan le kellett állítani az 1991-re nyilvánvalóvá váló szovjet fizetésképtelenség miatt, de attól kezdve arra törekedtünk, hogy üzleti alapon, ellentételezés mellett – esetleg barter kereskedelemmel – fenntartsuk gazdasági kapcsolatainkat. Egy új államközi politikai szerződésről is folyamatosan tárgyaltunk, azt a szovjet javaslatot azonban visszautasítottuk, amely korlátozta volna szuverén jogunkat, hogy eldöntsük, milyen szövetségi kapcsolatokat létesíthetünk. (Iliescu Romániája ezt elfogadta.) 1990–91 folyamán – érzékelve a szovjet birodalom népeinek erősödő önállósági törekvéseit – felvettük a kapcsolatot az Orosz Föderáció demokratikus törekvésű erőivel, köztük közvetlen szomszédunkkal, Ukrajnával.

Az 1991. augusztus 19-ei moszkvai puccskísérletről értesülve Antall azonnal hatpárti egyeztetést kezdeményezett. A magyar kormány az első pillanattól kezdve – számos nyugati országot megelőzve – elítélte az államcsíny szervezőit. A miniszterelnök még a puccs napján elérte telefonon a reformerők élére álló Borisz Jelcint, s hangot adott támogatásának. Többek között ennek köszönhetően különlegesen jó személyes viszony alakult ki az újjászülető Oroszország vezetőjével. Megnyugtató volt számunkra, hogy még a puccs napján Bush amerikai elnök telefonon felhívta Antall miniszterelnököt, engem pedig Wörner NATO főtitkár, és jelezték, hogy mellettünk állnak ebben a veszélyekkel teli helyzetben. Antall kapcsolatba lépett a világ számos más országának első emberével is – köztük Wałęsa lengyel és Havel csehszlovák elnökkel, valamint Kohl német kancellárral. A magyar kormány augusztus 21-én nyilatkozatban üdvözölte „az alkotmányellenes erők meghátrálásáról érkező híreket”, majd kifejezte ama reményét, hogy ennek nyomán várhatóan erősödni fog a nemzetközi életben a konstruktív szovjet szerep, s folytatódik „az új típusú kapcsolatok építése Magyarország és a Szovjetunió, illetve az egyes [tag]köztársaságok között, beleértve a gazdasági együttműködést is.”¹⁸ Augusztus 22-én Antall levélben köszönte meg Bush elnöknek a válság idején tanúsított szolidaritását, kifejezte meggyőződését, hogy fel kell gyorsítani Közép-Európa nyugati integrációját, Gorbacsov meggyengült helyzetében Jelcinre kell építeni, és el kell ismerni a balti államok függetlenségét, jogát a konföderáció útjára térő Szovjetunióból történő kiválásra.¹⁹ Aznap este Mitterrand francia elnök, aki a puccs első óráiban felvette a kapcsolatot az azt irányító Janajev szovjet alelnökkel, telefonon felhívta Antallt, hogy konzultáljon vele a moszkvai és a jugoszláviai helyzetről. A magyar miniszterelnök neki is kifejtette, hogy a Szovjetunió a decentralizáció felé halad, és hogy Jugoszláviában a konföderáció kínál némi esélyt a válság békés megoldására, de ehhez erőteljes nyomást kell gyakorolni a szembenálló felekre.²⁰ Augusztus 23-án a főbb budapesti külképviseletek vezetőit magához kéretve a magyar kormányfő hangsúlyozta: „Az elmúlt napok eseményei azt mutatták, hogy a térségben továbbra is számolni lehet kritikus helyzetek előadódásával. Beigazolódott az is, hogy helyes volt a magyar kormány törekvése a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatására, valamint a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának lehető leggyorsabb megvalósítására.” Javasolta, hogy nemzetközileg segítsék „a Szovjetunió gazdasági talpra állását”, s megerősítette, hogy ebben hazánk is kész részt venni.²¹ 

Antall azt is megérezte – megelőzve minden kormányfő kollégáját –, hogy ekkor jött el az alkalom a balti államok függetlenségi követelésének nemzetközi elfogadtatására. A Bush amerikai elnökkel augusztus 19-én folytatott telefonbeszélgetésével ehhez tevékenyen hozzájárult. A magyar álláspontot az augusztus 24-ei kormánynyilatkozat foglalta össze: „A Magyar Köztársaság kormánya érvénytelennek és törvénytelennek tekinti a Molotov–Ribbentroppaktumot. Oroszországhoz és a balti köztársaságok függetlenségét elismerő más államokhoz hasonlóan Magyarország is jogosnak tartja és támogatja Észtország, Lettország és Litvánia népeinek az állami szuverenitásuk helyreállítására irányuló törekvéseit, s … bízik abban, hogy az Észt Köztársaság, a Lett Köztársaság és a Litván Köztársaság nemzetközi érvényű garanciát kap arra, hogy rövid időn belül elérheti a népakarat alapján deklarált célját, a tényleges állami szuverenitást.”²² Az óvatoskodó nyugati országokat megelőzve szeptember 2-án a magyar kormány meghívására Budapestre érkezett Landsbergis litván elnök, valamint Saudargas litván, Meri észt és Jurkans lett külügyminiszter, s aláírtuk velük az 1940es szovjet megszállás óta „alvó” diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló jegyzőkönyvet.

A puccs meghiúsultával elhárult az akadály egy korrekt, szuverenitásunkat minden tekintetben elismerő szovjet–magyar szerződés megkötése elől. A végleges szöveg elkészítésével egyidejűleg hasonló kétoldalú szerződést kezdeményeztünk az Orosz Föderációval és Ukrajnával is. December 1jén Ukrajnában népszavazás mondta ki az ország függetlenségét, amelyet hazánk már másnap elismert, a kijevi főkonzulátust nagykövetségi rangra emelte, s az új státusnak megfelelő táblát elhelyezte a képviselet bejáratánál. Ukrajnában kitörő lelkesedéssel fogadták ezt az úttörő, mindenkit megelőző lépést. A magyar „keleti politika” betetőzése volt az a 1991. december 6-ai diplomáciatörténeti kuriózum, amikor egyetlen napon a magyar kormányfő Moszkvában aláírta a Szovjetunió utolsó államközi szerződését Gorbacsov elnökkel és a független Oroszország első ilyen szerződését Jelcin elnökkel, este pedig Kijevben a függetlenségét több mint háromszáz év után helyreállító Ukrajnával annak első nemzetközi szerződését.²³ 

Miközben a gyors magyar gesztusokért hálás Ukrajnával meghitt viszony jött létre, az orosz–magyar politikai kapcsolatok is kedvezően alakultak. A szerződés aláírásakor Gorbacsov szóban kért bocsánatot az 1956-os beavatkozásért, Jelcin pedig az államközi szerződés függelékében írásban is megtette ugyanezt. Az orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatásán nyilvánosan is megismételte e gesztust („1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké”), és számos fontos egyezményt írt alá, köztük azt is, amely a nemzeti kisebbségek jogainak ápolásában való együttműködésről szólt.²⁴ Jelcinnek az Országgyűlésben elmondott emlékezetes beszédét a magyar törvényhozás külön nyilatkozatban honorálta.²⁵ A kétoldalú tárgyaláson Antall elérte a csapatkivonási tárgyalások óta rendezetlen pénzügyi elszámolás lezárását: az orosz fél elfogadta a „nullszaldós” megoldást.²⁶ A romló oroszországi gazdasági és belpolitikai helyzetben is fennmaradt a két ország jó viszonya, amely a vezetők közt kialakult személyes rokonszenvre épült.²⁷ A nacionalista és kommunista többségű duma ugyan – az 1956ért való bocsánatkérés miatt – hosszú ideig húzódozott az orosz–magyar szerződés ratifikálásától, de az orosz parlament és Jelcin 1993. szeptemberi drámai összeütközése után ez is megtörtént.

1991. december 21-én (Sztálin születésnapján) a Szovjetunió és a szovjet tagköztársaságok vezetőinek Alma Atai értekezletén bejelentették, hogy megszűnt a Szovjetunió, s tizenegy taggal megalakult a Független Államok Közössége. Hazánk rövidesen valamennyi utódállammal felvette a diplomáciai kapcsolatokat, s az ásványkincsekben gazdag, a magyarokkal rokonszenvező, türk többségű Kazahsztán, valamint a román kapcsolatok miatt fontos Moldávia fővárosában nagykövetséget nyitott.

Nincs ellentétben a Jelcin vezette Oroszországhoz és a szovjet utódállamokhoz fűződő kitűnő viszonnyal, hogy Antall érzékenyen figyelte az Oroszországban 1992 végétől (egyelőre csak az ellenzék körében) felerősödő imperialista nosztalgia megnyilvánulásait, s idejekorán figyelmeztetett itthon és külföldön is arra a veszélyre, hogy ha „az orosz medve kialussza magát”, újra fenyegetővé válhat. „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy az örök Oroszország lemondott a közép-európai térségben való politikai szerepéről…”²⁸ Ennek első jeleit a délszláv válság során, majd erősebben a NATOhoz való magyar közeledéskor tapasztalhattuk.