1993. augusztus 20-án a Várban, Szent István szobránál beszélt utoljára nagy nyilvánosság előtt Antall József. A történelmi tudat jelenhez erőt adó szerepéről szólt.

Magyar Honfitársaim a határon belül és a határon kívül! Magyarország polgárai! Bíboros urak, a magyar állam magas tisztségviselői, a diplomáciai testület képviselői, Excellenciás Uraim, Tisztelt Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!

Ezen a napon az egész országgal ünnepelve mindenkit köszöntök! Megrendülten, de a nemzet jövőjében bizakodással állok itt, államalapító Szent István királyunk szobránál, az ősi magyar koronázó templom tövében. Itt Budán, a Várhegyen, mely a tatárjárás óta nemcsak szimbólum, hanem erősségünk is.

Most, amikor a nemzet emlékezik, három hatalmas nemzeti ünnepünkről – István királyunk ünnepe, 1848. március 15-e, a modern magyar állam megszületése és 1956. október 23-a –, e hármas nagy nemzeti ünnepcsokornak egyik ünnepén vagyunk itt, azon, amelyet állami ünneppé tett e három közül a magyar Országgyűlés.

Nemcsak azért, mert a legrégebbi, hanem azért, mert az egyetemes magyarságnak ez a legjobb jelképe. Nem csökkenő, szerves folytonosságot ad ez a három ünnep, hiszen miről szól valamennyi? Az örök magyar programról, a magyar szabadságról, a magyar függetlenségről és az évezredes újrakezdés kényszeréről és kötelezettségéről.

Mit jelent a múlt, a jelen, és a jövő, ami összeköt bennünket? Sokszor vádolnak azzal, hogy a múltba nézünk. Ostoba ember az, aki azt hiszi, hogy a múltba nézés a jelen elhanyagolása és a jövőbe tekintés elmulasztása. Múlt nélkül nincs jövő, és a jövőbe tekintve a múlt gyökereiben kell megkapaszkodnunk, s a történelem világossá teszi, hogy a ma, a jelen minden összevisszaságával – néha felismerhetetlenségével –, igazából akkor mutat a jövőbe, ha a múlt letisztult modelljén tanulmányozzuk azt.

Nekünk a múlt történelmi tudatot ad, ami lehetővé tette, hogy a mindenkori jelent kibírjuk, átvészeljük, és hitet adott mindenkor a jövőben, mert tudtuk, hogy mit éltünk át. Mit jelent nekünk ez a nap, mit jelent évezredes államiságunk, Európához való csatlakozásunk a kereszténység eszmei, etikai foglalatában, és mit jelent 1100 éves jelenlétünk a Kárpátmedencében?

Mit jelent az, hogy egy nép egyedül, a népvándorlás egykori nagy, menekülő, egymás nyomát követő nemzetei sorában itt megkapaszkodott?

Igen, megkapaszkodtunk, mert nemcsak ősi finnugor nyelvünket, nemcsak az egykori óiráni, ótörök nagy kulturális örökséget hoztuk magunkkal, hanem mindazt, ami már a letelepült életforma elemeit jelentette művelődésben, művészeti kincsekben, szellemiségben és mindabban, ami lehetővé tette a törvények, az államiság gyors vállalását, amikor a keresztény hitre tértünk.

Ez az ősi kultúra könnyen tudott átváltozni, jó alapul szolgálhatott a modern, az akkori modern Európa keresztény hitéhez, és ezért számunkra Szent István azt jelenti, hogy mélyen gyökeredzik nemzetünk ősi kultúrájába, és ez az ősi kultúra könnyen alkotott szerves egységet, és vált szerves egységévé Európának, a kereszténységgel együtt. Ez a Szent Istváni örökség azt jelenti, hogy az önállósság, a nemzeti függetlenség mindenekelőtt való.

Azt jelenti, hogy ez a függetlenség és önállóság csak akkor maradhat fenn, ha mély erkölcsi alapokban gyökeredzik. A szilárd államhatalmat jelenti egyidejűleg. A szilárd államhatalom egyben a jogállamiság garanciája, mert a káosz sehová nem vezet: mindenkor anarchiához vagy diktatúrához, és kezdődik újra az ördögi kör.

Azt jelenti Szent István öröksége, hogy magyarság, kereszténység, európaiság elválaszthatatlan egymástól, s ebben gyökeredzik egész szellemiségünk, európaiságunk.

Szent István intelmei fiához arra tanítanak bennünket, hogy bölcs, szilárd államvezetés, mély érzékenység az egyszerű emberek minden problémája és gondja iránt, felelősség az egész országért és a magyarságért – a magyarságért mindenütt. A Szent Istváni örökség az, ami a magyar nemzet befogadóképességét tanítja. Egy évezrede befogadtuk az idegeneket, és a mai történelmi tudatunkban ez természetes. Nem véletlen, hogy ha Szent Istvánra gondolunk, a befogadott idegeneket vendégekként, hospesekként említjük. Ez a befogadó nemzet, a magyarság befogadó nemzete a XX. század elején, Ady Endrével ezt úgy mondatta el, hogy: „Kitárul afelé karom, kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom.”

A magyar államiságról és jogfejlődésről szólva ma – hiszen annyian és annyiféleképpen szólnak erről – el kell mondanom, hogy számunkra a jogfejlődés és a jogfolytonosság azt jelenti, hogy államformák változhatnak, de az ősi magyar királyság, az alkotmányos magyar királyság és a mai parlamentáris köztársaság egy egységet alkot.

Nem tagadjuk meg, hanem természetes jogfejlődés következményének tartjuk mindazt, amit a királyság jelentett Szent Istvánnal. E különleges magyar közjogi fejlődésnek az is részét képezi, hogy a magyar királyság egy kicsit mindig a köztársaságra hasonlított. Ezért a köztársaság alkotmányossága nyugodtan tudta átvenni az alkotmányos monarchia természetes vonásait, mert e nemzet minden korban, az adott kor színvonalán nem zsarnokállamot teremtett, hanem igenis, alkotmányos, a szabadságra épülő – mai modern szóval azt mondhatnám – pluralista demokráciát.

Hiszen miről volt szó akkor, amikor Szent István intelmeiben arról olvashatunk, hogy fia működjék együtt a főurakkal és a főpapokkal? Ez akkor már a hatalom megosztását is jelentette, a zsarnokság elkerülését. Később is ez jellemző a magyar államiságra, és így jutunk el a magyar közjogi fejlődésben 1848-ig, a felelős kormányzásig. Ezt az alkotmányosságot mindenkor megtartotta Magyarország, ha idegen hatalmak nem taposták el vagy nem kényszerítettek rá idegen uralmat. És ezt hoztuk vissza a mostani fordulatnál és rendszerváltozásnál.

A nemzet gondolkodásmódjába mélyen beivódott a hatalommegosztás, a központi hatalom és önkormányzat, de ugyanennek az évezredes fejlődésnek adja a sajátosságait.

De hogyan? Szent István megyéi nem önkormányzati megyék voltak, hanem a központi hatalom államigazgatási, katonai védelmi szervezetei, hogy majd a XIII. században elinduljon az önkormányzati úton a nemesi vármegyével, az elsővel Zala megyétől és utána annyi más helyen. Kialakul a magyar megyerendszer önkormányzati rendszere, majd a városok önállósága, és Zsigmond király alatt, a XV. században már világos ennek minden része. Így alakul ki az a magyar önkormányzati rendszer, megyétől városig és a központi hatalomig, ami a modern korban a szakigazgatással párosul. Éppen arra mutatott rá Kossuth Lajos, hogy a modern már azt jelenti, hogy az államnak nemcsak valamilyen katonai, védelmi, államigazgatási feladata van, hanem a „haladék emeltyűjeként” a kultúrától a szociális kérdésekig mindennel kell foglalkoznia az államnak.

Éppen ekkor válik ez a kérdés – önkormányzat és központi államiság – olyan tanulmányok alapjává, amiről Kossuth ír „Centralizmus és municipializmus” című dolgozatában is. Ez a nagy kérdés, ami évszázadok óta vitatott.

Nem szeretném, ha bárki ezeket a kérdéseket – központi állam és önkormányzat, és amit ez a modern korban jelent, amit mi teremtettünk és egyensúlyban kívánunk látni – félremagyarázná vagy félrevinné.

Ebben a szellemben kell szólnom arról, hogy e Szent Istváni örökség nemcsak ezt a belső állami fejlődést jelenti, hanem a függetlenségből és az önállóságból levezetve azt is jelenti, hogy mi dolgunk Európa e felében, mi dolgunk ebben a régióban. Nagy történelmi és stratégiai erővonalak mentén fekszünk. Ez az ország sosem volt a periférián, mi nem tudtunk soha semmit könnyen átélni, nem tudtunk semmit Európa valamelyik szélvédettebb helyén meghúzódva átélni, mert nem volt szélvédett! Ez valóban a népek országútja volt, itt minden háború keresztülment, itt mindig, újra és újra eltapostak bennünket. Ezért mindig a legnagyobb figyelemmel kell kísérni a világot, mert nincs egy percnyi lehetőségünk arra, hogy vigyázó szemünket levegyük akár a jelen, akár a jövőbe mutató veszélyekről. Örüljünk annak, hogy a történelem olyan fordulatot hozott, hogy elhagyták az idegen csapatok Magyarországot, függetlenek vagyunk, de élni kell tudni a függetlenséggel. Önállóak vagyunk, de élni kell tudni ezzel az önállósággal. Ahogy Szent István korától kezdve, de már előtte, Géza nagyfejedelem és fejedelmeink tudták azt, hogy milyen erővonalak keresztezik keletről nyugatra ezt a térséget.

Itt akár keletről, akár nyugatról fenyegetett veszély, ha kellett, harmadik erőre támaszkodtak. Ezért volt olyan jelentősége az egyházi államhoz fűződő kapcsolatnak, egy kiegyenlített európai külpolitikának, Bizánc, a Németrómai Császárság, majd más keleti birodalmak között, egészen a legutóbbi időkig, a hatalmas Oroszországgal, Szovjetunióval és másokkal. Nem kell felsorolnom.

Egy évezreden keresztül figyelmeztettek bennünket arra, hogy mi birodalmak határvonalán, törésvonalában fekszünk, ahol mindig új és új veszélyek jelentkezhetnek és aki ezt lebecsüli, az ostoba. Most is arra kell törekednünk, hogy a kapott szabadsággal, a kapott lehetőséggel jól sáfárkodjunk. Bízzunk abban, hogy a világ bölcsebb lesz, bízzunk abban, hogy ebben a térségben nem lesznek újabb és újabb háborúk.

De a világot nem a ráció, nem az ész, gyakran az agyrémek és indulatok vezérlik. És ezt soha ne feledjük el! Ami ma nem tűnik veszélynek, az holnap veszély lehet. És e kis nemzetnek, a világgal együtt, most már az egységesülő Európa részeként is, egy nagy közösség részeként egy távolabbi jövőben az egész atlanti térség részeként kell biztosítani saját biztonságát és helyzetét.

Mit jelentenek ezek nekünk, akik elértük a nagy lépéseket; az idegen csapatok kivonulása, a Varsói Szerződés megszüntetése, a KGST feloszlatása? Mindez azt jelenti, hogy most nyugat és kelet minden erejével össze kell fogni, aki békét, szabadságot, megújhodást és modern világot akar. A világ új kihívások előtt áll. Nem csak mi, az egész világ tulajdonképpen ez előtt áll. Nem csak nekünk van egy súlyos örökségünk, amit soha nem feledünk. Ne feledjük el, hogy nem lett volna békés átalakulás, hogyha nem került volna válságba az egész világkommunizmus. Ne higgye senki, hogy az előző rendszer békésen átengedte volna a kormányzást, ha nem látta volna, hogy mennyire szakadék felé csúszik az ország. Mindazok a gazdasági bajok, amik ma is fennállnak a gazdaság minden szférájában, akkor kezdődtek, nem mialattunk.

Ezt a súlyos örökséget kell újra és újra elmondani, ha unják is elleneink, és ugyanúgy el kell mondani, hogy az átalakulásnak ára volt, nem csak Szent István korában, ma is. Ezek a mellékhatások a gyógymódokban súlyosan érintik az országot, amikor újra és újra más tulajdoni viszonyok között, újra és más társadalmi, gazdasági, politikai rendszerben kívánunk élni, hogy fenn tudjunk maradni. Ha a régihez ragaszkodtak volna vagy ragaszkodnánk, elbuknánk.

A harmadik tényező az elhúzódó visszaesés a világban. Nem csak nálunk, Amerikától Japánig, NagyBritanniától Németországig esik vissza a gazdasági fejlődés, súlyos gazdaságipénzügyi problémák sújtják ezeket az országokat. Hogyan tudna a kicsi magyar nemzet ebből egyedül és megkülönböztetve kiemelkedni, amikor a nagy és gazdag nemzetek állnak ilyen súlyos kérdőjelek előtt?

Ez azt jelenti, hogy nekünk erre mind gondolni kell, de hittel, ahogy Vörösmarty Szózatában hallottuk. Igenis ennek a nemzetnek arra kell törekednie, hogy valóban munkával, munkása legyen az emelkedésnek, tettekre legyen képes, és úgy ragaszkodjék szabadságához.

Nekünk ez a nap, augusztus 20a számos jó és rossz emléket is megőrzött. Megőrizte a megcsalt augusztus 20ákat, azokat, amikor Szent István szellemiségét eltakarni ugyan nem merték, de mégis más neveket kellett adni az ünnepnek. Emlékeznünk kell arra ezen a napon, hogy augusztus furcsa módon nekünk nemcsak e diadalmas augusztus 20át jelenti, hanem nagy történelmi évszámaink között a világosi fegyverletétel és Mohács is augusztus első, illetve második felére esett. Világos és Mohács tragédiája zárja körbe államalapító ünnepünket. Sose feledjük, hogy nekünk a vereségeink is súlyosak, és e vereségek közepette kell államalapító István királyunktól erőt meríteni.

A történelem iróniája, hogy augusztus 20-án kellett a magyar katonáknak Csehszlovákiába bevonulniuk, kényszerből, a varsói paktum keretében. És augusztus 20ára időzítették puccsukat kedves moszkvai „barátaink”, hogy megfenyegessék akkor a világot, amikor nálunk éppen a pápa járt. Vannak jó és rossz emlékek, de ezek epizódok a történelemben ahhoz, amit nekünk augusztus 20a jelent.

De minden magyar embernek, minden egyszerű magyar embernek augusztus 20a azt jelenti, hogy megőrizzük múltunkat, jelenünkben mindent megteszünk a hazáért ugyanúgy, ahogy egykor Kennedy elnök mondta az amerikaiakra vonatkozóan, ezt most lefordítom nekünk, magyaroknak: Ne azt kérdezzétek, hogy mit kaphattok a magyar hazától, hanem azt, hogy mit tehettek érte!

Végül legyen e nap olyan, mint egy egyetemes magyar nemzeti búcsú, ahol minden magyar összejő a világ minden tájáról. Mint ahogy minden magyar faluban a búcsú alkalmából, lélekben vagy valóságban visszatérnek a falubeliek, hogy együtt ünnepeljék a falu búcsúját.

Ez ennek a nagy falunak, amit Magyarország, amit a magyar nemzet jelent, ilyen egyetemes búcsúja, ahol mindenki itt kell, hogy legyen Szent István napján, lélekben és valóságban velünk. Erre is emlékezünk, és ezt is szimbolizálják a mai ünnepnapjaink, eseményeink.
Őrizze meg mindezt nemzeti tudatunk, mert csak ezzel lehetünk európaiak, de még jó értelemben vett világpolgárok is.