(Videókkal)

A kormány külpolitikai orientációja kezdettől egyértelmű volt, és már az első száz nap alatt jól látható eredményekre vezetett. Korábbi szövetségeseinkkel fennálló normális kapcsolatok felszámolása nélkül sikerült helyreállítani az ország szuverenitását, és a magyar társadalom jövője szempontjából meghatározó nyugat-európai és közös piaci kapcsolatokat.

Nem volt ez könnyű feladvány. A markáns külpolitikai irányváltást úgy kellett végrehajtani, hogy eközben még itt voltak a szovjet katonai alakulatok, tagjai voltunk a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek. Ügyelnünk kellett arra, hogy lépéseinkkel ne veszélyeztessük a Szovjetunióval megkötött csapatkivonási egyezményt, az új európai biztonsági rendszerről szóló tárgyalásokat, nem különben a német egyesítést.

A miniszterelnök nyugat-európai országokba tett látogatásai – amelyeket egyes hazai lapok költséges és felesleges „kiruccanásokként” tálaltak – a külpolitikai és a külgazdasági irányváltást szolgálták, de a nemzetközi közvélemény rokonszenvének elnyeréséhez és a piacok megnyugtatásához is hozzájárultak. Antall – mindenütt, ahol csak megfordult – a vezető nyugati politikusokkal folytatott tárgyalásai során és a helyi sajtóban megjelent nyilatkozataiban is egyértelművé tette, hogy Magyarországon működik a jogállami intézményrendszer, és a kormány úgy hajtja végre a szükséges változásokat, hogy közben megőrzi a társadalmi békét és fenntartja a politikai stabilitást.

Antall személye különösen alkalmas volt arra, hogy ezt az üzenetet hitelesen közvetítse. A nyugati politikusok megnyugvással tapasztalhatták, hogy Magyarország élén nem egy megbízhatatlan és kiismerhetetlen forradalmár, hanem egy olyan miniszterelnök áll, aki pontosan ismeri és tiszteli a demokrácia szabályait. Nem véletlen, hogy Helmut Kohl német kancellártól kezdve, Francois Mitterand francia köztársasági elnökön és Margaret Thatcher angol miniszterelnökön át George Bush amerikai elnökig, Antall minden nyugati partnerével kiváló személyes kapcsolatba került.

Kivételesen jó, már-már baráti viszonyt épített ki Kohl kancellárral, amihez – a magyar miniszterelnök német nyelvtudásán kívül – valószínűleg hozzájárulhatott az is, hogy civilben a kancellár is történész volt. A Párizsi Charta aláírása idején, nem sokkal a német egyesítés után, a versailles-i kastélyban megjegyezte az ünneplők gyűrűjében sütkérező kancellárnak: Micsoda elégtétel lehet számodra, hogy itt, ahol 1871-ben a Német Császárság létrejöttét proklamálták, de 1920-ban a németeket megalázták, most mindenki neked gazsulál. Hannelore, Hannelore! – szólt át a kancellár a tőle néhány méterre álló feleségének, aki azonnal odajött hozzá. Kohl elmesélte neki, hogy mit mondott Antall és megjegyezte: Ebben a „scheiss” német küldöttségben ez senkinek sem jutott eszébe, csak a Josefnek. Látod, tette hozzá, ezért a barátom.

***

2009. január végén, megilletődve állok Brüsszelben, szemben az európai parlament Antallról elnevezett épületszárnyának bejáratával. A falon a felírás nem „JOSEF ANTALL”, ahogyan a nagyvilágban ismerték, hanem, ahogy mi, magyarok emlékezünk rá: „ANTALL JÓZSEF”. Így, zs-betűvel, s hosszú ó-val…

***

Bush amerikai elnökkel is kiváló volt a magyar kormányfő személyes kapcsolata. A balkáni háború idején több ízben beszélt az elnökkel telefonon, s már akkor figyelmeztette a veszélyekre, amikor a krízis kezdett kibontakozni. Egy alkalommal megjegyezte Bushnak, hogy hiába ismerte el az ENSZ a horvát állam függetlenségét, ha az ország jelentős része szerb uralom alatt áll. Mire az elnök: a csehek és a szlovákok meg tudtak állapodni a szétválásban, miért ne tudnának a horvátok is megegyezni a szerbekkel? Antall ekkor szerényen felhívta Bush figyelmét arra, hogy van egy nagy különbség, amiről az elnöknek valószínűleg nincs tudomása. A csehek ugyanis sört fogyasztanak, a szerbek pedig sligovicát, azaz szilvapálinkát.

***

De az sem igaz, hogy az orosz kapcsolatokat elhanyagolta volna. Amikor kitört a moszkvai puccs, összehívta a hat parlamenti párt frakcióvezetőjét. Tájékoztatott bennünket a kialakult helyzetről. Hangsúlyozta, hogy a döntés kormányzati hatáskör, nem akarja áthárítani senkire a felelősséget, csupán a véleményünkre kíváncsi, ki, mit gondol, mi lenne a teendő.

Nekem már korábban elmondta, szerinte egyetlen ésszerű lépésünk lehet: határozottan kiállni Jelcin mellett. Ha a keményvonalas kommunisták győznek, tette hozzá, rövidtávon amúgy sincs esély a jó kapcsolatra. Így könnyű helyzetben voltam, hiszen ismertem a miniszterelnök álláspontját. A többiek viszont, a leghangosabb – akkor még kormánypárti – Torgyán Józseftől kezdve Gál Zoltánig, a szocialisták frakcióvezetőjéig kivétel nélkül, mind úgy nyilatkoztak, nem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok, nem győznek-e végül a puccsisták, vigyázni kell a Jelcin melletti kiállással. Antall megköszönte a véleményeket, közölte, hogy meg fogja hozni a döntését, majd telefonon felhívta az orosz elnököt és kormánya nevében a magyar nép együttérzéséről és támogatásáról biztosította.

Amikor Borisz Jelcin Magyarországra látogatott, hangsúlyozta, hogy soha nem felejti el, ki volt az, aki a puccs első napján felhívta, ki volt, aki csak a második napon, és kik voltak azok, akik csak azt követően, hogy sikerült legyűrnie a puccsistákat.

***

Életem egyik meghatározó élménye volt, amikor Jelcin a magyar parlamentben bocsánatot kért az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres leveréséért, a szovjet beavatkozásért. Azt megelőzően volt a hivatalos tárgyalás, amelyet Antall azzal kezdett, hogy felidézte az MDF II. Országos Gyűlésének eseményeit. Akkor választották meg az MDF elnökévé, mesélte Jelcinnek, és beszéde közben, az első sorban helyet foglaló Sztukalin szovjet nagykövethez fordult, hogy közvetítse a Szovjetunió vezetőinek az MDF üzenetét. „Ha leveszik kezünkről a bilincset, baráti jobbunkat fogjuk nyújtani Önöknek.” – idézte Antall a két évvel azelőtt elhangzott üzenetet. Esti találkozójukon pedig, immár Jelcin parlamenti beszéde után megismételte a történetet, és így szólt: Úgy vélem elnök úr, most, miután az ön beszéde elhangzott a magyar parlamentben, elérkezett az idő. Felállt és kezét nyújtotta a könnyekig meghatódott orosz elnöknek.

***

A külpolitika volt az a terület, ahol a kormány már az első száz napban is jelentős eredményeket ért el. Antall az MDF belső nyilvánossága előtt elmondott beszédeiben mindig kitért a külpolitikai kérdésekre. Egyszer elmondtam neki, hogy a frakciót a belpolitikai és a gazdasági problémák izgatják, ezek megoldását várják a kormánytól, és csak bosszantja a képviselőket, amikor a frakcióülésen a külpolitikai sikerekről beszél. Lehet, hogy túlzásba viszem, ismerte el Antall, de szeretném, ha megértenék: kiegyensúlyozott és egyértelmű, a partnereink és riválisaink számára is követhető külpolitika nélkül nincs stabilitás, akkor pedig nem jön a külföldi tőke, és nem lesz gazdasági felemelkedés. A külpolitika mindennek az alapja, a gazdaságpolitikának, a szociálpolitikának, és így tovább. Erre akkor is gondolnotok kell majd, tette hozzá, amikor én már nem leszek. Tiltakozásomra türelmetlenül legyintett: Na jó, úgy értettem, ha már nem leszek a politikában. És még egy fontos dolog, folytatta, a külpolitikai lépéseknél hosszú távra kell gondolkodni, és figyelembe kell venni a történelmi tapasztalatokat.

Antall a koalíciós képviselőcsoportokat is szenvedélyes szavakkal figyelmeztette emlékezetes születésnapi beszédében, hogy nem a Szovjetunióval kezdődött Oroszország közép-európai hatalmi aspirációja, és nem is szűnt meg a kommunizmus bukásával. Ezért fontos számunkra a NATO, magyarázta, és fontos Európában az amerikai jelenlét. Mindez Magyarország nemzeti érdeke, tette hozzá, mert ettől függ az ország biztonsága, s ebben minden politikai erőnek egyet kellene értenie.

Az első száz nap alatt nem csak az egyes országokkal, hanem a három nyugati szövetségi rendszerrel, a NATO-val, az Európai Közösségekkel és az EFTA-val is megtörtént a kapcsolatfelvétel. A volt szocialista országok kormányfői közül elsőként a magyar miniszterelnök tett hivatalos látogatást a NATO központjában. Brüsszeli tárgyalása során Antall memorandumot nyújtott át az Európai Gazdasági Közösség soros elnökének Magyarország csatlakozási szándékáról, aki reális lehetőséget látott arra, hogy már 1992 elején társulási szerződés jöjjön létre az Európai Közösség és Magyarország között.

Antall egyszer elmesélte, hogy Kohl kancellár egy beszélgetés során határozottan kijelentette, hogy Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország 1995-re tagja lesz az Európai Közösségnek. Hozzátette, hogy a magyarok tőle már korábban is beléphetnének, de Lengyelország felvétele nélkül nem lehet szó a Közösség bővítéséről, a lengyelek pedig még eléggé le vannak maradva. Antall erre megjegyezte, ő a fogorvosnál is azt utálja a legjobban, ha várnia kell a sorára. Mire a kancellár: abban biztos lehetsz, hogy ebben a sorban senki sem fog téged megelőzni.

Gyakran eszembe jut, mennyivel jobb helyzetben lehetne az ország, ha nem kellett volna 2004-ig várni a belépésre! És ha első ütemben a bővítés csak a visegrádi országokra vonatkozott volna, ahogyan azt a német kancellár eredetileg tervezte…

Kónya Imre