1992. április 13-án az Erkel Színházban tartotta a Magyar Demokrata Fórum a budapesti nagygyűlését, amely a parlamenti és kormányzati ciklus félidejében számvetés és előretekintés kívánt lenni. Ezt a pártfórumot a kerületi szervezetek gyűlései készítették elő, zárszóként pedig a pártelnökminiszterelnök beszélt az MDFküldöttek színházat megtöltő seregéhez.
Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Barátaim!
Különös érzés fogott el, különböző operalátogatások után, amikor itt a művészbejárón bejöhettem, és az Erkel Színházban, az egykori Városi Színházban, gyermek és ifjúkorom mozijában a színpadra léphettem. Itt még láttam Josephine Baker utolsó fellépését, ezzel elárultam életkoromat.
Azt a feladatot rótta rám elnök úr, hogy ennek a kerületekben előkészített budapesti gyűlésnek a zárszavát mondjam el.
Azt hiszem, hogy a Magyar Demokrata Fórum most valóban félidőnél tart. A kormányzás fél időszakát jelenti nemcsak kronológiai értelemben, hanem cselekedetekben, a feladatok végrehajtásában is.
A magyar politikai élet jelenlegi helyzetét elemezve, arról szólva, először is le kell szögeznem, hogy minden belső feszültség, minden vita ellenére Magyarországon a parlamentáris rendszer igenis szilárd. A mi parlamentáris rendszerünk és többpártrendszerünk működik, ha időnként az indulatok néha bizony afféle törzsi háborút mutatnak is. Szerencsére ez a törzsi háború ma már inkább csak koreográfiaként jelentkezik, afféle vadak táncának tűnik. Igazából és hála Istennek bunkókkal, dárdákkal még nem keltek egymás ellen a különböző politikai erők. Nem is hagyhatjuk. Maradjon ez – még ha folyik is ez a törzsi háború – csak afféle kultusz, viadal, ami nekünk nem mindig tetszik, de hát ez van, ez adatott nekünk.
Ami itt nagyon fontos, az az, hogyha összehasonlítjuk a környező országokkal a mi belső helyzetünket, akkor ez mindenképpen előnyös. Nemcsak a jugoszláviai polgárháború szörnyűségeire gondolok, hanem arra is, hogy nemzeti és kisebbségi feszültségek nem osztják meg ezt az országot, és Magyarországon az Ellenzéki Kerekasztaltárgyalások, majd a nemzeti kerekasztal tárgyalásai lerakták az alapjait a békés átmenetnek. Sokszor kritikusan hangzik Magyarországon az átmenet nem egy hibája. Néhányan odáig vetemednek, hogy a mai alkotmányról azt mondják, hogy „sztálini” alkotmány. Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Az, hogy ma Magyarországon stabilitás van, olyan parlamentáris demokrácia, amelyik mégis működőképes, az annak köszönhető, hogy a kerekasztaltárgyalásokon igenis kivívta az ellenzék, és nyugodtan vállalhatjuk azt, hiszen vádként hangzott el ellenünk, hogy mi oroszlánrészt vállaltunk valóban magunkra az új alkotmány, a sarkalatos törvények megalkotásában.
Lehetett volna még többet és még jobban, de nem futotta már az időből. De a Magyar Demokrata Fórum volt a kezdeményezője, és a Magyar Demokrata Fórum terjesztette elő azt a köztársasági államformát, azt a kormányzati formát, ami Magyarországon ma érvényes, és amivel 1989. október 23-án a politikai demokrácia közjogi kereteit megteremtettük. És ha ez nem történt volna meg, akkor nem lenne ilyen békés átmenet, és nem sikerült volna ezt végrehajtani. Igenis ki kell mondani, az 1989-es politikai fordulatban a Magyar Demokrata Fórum által képviselt politikai, közjogi nézetek és programok váltak valóra, és mi ennek a meghatározói voltunk, természetesen nem egyedül. Az asztal innenső és a másik oldalán egyaránt hozzájárultak, de a kormány és államforma, a választójogi törvény alapkoncepciója tőlünk származik. Az a tény, hogy ez az államforma valóban megfelel bármelyik alkotmányos monarchiának vagy parlamentáris köztársaságnak, pontosan olyan felelős miniszteriális kormányzást tesz lehetővé, ami Magyarország számára hagyományt is jelent, és egyben modern programot, ez erre vezethető vissza. Ez a bizonyos kettő cédulával történő szavazási rendszer, amelyik hasonló elgondolásokon alapult részünkről, mint ami a Német Szövetségi Köztársaságban érvényes, amelyik az egyéni választói kereteket kapcsolja össze a listás rendszerrel, és a bizonyos négyszázalékos határ tette lehetővé, hogy Magyarországon valóban hat párt került be a parlamentbe, és hogy kormányzóképes és működőképes a parlament és a kormány. Ez ennek köszönhető. Nem pedig tizenhét párt van vagy még több, ami lehetett volna. Elárulom, hogy minden utunkon a választások előtt megkérdezték a nyugati államférfiak, hogy hallják, hogy Magyarországon ötven párt lesz. Mindig azt mondtam: a maximum nyolc, de inkább hat pártra lehet számítani a választásokon.
Úgy gondolom, hogy ezek az alapkérdések, amik lehetővé teszik a működésünket. És erre büszkék lehetünk, hogy vállaltuk, és ugyanilyen büszkék lehetünk arra, hogy vállaltuk az aláírással együtt járó politikai hátrányokat, vállaltuk a támadás lehetőségét, mert ha akkor nem írtuk volna alá a megállapodást, amelyik meggyőződésem szerint ma is szilárd alapja az átalakulásnak, akkor az MSZMP nem hullott volna szét, és nem új pártként alakult volna meg az MSZP, s a tehetetlenségi nyomaték emberek ezreit tartotta volna benn abban a pártban. Erre lehet az érdekvédelmi szervezeteknél jó példát látni. Igenis szükség volt, feltételünk volt, hogy ezt megteremtsük. Igen, tudatos politikával készültünk. Meghatároztuk azokat az elemeket, a pártok munkahelyi kivonulását, a munkásőrség feloszlatását, mindazt, ami ezzel összefüggött, hogy ebből valóban működőképes parlamentáris demokrácia, működőképes kormányzat lett. Ezt soha nem feledjük el.
A másik, amire utalni szeretnék: hogy mi a mi múltunk, és mi a kötődésünk. Ebben az országban, és minden országban, amelyik normálisan fejlődik, a társadalom organikusan termeli ki a vezetőit. Amikor az organikusan kitermelődő vezető réteg, ha úgy tetszik, tehetségében megfogyatkozik, akkor mások lépnek a helyébe. Magyarországon is évszázadokon keresztül alakultak ki olyan vezető társadalmi erők és fejlődtek személyek, akik felemelkedve, tehetségüket az ország érdekében kamatoztatták. Természetesen ez nem a tehetségtelenek védelmét jelentheti, hanem a tehetségekét. Nem véletlenül mondták az úri középosztályban, hogy aki a parasztot szidja, az öregapját szidja. Régen is az úgynevezett alsóbb társadalmi osztályokból fokozatosan és folyamatosan emelkedtek a tehetségek. Tessék megnézni az életrajzokat. Református kollégiumok, a katolikus, az evangélikus és a más egyházi intézmények tudatosan ösztöndíjakkal emelték fel az egyszerűbb családok gyermekeit, és igenis ez az, amire egy nemzetnek szüksége van.
Az elmúlt évtizedekben sokszor nem tudtak tanulni szegény és egyszerű gyermekek. Ez részben csak propaganda volt. Falvakban és kisvárosokban, ahol a családi környezet nem tette lehetővé, igenis háttérbe szorultak. A Horthy-érában nem volt kevesebb a munkás és parasztgyerekek aránya bölcsészkaron, mint ma. Igenis a tehetségeknek utat kell nyitni. Aki azt mondja, hogy ez a kormányzat vagy ez a politika erő konzerválni akar vagy visszaállítani valamit a múltból, az kérem, nem a valóságot mondja. De az tény, és ezt soha nem tagadtuk, hogy igenis a kontinuitás mellett vagyunk, az értékek kontinuitása mellett, és amellett, hogy amit a nemzet fejlődésében az organikus fejlődéssel szemben erőszakkal tettek, és erőszakkal vágtak szét ebben a kontinuitásban ereket, gyökereket, azt igenis helyre kell állítani. Mert a mi politikai kultúránk, a mi politikai örökségünk igenis kapcsolódik az előző magyar politikai kultúrához. Politikai kultúránkban igenis évszázadokra megyünk vissza. A legközvetlenebb politikai örökségünknek tartjuk azt, amit minden jogállam szerte a világban, ahol ma a demokrácia működik, a magáénak vall, ahogy az Amerikai Egyesült Államok a két évszázados örökségét, a polgárháborús örökséget tartja magáénak. Miért baj az, hogy mi a XIX. század nagyszerű magyar politikai kultúráját, Széchenyitől Kossuthig, Deáktól Eötvösig és sorolhatnám tovább, azt tartjuk az alapnak, amire építünk, és azt folytatjuk? És magunkénak valljuk a későbbi korszak, a ’67-es kiegyezés után azokat az értékeket, azokat a politikusokat, akik a diplomáciában, mint Andrássy Gyula, nemzetközi jelentőségűek voltak. Wekerle az általános politikában és a gazdaságpolitikában Baross Gábor. Soroljam tovább? Miért röstellnénk? És amikor a Horthyéráról szólunk, nem vissza akarunk állítani valami elavult régit, és nem valamiféle nosztalgia fűt bennünket, csak egyszerűen helyre akarjuk állítani az igazságos megítélést. Az mutatjuk be, hogy mik voltak akkor az értékek, és az elmúlt másfél évszázadban a külpolitikától a gazdaságpolitikáig, a társadalompolitikától az egészségpolitikáig mit nyújtottak. Természetesen mi együtt tárgyaljuk, és együtt gondolkodunk arról, akik a kormányzásban igyekeztek megtenni azt, amit lehet, vagy íróként a szociográfiai irodalomban, vagy akár az ellenzék körében végezték el. Ez mind közös örökségünk. És hogyha valaki ezt a nagy közös örökséget folytatja, akkor igazán nem kell azzal vádolni, hogy restaurációs törekvései vannak, valamiféle reakcionárius eszméket vall.
De hát engedtessék meg már nekünk, hogy a magyar történelmi múltat tekintsük elődünknek és ne az orosz történelmet, ahogy az elmúlt negyven évben. Ez egy nemzet azonosságtudatához hozzátartozik. Igazán nem tartozott a múlt nagy brit családjai közé Disraeli, a későbbi lord Beaconsfield, és ő mondta azt, hogy a múlt a hatalom része. Ő ezt kívülről nézte. De felismerte ennek igazát. És NagyBritannia akkori átfogó politikai szemléletének egyik legnagyobb képviselőjévé tudott lenni, mert tudta, hogy a múlt az kötelez, és a múlt, ha vannak gyökerek, akkor az egy nemzetet szilárddá tesz, és képessé teszi arra, hogy viharos időkben, nehéz körülmények között is képes legyen a hajóját átvezetni a legnehezebb útszakaszokon.
Mi ebben a két esztendőben sok olyan dolgot hajtottunk végre, ami nem népszerű. Mondtuk valaha azt a Magyar Demokrata Fórumban, hogy népszerű feladatok következnek? Hiszen miért fogalmaztunk úgy, hogy az ország érdekében akár feláldozni is hajlandók vagyunk a saját politikai pártunkat? Remélem, hogy erre nem lesz szükség, de amikor ezt megfogalmaztuk, akkor éppen azt fogalmaztuk meg, hogy pártérdekekből nem fogjuk az országot feláldozni. Ha kell, inkább fordítva. Éppen ezért az egyetlen lehetséges utat választottuk, azt, ami az átalakulást jelenti. Sokszor elmondtuk, de talán nem árt megismételni, hogy igenis nehéz örökséget kaptunk.
Mi nem vonjuk kétségbe azt, hogy Magyarországon a retorziós időszakot követően, 1963 után nem enyhültek a viszonyok folyamatosan, és hogy ’68-ban nem voltak reformkísérletek. Azt sem, hogy Magyarországon a politikai és gazdasági helyzet jobban alakult, mint a szomszéd országokban. De hát kérem, minek köszönhető ez? 1956nak. Ne legyünk már annyira hálásak az elmúlt rendszernek, hogy azt higgyük, hogy ők maguktól jöttek erre rá. Hát kérem, 1956-ban, amikor Kádár Jánost elvitték Moszkvába Münnich Ferenccel együtt, azért kiültették neki Rákosi Mátyást, aki ugyan nem szólt ott Moszkvában egy szót sem, de amikor a követeléseket szembeállították, mindig megmutatták neki Rákosit. Malenkov, Hruscsov és a többiek tudták, hogyan kell kezelni. És amikor ez megtörtént, és amikor vállalta ezt a szerepet – nem volt bizonyára könnyű szerep, de azért volt rutinja benne –, akkor kérem, igenis szemük előtt lebegett mindig 1956. Erre hivatkoztak Moszkvában, hogy nem tudták végrehajtani a követeléseket. A magyar kormánynak külön volt zokogó embere Apró Antal személyében, aki elment sírni Moszkvába, hogy nem tudunk többet fizetni. Arra hivatkozott, hogy különben ’56 lesz. És ez így ment végig. És biztosítottuk magunknak azt, hogy a katonai kiadások kisebbek voltak, mint másutt, mert nálunk soha nem haladta meg a jelenlévő szovjet hadsereg erejét a hadsereg és a rendőrség, minden együtt. Azért panaszkodik Boross belügyminiszter úr, mert az beleszámított.
Tehát 1956 forradalma és szabadságharca volt az, ami megtanította arra az oroszokat, megtanította a Szovjetuniót, a kommunistákat, hogy Magyarországot másképp kell kezelni. De továbbmegyek. Annak a bizonyos, sokat emlegetett „új gazdasági mechanizmusnak” és új gazdaságpolitikának a megalkotói, akik az alapjait lerakták, Varga István és más közgazdászok, azok a ’45 utáni koalíciónak voltak a gazdasági szakemberei. Varga István, Rácz Jenő és mások, akik ebben dolgoztak, azok nemcsak a koalíció úgynevezett polgári pártjainak voltak a szakértői és 1956-ban újra a kormányzat szakértői, egészen ’57 elejéig; ők a GYOSZ Gazdaságkutató Intézetének igazgatójaként és munkatársaiként szerepeltek ’45 előtt. Ők dolgozták ki. Volt, aki ugyan nagy kerülővel érkezett: Csikós Nagy Béla. De neki másmilyen tapasztalatai voltak a regionális gazdaságról, hiszen a németekre utaló „nagytér” gazdaságból habilitáltatta magát ’43-ban magántanárként, és rendőri felügyelet mellett, az Andrássy út 60.ból Vas Zoltán egyenesen bevihette a Tervhivatalba. Sokféle módon lehet egy politikai diktatúrában szakértőket találni. De egy biztos, ezek tényleg gazdasági szakértőkként még benne gyökereztek a piacgazdaság gazdasági filozófiájában, és tudták, hogy mit javasolnak. De ezek a tanítások, ez a szemlélet nem érvényesülhetett volna, ha 1956 kísértete nem lett volna ott minden kommunista emlékezetében. Ez tette lehetővé, hogy Magyarországon más legyen az élet, mint ahogy 1848–49 nélkül soha nem kötötték volna meg velünk a Habsburgok sem 1867-es kiegyezésünket, ahogy másokkal nem kötötték meg.
Egy újjászületés, mint minden születés, fájdalommal jár. Örüljünk, hogy vérrel nem, de könnyel és verítékkel igenis együtt jár. Mi volt a célunk az átalakításnál? Először is az, hogy az ország működőképes legyen. Úgy kellett átalakítanunk, hogy a működőképességét ne veszélyeztessük.
Az ország lakossága az elmúlt évtizedekben nem érezte, hogy saját magának kell cselekednie az átalakulás érdekében. Én mindig elmondom, és bevallom, hogy szomorúsággal tölt el, hogy nem eléggé örül az ország annak, hogy innen a szovjet csapatok kimentek. Ez nem akármi volt. És újra és újra el kell mondani, hogy 1991 tavaszán igenis azt mondták nekünk, hogy nem vonulnak ki, ha nem fizetünk. És nem volt ez olyan egyszerű. És nem voltak olyan nagy támogatóink, amikor a Varsói Szerződés feloszlatására tettünk javaslatot, és visszavontuk a tisztjeinket 1990-ben, és nem vettünk már részt a hadgyakorlatokon. Visszanézve ez már mind olyan egyszerűnek tűnik. És igenis, a KGSTt tavaly feloszlattuk, jogutód nélkül. Egyetlen kormány előtte nem támogatott bennünket a KGSTtagországok közül. Egyedül voltunk, amikor ezt elértük, és a többieket úgy kellett erre rávenni. Ez nem volt olyan egyszerű, igenis állandó politikai és pszichológiai presszió alatt álltunk. És nem engedtünk. És ilyen körülmények között mégiscsak van egy megszállás nélküli szuverén Magyarország.
Nincs Varsói Szerződés, nincs KGST, és mégiscsak egy szép esemény, hogy ma nekem kellett délután felszólalni a Parlamentben, mert Horn Gyula azt akarta, hogy vitassuk meg, és a kormányt kérjék fel arra, hogy a NATO-ba lépjünk be. Nagyon visszafogottan válaszoltam. Nem mondtam semmit, ami bármilyen szempontból sértő lett volna. Persze, ha korábban merül ez fel, évekkel ezelőtt, akkor bizonyára nagy elismerést váltott volna ki belőlem. De most úgy éreztem, hogy ez, és az indokolás, hogy a szomszéd országok magyarsága, és mindaz, ami biztonságunkat érinti, az csak a NATO-val oldható meg…
Hát kérem, nekünk ezt ne magyarázzák. Én már akkor a NATO híve voltam, amikor 1949-ben megalakult. Tanítványaim százai tanúsíthatják, hogy a NATO-ról térképen tartottam nekik előadást 1955-től addig, amíg hagytak tanítani. És erről beszéltem az ellenzékben, és erről beszéltem Moszkvában 1990 júniusában, amikor a Varsói Szerződés feloszlatásáról és megszüntetéséről terjesztettünk elő javaslatot. Elsőként mentem el ebből a térségből Brüsszelbe, Wörner főtitkárhoz, a NATO és Magyarország ügyéről tárgyalni. Magyarország volt az első, amelyik nagykövetét felhatalmazta arra, hogy a NATO-nál bennünket képviseljen. Hát nem nekünk kell ezt magyarázni. De most, e pillanatban először is miért kell erre a kormányt külön felkérni? Mintha ezt a kormány magától nem tenné, ha teheti? Na, de hát azért ennek van egy bizonyos menetrendje, azért ez más típusú tárgyalásokat igényel. Mert a NATO részéről először is ez egy kötelezettséget jelent, egy védelmi kötelezettséget, amiről már beszéltek a NATO-ban. Mert ezek szuverén országok, szuverén parlamenttel.
A belső politikai lépéseink – amit megtettünk –, azok a lehetőségek határain belül voltak. Mindent megtettünk, amit lehetett. De a Magyar Demokrata Fórum tagjainak és rokonszenvezőinek azért meg kell mondani, és itt a nyilvánosság előtt is: miért csinálnánk úgy most, mint hogyha 1989-ben vagy 1990-ben a választások előtt már mindenki olyan harcias lett volna? Hol voltak kérem, azok a harciasok, hol voltak azok a tényleges vezető értelmiségi szakemberek, akik ma fintorogva néznek bizonyos intézkedéseinkre, hogy ezt lehetett volna jobban csinálni? Hol voltak 1989-ben? Nem hittek abban nagyon sokan, emberek ezrei és tízezrei nem hitték el, hogy az oroszok ki fognak vonulni, nem hitték el, hogy a Varsói Szerződést fel lehet oszlatni, nem hitték el, hogy itt szabad választásokat lehet tartani, és tényleg egyszer mindennek vége lesz. Ebben semmi hiba, semmi bűn, hogy nem látták, de hát legalább ne azokat szidalmazzák, akik ezt végigcsinálták. Ezt azért mégsem lehet! Azért egy ország mégsem tévesztendő össze a Népstadionnal, ahol 22 ember fut, és régen 80 ezer kiabált. Hát a kiabálók mindig azt mondják, hogy hová rúgjad azt a labdát vagy kinek passzold át, de nem mennek le a játéktérre. Akik ott voltak, és játszottak, azok tették azt, amit lehetett, és igenis azért tették, hogy ma itt lehessünk. Nem hazudtunk, nem mondtunk mást, megmondtuk, hogy milyen nehéz lesz, pedig ez csak az egyik, ami a mi feladatunk.
Keserű örökség, amiről annyiszor beszélünk, az adósság, a rosszul kialakított és felépített ipari és mezőgazdasági nagyüzemek, amelyek nem képesek a mai világpiachoz alkalmazkodni. Emellett ilyen tempóban ki számított a szovjet piac öszszeomlására és a Szovjetunió felbomlására? Reméltük, de azért, hogy ez ilyen gyorsan megy, szinte dominószerűen öszszeomlik egymás után minden országban a kommunista diktatúra, és a Szovjetunióban is, és hogy a Lengyelország és Magyarország, vagy a Csehszlovákia és Magyarország közötti külkereskedelem 22 százalék lesz, erre azért nem számítottunk. Miközben a Közös Piac országaiba majdnem 50 százalékot szállítunk. Nem számíthattunk arra, hogy a szovjet piac ennyire vissza fog esni, és azok az üzemek, amelyek erre voltak kialakítva tömegtermeléssel, tömegfoglalkoztatással, azok mind tönkremennek. Ez nem a mi ügyetlenségünk. Ez részben az elmúlt évtizedek alatt a világpiaci szempontból rosszul kialakított ipari és mezőgazdasági struktúrának a következménye.
Újra kell mindent gondolnunk. A másik oldalon viszont folyamatosan kell az új és új piacokat meghódítani. És mindezt a szinte emberfeletti, lehetetlen dolgot úgy kell végrehajtanunk, hogy közben az ország működőképes legyen.
Sorolhatnám tovább azokat a gazdasági eredményeket, amelyek a jövő szempontjából biztatóak. Nem is folytathattunk volna más politikát. Ezt mondhattam csak el ma is, nemcsak az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank közgyűlésén, hanem ezt mondhattam el az engem meglátogató német és amerikai pénzügyminiszternek is. Igenis, mostanáig csak ezt a pénzügyi politikát folytathattuk, ezt az úgynevezett restrikciós politikát, mert ha nem ezt cselekedtük volna, akkor nem tartanánk eredményekben itt, ahol tartunk a jövő szempontjából.
De ebben az évben valóban meg kell állítani a termelés viszszaesésének folyamatát, és el kell indítanunk a lassú növekedést. Nagyon nehéz feladat. Csak akkor tudjuk végrehajtani, ha politikai stabilitás van az országban, ha bizalmat kapunk, mert a külföldi tőke, a külföldi beruházó és a hazai beruházó csak akkor fektet be, ha biztos a leendő hasznában. Éppen ezért az eddigiek ennek jegyében teltek el. Külpolitikai, biztonságpolitika téren elért sikerekben, olyan törvénykezésben, amelyik a politikai intézményrendszertől a banktörvényig, a jegybankig stb. nem sorolom a jogalkotásban megteremtette a gazdasági átalakulás alapjait.
Nagy törvényeket kell még hoznunk szociális téren, de ez nem jelenti azt, hogy addig nincs szociálpolitika. Még kevésbé jelenti azt a rágalmat, hogy szociálisan érzéketlen ez a kormány. Hát hogy lenne az? Igenis, a lehetőségek határain belül mindent megteszünk annak érdekében, hogy szociálisan támogassák azokat, akik kiszorulnak, visszaesnek, és a szociális hálón fenn kell, hogy akadjanak, és biztosítani akarjuk számukra az átmeneti időszakban is a támogatást.
De hát mégsem úgy van, hogy most egyszerre az egykori kormányzatból, az egykori állampártból már mindenki szakértő lenne, aki idevezette az országot. Rodolfót megszégyenítő matematikai bravúrokkal mutatják be a gazdaságpolitikától a szociálpolitikáig, hogy szerintük mit kellene cselekednünk. Hát kérem, nekünk még csak két szerény esztendőnk volt, nekik 40 évük volt rá! És ezalatt nem csinálták, és most mindent kritizálni lehet? Hát azért ennyire csak nem feledékeny a magyar nép? És azt hiszem, hogy ez a szakértelem és mindaz, amiről beszélnek, ez igenis itt van az országban, és itt van a sorainkban, és ebből építkezni lehet. Persze, hogy nehezebben megy, és persze, hogy vannak olyan dolgok, amiket nehezen tanulunk meg. A német politikusok is elmondják, hogy milyen nehézségek vannak Kelet-Németországban. Vannak nagyon jó mérnökök, nagyon jó orvosok, és jó szakemberek minden más területen, de szervezéstudományban, a menedzsmentben óriásiak a hiányosságok.
És még valami. Tessék körülnézni, hogyan alakultak a szomszéd országokban a kormányok, beleértve az NDKt is. Az első kormányok úgy alakultak, hogy bevettek valakit az ellenzékből, majd meghagytak az előző rendszerből minisztereket. Így volt ez Lengyelországban, így volt Csehszlovákiában, részben így van most is Romániában. Nem sorolom tovább. Mindenütt úgy alakultak ezek a bizonyos koalíciós kormányok, hogy az előző rendszernek a miniszterei, államtitkárai, pártfunkcionáriusai ott voltak.
Az egyetlen kormány a magyar kormány volt, amelyik egy szabad választás alapján a szabad választások eredményeként megalakult, és 1990. május 23-án leültünk az öreg Parlament minisztertanácsa termében, és megtartottam az alakuló minisztertanácsot miniszterekkel, akik életükben még nem voltak képviselők sem. És senki nem tartozott az előző rezsim uralkodó elitjéhez, hanem kezdők. És igenis elismerést szereztek az egyes szakminiszterek is a nemzetközi tárgyalásokon. És utána kellett nekünk előterjeszteni az államtitkárokat.
Erre is gondoljunk, amikor arról beszélünk, hogy miért nem így történt, miért nem úgy, mit kellett volna akkor mindjárt elintézni. Hát kérem, nekünk először is azt kellett elintézni, hogy az ország ne omoljék össze, amikor 700 millió dollár volt Magyarország összes valutatartaléka. Ma a négymilliárdot meghaladja. Nekünk arra kellett törekedni, hogy tudjunk kormányozni, fenntartsuk a hadsereget, a rendőrséget és minden mást. És ne felejtsék, itt volt a szovjet hadsereg! Most úgy beszélünk arról, hogy akkor már miért nem intéztünk el bizonyos dolgokat vagy miért most intézünk. Nem volt olyan egyszerű.
És most, amikor félidőben vagyunk, az első félidőben az alapokat leraktuk, a második félidőben viszont valóban el kell indulnunk felfelé az alapokat kihasználva. De nem titkolom, nagyon nehéz körülmények között kell ezt megtennünk. Olyan körülmények között, amikor körülöttünk teljes a bizonytalanság. Amikor meg kell nyerni a külföldi tőkét és befektetőket ahhoz, hogy munkahelyet teremtsenek, munkaalkalmat. Egy kisebb térképre nézve, Japánból vagy Amerikából, fél centi csak Budapest és Belgrád között a távolság. És a volt Szovjetunió nagyon közel van, a Független Államok Közössége. Ennek a térségnek az összes problémája bennünket is sújt. És sújtanak a belső feszültségek, sújtanak a demagóg nyilatkozatok, és sújtanak mindazok, akik ezt kétségbe vonják.
És igenis elvárjuk, és megkívánjuk azt, hogy a sajtó szabad legyen. De a szabadsága mellett, a kritikus hangvétele mellett legyen korrekt. Nem hiszem, hogy az jelenti a sajtó korrektségét, hogy ami nekik nem tetszik, mert jó lenne nekünk, arról egyáltalán nem szólnak. Ez az a bizonyos régi Szabad Népvicc, hogy ha az lett volna Napóleon idején, akkor még ma sem tudnák Párizsban, hogy Waterloonál elvesztette Napóleon a csatát. Pedig lehet korrekt módon írni.
És ne beszéljen arról senki, hogy mi nem akarjuk a sajtó bírálatát. Igenis akarjuk. A sajtószabadság alaptétel. A kritikus hang is az. Nem félünk tőle. A hír szentsége is az, a kommentár szabadsága is az, de a hazugság egyetlen alapvető liberális jognak nem része.
Minden törvényes eszközzel, minden lehetséges módon mindent el akarunk követni annak érdekében, hogy Magyarországon érvényesüljön a valódi parlamentáris demokrácia, nemzeti függetlenség legyen, önként vállalt szövetségekkel, úgy, ahogy a nyugati szövetségek. Azt akarjuk, hogy valóban működőképes legyen a piacgazdaság. Szilárd szociális szemlélettel kell mindezt elérnünk. De ha az ország nem fog hinni, éspedig nem elsősorban bennünk, hanem önmagában, és nem hiszi el, hogy képes erre, akkor nem fogja tudni a megújhodást, nem fogja tudni az átalakulást végrehajtani, mert a nyugati segítség az segítség lehet, de ahhoz elszánt belső akaratra van szükség.
A Marshallterv a második világháború után megmentette NyugatEurópát az összeomlástól, és így nem esett a szovjet hatalmi törekvések áldozatává, de csak egy hányadát jelentette a Marshallterv, azt a többletet jelentette, amivel elindult a fejlődés. De ezek az országok maguk vállalták, maguk is akarták az átalakulást, és hittek abban, hogy van felemelkedés. És ezt hinnünk kell nekünk is, a Magyar Demokrata Fórum minden tagjának, akik mind katonái ennek az átalakulásnak.
Meg kell azt is tanulnunk és jegyeznünk, hogy a Magyar Demokrata Fórum csak akkor tud eredményt elérni, hogyha belső egységét nem hagyja szétverni, akkor, hogyha azok az áramlatok, amelyek összetartó értéket jelentenek, azok nem fordíthatók egymással szembe. És Budapesten igenis meg kell erősíteni a pozíciónkat. Nem mondhatunk le Budapestről. Budapest minden országos pártnak próbatétele. A ’45-ös választásokon a Független Kisgazdapárt valóban, mint az akkori minden lényeges antikommunista erőt összegyűjtő politikai párt, 57 százalékot ért el országosan, és azokat az értékeket jelentette, amelyeket magunkénak vallunk. Azért tudott országosan győzni, mert előtte abszolút többséget szerzett Budapesten is.
Tehát nem mondhatunk le Budapestről. A Magyar Demokrata Fórumnak olyan képet kell mutatnia Budapesten, ami korszerű, mai, modern, ami megfelel a XX. század végének. A XX. század végének igenis megfelel egy olyan modern politikai párt, amelyik a múlt értékeit megőrzi. Nem hagyjuk magunkat sem a sajtó egyes képviselőitől, sem a közvéleménykutatások manipulált erőitől e tekintetben befolyásolni. Nem bízzuk el magunkat. Amikor egy választás alkalmából vonul valaki az urnához, akkor nem feltétlenül azt fogja nézni, hogy ki egy helyes fiú vagy ki egy „igazmondó János”, vagy milyen triumvirátus, vagy milyen dalos kedvű trió mosolyog a plakátokról, hanem akkor azt fogja nézni, hogy hol lát a legtöbb garanciát arra, hogy biztonság legyen, hogy stabilitás legyen, és meglegyen az ország elismertsége. Abban a magányban ezeket át fogják gondolni, mint ahogy átgondolták a brit választópolgárok is. És a tanácsok nem mindig használnak. Elmondom itt is: amikor a sajtómágnás Maxwell utoljára megjelent nálam a Parlamentben, azt mondta, hogy van egy nagyon jó tanácsa a számomra: ne kövessek el olyan hibát, hogy nem találkozom Kinnock úrral, a Munkáspárt vezérével, mert ő lesz a legközelebbi miniszterelnök, és el fogják a konzervatívok veszíteni a választást. Hát kérem, én megkockáztattam. Nem találkoztam vele. Ma lemondott.
Befejezem beszédemet, lezárom a mai ülésünket és ezt az üléssorozatot, ami az elmúlt hetekben történt Budapesten. Azt kérem, hogy készüljenek a következő erőpróbákra. Nehéz két esztendő áll még előttünk. A külföldiek az elismerést egyre többször hangsúlyozzák, milyen Magyarország eredménye. Szeretném hinni, hogy nemcsak kívülről, hanem belülről is meg fogjuk ezt még kapni ezekben az esztendőkben, meg fogjuk kapni ’94-ben, és mivel történész vagyok, és nem tagadom le, hogy érdekel az utókor ítélete is, nemcsak a kortársak véleménye, én bízom abban, hogy nem szégyenteljesen vonulunk be a magyar történelembe, hanem egy diktatúra utáni első szabadon megválasztott Országgyűlés szabad kormányaként, amelyik tudta, hogy mit kellene tenni, és tette azt, amit lehet.