Dr. Antall József napirenden kívüli felszólalása az ország és a keletközép európai térség súlyos válságból való kivezetésének, további fejlődésének válaszútjáról, a politikai, társadalmi és gazdasági élet átalakításának feladatairól

(Szünet: 16.00 órától 16.33 óráig. Az elnöki széket Szabad György foglalja el.)

ELNÖK: Megkérem képviselőtársaimat, foglalják el a helyüket. (Csenget.)
Tisztelt Országgyűlés! Az Országgyűlés ülését megnyitom. Tisztelettel köszöntöm a megjelenteket, mindenekelőtt a díszpáholyban megjelent Dales asszonyt, a Holland Királyság belügyminiszterét és kíséretét. (Erőteljes taps.)
Tisztelt Országgyűlés! Antall József miniszterelnök úr kért szót, megkérem, tartsa meg beszédét. (Taps.)
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Vendégek! Honfitársaim!
Amikor néhány héttel ezelőtt a kórházból jövet Önök itt köszöntöttek, a kormánypárti padsorokból és ellenzéki padsorokból barátként és úgy köszöntöttek, mint akik örülnek annak, hogy visszatértem Önök közé. Ugyanígy ezzel a szolidaritási és kollegialitási érzéssel fejezem ki részvétemet azon üres helynek, ahol képviselőtársunkra emlékezünk, aki tragikusan elhunyt egy autóbuszbaleset következtében.
Ez azt jelenti, hogy ez a Ház nemcsak egyszerűen törvényhozó hely, nemcsak vitafórum, ahol jó és rossz döntéseket hozunk, hanem mi egy születő magyar demokrácia harcosaiként nemcsak megvívtuk bármelyik oldalon a múlt rendszerének lebontását, az újnak a megalapozását, hanem egyek kell hogy legyünk abban, hogy ennek az országnak e súlyos válságból való kivezetését végrehajtjuk, és megkíséreljük mindazt megtenni, amit lehetővé tesznek számunkra az eszközeink, lehetővé tesz számunkra a külvilág.
Nem valamiféle jelentést adhatok most. Nem szeretném, ha a várakozás meghaladná mindazt, amit mondhatok Önöknek, én arra törekszem, hogy az őszinte szóval politikai, gazdasági kérdésekről szólva a nemzet bizalmát megnyerjem magunknak, önmagunknak, Önöknek, mindnyájunknak, és hogy azt a hitet valódi hitté és bizalommá tegyem, amit a külföld és a külföldi országok irántunk éreznek. Ezért nézzék el, ha szónoki fordulatok nélkül, a szó puritanizmusával fogok néhány dologról beszélni, és azt se várják, hogy most valamiféle politikai versenyfutássá, politikai vetélkedővé tegyem ezt a mai délutánt.
Úgy érzem, hogy hazánk válaszút elé érkezik most és ezen a télen, recsegropog körülöttünk a világ, és az ébredés napjai, az ébredés órái nemcsak itt, nemcsak a szomszédságban, hanem Nyugaton is most történnek.
Az elmúlt időszakban sokszor elmondtuk a világnak, sokszor elmondtuk a vezető kormányoknak és azoknak a kormányférfiaknak, akiknek jóindulatát éreztük, hogy Kelet-Közép-Európában olyan valami történt, és egy olyan folyamat ment végbe, amely nem azonos a luxusszállodák világával, ahol nemegyszer egymással találkozva hiszik, hogy ezeknek az országoknak a népével találkoznak. Sokszor elmondtuk, ha gazdaságilag nem tudjuk megoldani a felemelkedést, ha nem tudjuk megállítani a zuhanást, akkor itt olyan szociális feszültségek, olyan szociális összeütközések lesznek, amelyek a sokszor és sokfelől ünnepelt politikai demokráciát, egyszerűen a megszületett parlamentarizmust veszélyeztetik.
A válaszút itt van. A válaszúton az a kérdés, hogy merre megyünk és merre halad ez a térség. A párizsi csúcsértekezlet után itthon is felvethető: keserű megpróbáltatásokkal, önmérséklettel, önmegtartóztatással megkíséreljüke kivezetni hazánkat, a térségben helyreállítani a meglévő, vagy a korábban megvolt vagy – nyugodtan mondhatom – a soha meg nem volt demokratikus intézmények egy részét vagy egészét.
Azt hiszem, a nyugati világ kétkedett, és azok, akik az ellenzék padsoraiban vagy a kormánypártban ülnek, és nem olyan rég még ellenzéki politikusokként, vagy amatőr politikusokként találkoztak vezető államférfiakkal, tudják, hogy mennyire nem hitték és mennyire nem gondolták, hogy ilyen gyorsan fog öszszeomlani a szovjet birodalom egész belső rendszere, a világkommunizmus, és itt és a többi országban az a politikai struktúra, amelyik – akár két évtizeddel ezelőtt, akár a második világháborút követő esztendőkben – kialakult.
Mondjuk ki azt, hogy sem ezeknek az országoknak a népe, sem a nyugati világ kormányférfijai nem voltak felkészülve arra, hogy ilyen gyors lesz a politikai átalakulás, és ilyen gyors lesz a gazdasági összeomlás, ezeknek a struktúráknak az összeomlása. Egy–másfél esztendővel ezelőtt nem hitték, mint ahogy a gyors fordulat után ünnepelték a demokrácia megszületését, a parlamentarizmus megteremtését és azt, hogy itt a nyugati világban megszületett intézményrendszerek fognak kialakulni. De nem gondolták azt, hogy micsoda belső nehézségek, milyen áthatolhatatlan, az őskorba illő megmerevedett struktúrák vannak, és hogy milyen mélyen gyökereznek reflexek, milyen mélyen élnek az emberekben olyan tulajdonságok, amelyek nem alakulhatnak az egyik napról át a másikra. Egy olyan ország van, Németország, amelyik egy virágzó német szövetségi köztársasági résszel, a hozzá csatolódott, a német egységben kialakult keleti tartományokkal világossá tette azt, hogy még a jómód, a gazdagság, a hatalmas gazdasági potenciál mellett is micsoda titáni feladatokat jelent ezeknek a keleti tartományoknak a talpra állítása, működőképessé tétele, a tulajdonviszonyoknak a megoldása, beruházásoknak a biztosítása, nem működő intézményrendszereknek, infrastruktúráknak az átalakítása. Mindehhez egy olyan hatalmas gazdasági erővel, amely egyébként KeletKözép-Európa minden más térségben hiányzik; egy olyan Németországgal, amelyik azt is megteheti, hogy gyorssegélyben részesíti az éhező szovjetunióbeli tömegeket. És ott is nagyok a megpróbáltatások! Akkor mit mondjunk mi?
Én azt hiszem, hogy amikor mi elérkeztünk ehhez a válaszúthoz, akkor fel kell tenni azt az alapkérdést, hogy van-e más megoldás, ténylegesen tudnake jobbat, ténylegesen tudnake igazán mást. Én azt hiszem, most nem jelszavak idejét kell, hogy éljük. Mindenre lehet mondani valamit, mindenre lehet igényeket bejelenteni. Nincs olyan magyar társadalmi réteg, nincs olyan magyar foglalkozási ág, amelyik ne mondhatná azt, hogy többet kíván, legyen az nyugdíjas, nem szólva a kisnyugdíjasok nyomorúságáról, a sokgyermekesekről; nem szólva a vállalkozókról, akik tovább akarnak menni; a bérből és fizetésből élőkről; de nem szólva egyes ágazatairól az országnak, amelyek minisztériumokban tükröződnek, mint irányító szervekben!
Mondhatom, kínos keservek közepette szülte meg nemcsak a Pénzügyminisztérium, hanem a kormányzat azt a költségvetést, amelyet az Önök asztalára letett, és amelyet bizonyára rossznak fognak tartani, és amelyet bizonyára kemény szavakkal fognak bírálni. Én csak a Kormány nevében néhány szót szeretnék előtte szólni, majd a pénzügyminiszteri expozénak kell a költségvetéssel foglalkozni. De azt most is elmondhatom, hogy bármelyik tárcáról volt szó – és itt nem a tárcáról van szó magáról, a központi hivatalról, hanem arról, amit irányít, hiszen valamilyen értelemben minden ágazat, minden tárca stratégiai jelentőségű, és ezt mindnyájan egyformán tudjuk –, nyugodtan mondhatja a gazdasági tárcák tulajdonosa, vagy a más igazgatási és egyéb tárcák tulajdonosa, hogy közbiztonságot kíván az ország, a közbiztonsághoz rendőrség kell, jól felszerelt, működőképes, jó közigazgatás kell.
Elmondhatja ugyanezt az igazságszolgáltatás, ahol az igazságszolgáltatás csődjéről lehet már beszélni, az elhúzódó perekről, melyek az állam működőképességét érintik; a honvédelem, akkor, amikor teljesen új katonapolitikai helyzet állt elő, természetesen csökkenteni kell, nemzetközi kötelezettséget is vállaltunk, amikor a szovjet hadsereg kivonulóban van; a közoktatásügy, az egyetemek, a Tudományos Akadémia, az ipar, a foglalkoztatás. Soroljam tovább? Vane egyetlen olyan ágazat, ahol ne lehetne többet kívánni, ahol ne lenne jogos a többlet kívánság?
Mindenkinek igaza van, aki többet kíván. Mindenkinek igaza van, aki újabb és újabb igényekkel áll elő. Legyen az akár sport, akár művészet, akár exporttámogatás, bármiről lehet beszélni. Éppen ezért nincs ember, aki egyetérthetne, amikor ezzel részleteiben foglalkozik, amikor ezt védenie kell.
Én mégis úgy gondolom, hogy néhány dolgot – amelyet a sajtó vagy akár Önök, vagy a szakértők százszor és ezerszer elmondtak – mégis el kell mondani most, amikor nemcsak a tisztelt Ház előtt szólok, hanem az ország előtt, amikor arról kell majd dönteni, hogy a válaszúton hogyan megyünk tovább, és mit választunk, mint vállalunk.
Azt hiszem, nem újdonság, amikor arról beszélünk, hogy van örökségünk. És ezt nem azért mondjuk, hogy most hivatkozzunk a múlt bűneire, nem azért, hogy most bűnbakokat keressünk, vagy a tisztelt Ház egyes politikai csoportjait vagy pártjait kívánnám ezzel minősíteni. Ezt mi elintéztük, szavakban elmondtuk, cselekvésben, tettekben és folyamatokban. Itt hosszú időről van szó, amire egyensúlyba kerülünk, de a tények tények maradnak, és ezt az örökséget ennek az országnak kell vállalnia, mert nincs más, aki vállalja helyettünk.
Ha csak a jövő esztendőt vizsgálom, akkor arra kell gondolnunk, hogy a jelenleg 21 milliárd dolláros adósságunkból 1991-ben 2,4 milliárd dollár törlesztés, illetve 1,7 milliárd dollár kamatfizetés terhel bennünket. Önmagában ez a tény 1991-ben óriási tehertétel. De ha azt vizsgáljuk, hogy ez a 21 milliárd dollár, amikor kialakult, hogy alakult ki, akkor a 21 milliárd dolláros adósságunkból körülbelül 4 milliárdot valamivel meghaladó az az összeg, ami közvetlenül beruházásra került, és a négy-ötöde az, amit a kamatfizetések finanszírozására vettünk fel és görgetünk magunk előtt. Ez azt jelenti, hogy az országban ezt vállalnunk kell, és ez azt is jelenti, hogy az elmúlt időszakban, amikor humorosnak találtuk, hogy a legvidámabb barakk vagyunk a táborban, és amikor bizonyos biztonságérzettel nem magas szinten, mert senki nem mondhatja azt, hogy világviszonylatban magas szinten élt a magyar nép, de ez a pénz, ez is benne volt abban, hogy ha bárki összehasonlította Magyarország helyzetét, a saját helyzetét a szomszéd országok bármelyikével, ha találkozott egy kempingben, ha találkozott egy román, egy csehszlovák, egy lengyel vagy más turistával, akkor még bizonyos büszkeséget is érzett, hogy jobban él, és szabadabban is, ha úgy tetszik, soknál. Ez az a folyamat, ami most bennünket külön is terhel.
De szólhatnék közelebbi kérdésekről. Szólhatnék arról, hogy az elmúlt esztendőben ugyanúgy, mint korábban, de most is milyen krízisek előtt állt az ország, és milyen eredményeket is mondhatunk el. Májusban 7800 millió dolláros tartaléka volt az országnak. Most 12001300 millió dollár között van. Van és lehet, aki igazolhatja azt, hogy milyen kritikus állapotok voltak április végén, és a Nemzeti Bank, és az itteni bankártalálkozón milyen súlyos időszakot éltünk meg, és ahhoz viszonyítva most jobban állunk a tartalékokkal. De ez nem elég, ha összehasonlítjuk az előbb vázoltakkal. De mindenesetre azt jelenti, hogy 3400 millió dollárral állunk jobban a tartalékok tekintetében.
És amikor adósságról beszélünk és az ország gazdasági helyzetéről, akkor arról is szólni kell, hogy a magyar ipar termelékenysége körülbelül a harmada a fejlett nyugati országok iparának, de mindenképpen kétharmad és harmada között van, ha ezt Ausztriával hasonlítjuk össze, és közben a megterhelt árukhoz viszonyítva – és általában – Magyarország két-háromszor annyi energiát használ, mint a fejlett nyugati országok, amiben benne van az elmaradt technológiánk is, akár elmaradt gépkocsiparkunk, elmaradt iparunk.
De továbbmegyek. Az illetékes tárca felmérései szerint az infrastruktúra fejlesztésében Magyarország elmaradása 250 milliárd forint – vasút stb., tehát a közlekedés, hírközlést nem sorolom – általában az infrastrukturális téren.
250 milliárd forintos elmaradásunk van. Ennyire lenne szükség, és e 250 milliárd forintos elmaradás évente 80–100 milliárd forint kárt okoz az országnak és ennyi terhet jelent.
Ha ehhez hozzáveszem természeti környezetünket, nemcsak azt, amit a kivonuló szovjet csapatok hagynak, de általában természeti környezetünket, akkor is 100 milliárdos tételekben számítható az, amire az országnak szüksége lenne.
De amikor a súlyos gondokról szólok, akkor beszélnem kell arról is, hogy a KGST, amelyik összeomlott, összeomlóban van, súlyosan deformálta a magyar gazdasági életet éppúgy, mint a többi keletközép-európai, vagy kelet-európai országot, hiszen egy állami cserekereskedelmet jelentett.
A költségvetés túlzott tehervállalása mindebből a struktúrából következik.
Szóljunk azokról a csapásokról és azokról a kihívásokról, amelyek most és a következő évben bennünket sújtanak.
Mindenki tudja, hogy mit jelentett az aszály, mindenki tudja, hogy mit jelentett a golfháború, illetve a golfháború veszélye és maga a blokád, mit jelentett nekünk a kuvaitiiraki krízis, és mit jelenthet, ha lesz golfháború, vagy ha a blokád elhúzódik.
Mit jelent a KGSTpiac összeszűkülése?
Ez azt jelenti, hogy 1991-re súlyos kihívások, súlyos csapások várnak ránk akkor, amikor az ország békés átállásáról, békés átalakulásáról beszéltünk, és annak reményében fogtunk munkához.
Ha újabb számadatokat mondunk, akkor meg kell említeni, hogy deformálta ez az állami cserekereskedelem a magyar gazdaságot is. Hosszú távon a konvertibilis elszámolás a Szovjetunióval és más keletközép-európai országokkal a magyar gazdasági életet jótékonyan fogja hatni hosszú távon, életképessé teszi a világpiacon, de jelenleg, ha összegezzük azt, hogy a konvertibilis elszámolásra való átállás, az olajáremelkedés, az aszálykár következményei 1991-ben újabb kétmilliárd dolláros veszteséget jelenthetnek a magyar gazdaságnak, ez a lakossági fogyasztás 10 százalékával egyenlő, közgazdászaink számításai szerint.
1991 – ha mindezeket a számokat valaki figyelemmel kíséri – a súlyos megpróbáltatások esztendeje, amelyet együtt kell – és a tisztelt Háznak, kormánypártoknak, ellenzéknek, függetleneknek együtt kell – tudni kezelni, mert itt többről van szó, magáról – ismétlem – a parlamentarizmusról és a parlamenti kormányzásról, amit célul tűztünk magunk elé.
Ha a célkitűzésekről – mely nem egy szép szó – beszélünk, akkor természetesen arról kell szólni, amiben egyetértés is van. Egyetértés van abban elvileg, hogy a vállalkozásélénkítés cél, mert e nélkül nem jutunk előre. De rendkívül fontos cél a takarékossági intézkedések megtétele, kikinek saját területén.
Amikor mi valamennyien beszéltünk a piacgazdaságról, annak szociális elkötelezettségéről, akkor mindnyájan a piacgazdaság mellett köteleztük el magunkat, mint egyetlen járható út mellett, és ennek társadalmiössztársadalmi értékrendszerbe való illesztése mellett is lándzsát törtünk.
Egyetértünk abban, hogy a magántulajdonnak kell dominálnia a magyar gazdasági életben. Ebben privatizációra van szükség: és a privatizáció, a befektetések, a külföldi tőke, a működő tőke behatolása és az itthon felhalmozott, az egyes polgároknál meglévő pénzösszegek iránti befektetési kihívás az, amit szintén biztosítanunk kell, és itt kerül sor a tulajdonviszonyok rendezésére is, mert ha a tulajdonviszonyokat nem tudjuk rendezni, akkor senki nem fektet be bizonytalanba, se külföldi, se hazai. És ezt a kérdést meg kell oldani, mert ha nem oldjuk meg, akkor minden bizonytalanná válik. Nekünk garanciát kell nyújtanunk arra, hogy aki itt befektet, az hosszú távon vagy rövidebb távon ezt a nyereség reményében teheti.
Rendezetlen tulajdonviszonyok mellett mindez lehetetlen, és ezért fontos, hogy végrehajtsuk a tulajdonviszonyok rendezését, és itt – a kormányzat álláspontja szerint – amikor a privatizáció érdekében mindent megteszünk, a tulajdoni kárpótlás elvét valljuk, azt is a kistulajdonos javára degresszív jelleggel, és úgy, hogy ne legyen inflációgerjesztő, és csak olyan szabályozásokkal, amelyek ezt lehetővé teszik.
Erre vonatkozó javaslatunkat is az Országgyűlés elé terjesztjük.
Arra kell törekedni, hogy az ország gazdasági életének fellendítése érdekében az ár, bér, külkereskedelmi liberalizálás és a devizaliberalizálás bekövetkezzék. Csak ezzel érhetünk el eredményt, és csak ezzel tudunk bizalmat ébreszteni akkor is, ha ennek természetesen megvannak a veszélyei, és ehhez kell a biztosítékokat beiktatni. A vállalkozások természetesen kulcskérdést jelentenek, hiszen a vállalkozás a gazdaság élénkítését, új munkahelyek teremtését is jelenti, és impulzusokat ad egész elavult iparunknak, gazdasági rendszerünknek is, tehát azon részének, melyet ebbe a kategóriába lehet sorolni. Ezért a vállalkozások folyó műveleteinek a konvertibilitását is biztosítani kell.
A költségvetési deficit a következő kérdés, amelyik – köztudott – 78 milliárd forint a jelenlegi költségvetési előterjesztésben, és ez az összeg azt jelenti, hogy 78 milliárd forintot remélünk a Nemzetközi Valutaalaptól elfogadhatónak, de jó lenne, ha mindenki tisztában lenne azzal, hogy nemcsak a Nemzetközi Valutaalap, az IMF kegyetlen követelése miatt nem léphetjük túl a 78 milliárdos deficitet, hanem egyszerűen, ha ezt túllépjük, akkor elszabadul az infláció, és a magyar gazdasági élet tönkremegy, és ugyanott tartanánk, mint számos más környező ország ahol tart, vagy amerre elindult. Éppen ezért a költségvetési deficit korlátozása a fedezet nélküli pénzkibocsátás elkerülhetetlensége érdekében történt.
Mit szólhatunk arról, hogy Magyarországon az infrastruktúrát fejleszteni kell. Ez nem új találmány, a gazdasági élet fejlesztése elképzelhetetlen az infrastruktúra fejlesztése nélkül. Erre a közlekedéstől kezdve sorolhatnánk a példákat. Nem most találták ki, ha nem is ilyen szép szóval, nem a XX. század találmánya. Széchenyi István és a reformkor nagy nemzedéke éppen úgy tudta, hogy a közlekedés, a vízszabályozás és mindaz, ami történt a múlt században, előfeltétele a magyar gazdasági élet fellendülésének. Éppen ezért ezek a beruházások a gazdaság alapkérdéseit jelentik. De nincs rá költségvetési fedezet kellő mértékben, lakosságunk elszegényedett vagy elszegényedőben van. Mégis meg kell tenni, nem tudunk mást tenni, mint az infrastruktúra fejlesztésénél is, külföldi tőkével, koncessziós jogszabályi rendelkezésekkel és megállapodásokkal kell elősegítenünk. Amikor a magyar gazdasági élet fejlesztéséről beszélünk, akkor méltányolnunk kell mind az előző kormányzat idején már elkezdett és elindított tárgyalásokat és eredményeket a Közös Piaccal, az európai integráció más szervezeteivel, amelyet továbbfejlesztettünk, és a jövő esztendőre is minden ígérettel rendelkezünk. Ennek eredménye, hogy a nyugat-európai piacok és más külföldi piacok megnyílnak áruink előtt.
A gazdasági növekedés forrása nyilvánvalóan csak a liberalizált magángazdaság rohamos fejlődése lehet. Ez azt jelenti, hogy csak ezzel tudjuk ellensúlyozni mindazt, ami bekövetkezett, hagyományos gazdasági szféráink, a 90 százalék körüliről indult állami szektort és az óriási ipari és gazdasági potenciált jelentő ágazatokat értjük ez alatt, lecsökkent a kivitelünk a Szovjetunió és a KGST felé, egyes becslések szerint ez a 20–25 százalékos csökkenés további ugyanilyen csökkenést is jelenthet 1991-ben, és ez azt jelenti, hogy a szomszéd országokba és a Szovjetunióba irányuló exportunk – különösen, ha ezt gazdasági és politikai események sújtják – még romlik. Mi mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ezt csökkentsük és megkíséreljük új utak keresését annak érdekében, hogy ez ne így és ne ilyen súlyosan következzék be. Amikor erről szólunk, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a magyar nép, a magyar gazdaság élni akarását jelenti és bíztató jel az, hogy ugyanakkor a külkereskedelmi mérlegünk ilyen eredményes volt; és hogy ilyen gazdasági csőd és a szomszéd országoknak és a Szovjetunió gazdaságának ilyen összeomlása és a felvevőpiac összeszűkülése, ezeknek az iparágaknak a csökkenése után a magyar gazdaság képes volt nyugati exportokkal – élve a kapott kedvezményekkel – ezt részben kiegyenlíteni, és megjavítani pozíciónkat. Ez természetesen az ország lakossága egészében nem állíthatta meg az életszínvonal csökkenését, de megállította a magyar gazdaság összeomlását, és megállított olyan folyamatokat, amelyek a szomszéd országokban bekövetkeztek és jellemzővé váltak. Természetesen ez a gazdasági átalakulás és ez a gazdasági helyzet olyan súlyos szociális problémákat vet fel, ami miatt – és erről majd a költségvetésben is szó lesz – a szociálpolitikai intézkedéseket, a szociális védőhálóra vonatkozó intézkedéseket, a munkaerőgazdálkodás, átképzés kérdésében átütő lépéseket kell tenni, és így is komoly megpróbáltatások elé kerülünk.
Októberben a munkanélküliség Magyarországon 61 ezer főre nőtt. A jelenlegi 61 ezer fős munkanélküliség – nagyon nehéz jósolni, de az előzetes számítások szerint – akár kétszeresére, pesszimistábbak szerint háromszorosára is növekedhet 1991-ben. Ennek érdekében is mindent meg kell tenni, és az alapkérdés az, hogy a legjobb szociálpolitika mindig a gazdaságpolitika, de amikor a gazdaságpolitika nem képes valamit kezelni, akkor elkerülhetetlenek a szociálpolitikai intézkedések.
Ha arról beszélünk, hogy súlyos válság közepette van remény, akkor a remények közé feltétlenül oda kell sorolnunk azt a bizonyos egymilliárd dolláros aktívumot a külkereskedelmünkben és külkereskedelmi alkalmazkodóképességünket. Oda kell sorolnunk a magánszektor dinamikus növekedését, valamint a vállalkozói jövedelmek és a befektetések növekedési lehetőségét. Ide kell sorolni azt is, hogy a volt szocialista táborba, tehát ebbe a keletközép-európai térségbe beáramló nyugati tőke fele Magyarországra érkezett, és ennek az egymilliárd dollár körüli összegnek a kétharmada ebben az évben.
Célunk csak az lehet, hogy a privatizációt minél gyorsabb ütemben folytassuk, és itt megemlíthetjük azt, hogy az eddig jóváhagyott átalakulás 23 milliárd körüli összegű értékesítése már 11 milliárd forint értékben jelentkezik, és az aktív privatizációs programban 110 milliárd forint meghirdetésével 800 jelentkező van már, akik bizonyos elkötelezettséggel jelentkeztek.
Pozitívum az, hogy a piacgazdaság intézményei kialakultak és kialakulóban vannak, de még nem elég alkalmazkodó ehhez bankrendszerünk, és nem elég alkalmazkodó gazdasági életünk egésze – azonban az alapok megvannak. És ehhez hozzáteszem azt, hogy összehasonlítva bármelyik keletközép-európai országgal, minden belső válság, minden belső vita ellenére, a demokrácia intézményrendszerei vagy intézményrendszere Magyarországon áll a legjobban. A többpárti Parlament – nem kell ehhez dicsérni magunkat, talán nincs is rá okunk – az összehasonlítást vállalhatja bármelyik új, újonnan megválasztott parlamenttel.
Beszélhetünk arról, hogy felálltak az önkormányzatok. Mi tudjuk a vitákat, tudjuk a nézetkülönbségeket. De ha ezt úgy látjuk, hogy Kormány és önkormányzatok, Parlament és intézményrendszer áll – és reméljük működik –, akkor ez is hozzátartozik.
Ha a politikai kérdésekben erről szólunk, hogy a politikai nézetkülönbségek válságban, szociális feszültségekkel jelentkeznek munkaadók és munkavállalók között, nem feltétlenül tisztázott körülmények között – ami részben az állami struktúrából, annak örökségéből következik –, és összehasonlítjuk azokkal a feszültségekkel, amelyek más országokban, a szomszéd országokban vannak nemzetiségi, etnikai kisebbségi és egyéb kérdésekben, akkor hazánk még mindig a nyugodt országok közé tartozik.
És ha arról szólunk, hogy milyen esélyünk van, akkor érdemes azt is megemlíteni, hogy bármely nyugati megfigyelők – nem számítva természetesen az egyesített Németországot – még mindig Magyarországot tartják a legesélyesebbnek, az átalakulás legesélyesebb modelljének. Ez egy olyan úttörő szerep, amire még történelmi példa, előkép nincs; hasonló utat még senki nem járt meg, mint amit mi teszünk. A nyugati támogatásról természetesen helyes, ha nem légvárakra építünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy nagyon sok nyugati politikus és gazdasági szakember inkább azt mondja, halat fogni szeretnének bennünket megtanítani, nem pedig halat adni nekünk. A vissza nem térítendő támogatások összege természetesen elsősorban különböző tervekre, különböző segélyekre – PHAREprogram és egyebek – épül, amelyeket a következő esztendőben is megkapunk.
Nekünk, természetesen biztosítanunk kell áruink részére – méghozzá nem a legjobb minőségű áruink vannak általánosságban – a piacokat, de a nyugati piac kemény piac, ahová nekünk megfelelő hitelfeltételeket is kell teremteni, és ennek érdekében meg kell állapodnunk abban, hogy megfelelő, elfogadható költségvetésünk is legyen, és a fizetőképességünket is fenntarthassuk.
Reális esély a nemzetközi pénzügyi intézményektől 1991-ben másfél milliárd hitel biztosítása, amivel biztosítani tudjuk az ország hitelképességét. A legfejlettebb huszonnégy országtól, akiktől támogatásra számíthatunk, további hitelt kértünk a jövő év biztonságos finanszírozásához. Arra az esetre, ha váratlan események mély válságot teremhetnek ebben a térségben vagy a világgazdaságban, akkor nekünk mindenképpen olyan új áthidaló segítségre van szükségünk, amit természetesen csak akkor vehetünk igénybe.
Nem mondhatok mást, mint azt, hogy az ország állapota rendkívül súlyos gazdasági szempontból. Az emberek elégedetlensége felfokozott és jogos, de mit mondhatunk mi itt együtt? Tudunke alternatívát biztosítani? Lehet, hogy van, aki azt mondja, hogy tud, de nem hiszem, hogy a fő kérdésekben képes lenne erre bármelyik politikai csoport, bármelyik politikai párt Magyarországon. Ezért csak üdvözölni tudom mindazokat, akik akár a kormánypártban – bármelyik kormánypártban –, akár az ellenzékben – az ellenzék bármelyik pártjában – annak adtak hangot, hogy egészében nem rendelkeznek alternatív programmal, és hogy a fő kérdésekben nem tudnak jobb megoldást, mint ez a sokat szidalmazott Kormány, amelyik bizonyára ebből sokat megérdemel.
Azt, hogy mindent, amit az elmúlt 6 hónapban cselekedtünk, amikor együttesen a Parlamenttel, a Parlament elé körülbelül 80 törvényjavaslatot terjesztettünk, negyven valahány törvényjavaslatot fogadott el az Országgyűlés – ez önmagában véve jogalkotói bravúr. Azt hiszem, ezt sokan alátámasztják, mert még válságos időkben, újrakezdéseknél, akár a kiegyezés után, akár 1919 után vagy 45 után hasonló mennyiségű törvényt – és ez a Parlament együttes munkája – nemigen alkotott, de a Kormány, ha hibás, ha javítandó javaslatokkal is, de ezeket előkészítette.
A magam részéről úgy gondolom, hogy a súlyos megpróbáltatások, amelyek az 1991-es esztendőt fogják jellemezni – és amit nyíltan ki kell mondanunk – 1992 folyamán reményt nyújtanak arra, hogy megállítsuk ezt a folyamatot és elinduljunk a lassú emelkedés útján.
Az átállás nehézségei nem kerülhetők ki. És ezt legjobban az jelzi, hogy a fő kérdésekben egyetértünk, és hogy nem tud egészében senki mást mondani. Mi lehetne az alternatíva? Ha mi itt nem azzal a felelősséggel végezzük munkánkat, mint amit a Kormány megalakulásakor elmondottam, anarchia, szélsőséges ideológiák, demagóg személyiségek előtérbe kerülése, vagy ha úgy tetszik, a csodavárás járhat ezzel együtt. Nem kívánok megnevezni sem térségeket, sem országokat, sem személyeket, de tudjuk azt, hogy amikor a szegénység eluralkodik, amikor a válság megjelenik, akkor feltűnnek a sarlatánok, a mindentudók, és feltűnnek a csodavárók vámszedői.
Volt alkalmam olyan politikussal beszélni Párizsban, aki megjósolta a csodavárás következményeit – óvakodjunk a hamis prófétáktól! És én hiszem, hogy ebben a Házban politikai ellenfelek ülnek csak, akiknek egy dolog a politikai nézetkülönbség, de egyek abban, hogy jót akarnak ennek az országnak. Ehhez azt kérem, hogy biztosítsa nemcsak a tisztelt Ház, hanem az ország minden lakosa a stabilitást, gondoljon velünk együtt arra, hogy a stabilitás alapkérdés. A bizalom a másik, és az áldozatvállalás a harmadik.
Stabilitás, bizalom és áldozatvállalás az, ami biztosítja a hazai és külföldi beruházást, biztosítja az egyensúlyt. És nem azért idézem a múltat – és sokfélét lehetne mondani – de mindazokat, akik nagy vagyonnal rendelkeznek az egyik oldalon a vállalkozásra bíztatjuk, de a másik oldalon, akik kedvezményezetten, önmaguk által is érzetten érzik azt: próbáljanak arra gondolni, hogy kényszerhelyzetben ugyan, de azért 1848-ban képes volt az akkori magyar nemesség lemondani előjogairól, és képes volt vagyoni előnyeiről is lemondani, mert megértette az idők és a kor szavát.
Ezt a példát szeretném figyelmébe ajánlani azoknak, akik tudják azt, hogy milyen előnyökkel rendelkeztek és rendelkeznek. Itt politikai megállapodásra, politikai megegyezésekre van szükség és hatékony együttműködésre, érdekegyeztetésre. Tudjuk azt – és ez nem volt sértő, ha néha azt hitték egyes szervezetek –, hogy amikor arról beszéltünk, hogy a munkavállalók és a munkaadók szervezetei még nem találták meg a megfelelő kereteket Magyarországon, akkor mi nem vádaskodtunk, hanem reális képet és igényeket festettünk meg. És ha volt ennek a bizonyos taxis blokádnak nevezett eseménysornak eredménye, akkor az az, hogy munkaadók és munkavállalók, akik korábban egymás legitimitását is kétségbe vonták, egymás mellett ültek, egymással egyetértésben közös platformot formáltak akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet.
Azt hiszem, el kell jutnunk addig, hogy mind a munkaadók – azok a szervezetek, akár a Gazdasági Kamara, a VOSZ, a GYOSZ és sorolhatnám tovább – mind a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek természetesen szerveződjenek, fejtsék ki álláspontjukat. És mindig pozitív irányú a működésük akkor, ha összhangban áll az Alkotmánnyal, és hogyha azt jelenti, hogy az érdekegyeztetés szolgálatában a részérdekeket valamilyen kompromisszum érdekében képviselik. És ezért bármelyik oldalon ülnek azok, akik ennek érdekében munkálkodtak, köszönetet érdemelnek.
A másik, hogy szereptévesztés lenne az, ha arra gondolnának, hogy azért, mert Magyarországon állami és köztulajdonban vannak a termelőeszközök – azok egy jelentékeny része –, azért állam és Kormány mindjárt azonos. Vannak állami tulajdonban lévő gyárak és vállalatok nyugati országokban is, bankok és iparvállalatok egyaránt.
De attól még az érdekegyeztetésnél az állami vállalatok munkaadót jelentenek, és az egyes dolgozók szervezetei munkavállalót, és a Kormány a harmadik. Arra kell törekednünk, mert csak az a normális állapot, amikor e hármasban a kormányzat nem a közös ellenfél, hanem éppen arról van szó, hogy a kormányzatot külön kell választani az állami – a még állami és a leendő állami – tulajdonban lévő állami vállalatoktól, legyen az akár a Vagyonügynökség kezelésében, legyenek állami holdingok vagy bármi más.
Éppen ezért azt hiszem, hogy nincs más választásunk, mint az együttműködés, és mi együttműködést ajánlunk mind az érdekegyeztetés keretében a munkaadóknak és munkavállalóknak. Írásban fordultam az Országgyűlés elnökéhez azzal a kéréssel, hogy a törvényjavaslatok előterjesztése előtt külön intézmény nélkül legyenek egyeztető hatpárti – a függetlenek képviselőit is jelentő – hatpárti egyeztetések. Bízom benne, hogy erre pozitív választ kap a Kormány, hogy meg tudjuk gyorsítani a törvényhozás munkáját, és egyeztetni tudjunk.
És ugyanígy javaslatot tettem a parlamenti pártok vezetőinek arra is – nemcsak parlamenti képviselőkkel, nemképviselőkkel, gazdasági szakértőkkel is –, hogy együttesen vizsgáljuk meg a gazdasági teendőket, gazdaságpolitikai lépéseinket. Nem azért, hogy a felelősséget áthárítsuk – félreértés ne essék –, felelős kormánynak tudnia kell, hogy mire terjed ki a felelőssége, hanem azért, hogy módjukban legyen tényleges gazdasági szemléletüket, tényleges gazdasági szaktudásukat érvényesíteni, és hogy előzetesen tudjuk mindezeket a kérdéseket megvitatni. Remélem, hogy erre is igenlő választ fogok kapni valamennyi parlamenti párt képviselőjétől, frakciójától.
Mi készek vagyunk arra, hogy amikor az ország válaszút előtt áll, amikor súlyos megpróbáltatások előtt áll az ország, akkor a megválasztott Országgyűléssel, az érdekegyeztetésben résztvevő szervezetekkel az ország népe érdekében együttesen munkálkodjunk. Semmit nem érhetünk el, semmit nem tehetünk akkor, ha nem fogjuk tudni összeegyeztetni a részérdekeket. A részérdekekben is igaza van mindenkinek, de soha nem volt más a kormányzás, soha nem volt más a politika, mint az érdekegyesítés művelete. Nekünk, nekik az érdekeket össze kell egyeztetni a kormányon belül, mert minden tárca tulajdonosa a saját tárcája, a tárca érdekéért küzd, ami nemcsak a tárcát jelenti – ahogy mondtam –, hanem az egész ágazatot, ugyanígy az egyes politikai pártokat, és a demokrácia működőképességének ez éppen az egyik feltétele.
És befejezésül szeretnék annyit elmondani, hogy egy kis országnak, mint Magyarország, rendkívüli fontosságú a külpolitikai törekvése, a külpolitikai tájékozódó képessége, és éppen ezért a magyar külpolitika eredményesen működött a többi ágazathoz viszonyítva korábban is. Úgy gondolom, ha összegezi valaki ennek a fél esztendőnek az eredményeit a külpolitika terén – minden elhangzott vádaskodással, minden elhangzott jogos vagy jogtalan kritikával –, akkor megállapíthatja, hogy ma Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszere, hazánk külpolitikai elfogadottsága ÉszakAmerikától NyugatEurópáig – nem kívánom végig felsorolni a kormányokat és országokat – nemcsak az elmúlt négy évtizedben nem volt ilyen kiegyensúlyozott külpolitikai rendszerünk.
Elhangzottak egymás után a kritikai észrevételek, amit természetesen nem vehetünk zokon, hiszen azért van többpártrendszer és azért van parlamentarizmus, hogy az elhangozzék; elhangzottak az egyoldalú külpolitikai orientáció vádjai országonként, majd tömbönként, és mégis úgy gondolom, hogy ha a félév mérlegét lezárjuk külpolitikai téren, akkor megállapíthatjuk, hogy olyan külpolitikai és nemzetközi kapcsolatrendszere van hazánknak, amilyen soha nem volt, és olyan elismertsége, ami ugyancsak nem fordult elő a korábbiakban.
Mindez nem öncél! A külpolitika sem öncél, a külpolitika egyben bizalomébresztő. Egy ország külpolitika elismertsége, külpolitikai kapcsolatrendszere része az előbb említett bizalomrendszernek, annak a bizalomrendszernek, amelyikre egész gazdaságpolitikánkat is ráépíthetjük, és amelyik egyben presztízsünket – ugyancsak nem öncéllal – jelenti a világban.
Ezt szerettem volna Önöknek elmondani. Nem valamiféle költségvetési expozéként, hanem azért, hogy egy felszólalásban a tisztelt Ház és az ország népe tudja és érezze, hogy a megpróbáltatások éve lesz az 1991-es esztendő is, de igenis van ebből kivezető út. De ehhez nem áshatjuk alá saját hitünket, akaratunkat, hanem csak szolidaritással és együttműködéssel tehetjük mindezt meg az egész ország együttes akaratából!
Ha erre mi bizalmat kaptunk, ameddig a bizalom tart, addig kérjük a támogatást. Egyben azt is szeretném bejelenteni – miután itt sokféle várakozás és felröppent hír elhangzott –, hogy a Kormány részleges átalakítására a megadott időn belül igenis sor fog kerülne, de itt nem egy második Kormány alakul, egy teljesen újra bemutatkozó Kormány, hanem cserékre és leváltásokra – ha úgy tetszik –, de nem bukásokra fog sor kerülni az elkövetkező időszakban, ahol figyelembe kell vennünk több szempontot is. Nemcsak minisztereket érinthet, nyilván érinthet államtitkárokat is – azt is mondhatom, hogy vannak üres helyek is – s érint nyilván politikai eseményeket is az elkövetkező időkben.
Ennyit szerettem volna most elmondani. Úgy gondolom, hogy az első ilyen átalakítási intézkedésekre a jövő héttől folyamatosan sor kerülhet. Mindezt annak érdekében, hogy sikeres programot hajthassunk végre, s itt és most ajánlom fel az együttműködést – a kormánykoalíció megszilárdításának szükségessége mellett – a korrekt, becsületes együttműködést a politikai ellenzékkel, és azt, hogy a különböző szinteken megtaláljuk azt az együttműködést, amely az ország rendbetételére alkalmas. Bízom benne, hogy ebben elnyerjük annyi megpróbáltatás után annak a magyar népnek a bizalmát is, amelyik már oly sokat szenvedett, és amelyik képes volt mindig újra és újra kezdeni, s ez feltámadást jelentett a romokból, mindabból, ami eddig bennünket sújtott. Köszönöm a figyelmüket. (Hosszan tartó taps, főként a kormánypártok részéről.)