A parlamenti ütközetek közepette akadtak azért lazább pillanatok is. Ilyen volt az a vacsora, amelyet a magyar miniszterelnök adott Tadeusz Mazowiecki, lengyel miniszterelnök tiszteletére. Antall akkor jött Moszkvából, ahol részt vett a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének ülésén, de tárgyalást folytatott Gorbacsovval is, valamint Für Lajossal együtt találkozott magas rangú katonai vezetőkkel. A repülőtérről egyenesen Mazowiecki miniszterelnök fogadására sietett. Ennek ellenére a vacsoránál nyoma sem látszott rajta fáradtságnak, kifejezetten oldott, jó hangulatban volt. Akkor már tudtuk, hogy alapjában véve sikeres volt a moszkvai tanácskozása, de a részletekről csak később értesültünk.

A Mazowiecki-féle vacsora volt az első ilyen rendezvény, amelyen részt vettem. Nem ismertem a protokollt. Kicsit csalódtam, amikor észrevettem, hogy a magyar vendégek előtt ott van a lengyel miniszterelnök majdani beszédének magyar fordítása, és ugyanígy a lengyel vendégek tányérja mellett a magyar miniszterelnöké. Persze így nem kell tolmácsolni, gondoltam, s ezzel időt lehet megtakarítani a kötetlen beszélgetés számára.

Antall elkezdte ismertetni a kezébe adott szöveget, de a harmadik mondat után leállt. Megkérte a mellette ülő tolmácsot, hogy fordítson. Nem folytatja tovább a felolvasást, közölte, inkább elmondaná azt, amit valóban gondol. Aztán mondott egy nagyon jó beszédet a lengyel-magyar barátságról, a történelmi múltról, az összefogás szükségességéről, a személyes vonatkozásokat sem felejtve el. Ezek után Mazowiecki is félre tette a hivatalos szöveget és nagyon emberi módon válaszolt Antall szavaira. A protokolláris szokásoknál valószínűleg tovább tartott a két beszéd, figyelembe véve a fordításhoz szükséges időt is, de nekem tetszett az újítás.

Kicsit később, amikor a vacsora közben láttam a két miniszterelnököt egymással beszélgetni – oldalról néztem mind a kettőt, néhány méternyi távolságból – és hallottam is a szavaikat, megkapó volt a párhuzam. Két hasonló típusú ember, gondoltam magamban, hasonló gondokkal. Eszembe jutottak Szabad György szavai a „dezignált és rezignált” miniszterelnökről: ez jól illett Mazowieckire is. A két szikár, intellektuális külsejű ember szemmel láthatólag jól megértette egymást. Megütötte a fülemet, amikor Antall felvetette, hogy na és maguknál is olyan szörnyű a sajtó, mint nálunk? Mazowiecki válasza: Még sokkal szörnyűbb. Antall erre megrázta a fejét. Az kizárt dolog, mondta, akkor nem ismeri a mienket.

Véget ért a vacsora, a búcsúpoharak után Antall a Parlament kapujához kísérte vendégét, jó néhányan velük tartottunk. Visszafelé jövet, a miniszterelnök mellé kerülve, megjegyeztem: szimpatikus ez a Mazowiecki, és sok a hasonlóság közöttetek. Antall rám nézett és röviden annyit mondott: hát, nem volt olyan nagy hős Moszkvában.

***

Hétfőn a parlamentben, amikor Antall kijött az ülésteremből, nyomába szegődtem, és rákérdeztem, mit értett azon, hogy Mazowiecki nem volt nagy hős Moszkvában. Na, gyere, elmesélem. És dolgozószobája felé menet elkezdi mesélni a Moszkvában történteket.

A reggelinél próbáltuk meggyőzni a lengyeleket, mondja, hogy tegyék egyértelművé, ha nem kerül sor a Varsói Szerződés teljes felülvizsgálatára, akkor velünk együtt ők is kilépnek a szervezetből. Másokra nemigen számíthattunk. A reggeli után megtartott külügyminiszteri értekezleten aztán, folytatja, a lengyelek is kihátráltak mögülünk, így végképp egyedül maradtunk. A Varsói Szerződés teljes felülvizsgálatára vonatkozó magyar napirendi javaslatot mindenki elvetette, és a szervezet modernizálására irányuló szovjet javaslatot fogadták el.

A hivatalos tanácskozáson én kezdtem az elnöklést, folytatja Antall az elbeszélést. Ismertetnem kellett ugye a napirendet, és előttem volt a külügyminiszterek által elfogadott szovjet és az el nem fogadott magyar javaslat. Én pedig arra gondoltam, hogy a magyar szöveget mindenképpen felolvasom. Legfeljebb, ha azt mondják, hogy nem erről volt szó, akkor elismerem, hogy tévedtem és előveszem a szovjet szöveget. Ehhez képest senki sem szólt egy szót sem. Amikor befejeztem a magyar szöveg ismertetését, halálos csend volt és mindenki Gorbacsovra nézett. És Gorbacsov egyszer csak bólintott, s azt mondta, hogy: Da, harasó. Lehet, hogy Sevarnadze nem tájékoztatta megfelelően, vagy nem akart botrányt, és az is lehet, hogy úgy gondolta: talán jobb is így, ha ebben a kerékvágásban folytatódik a dolog. Miután Gorbacsov rábólintott, akkor már mindenki lelkesedett, de előtte azért nem voltak olyan nagy hősök.

A beszélgetésnek ez az utolsó része már Antall szobájában zajlott le. Rózsa Mariann talán már a kávét is behozta, amikor Antall a lengyel helyzet elemzésébe fogott. Hidd el, mondja, a lengyelek igazán nagy bajban vannak. Náluk most kezdődik az a folyamat, amin mi már túl vagyunk. Walesa támogatja is Mazowieckit meg nem is, de közben a mögötte álló radikálisok nyíltan támadják a kormányt. Ezek – egy Kaczinski nevű szenátor vezetésével – „Centrummegegyezés” néven elkülönült csoportot hoztak létre. Ezzel megindult a Szolidarnoscson belül a pártosodás, amelyet Walesa támogat, Mazowiecki viszont szeretné megőrizni a kormány politikai bázisának egységét. Mi azért ezt jobban csináltuk, teszi hozzá. Először egymástól függetlenül létrejöttek az ellenzéki szervezetek, azután összehoztuk az Ellenzéki Kerekasztalt, és amikor a választásokra sor került, már léteztek valódi pártok. A lengyeleknél viszont létrejött a hatalmas Szolidarnoscs, amely kiharcolta a változást, és csak most következik be a pártosodás, ami óhatatlanul ellentétekkel jár.

Igen, válaszolom, ha van a rendszerváltozásnak különböző modellje, az Ellenzéki Kerekasztal a magyar modell, és ez hatékonyabb volt, mint a lengyeleké. A tízmilliós Szolidaritás az ő Kerekasztaluknál csak egy félig szabad választást tudott kialkudni, a mi gyenge ellenzékünk pedig – az Ellenzéki Kerekasztalban összefogva – egy teljesen szabadot. Így van, mondja Antall, s erre igazán büszkék lehetünk.

Késő este, az autóban hazafelé, ez jár az eszemben. Amikor én kimondtam ezt a magyar modellt, idézem fel magamban a beszélgetést, arra gondoltam, hogy én hoztam létre az Ellenzéki Kerekasztalt, tehát ez az egész az én találmányom. Antall pedig, amikor helyeselt, talán arra, hogy ő vitte sikerre a tárgyalásokat. Ez rendben is van, hiszen ha valaki, mi igazán azonos oldalon állunk. De az is jogos, ha a szabaddemokraták úgy érzik, hogy amit a Független Jogász Fórum nevében én elindítottam, és amit később Antall kiteljesített, azt ők híres Kék Könyvükben már részletesen kidolgozták. Aztán fölteszem magamban a kérdést: ha mindenkinek megvan a maga szerepe, akkor miért ne lehetne korrekt együttműködésben folytatni a közösen elgondolt rendszerváltoztatást? 1990. június 11-én késő este, ennek még semmi akadályát sem láttam…

Antall Józseffel egyébként, mint miniszterelnökkel és pártelnökkel a politikai kapcsolatom kezdettől fogva egyértelmű és problémamentes volt. Tudtam, a dolgoknak az a rendje, hogy Antall a főnök. S nem esett nehezemre, hogy ezt elfogadjam. Ő pedig egy percig sem kételkedett a lojalitásomban. Kezdetben gyakran sétálgatott a Parlament folyosóján Csurkával, amit egy alkalommal én szóvá tettem. A frakció tagjai úgy érezhetik, mondtam, hogy Csurkával beszéled meg a problémákat, s nem velem, a frakcióvezetővel. Hát persze, mert téged nem kell „kezelni”, felelte Antall.

Kónya Imre