A helyes út megtalálásnak előfeltétele volt, hogy a vezetésre vállalkozó államférfinak részleteiben is helytálló víziója legyen a belpolitikai feladatokról csakúgy, mint a kívánatos s lehetséges új világrend körvonalairól. Nem kevésbé világosan kellett látni a stratégiai célok eléréséhez vezető út által megkövetelt a teendők hierarchiáját, sorrendiségét és fő irányait. Ebben Antallt, a magyar polgári törekvések történetének átfogó tanulságai és nem utolsó sorban Adenauer és a meghatározó nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok és pártok sok évtizedes tapasztalatainak mély ismerete segítette. Világos volt számára, hogy a magyarországi szovjetrendszer kiépítésével felszámolt népi és keresztény irányultságú demokratikus pártok változatlan formában nem rekonstruálhatók. Ugyanakkor úgy vélte, hogy az un. koalíciós idők demokratikus politikai szereplői, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, a Demokrata Néppárt és a Parasztpárt (1956-ban Petőfi Párt) hagyományaira építve létrehozható egy olyan az európai néppárti spektrumba illeszkedő pártkoalíció, ill. a később általa vezetett Magyar Demokrata Fórum esetében egy alapvetően kereszténydemokrata irányultságú, de többféle hagyományt integráló párt, amely így együtt képessé fog válni a merőben újszerű politikai feladatok és funkciók ellátására. A történelmileg új elem ebben a kereszténydemokrata irányzat kitüntetett szerepe volt, hiszen ennek a magyar pártok történetében nem volt közvetlen előzménye. Ezzel a koncepcióval Antall nemcsak az általa egyébként nagyara becsült Barankovics István által vezetett Demokrata Néppárti hagyományon lépett túl, hanem a hozzá még közelebb álló kisgazda koncepciót is igyekezett a nyugat-európai partnerség szempontjából helyzetbe hozni.

Antall József Kelet-közép-európai sorstársaival együtt kormányra kerülésekor nagyon hasonló, bizonyos tekintetben komplementer feladatokkal került szembe, mint a Német Szövetségi Köztársaságot létrehozó kereszténydemokrata politikus és kancellár. Egyrészt totalitárius diktatúra helyébe kellet parlamentáris demokráciát létrehozni, kiépíteni az új állam ennek megfelelő intézményrendszerét, és ez is a világosan érzékelhető kihívás része volt: távlatosan meghatározni a gazdasági berendezkedés alapjellegét. Másrészt a szabad választások eredményeként demokratikus legitimitással bíró és az addigi nagyhatalmi gyámságtól megszabadult államot be kellett illeszteni az államok nemzetközi rendszerébe, amely rendszert magát, a kétpólusú nagyhatalmi egyensúlyra épült világrend megszűnte után, ismét csak gyökeresen új alapokra kellett helyezni.

A helyes út megtalálásnak előfeltétele volt, hogy a vezetésre vállalkozó államférfinak részleteiben is helytálló víziója legyen a belpolitikai feladatokról csakúgy, mint a kívánatos s lehetséges új világrend körvonalairól. Nem kevésbé világosan kellett látni a stratégiai célok eléréséhez vezető út által megkövetelt a teendők hierarchiáját, sorrendiségét és fő irányait. Ebben Antallt, a magyar polgári törekvések történetének átfogó tanulságai és nem utolsó sorban Adenauer és a meghatározó nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok és pártok sok évtizedes tapasztalatainak mély ismerete segítette. Világos volt számára, hogy a magyarországi szovjetrendszer kiépítésével felszámolt népi és keresztény irányultságú demokratikus pártok változatlan formában nem rekonstruálhatók. Ugyanakkor úgy vélte, hogy az un. koalíciós idők demokratikus politikai szereplői, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, a Demokrata Néppárt és a Parasztpárt (1956-ban Petőfi Párt) hagyományaira építve létrehozható egy olyan az európai néppárti spektrumba illeszkedő pártkoalíció, ill. a később általa vezetett Magyar Demokrata Fórum esetében egy alapvetően kereszténydemokrata irányultságú, de többféle hagyományt integráló párt, amely így együtt képessé fog válni a merőben újszerű politikai feladatok és funkciók ellátására. A történelmileg új elem ebben a kereszténydemokrata irányzat kitüntetett szerepe volt, hiszen ennek a magyar pártok történetében nem volt közvetlen előzménye. Ezzel a koncepcióval Antall nemcsak az általa egyébként nagyara becsült Barankovics István által vezetett Demokrata Néppárti hagyományon lépett túl, hanem a hozzá még közelebb álló kisgazda koncepciót is igyekezett a nyugat-európai partnerség szempontjából helyzetbe hozni. A „létező szocializmusban” ellenzékiként „politizáló” és magát váratlanul szabad politikai küzdőtéren találó nagy többséggel ellentétben ugyanis tudván tudta, hogy szilárd kormányzásra és az ország érdekeinek érvényesítésére akkor van lehetőség, ha intézményi- és ezen belül a pártstruktúránk is összeilleszthető azzal a világgal, amelybe törekszünk, és amelyben minden politikai oldal meg kell hogy találja a szövetségeseit. A választásokat – mint még emlékszünk – végül ez a koalíció nyerte meg. És itt merült fel – ha úgy tetszik, ez is egy Adenauer-i párhuzam – a kormánykoalíció kérdése. Antallra részben hazai, de még nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett annak érdekében, hogy a választásokon másodikként végzett, magát liberálisként meghatározó párttal, a Szabad Demokraták Szövetségével lépjen nagykoalícióra. Ezt Antall határozottan elutasította, de nem csak, mint sokan gondolják, szubjektív összeférhetetlenségi szempontok miatt, (persze ilyenek is voltak), hanem elsősorban azért mert olyan többpárti demokráciát akart, amelyben „egyszer a nemzeti konzervatívok, máskor a liberálisok vannak kormányon, s ez csak úgy érhető el, ha nem alkotnak nagykoalíciót.”¹ Az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt Antall szemében nem rendelkezett egy hiteles szociáldemokrata párt legitimitásával.

A magyar rendszerváltoztatás első miniszterelnöke kormányprogramként egy olyan programot terjesztett az 1945-47. óta első szabadon választott országgyűlés elé, amelynek központi címzettje az ember volt, a maga rendkívül összetett és a mindenkori kormány által szabályozással, ellenőrzéssel és támogatással kisegítendő, azaz Arisztotelészig és Aquinói Szent Tamásig visszavezethető, de protestáns gondolkodóknál is megjelenő és persze biblikusan megalapozott latin kifejezéssel: szubszidiálandó viszonyaival.² Az emberről itt, nem általában, hanem konkrét jogokkal és kötelességekkel rendelkező személyként van szó. Ezen személyek összessége a választási rendszeren keresztül – legalábbis elvben– legitim módon delegálja a közhatalom szereplőire az ő szintjükön el nem végezhető közjót szolgáló feladatokat. Ebben az alapvetésben tisztán érvényesül a kereszténydemokrata gondolkodás emberközpontúsága, amelyet a fennebb idézett Adenauer-i programpontokban is olvashattunk. Antall, akárcsak Adenauer jól ismerte ennek a katolikus szociális tanításban lefektetett keresztény erkölcsi alapjait. Imponáló bizonyítékát adta ennek, amikor a korszerű katolikus szociális tanítást máig megalapozó Rerum novarum enciklika száz éves évfordulóján vatikáni rendezésben, Rómában lezajlott nemzetközi konferencián az akkori „új demokráciák” néppárti vezetői, miniszterelnökök és külügyminiszterek közt nagy ívű, de pontosan dokumentált, szabadon elmondott előadásban világította meg a pápai szociális enciklikák megtermékenyítő szerepét az elmúlt évszázad európai történetében. Antall eredetileg feszített programja miatt csak képviseltetni akarta magát a konferencián. A kortárs nyugat-európai kereszténydemokrata vezetők körében élvezett elismertségének jele volt, hogy Andreotti olasz miniszterelnök olyan fontosnak tartotta Antall részvételét ezen a konferencián, hogy külön repülőgépet küldött érte, amit a miniszterelnök már nem utasíthatott el.

A belsőleg szabad emberre építő politika szerves részét képezte a választási programmal összhangban, a kormányprogramban is megjelenített szociális piacgazdaság koncepciója. Abban az időben kevesen ismerték ennek a politikának a tényleges tartalmát és nem tudták, hogy ez vezetett a német gazdasági csodához az 1950-es évek első felében. Antall viszont nemcsak az Erhard-i gazdaságpolitikát követte nyomon egyidejűleg, hanem ismerte annak elméleti hátterét az ordoliberális iskola eredményeit és Wilhelm Röpke ezzel kapcsolatos alapművét, amely Harmadik út címen éppen Barankovics István fordításában jelent meg magyarul szinte egyidejűen a német eredetivel.3

Entz Géza