1526. augusztus 29re, a mohácsi vész gyásznapjára 1991-ben augusztus 26-án emlékezett a város és vidékének többnemzetiségű népe. Néhány nappal a pápalátogatást követően és a moszkvai puccskísérlet 60 órája után, az egyre fenyegetőbb délszláv válság földrajzi közelségében várta a kormányfőt a nagygyűlés népes közönsége.

Köztársasági Megbízott Úr, Polgármester Úr, Képviselő Úr!

Igen tisztelt Egybegyűltek!

Emlékezünk. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács”, idézhetjük Kisfaludyt, és idéztük is. Mohács jelkép, Mohács tanulság, Mohács útmutató. Mohács mindannyiszor eszébe jut a nemzetnek, amikor megpróbáltatások várnak rá, vagy amikor megpróbáltatások útján előre akar haladni. Nem véletlen, hogy a múlt század elején azok, akik a magyar nemzeti öntudat újraébresztését, a magyar nemzeti gondolkodás újrateremtését hirdették meg Kisfaludytól, Kölcseytől Vörösmartyig, mindazok a költők és politikusok, akik erőt akartak gyűjteni, felidézték Mohácsot. Mohács jutott eszébe Ady Endrének is a századfordulón, amikor elégedetlen volt a nemzet akaratával, hitével az újjászületéshez, akkor azt mondta: „nekünk Mohács kell.”

Valóban, nekünk Mohács kell ahhoz, hogy magunkhoz térjünk? Nekünk Mohács kell ahhoz, hogy legyen hitünk? Nekünk Mohács kell valóban ahhoz, hogy merjünk tenni, és egymásra találjunk, és össze tudjunk fogni?

Újra Mohács volt a jelkép, amikor a II. világháborúban, majd az elmúlt évtizedekben ismét Mohácsról születtek történelmi emlékezések. Egy monolitikus államhatalom súlya alatt is élt a szándék, munkált a történelmi tudat, hogy megkeresse ezt a régészek feltárta helyet: a tömegsírokat, Mohács elesett, egyszerű hőseit éppen úgy, mint Mohács más nagyjait.

Azt hiszem, ez az a gondolat, amit mindnyájunknak jól meg kell jegyezni, hogy mit őriz ez az egykori csatamező, ahol egymásnak feszültek a katonai erők. Ahol – mint annyiszor – túlerővel szemben küzdött a maroknyi magyar sereg. Itt harcolt 25 ezer vagy 30 ezer magyar katona a 80 ezer, a segédcsapatokkal együtt talán 130 000–140 000 törökkel szemben. Kilátástalan volt a harc, de azok, akik itt küzdöttek, itt estek el, tudták azt: itt van velük a király, velük van a kalocsai érsek, itt vannak a főurak és főpapok, akik ugyancsak készek életüket áldozni.

Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy történelmi elemzésbe kezdjünk: Szapolyai János 40 ezer fővel valóban tudta, vártae a királyi sereg bukását, vagy azok a hadak, amelyek Horvátországban gyülekeztek, megkésteke, avagy nem. Vagy előbb kezdtee meg a király a harcokat, mint ahogy meg tudtak állapodni – ma úgy mondanánk: vezérkari szinten – a hadműveletek megkezdésében. Ezek vitatott és vitatható történelmi tények. Számunkra most az a fontos, hogy önmagunkba nézzünk, és a magunk számára keressük a múlt tanulságait.

Melyek is ezek? Nem aktualizálunk. Nem utólag vetítjük vissza a történelmi múltba, hogy mit jelentett 1526. augusztus 29-én az a nap, amikor itt a csatamező valóban nemzeti nagylétünk nagy temetőjévé vált. Ez nem egyik pillanatról a másikra következett be, hanem súlyos nemzetközi, külpolitikai körülmények között, és mélységes belső ellentmondások, válságok szorításában került az ország olyan helyzetbe, hogy itt, Mohácsnál nem tudtunk ellenállni az idegen erőnek, el kellett bukni.

Az akkori Európában – mint annyiszor – nem volt meg az egységes akarat ahhoz, hogy segítsenek bennünket, segítsék ezeket a területeket a kereszténység védelmében. V. Károly – akit a Habsburgház nagy uralkodójaként vaskos történelmi munkák méltatnak – várakozó állásponton volt: vajon valóban olyan nagye a veszély? Ferenc francia király európai nagyhatalmi törekvések közepette szövetséget kötött a török hadakkal. Egyezkedni próbált Velencével, és szövetséget kötöttek, a cognaci szövetséget, amelyben ugyan részt vett a pápaság is, de azzal a feltétellel, hogy a szerződés nem vonatkozhat arra az esetre, ha Magyarország ellen megindul az iszlám ereje. A nagy tanulság, amit ki kell mondani: Európa nem volt képes egységesen fellépni a reá zúduló iszlám török hadakkal szemben. Nem volt képes szembeszállni azokkal egységesen. Hiába álmodott V. Károly a nagy európai kontinentális hatalom létrehozásáról, hiába gondolta, hogy ő erre képes lesz. Mialatt az egységes Európáról álmodozott, a közben Európa kettévált. Elértek ide a török hadak. Itt, a mohácsi csatamezőn zúdultak reánk a végeláthatatlan sorokban érkező törökök. Maga Szulejmán – vagy magyarosan: Szolimán – érkezett ide, s a török had megkóstolta, milyen erőt mutat Európa. Rájött arra, hogy igazán nem mutat nagy erőt hódító törekvéseivel szemben. De még ekkor sem hitte, hogy az európai diplomácia, a keresztény Európa ilyen kevés egységet mutat és ilyen kis erőt vonultat fel, nem száll keményen szembe vele.

Az európai összefogás, a kereszténység ereje vallott kudarcot 1526-ban. Ekkor – és ezért is igazán büszkének kell lennünk erre – magyar főpapjaink életüket áldozták, és ők mutatták meg, hogy nemcsak szavakban, hanem tettekben is együtt vannak a magyar királysággal, a magyar államisággal e nagy próbatételben. Tomori Pál, az egykori kiváló katona, aki közben jámbor papi életet élve visszavonult, vállalta a pápa kívánságára, a magyar uralkodó óhajára a csapatok vezénylését. Lehetett volna jobban irányítani a csapatokat, lehetett volna esetleg sikeresebb haditerveket kidolgozni, és lehet, hogy erre mások alkalmasabbak lettek volna. De álltak itt kiváló katonák: az egyik szárnyon egy Batthyány, a másik szárnyon Perényi Zsigmond. Mindent megkíséreltek annak érdekében, hogy megvédjék az országot. Nem sikerült, s a menekülő király is életét vesztette.

Arra is kell emlékeznünk: nemcsak Európa hagyott el bennünket, nemcsak Európa vallott kudarcot belső meghasonlásai, küzdelmei, az egység hiánya miatt ilyen alapvető világpolitikai jelentőségű kérdésben. Ki kell mondanunk, hogy mi, magyarok sem voltunk képesek az összefogásra. Politikai ellentétek feszültek az országban. Színen volt a Báthory vezette főúri párt, vagy a Szapolyai (vagy Zápolya) János vezetése alatt álló egykori köznemesi párt. Itt volt a nagy jogtudós Werbőczy, és mögötte a levert parasztháború, Dózsa kereszteseinek emléke. Létezett a félelem az általános nagy hadra keléstől, attól, ami pedig annak idején Hunyadi Jánosnak annyit nyújtott a török elleni harcokban.

Ne feledjük, hogy a török támadást megelőzően a XIV. század óta, több mint másfél évszázadon át szinte gyakorlattá vált, hogy a török ellen háborút kell folytatni. Ebben jeleskedett számos uralkodó már az előző században. Az európai diplomáciának lett volna ideje felkészülni az Európába induló iszlám zászlók alatt sereglő – mint egykor Franciaországban, a Gibraltárnál átkelt és 732-ben Martell Károly által megállított arabok vezette – iszlám hadak, csapatok ellen. A török sereg újra Európának feszítette erejét. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a világ, az akkori Európa és a magyar politika felkészüljön egy ilyen súlyos történelmi kihívás megválaszolására.

Gyenge uralkodók követték Mátyás királyt. Mátyás halála után a Jagellóház két tagja, II. Ulászló és II. Lajos nem voltak nagy királyok. Nem tudták folytatni Mátyás életművét, és ezért a belső erők, a belső problémák az ország, a nemzet ellenálló erejét megtörték. Ez a másik nagy tanulság, a mi magyar tanulságunk. Ez az, amire Ady Endre azt mondta: Nekünk Mohács kell! Nekünk csapások kellenek, nekünk megpróbáltatások kellenek ahhoz, hogy összeszedjük magunkat. Lehet, hogy így van.

De azt hiszem, elég megpróbáltatás ért bennünket ahhoz, hogy ma már ne kívánjunk újabb Mohácsokat ahhoz, hogy képesek legyünk az összefogásra. Hiszen újra arról van szó, mint amiről Kisfaludy szólt, hogy nekünk egy új, egy feltámadó Magyarországhoz erőre, hitre és összefogásra van szükségünk.

Ki kell mondanunk azt is – mert törökökről beszélünk –: nem népek, nem nemzetek, még kevésbé egyes emberek állnak szemben, küzdenek egymással. Hiszen törökök és magyarok, még a kegyetlen harc megpróbáltatásai időszakában is emberi kapcsolatokba kerültek egymással, és megértést tanúsítottak egymás iránt. Nagy világmegrázó eszmék és hatalmi törekvések indították egymásnak az ezekről sokkal kevesebbet tudó népeket és egyszerű harcosokat. Nem egyszerűen magyarok és törökök, hanem a kereszténység és az iszlám jegyében feszültek egymásnak az erők. Egy nagyhatalmi törekvés az, ami keletről – előtte Bizánc felől, majd az iszlámmal már harcosabbá válva és a ravasz diplomáciát katonai erővel párosítva – jött. Ugyanígy feszültek nekünk később is nagy erők, melyek nemzeti függetlenségünket veszélyeztették és elfojtották.

Most, ennyi évszázad után, 1526 után, kimondhatjuk azt, hogy sok évszázad megpróbáltatása, idegen megszállása után újra független ez az ország. Újra szabad ez a nemzet. De függetlenség és szabadság nem jelent még jólétet. Ez nem jelenti még azt, hogy mindent megoldottunk. Jó esetben arról van szó, hogy a mindennapi kenyeret már meg tudjuk adni. De ahhoz, hogy Európa és a világ jólétben élő vezető országaihoz közelítsünk, nekünk is nagy utat kell megjárni, és nagy erőfeszítéseket kell tenni.

Azok, akik megismerték NyugatEurópát a II. világháború után, akik ott élték meg ezeket az évtizedeket, látták, hogy milyen volt a háború pusztítása után szétesett gazdaságban élni. Gondoljanak arra ma, amikor csak a jólétet látják, avagy a rendezettséget és a tiszta utcákat, hogy mekkora erőfeszítés, szorgalom, mekkora akarat van a mögött, amit ma Ausztriában, Németországban, Nyugat-Európában láthatnak. Kérdezzék meg azokat, akik külföldre menekültek, és újrakezdték az életet, hogy mekkora erőfeszítésbe tellett ez. Nálunk itthon, egy országnak kell most újrakezdeni. Amikor újrakezdünk, akkor súlyos megpróbáltatásokon keresztül vezet az út, és ne feledjék, hogy milyen évtizedek vannak mögöttünk, ha úgy tetszik, milyen évszázadok.

Most, a nemzetközi jelentőségű pápalátogatás után, amikor II. János Pál szavainak lelkipásztori és – nyugodtan mondjuk ki – államférfiúi bölcsessége is itt visszhangzik, utalhatok arra, amit a pápa személyesen mondott ki, amit mi is hangsúlyozhatunk: Magyarország sorsa akkor köttetett össze a pápasággal, amikor még egységes volt a nyugati kereszténység. Örömmel fogadtuk ezt a gesztust, amit II. János Pál nemcsak a katolikus hívőknek, nemcsak a görög katolikus hívőknek, nemcsak hívőknek vagy nem hívőknek tett, azt a gesztust, amit a kálvinista Rómának nevezett Debrecenben tett, amikor megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. Vane ennél nagyobb jelképe az ökumenizmusnak, annak, hogy mit jelent a keresztény egyházak összefogása, mit jelent a megértés és a türelem egy olyan nemzet számára, amelynek meghatározója egész szellemiségében, kultúrájában a katolicizmus és protestantizmus együttes léte.

Mohács jelkép nemcsak abban az értelemben, hogy mire van szükség Európában, az európai összefogás jegyében. Ezt nemcsak én mondom, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, de ennek az európai lelkiismeretfurdalásnak számos nagy európai férfiú adott hangot. Franz Josef Strauss, a bajor CSU egykori elnöke – aki nagy magyarbarát volt – könyvében több helyen emlékezik meg a magyarokról, és azt írja: a magyarság Európáért vérzett el, a magyarok Európáért és a kereszténységért áldozták fel magukat. Mondjuk ki: nemzeti nagylétünket örökre feláldoztuk.

Tudomásul kell vennünk, hogy az a középkori magyar nagyhatalom, amelyik már szétzilálódva, megrepedezve állt fenn Mohács előtt, s amelynek akkor még európai súlya volt, az Mohácsnál valóban örökre elbukott. De nem bukott el a magyar nemzet. Csak megfogyatkozott. Kevesebbre, mint felére csökkent a két évszázad múlva megtartott népszámlálás adatai szerint. Pusztává váltak virágzó városai, falvai, parlaggá, ugarrá váltak egykori művelt tájai. A Hortobágy vagy az Alföld más részei nem az orosz sztyeppe folytatásai voltak, hanem azok ma rezervátumai az egykor kipusztított Magyarországnak. Nem véletlen, hogy a régész ásója sztyeppére emlékeztető természetvédelmi tájakon is középkori kolostorokat és középkori falvakat tár fel. Ilyenné vált, ilyen pusztasággá, mint e tájak, az egykori magyar kultúrtáj. Örüljünk annak, hogy Magyarországnak mindig volt ereje feltámadni.

De azt mondtam, jelkép. Jelkép Mohács az európai összefogás szükségességében, jelkép Mohács a magyar összefogás szükségességében. Jelkép Mohács abban is, hogy nálunk ezekben a harcokban jól együtt tudtunk működni – nemcsak a haza határain belül élő – más népekkel. Éppen Szent Istvánnal kapcsolatban idéztem Szent Imre herceghez írott intelmeiből, miszerint: mennél többnyelvű egy ország, mennél több szokást ismer magáénak, annál gazdagabb. A magyar befogadó nemzet volt, és ezáltal lett naggyá, így pótolta a vérveszteségeket, a csatamezőn elveszített életeket. Ez az Árpádházi gondolkodás, ez a szent magyaroknak, ez a nagy Árpádházi királyainknak az öröksége: a türelem, a vallási türelem és minden más téren a megbecsülés és a türelem egymás iránt, és egyben az elkötelezettség és az elhatározottság. Ez a mi Szent Istváni örökségünk a magyar alkotmányos bölcseleti, filozófiai alapja.

És e jelkép azt is jelenti, hogy itt, Mohácson mindig is békességben tudtak egymás mellett élni az emberek. Itt DélMagyarországon, ahol magyar, német, szerb, horvát és más nemzetiségű falvak lakói jó szomszédok, egymás segítői tudtak lenni, ez a mi tisztes örökségünk, amit minden körülmények között meg kell tartani. És ha van üzenet, akkor az azt tartalmazza: a magyarság békességben akar élni a délszláv népekkel is, a tőlünk délre élő balkáni népekkel, Közép-Európa és a Balkán határmezsgyéjének – ahol nemcsak földrajzi határ húzódik, hanem a nyugati és a keleti kereszténység határvonala – érintkezési helynek kell lenni, ahol a két kereszténység egymással megbékélésben kell, hogy találkozzék. Ez nemcsak hitbeli kérdés, nemcsak hívőkről van szó. A vallás, a hit egyben népek, nemzetek mentalitásának formálója is. A vallási, a hitbéli adottságok alkotják azt a nagy örökséget, amelynek az emberi tartás részévé kell válni hívőknél és nem hívőknél egyaránt, egymás nézeteinek tiszteletben tartásával, egymás akaratának, missziójának támogatásával.

Most, amikor ilyen válságos időszakok jelzik számunkra a felelősséget, amikor 60 órán keresztül felrémlett talán az ország széles tömegei előtt, hogy mit jelentett az elmúlt évtizedek megszállása, mit jelentett, amikor 1917-ben egy új eszme, egy új politikai akarat, a bolsevizmus első áldozataként saját hordozóit, Oroszországot tette tönkre, majd – ahogy ez már minden hódító eszménél és akaratnál szükségszerű – exportra is szánták. Kaptunk belőle. Talán felrémlett ezekben az órákban, hogy milyen veszélyeket jelentett. Talán felrémlett mindez azoknak, akik legyintettek, mondván: nem különösebben érdekel bennünket, hogy az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot június 19-én, hogy július 1jével közjogi értelemben és eszmeileg is ez az ország függetlenebb és szuverénebb lett, mint valaha. Voltak, akik értékelték a hétköznapok súlyos gondjai közepette – amit megért mindenki, és tud –, hogy mit jelentett, amikor a magyar kormány, a magyar Országgyűlés minden akarata, külpolitikánk minden törekvése arra irányult, hogy mielőbb feloszoljék a varsói paktum, s ha nem, akkor kilépünk abból. Ezt kimondtuk tavaly júniusban, Moszkvában. Akkor mondtuk el Gorbacsov elnök úrnak, amikor a kétoldalú tárgyalásokon tőlem 50 centiméterre ült Sevardnadzéval, Jazov tábornokkal és másokkal. Ott voltam a Kremlben, végigmentem minisztertársammal, Für Lajossal és kíséretünkkel azokon a folyosókon, ahol a történelmet évszázadokon keresztül tatár kánokkal és másokkal együtt csinálták. Éreztem ott, hogy mit jelent egy világhatalom. Éreztem Európát, a megújhodó, egységet kereső Európát, az egységet kereső világot akkor, amikor beszélhettem e súlyos órákban kormány és államfőkkel. Bush elnökkel, Mitterrand** elnökkel és Kohl*** kancellárral és másokkal, amikor beszélhettem Havel elnökkel**** és Wałesa***** elnökkel, ahogy Mohács előtt is keresték egymást a lengyel és a cseh állam akkori politikusai. Ebben a 60 órában mindenkinek rá kellett arra döbbennie: mit jelent, hogy kiléptünk és feloszlattuk a KGSTt utódszervezet nélkül.

Magyarország ezekben a válságos órákban, amikor a világ attól rettegett, hogy a puccsisták visszahozzák a régit, és álmodoztak közöttünk is egyesek talán, és nemcsak egy-egy pártvezér talán, hanem sokan mások is, hogy a maguk kiskirályságába visszaülhetnek, és megpróbálhatnak leszámolni. Álmaikat keresztülhúzta a történelem. De 60 óra örök tanulság arra, hogy ne legyen többé kishitű ez az ország. Tudjuk azt, hogy ma tőlünk nyugatra támogató barátaink vannak. Nem mindig vagyunk megelégedve a támogatással vagy az abbéli elszántsággal. De nyugodtan mondhatjuk, és vállaljuk az összehasonlítást bárkivel, hogy azokban az órákban is a nemzethez illő felelősséggel, szilárdan politizáltunk. Ott, ahol nem segített a logika, nem segítettek a hírek, ahol bizonytalanság volt a kockázatban, ott mi a politikai erkölcs alapjaira helyezkedtünk, amikor kimondtuk a legsúlyosabb órákban, hogy Gorbacsov életműve kitörölhetetlen a történelemből. Amikor az augusztus 20i jókívánságaira – ami talán utolsó politikai aktusa volt – akkor válaszoltunk, amikor még fogságban volt a Krímben. Pedig nem vagyunk azonos állásponton, és sohasem tartoztunk azonos párthoz Mihail Gorbacsov úrral. De azt a szerepet, amit vállalt, nagyra értékeltük. És beszéltünk Jelcin úrral, aki akkor azt mondta nekem telefonon: „A helyzet drámai, két napja itt vagyok körülvéve, de bízom benne, hogy a katonák az én oldalamra fognak állni.” És megfordította az eseményeket az, hogy volt kire támaszkodnia. Az egyszerű emberekre, katonákra és a világ rokonszenvére. Minden telefonbeszélgetés során – ha valahol lehallgatták azokat – azonos szövegeket hallhattak: mit tegyünk, hogyan tudjuk elősegíteni a puccsistákkal szemben a helyzet megerősítését, hogyan tudunk támogatást nyújtani, mit mondjunk, meddig mehetünk el.

A magyar kormány felelősséggel politizált.

Végül, az üzenethez hozzátartozik az is, hogy a szomszédunkban háború dúl. Polgárháború, népek közötti háború és politikai eszmék, törvénytelenség és törvényesség közötti háború. Magyarország mindig a törvényesség, az alkotmányosság és a népek, nemzetek önrendelkezési joga alapján áll, azon az alapon, hogy az emberi jogoknak és a kisebbségi jogoknak együttesen kell érvényesülniük. De az emberi jogok és a kisebbségi jogok, a nemzetek kisebbségi jogai nem azonosak. Nem elég emberi jogokról beszélni, az egyes emberek jogáról. Szólni kell arról, hogy a közösségnek, a felekezetnek, egy népnek, egy népcsoportnak is megvan a külön joga.

Eötvös József lapja, a Politikai Hetilap idézi egy belgrádi újságból a következő sorokat 1866-ban: „Ha a magyarok azt hiszik, hogy a más nemzetiségek, a polgári és nemzeti egyenjogúság közötti különbséget nem értik, és mint hal a csalétken, a polgári egyenjogúságon meg hagyják magukat fogni, úgy nagyon csalódnak. Nemzeti egyenjogúság nélkül nincs békesség Magyarország nemzetei között.” Így szól 1866-ban a szerb álláspont.

Azóta fordult a világ. Két világháború zajlott le. Az egykori történelmi Magyarország megszűnt. Ma Jugoszláviát terheli az a felelősség, ami egykor a történelmi Magyarországot és a Monarchiát terhelte. Az akkori magyarok, a legjobb magyarok, a Széchenyik, Kossuthok, Deákok, Eötvösök, Wesselényik, Teleki Lászlók tudták azt, hogy az egyes ember politikai jogai nem azonosak még egy nemzet jogaival. Ezt az egykori, 1866-ban kapott szerb tanácsot adjuk most mi Jugoszláviának.

Jugoszlávia 90 napot adott önmagának és a világnak, hogy egy átmeneti időszakban rendezi sorait. Ez a 90 nap gyorsan fogy. A brioni egyezmény szertefoszlik, s ha nem sikerül, annak katasztrofálisak lesznek a következményei. Ezt állapítottuk meg Dubrovnikban is, amikor a Hexagonálé országok kormányfői együtt voltak. Egyszerűen mi csak azt mondjuk: Jugoszláviának azt kívánjuk, hogy mindenütt alkotmányos, demokratikus választáson alapuló politikai rendszer legyen. Tartsák tiszteletben a nemzeti önrendelkezést, a kisebbségi jogot és az emberi jogokat. Mi ebbe nem avatkozhatunk be. Kíséreljék meg a szuverén köztársaságok konföderációját létrehozni, mert három köztársaságban is, ha nem is azonos számban, magyar kisebbségek élnek, és ma magyarok, és nemcsak magyarok menekülnek Jugoszláviából, hiszen a menekülteknek csak tíz százaléka magyar.

Éppen ezért most, amikor itt vagyunk, nem messze a határtól, Jugoszlávia nemzeteinek és népeinek mi újra, mint Hunyadi János óta annyiszor, baráti jobbot nyújtunk. Ugyanúgy – ahogy közös hőseink voltak a Zrínyikkel együtt – barátságot hirdetünk, ugyanúgy üzenjük, hogy békében és barátságban kívánunk élni. Elvárjuk és elvárhatjuk egymástól, hogy betartsuk – hiszen együtt írtuk alá – nemcsak a helsinki alapokmányt, de tavaly novemberben a párizsi chartát is, amelyik meghatározza, hogy Európában országon kívül és országon belül milyen magatartást lehet és kell tanúsítani ahhoz, hogy európai nemzet legyen bármelyik ország.

Éppen ezért mi így akarunk barátságot, így akarunk megértést. Nem fenyegetünk senkit, de nem mi követtünk el határsértéseket, nem mi repülünk be más országba. Legyenek nyugodtak magyar honfitársaim, hogy biztonságban vannak, és fenntartjuk a rendet, a biztonságot a határainkon is. Ugyanakkor segítséget nyújtunk az idemenekülőknek. Tudjuk, hogy az az áradat, amelyik már sokszor özönlötte el az országot – százezrek a II. világháborúban, most ismét, előbb Románia felől, majd innen, Jugoszlávia felől – Magyarországon támogatásra, segítségre számíthat. De szeretném remélni, hogy a menekülők mielőbb visszatérhetnek otthonaikba. Mi nem akarjuk azt, hogy itt Kelet-Közép-Európában, Közép-Kelet-Európa és a Balkán határán hosszú időre menekülttáborokat kelljen berendezni. Nem akarjuk, hogy Libanonná, afféle palesztin menekülttáborokkal teli, és afféle menekültekkel, válságokkal terhes övezetté váljék ez a terület. Ez a Nyugat és a mi együttes felelősségünk. A menekültek térjenek vissza mielőbb otthonaikba, nekünk ezt kell elősegíteni.

Mindenkit arra kérek, hogy legyen biztos, ne legyenek aggályaik. Minden külpolitikai, biztonsági és honvédelmi intézkedést megtettünk ahhoz, hogy biztonságban éljenek itt, a határ tövében is. Ezért is jöttem el, nemcsak azért, hogy emlékezzem egykori hőseinkre, hanem hogy megnézzem a határt és a menekülők helyzetét.

Ezért egyszerre kérem az elszántságot, kérem a határozottságot. A végvári hősök örököseitől kérem a kemény katonai helytállást, és kérem az elesetteknek kijáró segítséget, a szolidaritást. Kérem azt, hogy itt népek, nemzetek, embercsoportok egymás iránt türelemmel, egymás iránt támogatással éljenek együtt. Mi Magyarországon igenis olyan jogállamot akarunk, amilyen a mi nagy, magyar, nemzeti, szabadelvű örökségünkben megfogant jogállam, a mi szociális érzékünkkel, szociális gondoskodásunkkal együtt jelentkező jogállam. Számunkra jogállam és szociális állam együtt kell, hogy jelentkezzék. De hogy ez működni képes legyen, ehhez igen működőképes piacgazdaság kell. Csak piacgazdaságot lehet kiépíteni ahhoz – annak minden metodikájával és technikájával együtt –, hogy ez az ország működőképes legyen.

Ha emlékeznek sok más emlékeznivalóra, akkor azok között azt se felejtsék, hogy a kormányszékben elődeink nem beszéltek soha működő szocializmusról, csak létező szocializmusról. Éppen ezért minekünk arra kell törekedni, nemcsak létező szabadságot, létező államot akarunk, hanem működőképes államiságot és gazdaságot. Mert csak egy működőképes gazdaság nyújthatja Önöknek a megfelelő életszínvonalat és nyújthat segítséget.

Nem mi vezettük majdnem egy újabb Mohácshoz ezt a hazát. Jól jegyezzék meg azok, akik itt vannak – remélem kevesen voltak –, hamis reményekkel kecsegtették magukat abban a bizonyos 60 órában: nem mi, ők vezették erre az útra az országot. Mi pedig levonjuk a tanulságokat abból, hogy Mohács után, 1526-tól 1541-ig, míg Buda végleg elesett, az akkori Magyarországon ugyancsak volt néhány esztendő, amit sem Európa – mondhatnánk akkor a világ –, sem mi magunk nem tudtunk arra felhasználni, hogy összeszedjük erőinket. Az itt járt török nem akarta hinni, hogy az egykori félelmetes erő, Hunyadi nemzete ilyen könnyen elbukott. És hogy az európai kereszténység ilyen kevés ellenállást volt képes tanúsítani az iszlámmal szemben. Emellett csak a török politikai észjárást, ha kell, néha zsenialitást csodálhatjuk abban, hogy ők tudták akkor: nekik sokkal inkább a perzsák ellen kell hadat viselni. Mert ők tudták azt, amit sokan nem tudtak: az európai kereszténységen belül kevés az esélyük arra, hogy igazából ezeket a népeket magukba olvasszák. Főleg a nyugati kereszténységnél tudták azt, hogy ez nem sikerülhet, ezért adófizető gyaurrá akarták csak tenni ezeket a területeket. Nem erőltették a belépést. Nem kellett belépni a muszlim egyházba, mert aki belépett, az mentesült akkor az adófizetéstől. Hagyták, hogy ne legyen tag a muszlim „pártban” az illető, csak fizetni kellett. Ez volt a nagy különbség.

A másik nagy különbség – és ez már e szomorú napon is maradjon meg az elmúlt évek keserű humorából – hagyományozódjon tovább az utókornak: a törökök alatt sohasem kellett ünnepelni Mohácsot. Ez nagy tanulság.

Annyi hős csontváza fölött, és e sokat látott, sokat érzett föld fölött tegyünk magunkban fogadalmat, hogy elszántak, elhatározottak leszünk, és soha nem adjuk meg magunkat a pesszimizmusnak, a borúlátásnak. Mert van feltámadás, és jegyezzük jól meg Mohács tanulságait, hogy még egyszer ne mondja magyar költő és magyar politikus: nekünk Mohács kell, hogy magunkhoz térjünk. Mi elég Mohácsot éltünk át, és elégszer énekeljük azt, hogy megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.