Mára a rendszerváltozás történelem, vitán felül egy új világtörténelmi korszak kezdete. Közép-Európa mint a kommunista világrendszer része, és maga a Szovjetunió a múlté, de 1990-ben még reális alapja volt annak a félelemnek (egyesek számára reménynek), hogy a változások visszafordíthatók. A nyugati demokráciák is attól tartottak, hogy a Szovjetunió keményvonalas kommunistái, tábornokai megbuktatják Gorbacsovot és katonai erővel helyreállítják a birodalmat. Milosevic Jugoszláviája 1991 elején kifejezetten számított is egy ilyen fordulatra: „Lelassult a Szovjetunió dezintegrációs folyamata. A napokban határozott intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy megállítsák a szeparatista tendenciákat. […] Jugoszláviában sincs vége a szocializmusnak és nincs is térdre kényszerítve. Megmaradtak a reális kilátások az országnak, mint föderatív szocialista közösségnek a megőrzésére. A Perzsaöbölben az események nem a Nyugat és az USA kezdeti értékelésének és elvárásainak megfelelően alakultak.”⁹⁵ Ha a jugoszláv hadsereg tervezett és Janajev szovjet alelnök végrehajtott puccsa sikeres lett volna, az új demokráciák komolyan veszélybe kerültek volna. A NATO és a nyugati közvélemény nem volt felkészülve arra, hogy Közép-Európa szabadságáért háborút vívjon a szovjet szuperhatalom ellen. A moszkvai puccs kudarca és a Szovjetunió felbomlása a közvetlen veszélyt elhárította, de egy részleges visszarendeződés, „restauráció” belső feltételei kialakulóban voltak. 1992 tavaszára a rendszerváltoztató országokban általános lett a csalódás légköre, mert a várt jólét helyett infláció, jelentős áremelkedés és munkanélküliség sújtotta a lakosságot. Antall József pontosan ismerte és értette az átalakulás gazdasági és lélektani nehézségeit, látta a lehetséges következményeket. Súlyosbodó betegsége ellenére 1992-ben mind itthon, mind a nemzetközi fórumokon lankadatlan energiával és figyelemreméltó gondolatokkal járult hozzá az adott helyzet megértéséhez és tett javaslatokat a jövőre nézve.

A miniszterelnök 60. születésnapja alkalmából Kohl kancellár meleg hangú személyes levélben fejezte ki jókívánságait. „Remélem és kívánom Neked, hogy az átalakulás e történelmileg kiemelkedő időszakában továbbra is változatlan energiával és sikerrel tudd szolgálni országodat.”⁹⁶ 1992. április és augusztus között Antall több fontos külpolitikai beszédet mondott. A témák nagyjából azonosak voltak, de a megfogalmazás mindig eltért, az adott közönséghez, illetve fórumhoz volt szabva.
Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) kormányzótanácsának budapesti közgyűlésén, 1992. április 13-án Antall miniszterelnök felidézte, hogy a II. világháború után Nyugat-Európa ugyanazokat a célokat tűzte ki maga elé, majd valósította meg sikerrel, mint amiket most a kommunista uralom alól szabadult országok követnek: a demokrácia és a szociális piacgazdaság elterjesztése. Ma olvasva még aktuálisabb akkori figyelmeztetése: „A verseny, a gazdasági szabadság nem problémamentes és nem könnyű út, de az egyetlen, amelyik tartós fellendüléshez és általános jóléthez vezet.” A nemzetközi pénzügyi szakemberek számára – érthető módon – a magyar átalakulás vitathatatlan eredményeit hangsúlyozta.⁹⁷ 

A Visegrádi Hármak május 6-i csúcstalálkozóján a magyar kormányfő kifejtette, hogy az integrációs célokat nem egymással rivalizálva, hanem közös, összehangolt lépésekkel kell mielőbb elérni. „Bennünket együttesen könnyebben fogadnak el, és aki a külön utakat részesíti előnyben, az ki fog józanodni néhány hónapon belül.” (Mindenki tudta, hogy ez elsősorban a választási győzelemre esélyes Václav Klausnak szól.) Fontos az összeurópai szolidaritás a felbomlott Szovjetunió utódállamaival szemben követett politikában is, mert „naivitás lenne azt hinni, hogy sok évszázados politikai, külpolitikai aspirációkról egyik pillanatról a másikra mindenki lemond.”⁹⁸ 

1992. május végén Thatcher utódja, John Major miniszterelnök Budapestre érkezett. A május 28-i közös kormánynyilatkozat – többek között – megerősítette, hogy az Egyesült Királyság „mind kétoldalú keretekben a Know How Fundon keresztül, mind többoldalú keretekben a Nemzetközi Valuta Alapon, a Világbankon, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon és az OECDn keresztül, valamint az EK segélyprogramjaihoz való hozzájárulásával” segíti Magyarországot, hogy mielőbb megvalósíthassa célját „az Európai Közösségben való teljes jogú tagságra, amit az ország az ezredforduló előtt kíván elérni.”⁹⁹ 

1992. június 6-án került sor a „Kelet és Közép-Európa átalakulása – számvetés és perspektíva” címen Budapesten rendezett nemzetközi konferenciára. Beszédében Antall rámutatott, hogy a parlamentáris demokrácia működésének „elengedhetetlen feltétele az, hogy a társadalom bizonyos gazdaságiszociális biztonságot érezzen.” A mi térségünkben még „nem alakultak ki megfelelően pártjaink keretei, szervezetei” sem. Tekintve, hogy „bár a világ várta a kommunizmus összeomlását, de nem készült fel rá,” az átmenet időszaka számos belső és külső veszéllyel jár együtt. Az egykori Szovjetunió térségében a reformerők visszaszorulhatnak, és belső konfliktusok is fenyegetnek. Ezért is rendkívül fontos a NATO fennmaradása, Amerika európai jelenléte, megőrizni „azt a szilárd szövetségi tudatot, amit korábban a közös veszély közepette kialakítottak.” Az egyesülő Európába most belép a szláv világ, és ezzel „számos új elem és új probléma kerül be a nagy Európába,” „megjelenik a nagy bizánci kultúra, más hagyományrendszerével, más gondolkodásmódjával és filozófiájával.” De az egész világ változóban, „eltűnt a hagyományos értelemben vett munkásosztály,” változik a pártok szavazóbázisa, mind a jobbközép, mind a szociáldemokrata irányzatoknak „meg kell küzdeniük azzal a problémával, hogy mit jelent a tudományostechnikai forradalom és a társadalom átalakulása.” „Az elkövetkező időszakban a mi kormányzatunknak és politikai erőinknek az egész térségben arra kell törekednie, hogy az átalakulást megkísérelje tovább vinni, a gazdasági átalakulást következetesen végrehajtani, és az ezzel járó szociális feszültségeket kezelni. De nyugati, amerikai vagy bárhol lévő barátainknak látniuk kell, hogy ezekben az országokban az átalakulás rendkívül nagy veszélyekkel jár. A társadalom nem könnyen fogadja el az átmenet szükségszerű nehézségeit; megszokta a paternalista állam gondoskodását, ami ugyan nyugati szemmel nézve alacsony szinten történt, de mégis azt jelentette, hogy az egyes ember biztonságban érezte magát a munkahelyét illetően, a gyermekei ellátását illetően óvodától kezdve az egyetemig, egy nem magas szintű egészségügyi ellátást illetően. Az országok társadalma úgy élte meg ezeket az évtizedeket, hogy ha depolitizált állapotban volt és nem nyilvánított véleményt, akkor túlélhette a diktatúrát – legalábbis az utóbbi években ; és ez a társadalom ma csalódást érez. Úgy érzi, hogy minden korábbinak meg kellett volna maradni, ami számára az alapvető biztonságot jelenti, és ehhez kellett volna megkapnia azt, amit a nyugati fogyasztói társadalom, a nyugati piacgazdaság minden előnye adhatott volna.” E tökéletes diagnózis magyarázza, hogy a második szabad választásokon miért győztek gyakorlatilag mindenütt a kommunista pártok utódpártjai. Ez csak a következő hónapokbanévekben következett be, de Antall talán mindenki másnál korábban és jobban látta ennek esélyét. Mivel Európa két fele között a „jóléti fal,” „szociális vasfüggöny” – amitől Antall most is, korábban is óvott – bizony fönnmaradt, az adott társadalmi és lélektani folyamatok következményeként az első, nemkommunista kormányok veresége elkerülhetetlen volt. Nagyon szomorú, hogy ma a magyar társadalomban sokan – köztük Antall néhány egykori munkatársa is – azt hiszik, hogy az ok Antall politikájában kereshető, abban, hogy nem tudta eltűntetni, elvarázsolni a nyolcszáz ezer egykori párttagot és az egész Kádár-korszak mentális örökségét. A magyar miniszterelnök – de egyetlen térségbeli politikus sem – tudott változtatni azon, amit ő mondhatnánk megjósolt. „Illúzió lenne azt hinni, hogy a kommunista nomenklatúra – az egykori ’új osztály’ – attól, hogy a kormányzásból kiesett, megszűnt volna létezni ebben a térségben. Az a tény, hogy nem háború útján, hanem viszonylag békés eszközökkel történt az átalakulás, azt jelenti, hogy ebben a térségben a kommunista nomenklatúra – már hit és ideológia nélkül ugyan, de – pragmatikus értelemben mint érdekrendszer megmaradt. Megmaradtak a kapcsolatok egymással, megmaradtak az anyagi forrásaik. Tulajdonképpen más színezettel, néha más politikai legitimációt kölcsönözve, hosszabb távon egyáltalában nem tekinthetők veszélytelennek.”¹⁰⁰ Antall 1992-es és 1993-as megszólalásai nemcsak az országát és KözépEurópát fenyegető tendenciákról szóltak, de arról is, hogy amennyiben az Európa keleti felében jelentkező gazdasági és szociális problémákat nem sikerül megoldani, ez Nyugat-Európa jólétét is veszélyeztetheti. Az Észak–Dél problematikára, a gazdag és a szegény világ konfliktusának és az ebből táplálkozó vallási fundamentalizmus veszélyére is már ekkor figyelmeztetett.¹⁰¹ 

A Bush amerikai elnökkel kialakult bizalmi viszony jele volt, hogy Antall betegségének kiújulása kapcsán 1992. június elején az elnök telefonon érdeklődött magyar kollégájának egészségi állapota, valamint helyzetértékelése iránt. Antall ötoldalas levélben válaszolt, ennek megállapításai ma is érvényesek. „Az 1989–90-es esztendőben végbement változások Kelet-Közép-Európában tényleges történelmi fordulópontot jelentettek, de elsősorban lehetőséget adtak e térség népeinek és a világnak sok évtizedes, illetve évszázados problémák megoldására. […] A deformálódás olyan arányú volt a diktatúrák alatt, hogy az átalakulást megnehezíti. Az emberek megszokták a paternalista államot, és a gazdaság strukturális átalakulásával járó szociális problémákat rendkívül nehezen viselik el. […] Súlyos veszélyt jelenthet az egykori kommunista országokban, hogy a volt kommunista nómenklatúra (»új osztály«) sajátos értékrendszerével, tapasztalataival új erőre kap, s – kihasználva az átalakulás gazdasági, szociális problémáit – ismét vezető szerepet kap. Egyes országokban ki sem adta kezéből a hatalmat, csak átfestette magát, más országokban kiszorult a kormányzásból, de meglevő hadállásaival, a sajtóval együtt csalárd és céltudatos propagandával, szervezettségével komoly veszélyt jelent.” A szovjet utódállamok destabilizálódásáról és az ottani veszélyes tendenciákról szólva Antall megállapította, hogy „nagyobb szükség van a NATOra és az Egyesült Államok jelenlétére Európában, mint valaha”. A délszláv helyzet elemzése után levelét azzal fejezte be, hogy „Magyarország ebben a forrongó térségben még stabil szigetnek tűnik, de kormányom mérhetetlen nehézségekkel áll szemben, és potenciálisan nem kerülheti el a fenyegetettség érzését. […] Úgy vélem, hogy a keletközép-európai átalakulás éllovasaiként, a mérséklet és a stabilitás híveiként mind kül, mind belpolitikánkkal megmutattuk igazi szándékainkat.” Jól átgondolt politikai stratégia nélkül a többesélyes folyamatok valamifajta restaurációval is végződhetnek – figyelmeztetett a magyar miniszterelnök.¹⁰² 

Bush elnök válaszában örömét fejezte ki, hogy rövidesen személyesen találkoznak Helsinkiben, az európai biztonsági szervezet csúcsértekezletén. „Helsinkinek a remény üzenetét kell küldenie elsősorban azok számára, akik azért küzdenek, hogy a kommunista rendszer romjain demokráciát építsenek föl. Nem szabad megengednünk, hogy a változás gyorsasága eltérítsen bennünket az üzenetünktől. […] Az Egyesült Államok nemzete számára, amely változásból született, nem idegenek a szabadság fejlődése során esetleg megmutatkozó nehézségek. Nemzetépítő gyakorlatunkban a mi intézményeinket is próbára tette a belső viszály és a gazdasági válság. Megértjük a szabadságukat nemrég visszanyert népek törekvéseit és türelmetlenségét, ugyanakkor hisszük, hogy a pozitív változás csak az emberi társadalom vágyai és korlátai közti egyensúly eredménye lehet.” A továbbiakban Bush elnök támogatásáról biztosította azt az elképzelést, hogy az EBEÉ, mint regionális biztonsági szervezet, súlyosabb válságok esetén vállaljon békefenntartó szerepet a NATO és a Nyugateurópai Unió közreműködésével. Üdvözölte „a konfliktusok alapvető okainak kezelésére” tervezett eljárásokat, mint „a holland kezdeményezés a nemzeti kisebbségek ügyével foglalkozó EBEÉ főbiztos” kinevezésére.¹⁰³ 

A fönti témákat Antall a német Ipari és Kereskedelmi Kamara június 24ki nürnbergi konferenciáján is érintette. Annak érdekében, hogy Európa keleti fele valódi demokrácia és valódi piacgazdaság legyen, szükségesnek mondta a fejlett nyugati országok gazdasági és politikai támogatását, de óvott attól a közelmúltbeli gyakorlattól, hogy „az úgynevezett pragmatikus szellemű reformkommunistákra” hagyatkoznak. Ugyanakkor a kedvező feltételeket megerősítve további magyarországi beruházásokra bíztatta közönségét. Korábbi beszédeihez hasonlóan itt is vázolta, mennyire sürgős lenne határozott lépésekkel (máshol ki is mondta: katonai beavatkozással) véget vetni a volt Jugoszlávia területén zajló konfliktusnak, annál is inkább, mert a gazdasági embargó „fő terhét a délszláv térséggel szomszédos államok viselik.” Fontosnak mondta azt is, hogy békefenntartó erők küldésével akadályozzák meg a háború kiterjedését, és külön említette a Vajdaságot, ahol mi nagy aggodalommal követjük az ott élő magyarok sorsát.¹⁰⁴ 

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az egykor kommunista országok közül első ízben Budapesten ülésezett. 1992. június 30-án Antall a Schumandíj birtokosához illő módon, nagy műveltsége mellett külpolitikai életlátásáról és víziójáról tanúskodó beszédben köszöntötte a képviselőket. Hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy az új demokráciákban „a csalódás időszaka ne legyen tartós,” hogy ne válassza el őket egy szociális és gazdasági vasfüggöny a gazdag világtól, mert az a nemzetközi pénzügyi rendszert, az egész világgazdaságot veszélyeztetné. Figyelmeztetett annak a veszélyére, hogy Európa nyugati felében föléledhetnek a régi önző, nacionalista reflexek. Jugoszlávia példája nyomán a hagyományos követő, defenzív külpolitika helyett a stratégiai távlatokban gondolkodó preventív gondolkodás szükségessége mellett érvelt.¹⁰⁵ 

Jó héttel később, július 9-én, Helsinkiben, az EBEÉ csúcskonferenciáján a korábban „deformálódott gazdaságitársadalmi struktúrájú,” de az átalakulásban már jó eredményeket elért közép-európai országokról szólva Antall figyelmeztetett, hogy a változások még csak a siker lehetőségét kínálják, de segítség nélkül az eredmény elmaradhat. Magas rangú közönsége előtt különös jelentőséggel bírt azt hangsúlyozni, hogy kellően határozott lépésekkel sok konfliktus megelőzhető, hogy „a demokráciák bizonytalan lépései módot adtak a szerb nacionalista erőknek arra a félreértésre, hogy Jugoszlávia területi egységének – a ’stabilitásnak’ – a megőrzése fontosabb a világ számára, mint Jugoszlávia köztársaságainak és népeinek törekvése az önrendelkezési jog, a kisebbségi jogok érvényesítésére, a kommunista vezetés és a nacionalista elnyomás lerázására.” A rengeteg áldozat, a sok százezer menekült és a hatalmas pusztítás elkerülhető lett volna, mondta.¹⁰⁶ Megkockáztatom a feltevést, hogy pár évvel később, előbb a boszniai, majd a koszovói katonai beavatkozáshoz az akkor már nem élő magyar miniszterelnök szavai, érvei is hozzájárultak.

Helsinkiben Antall mind Bush amerikai, mind Jelcin orosz elnökkel beható különtárgyalást folytatott. Az utóbbin nagy lépést tettek a szovjet csapatkivonások holtpontra jutott pénzügyi vitájának rendezésére, a magyar részről kezdettől fogva szorgalmazott „nullszaldós” megoldás elfogadására, vagyis hogy Magyarország nem fizet az itt hagyott – jórészt semmire sem használható – szovjet létesítményekért. Antall a felbomláshoz közeledő Csehszlovákia elnökével baráti hangon tárgyalt arról, milyen viszonyt szeretne Magyarország kialakítani az állami függetlenség útjára lépő két néppel, és hogy ez hogyan hat ki a jövőben a szlovákiai magyar közösségre. Havelnek láthatóan nagyon jól esett, amikor Antall felidézte, hogy a cseh író és államférfi családja a két világháború között a cseh–magyar megbékélés szószólója volt. Teljes egyetértés volt a Wałęsa lengyel elnökkel folytatott megbeszélésen a visegrádi együttműködés fenntartásának és a külkereskedelmi forgalom jelentős növelésének a szükségességében, és abban is, hogy az orosz csapatkivonás ügyében és más kérdésekben is az álláspontokat egyeztetni kell.¹⁰⁷

Július 18-án a Hexagonáléből Középeurópai Kezdeményezéssé átnevezett regionális együttműködés kormányfői és külügyminiszterei találkoztak Bécsben. Antall itt is kiemelte a gazdaságipénzügyi stabilitás megteremetésének a fontosságát, mint ami elengedhetetlen a demokrácia működéséhez. A délszláv válság elől menekülők befogadása kapcsán rámutatott, mekkora veszélyt jelent, ha a világ elfogadja, beletörődik ártatlan emberek, egész közösségek kiűzésébe, egyes területek etnikai összetételének mesterséges megváltoztatásába. Ennek ellentéte a nemzetek önrendelkezési jogának és a kisebbségeket megillető jogoknak a tiszteletben tartása, aminek az egész közép-európai térségben érvényesülnie kell, hangsúlyozta a magyar miniszterelnök.¹⁰⁸ Erről a kérdésről fontos, ma is érvényes nyilatkozatot adott ki a magyar kormány az augusztus 20i állami ünnep és a Magyarok III. Világkongresszusa előestéjén, augusztus 18-án. A dokumentum sajnálatosnak nevezi a nemzeti kizárólagosság és a kisebbségek elleni gyűlöletkeltés feléledését, ellenszerül pedig „a nemzeti és etnikai sokszínűség alkotmányos elismerését,” a különféle autonómiaformák elfogadását ajánlja.¹⁰⁹ 

Mint láttuk, a magyar kormány és annak elnöke kezdeményezője és elkötelezettje volt a közép-európai szolidaritásnak, és a kétoldalú, szomszédi kapcsolatokban is ez az elv vezérelte. Két kérdés volt, ahol a magyar törekvések akadályokba ütköztek. Az egyik a magyar kisebbségek ügye, amelyben a nemzetközi intézmények kezdeti bíztató, jogvédő és jogkiterjesztő magaratása egyre inkább puhult, és ezt érzékelve szomszédjaink magatartása egyre jobban megkeményedett. A másik vitás ügy a dunai vízlépcső volt, amelyet a magyar társadalom jelentős része már a rendszerváltozás küszöbén ökológiailag veszélyesnek tartott, s elérte az építkezés felfüggesztését. Magyar részről a vitát igyekeztünk minden politikai jellegtől mentesítve tudományoskörnyezetvédelmi keretek között tartani, és ilyen alapon keresni a megegyezést, szükség esetén nemzetközi közreműködéssel, de mind a cseh, mind a szlovák kormány egyfajta presztízsberuházásként kezelte és ragaszkodott az 1977-ben megkötött államközi egyezmény végrehajtásához, tehát mindkét vízlépcső megépítéséhez. Antall József tisztában volt azzal, hogy a vízlépcsőügyben létezik egy pártok fölötti koalíció, amely eltökélt volt, hogy annak létesítéséhez még csonka formában sem szabad hozzájárulni, tehát kompromisszumnak nincs helye. Ez a csoport az országgyűlésben akár a többséget is maga mögött tudta, ráadásul elhitte azt a téves szakértői véleményt, hogy az elterelés, a „C” változat csak blöff, fizikailag nem valósítható meg, célja, hogy a magyar kormány legalább a bősi építményhez járuljon hozzá. Ha a kormány valamilyen kompromisszumba (a „D” változat, amely elfogadta volna az üzemvízcsatornát, Dunakilitinél az erőmű „kulcsát” Magyarországnál tartva) belement volna, akkor készek voltak kormányt buktatni. Ez rendkívül leszűkítette a kormányfő mozgásterét. A cseh és a szlovák fél hajthatatlanságán sem a kijelölt magyar kormánybiztos (Sámsondi Kiss György), sem a tárca nélküli, ez ügyben kijelölt miniszter (Mádl Ferenc), sem több tárca együttes fellépése nem tudott változtatni. Antallnak Klaus csehszlovák miniszterrel folytatott levélváltása sem hozott eredményt,¹¹⁰ így végül Magyarország javasolta, hogy a két ország vigye az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság elé.¹¹¹ Antall és a magyar kormány azt remélte, hogy az Európai Közösség ismételt felhívásai és ajánlata, hogy mindkét fél tartózkodjék az egyoldalú lépésektől, amíg pártatlan szakértők meg nem vizsgálják a kérdést, megfontolásra készteti a szlovákokat, de ez nem történt meg. Utolsó kísérletként a magyar kormányfő szeptember 20-án Nürnbergben, a Duna–Majna–Rajna csatorna megnyitó ünnepségén egy nagyon kemény hangú beszédben bírálta a tervezett egyoldalú szlovák lépést, mint ami „ökológiai szempontból veszélyes, gazdasági szempontból nem rentábilis, a politikai határokat megsértő terv… amit a kommunista kormányoktól örököltünk és amelyet szuverenitásunk hiányában kényszerítettek ránk.”¹¹² A magyar érvek azonban nemcsak a cseheket és szlovákokat, de a nyugat-európaiakat sem győzték meg, ahogy a későbbi eseményekből kitűnt. Sajnos a nürnbergi beszéd és további lépések sem tudták megakadályozni a Duna egyoldalú elterelését ugyanazon év októberében, bebizonyítva, hogy a „C” változat nem volt papírtigris, ahogy a Duna Kör állította, hanem a Magyarországra nézve a lehető legrosszabb megoldás. Az elterelés után Antall az Európai Közösségnél először ugyan elérte, hogy a Duna vizének 95%-át a szlovákok kötelesek az ÖregDunába engedni,¹¹³ de a következő hetekben ez az igény tarthatatlannak bizonyult. Végül az is eredmény volt, hogy Magyarország és Szlovákia megegyezett a vitának Hága elé terjesztésében, ez csökkentette a két szomszéd közötti feszültséget. Antall Delorsnak, az EK Bizottság elnökének és Kohl kancellárnak, valamint Mečiarnak írt leveleivel ezt elősegítette.¹¹⁴