Dr. Antall József előterjeszti a Kormány kétéves tevékenységéről szóló beszámolót
Elnök: Szabad György
ELNÖK: Megkezdjük a vitát. Megadom a szót Antall József miniszterelnök úrnak.
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! A mai nap a Kormány eddigi munkájának mérlegét kívánja megvonni. A kormányzat a széles nagyközönség részére megjelentette a Félúton című kötetet, amelyik összegezte a Kormány tevékenységét, és bemutatta azt az utat, amit eddig megjártunk.
Az országgyűlési képviselők megkapták azt a kivonatot, azt az újabb összeállítást, amit az egyes kormányszervek adatai alapján végül is a szerkesztőbizottság összehozott, és az Önök rendelkezésére bocsátott. Pillanatnyi illúziónk sincs a tekintetben, hogy ezek a kiadványok tökéletesen tartalmazzák a kormányzat munkásságának eredményeit, és egy pillanatnyi kétségünk nincs abban, hogy Önök nem találnak benne hiányosságokat.
A mai napnak éppen az az értelme és jelentősége – ami egy parlamentáris rendszerben természetes, sőt kötelező –, hogy mi bemutatjuk azt: milyen körülmények között, milyen utat megjárva értünk el eredményeket, vagy hol nem tudtuk teljesíteni – akár belső, akár külső okokból – a program célkitűzéseit.
Az Önök feladata – és ezt természetesen nem vesszük rossz néven –, hogy rámutassanak azokra a hibákra, amit annak tartanak, és megadják észrevételeik mellett a jobb megoldás receptjét. Amikor kifogásolnak, és amikor megrajzolják a negatív képet, akkor mindjárt azt is örömmel vesszük, ha felszólalásukban, vagy a felszólalásukat követően érdemben mutatnak rá arra, hogy mit kellett volna jobban és milyen módszerekkel, milyen eszközökkel mindezt figyelembe véve megtenni.
Ez a többpárti parlamenti rendszer természetes következménye. Éppen ezért, ha valaki ettől a kormányzati beszámolótól – a megítélésünk szerint reális analízis, reális feltárás és elemzés mellett – azt várja, hogy ellejtsük az egypártrendszer önkritikus és az önkritika gyakorlásában bevett násztáncát, akkor bizonyára csalódottságot fog érezni.
A többpártrendszer az úgy működik, hogy mi megkíséreljük a reális felmérést elvégezni, Önök elvégzik a kritikát, és a kettőből – reméljük – az ország érdekében jobb eredmények fognak jönni. Míg az egypártrendszerben, ahol a kritika nem szólalhatott meg, ott egyre merevedő formában írták elő az önkritikának azokat a kötelező normáit, amelyek megítélésem szerint kissé komikusan hatnának egy valóságos demokráciában. Ha valaki ezt összetéveszti valamiféle hatalmi arroganciával, vagy valamiféle egyoldalú politikai önteltséggel, akkor az, azt hiszem, nagyon messze jár a valóságtól.
Azt szeretném végül a mai naphoz hozzáfűzni: remélem, hogy tárgyszerű lesz, korrekt és méltányos mindkét oldalon, és meg vagyok róla győződve – megfordítva a régi magyar mondást –: amilyen lesz a fogadjisten, olyan lesz az adjonisten. (Zaj a bal oldalon.)
Ha megengedik, akkor néhány szóban hozzáteszem azokat a megjegyzéseimet, amelyek nem megismétlését fogják jelenteni a benyújtott szövegnek, hanem bizonyos kiegészítését.
Amikor 1990 májusában az új kormány megalakult, akkor nagy hittel, őszinte reményekkel fogtunk mindnyájan ahhoz, hogy itt megteremtsük Magyarország szuverenitását, megteremtsük a parlamentáris demokráciát, megteremtsük a jogállamiságot és a gazdasági élet átalakításával a piacgazdaságot. Ezt úgy fogalmaztuk meg, éppen tudva azt, hogy ez az átalakulás mivel jár: a szükséges szociális intézkedések megtételével, vállalva a szociális piacgazdaság megfogalmazását és fogalmát.
Most nem az a feladatom, hogy az előző rendszer ostorozását vigyem végbe. Az előző rendszer elemzése – beleértve egészen kormányra alakulásunk időszakáig – egy jó elemző könyv és tanulmány feladata lesz, ami még elkészülhet. Aligha vonhatja kétségbe azt valaki, hogy az előző gazdasági, társadalmi és politikai rendszer világméretekben csődbe jutott. Elég sajnálatos, hogy a múlt század nagy gondolkodóinak azokat a tanításait és gondolatait a társadalom és a gazdaság átalakulásáról nem együttesen vehette figyelembe az emberiség és a történelem, amelyek rámutattak arra, hogy a szocialisztikus eszmék igazságkeresése mellett és ellenére végül is ez hogyan kötődik szükségszerűen össze a despotizmussal, az abszolutizmussal, a totalitárius rendszerekkel. Ha ezt együttesen lett volna képes az emberiség tudomásul venni, akkor nem jutottunk volna ide, és nem jutott volna az emberiség abba a stádiumba, ahova jutott. Sajnos, tudjuk: a történelmet és a világot legalább annyira az emberi indulatok, mint a józan ész irányítja. Éppen ezért olyan a felelősségük a politikusoknak – bármelyik oldalon is álljanak –, hogy elkerüljék, kikerüljék azt a mindenki számára megjelenő belső vonzalmat, amit a politikai pirománia jelenthet.
(9.00)
Mentse meg az Isten a világot a politikai piromániásoktól, bármelyik oldalon, akik felelőtlenül biztatnak gyújtogatásra, felelőtlenül szolgálnak olyan célokat, amelyek a valós indulatok fellobbantásával éppen katasztrófába vihetik a világot. És ahogy a tűzzel való játékkal együtt jár: ha nem is sikerül a piromániásoknak valamit végrehajtani, de önmagukkal mindig baj szokott történni.
Világos volt tehát, az új kormány a magyar demokrata és szabadelvű hagyományok birtokában sikeresen indulhat el a jól működő demokrácia megteremtésének útján, de rendkívüli nehézségekkel fogja magát szembetalálni a gazdasági átalakulás útján. Ki előtt volt ez kétséges? Miért állítja bárki azt, hogy mi könnyű átalakulást ígértünk volna? Minden megnyilatkozásunk utalt arra, hogy milyen nehézségekkel fog járni az átalakulás, és hogy mit jelent azoknak, akik vállalják a kormányzás terhét, és hogy milyen népszerűtlen, milyen nehéz út megjárását jelenti, és ennek ódiumát kell vállalnia az első kormánynak, bármelyik lesz az.
Ráadásul az egypártrendszerből a demokratikus többpártrendszerbe való átmenetre lehetett ugyan példákat találni, csak nem a kommunista rendszerekről való átalakulást tekintve – gondolok Spanyolországra, Portugáliára, Görögországra és annyi más országra, ahol a jobboldali jellegű politikai rendszereket át lehetett alakítani kisebb politikai közjogi munkával –, mert a társadalom organikus átalakítására, belső gazdasági struktúrájuknak a magántulajdon rendszerétől való eltérésében nem tudtak addig eljutni, mint az elmúlt évtizedekben a kommunista politikai diktatúrák. A központi tervezésen és központi elosztáson alapuló szocialista gazdaság helyén létrehozandó szociális piacgazdaság megteremtését azonban minden követhető modell nélkül, járatlan úton nekünk kellett megkezdenünk.
Ezen a téren a korábbi sémákat sem nem követtük, sem nem fokozhattuk az ország külföldi eladósodását. Fenntartásaink voltak azonban a más államokban alkalmazott gazdasági módszereket, az úgynevezett sokkterápia mellékhatásait illetően. Politikailag a Kormány, az Országgyűlés áldozatos törvényhozói munkásságának segítségével – ezt hangsúlyozni szeretném –, minden kritika ellenére, azért, hogy a magyar társadalom lássa azt, hogy az a sziszifuszi munka, amit az Országgyűlés végez, és amivel sem önmagunk, sem Önök, sem mi, a Kormányon belül nem vagyunk megelégedve, és igen gyakran a cselekvést korlátozza, mégis ki kell jelenteni, hogy az Országgyűlés ezen a téren szinte rekordot javított. És így, ennek segítségével viszonylag hamar sikerült megteremteni a jogállamiság kereteit, az ehhez szükséges intézmények összhangját.
A törvényhozás elkerülhetetlen feszített üteme miatt korántsem voltak ezek a törvények hibátlanok, nyilván a Kormány részéről sem hibátlanok a beterjesztett törvényjavaslatok; megmutatták viszont azt a szándékot, hogy a nemzetünk sorsát eldöntő kérdésekben milyen politikát kívánunk folytatni, és távolról sem zárkóztunk el a kompromisszumok keresésétől a jogalkotásokban, amit jól mutatnak a meghozott törvények.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy helyesen mértük fel a világpolitikai helyzet adottságait a kormányra kerüléskor, és a Kormány működése során a folyamatosan átalakuló nemzetközi környezethez is jól tudunk alkalmazkodni.
Érdemes ezért egy ilyen mérleg megvonásánál felidézni, hogy milyen szerepet játszott a Magyar Köztársaság a Varsói Szerződés közös egyetértéssel történő felszámolásában, beleértve azt, hogy időben bejelentettük: ha nem számolódik fel együttesen, mi akkor is kilépünk; és végigjártuk azt a politikai utat, ami végül is ahhoz vezetett, hogy nem szuverén államokból álló és nem önkéntes alapon létrejött Varsói Szerződés, amelyiket 1955-ben éppen ennek a térségnek kordában tartására hoztak meg, és amelyiknek feladata volt az is többek között, magyar szempontból, hogy az 1947-es párizsi békeszerződést ne kelljen végrehajtani a szovjet csapatok kivonásával együtt. Ez a lépés volt a kétpólusú világrendszer megszűnésének legfontosabb előidézője, és ma ez történeti és diplomáciatörténeti tény, hogy ebben Magyarország nemcsak résztvevő volt, hanem elsődleges kezdeményező és elsődleges kivitelező ennek egész folyamatában.
Sikerült elérni, hogy a Magyar Köztársaság területéről 47 év után kivonják a szovjet csapatokat, hogy az ország mindenki számára érzékelhetően visszanyerhesse szuverenitását. Meg voltunk győződve arról, hogy ennek következtében bizonyára az egész térségben olyan politikai, biztonságpolitikai mozgások lesznek, amelyek érinteni fogják azokat a rendszereket, azokat a belső és regionális szervezeteket is, vagy egyes országokat, amelyek különböző háborúk után mesterségesen jöttek létre, és amelyeknek belső feszítőereje sokkal erősebb, semhogy önállóan az egyes népeket meg tudta volna benne tartani.
Mégis, a magyar Kormány azt a politikát folytatta, amikor világos volt, hogy ezek az országok nem fognak tudni fennmaradni, és esetleg részekre hullanak, Magyarország be nem avatkozó, visszafogott, a nemzetközi és európai normáknak és a kialakult nemzetközi jogi szabályoknak megfelelő magatartást tanúsított, és ezzel biztosította azt, hogy nemzetközi elismertségünk és politikánk sikere e vonatkozásban is eredményes lehet. Csak sajnálni tudjuk azt, és ezt nemcsak e Parlament falai között jelentem ki, hogy nem vették figyelembe kellő időben vezető nagyhatalmak kormányai a figyelemfelhívásokat Jugoszlávia esetében és más, térségünket érintő esetekben, ahol időben és kezdeményezően léptünk fel, aminek természetes oka az, hogy a jugoszláv kérdéshez viszonyítva másfél esztendővel ezelőtt a Szovjetunió felbomlása, vagy a volt háború, a közelkeleti térség a világnak és a nagyhatalmaknak fontosabbnak tűnt, mint a jugoszláviai kérdés.
(9.10)
És csak ezek után döbbentek rá arra, hogy mit jelent a Balkán – nemcsak Közép-Európa szempontjából, hanem az egész nemzetközi politika szempontjából.
Nyugodtan vállalhatjuk azt a politikát, amit e téren folytattunk, és ebbe beletartozik az is, amikor a kockázatot kellett vállalni: kockázatot kellett vállalni például a szovjet puccs időszakában, arra vonatkozóan, hogy milyen magatartást tanúsítsunk – és mi vállaltuk azt a kockázatot, hogy Gorbacsov elnök mellé álltunk, és Jelcin mellé álltunk, amikor ez nem volt olyan egyértelmű…, (zaj a bal oldalon) …de hittünk abban pontosan, hogy ez fog sikerülni, és közvetlen kapcsolatot tudunk teremteni. Ez azért volt fontos, mert ennek volt következménye a későbbi, igenis jó viszony.
Itt szeretnék mindjárt arra utalni, hányszor hangzott el az elmúlt két és fél esztendőben, hogy elrontjuk a szovjet–magyar politikát, elrontjuk a szovjet–magyar kapcsolatokat, milyen óriási hibákat követ el ez a Kormány… Hát kérem, nem rontottuk el. Csak azzal, hogy a Varsói Szerződés feloszlatását, a KGST feloszlatását kezdeményeztük és végrehajtottuk, ragaszkodtunk a szovjet csapatok kivonulásának gyorsított üteméhez, nem vállalva a pénzügyi követeléseket. Aligha lehetett volna ennél jobb viszony, mint ami fennáll a szovjet kormánnyal ebben az időszakban, és ami azóta is fennáll az utódköztársaságok bármelyikével, sőt, Magyarország elöl járt a balti köztársaságokkal való diplomáciai kapcsolat elismerésében, és hasonlóan Ukrajna és más köztársaságok elismerésében.
Éppen ezért fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy Magyarország nemcsak a külpolitikai kérdésekben, és nemcsak abban, hogy Moszkvában juttattuk kifejezésre az Egyesült Államok európai jelentőségének fontosságát, a NATO fenntartásának fontosságát, európai politikánkat, és mindemellett támogattuk a regionális szervezetek létrehozását – beleértve a ma közép-európai kezdeményezésnek nevezett korábbi Pentagonálét és ugyanígy a visegrádi hármast –, ami mindezek elismeréséhez tartozik.
Utalok nagyon röviden a KGST felszámolására. Sokszor elhangzik az, hogy a keleti piacok elvesztése, a KGST felszámolása talán korai volt. Szeretném jelezni azt, hogy ha valaki a statisztikákat megnézi, akkor világossá válik az, hogy a KGSTországok közötti kereskedelem már a 80as években hogyan hanyatlott, és a KGST, mint szervezet, nem szuverén országok szervezete volt, ellenkezőleg: a KGST konzerválta gazdasági életünket és akadályozta nem egy esetben az együttműködést. Ami pedig bekövetkezett, az nem azért következett be, mert a KGSTt meg akartuk szüntetni, hanem a KGST azért vált világosan életképtelenné, mert ezek a keleti gazdaságok, kelet-európai gazdaságok összeomlottak – nem szólva arról, hogy tavaly márciusban az egyetlen kormány volt a magyar Kormány, amely a KGST utódszervezet nélküli felosztását követelt és keresztülvitte. Kérdem én: hogyan lett volna elképzelhető a KGST bármilyen fenntartásával – nem szólva Kuba, Mongólia, Vietnam tagságáról –, hogy utána bekövetkezzék az Európai Közösséggel való társulás lehetősége?
Továbbmenve, a kelet-európai piacok összeomlásáról még szólni kell: tagjai szinte egész mezőgazdasági és ipari termelésüket, termékeiket – természetesen – ennek a felbomló piacnak voltak kénytelenek a szolgálatába állítani. A magyar gazdaság elismerésre méltó rugalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor az összeomló piacok helyett új piacokat talált – részben magának –, amikor a külgazdasági tevékenységet nyereségessé tudta tenni. Ez sem változtathatott azonban azon a kedvezőtlen tendencián, amely az országon belül az átalakulás nehézségeinek területileg egyenlőtlen elosztásához vezetett. A Kormány éppen ezért külön programokkal igyekezett az ország keleti északkeleti megyéinek gondjain segíteni.
Mivel Magyarország a nemzetközi gazdasági együttműködésben tevékenyen részt vevő ország, nem maradhatott kívül a világgazdaságban észlelhető változásokon, így azon a recesszión sem, amely napjainkban szinte az egész világon érezhető. Ennek a recessziónak mind ÉszakAmerikában, mind Nyugat-Európában feltárták az okait, vizsgálták, és 1992re végének a kezdetét jósolták. Ma már látható, hogy legkorábban 1993-ban várható nemzetközileg a recesszió vége, és kezdődhet meg az emelkedés.
Őszintén csodálkozom azon: ha az Amerikai Egyesült Államokban vagy NagyBritanniában a választásokon és a választások után meg lehet állapítani, hogy világgazdasági recesszió van, és ez hogyan sújtja ezeket a vezető ipari országokat, amelyek folyamatosságban, kontinuitásban működtek, akkor miért csodálkozunk azon, hogy egy átalakuló kritikus helyzetben lévő, alig felszabadult és átalakulás előtt álló Magyarországot milyen súlyosan és katasztrofálisan érint – csak mint egyik tényező – ez a világgazdasági recesszió. A tények ilyen alakulása és túlzottan derűlátó megítélése tehát nem írható egyszerűen csak úgy a magyar Kormány számlájára, hogy „nos tévedtek, azt hitték, hogy jobban sikerül.”
Azt a tényt pedig, hogy a gazdasági átalakulás milyen előre nem látható nehézségekkel párosul, hogy ezek leküzdése milyen hatalmas energiát, tőkét igényel, és mennyi verejtéket jelent – jól jelzi a volt NDK sorsa. Egy olyan területen, amely a gazdasági mutatók vonatkozásában megelőzte Magyarországot, amely a német egyesüléssel azonnal konvertibilis valutához és az Európai Közösség minden gazdasági kedvezményéhez akadálytalanul jutott hozzá, amelyen óriási tőkebefektetések történnek – évi 140 milliárd márka körüli összegben –, a magyarországinál jóval nagyobb nehézségek alakultak ki: az ipari termelés a korábbinak kevesebb mint felére esett vissza, a munkanélküliség százalékaránya messze meghaladja a magyarországi adatokat. Ilyen körülmények között a magyar Kormánynak mindenekelőtt a működőképesség fenntartása kellett, hogy az elsődleges célja legyen.
(9.20)
Nekünk nem volt az ország nagyobbik része egy hosszú évtizedek alatt kialakult piacgazdaság és egy – Európa vezető gazdasági hatalmával történő egyesülés után – új helyzetbe került gazdaság. Magunkra vagyunk elsősorban utalva.
Éppen ezért, amikor a működőképesség fenntartása volt az elsődleges célunk, akkor hangsúlyozni kell az ország politikai stabilitása fenntartásának fontosságát, a gazdaság jogi hátteréül szolgáló egész sor törvény megalkotásának, a magyar gazdaság külföldi megítélésének kedvező voltát biztosítani. Ez az oka annak, hogy a külföldi tőkebefektetés összehasonlítva – Németországot kivéve – bármelyik országgal a legnagyobb, a Kormány eredményes harcot folytatott az infláció ellen, megőrizte a külső fizetési mérleg egyensúlyát és térségünkben a leggyorsabb és legeredményesebb privatizációt indította el.
Ez a privatizáció nem a korábbi gazdasági állapotok konzerválását tűzte ki célul, nem a veszteséges nagyipar fenntartását akarja elérni, hanem a korszerűsítést, a jövőt óhajtja szolgálni. Kedvezményes hitelrendszerrel és a munkavállalói résztulajdonosi programmal a belföldi tulajdonosi réteg kialakítását is segíteni kívánja.
A kialakult magyar bankrendszer és az infláció megfékezése miatt csökkenő kamatok elősegítik a vállalkozásbarát gazdasági politika fokozatos kibontakozását. Hogy ez a munka nem eredménytelen, mutatja, hogy az országban több mint félmillió egyéni vállalkozó dolgozik.
Tagadhatatlanul nem vállalkozásbarát a rendkívül magas társadalombiztosítási járulék, az állam azonban nem vonulhat ki egyik napról a másikra a szociális gondoskodás területéről. Érdemes…
ELNÖK: Miniszterelnök úr! Ha megengedi, tisztelettel figyelmeztetni szeretném az időkeretre! (Taps az ellenzék soraiból.)
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Köszönöm. Érdemes a gazdaság átfogó kérdéseivel éppen ezért a vita folyamán nyilvánvalóan részleteiben foglalkozni.
Nem kívánom átlépni a vita keretében a megadott időkeretet, alkalom lesz még arra, hogy az Önök álláspontjának megismerése után is szólhatok. Köszönöm elnök úr figyelmeztetését, és a továbbiakban a vitát követően fog a kormányzat reagálni a felvetődő kérdésekre. Köszönöm. (Nagy taps.)
Megjegyzés: Az egész napos vitában a bizottságok, képviselőcsoportok nevében, továbbá miniszterek és képviselők részéről 41 felszólalás hangzott el, majd délután ismét a miniszterelnök kért szót.
Elnök: Szabad György
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! Tudom, hogy előzetes megállapodás szerint került erre a besorolásra sor, és tulajdonképpen a mai vitanapnak egyik része az, amelyiknek a végén én szólhatok.
Szeretném először is azt leszögezni, hogy a mai vitanap, amelyik a bevezetőmmel kezdődött, magába foglalt néhány gondolatot, és a kibontakozó vita közben az illetékes miniszterek, kormánypárti képviselők együttesen tulajdonképpen elmondták mindazokat a kérdéseket, felvetéseket – részben válasz formájában –, ami különben a hosszabb miniszterelnöki expozénak is része lett volna. Ezért úgy gondolom, hogy minden kérdésre és a felvetett kérdésekre nem kell, és nem is lehet visszatérnem, amikor ezzel időt vennék el azoktól, akik még a mai nap folyamán hozzá kívánnak szólni.
Mindenesetre az első, amit szeretnék megállapítani a mai vita ismeretében – az alatt is, amíg távol voltam más hivatalos dolgaimnak eleget téve, megismerhettem a vita ez alatt történt eseményeit – abban azt hiszem, hogy az Országgyűlés teljesen egységes lehet és egyetérthet, hogy a magyar nép, az ország lakossága tulajdonképpen sok keserűséggel, néha indulatokkal , de nyugodtan mondhatom, hogy – ha már ezt olyan divat használni – európai módon viseli azokat a nehézségeket, amelyeket elkerülhetetlennek érez. Az egész magyar Országgyűlés, de mindenesetre a Kormány és a kormánykoalíció nevében köszönetet kell mondani az ország népének azért, hogy sokszor a politikusoknál, a közélet szereplőinél több realitással érti meg a valóságot, több realitással érti meg azt, hogy ha kinyitja a televíziót, látja vagy hallja azokat az eseményeket, amelyek a világban történnek, és amelyből ez az ország kimaradt.
Sokszor elmondták itt, és sokszor elhangzik a nyilatkozatokban, hogy csökkent irántunk az érdeklődés. Sokszor elhangzik az, hogy kint már nem foglalkoznak annyit velünk. Tessék megnézni a külföldi televíziókat, mikor foglalkoznak egy országgal? Akkor, ha folyik a vér, szétlövik a házakat, és ha lehet riasztó hullákat és sebesülteket látni vagy tántorgó, éhező gyermekeket a sivatagban. Azt mondhatom, nem tekinthetjük önmagában tragédiának, ha keveset foglalkoznak velünk, vagy kevesebbet foglalkoznak.
1956-ban sokat foglalkozott velünk a világsajtó és a televízió. Az én nemzedékem tudja, hogy külföldön is egész nemzedékeknek, akik akkor éltek, 1956 volt a meghatározó élmény. Nagyon sok nemzetközi tárgyaláson kerül sor arra, hogy ebből a korosztályból azt mondták: „Uram! Egyetemi hallgatóként vagy gimnazistaként az akkor divatba jött televízión Önöktől, Budapesttől tanultam meg, hogy mit jelent a diktatúra, mit jelent az idegen megszállás, és mit jelent az, hogy mi itt békében nézhettük a televíziót. Egész életemre meghatározó volt, hogy mit láttam ezeken a filmeken, ahogy Önöket eltaposták.”
A világ ezt jelenti, az érdeklődés… Ne essünk kétségbe! Az nem igaz talán, amit szoktak mondani egyes történetfilozófusok, hogy boldogok azok a népek, amelyeknek nincs történelme. Ezt nem hiszem. De hogyha nem olyan nagyon sokat foglalkoznak velünk, az nem olyan nagy baj, és nem kell feltétlenül gondoskodni arról, hogy foglalkozzanak velünk. (Taps a jobb oldalon.)
Nagy erőfeszítésekkel, könnyel és izzadsággal inkább a dolgunkat tegyük, mintsem hogy azt provokáljuk ki lehetőleg, hogy minél jobban foglalkozzanak velünk. (Tardos Márton: Egyetértünk!) Remélem.
A másik kérdés, amit szeretnék leszögezni, hogy vannak nagyságrendi kérdések, amik ez előtt az ország előtt állnak. Nekünk az a dolgunk, hogy bizonyos nemzetközi biztonsági kérdésekben ennek az országnak nem a fennmaradását – hál’ Istennek, egyelőre –, de a szuverenitását és a nemzetközi kapcsolatrendszerét fejlesszük. De vannak olyan problémák, amelyek előttünk vannak, és amelyek még nagyon nehéz időszakot fognak jelenteni. Elég talán, ha utalok BősNagymaros kérdésére. Igenis kijelentem itt a Parlament előtt, hogy egyetlen olyan lépést nem tett a magyar Kormány, amelyik ellentétes lett volna az Országgyűlés eddigi állásfoglalásával és határozatával.
(16.30)
De tudjuk jól, hogy nem feltétlenül követi a mi országgyűlési határozatunkat a másik érdekelt fél. Kemény, nehéz tárgyalások, kemény és nehéz elhatározások várnak még erre az Országgyűlésre és a kormányzatra egyaránt; és nem egymásra mutogatásra, hanem a közös felelősségre van szükség ezekben a kérdésekben.
Ezzel kapcsolatban szeretnék arra is utalni, ami itt felvetődött az elhangzott kérdéseknél, hogy hogyan működik az a külpolitikai együttműködés, hogyan működik az egyeztetés. Bocsássák meg, hogy nem fogom képviselőtársaimat különkülön név szerint említeni, úgyis tudják a jelenlévők, és akik a vitát végighallgatták. A külpolitikai egyeztetés úgy működik, hogy az országnak először is van egy nyilvánvaló közös érdeke. És én hiszem azt, hogy a Parlament nagy része az alapvető kérdéseket az ország külpolitikáját illetően, akik e téren gondolkodnak, e téren felelősséggel tartoznak és felelősséget éreznek, általában megközelítően hasonlóan ítélik meg. A konszenzusnak ez az első elvi alapja, hogy a Parlamentben képviselt pártokról ezt feltételezem, mint miniszterelnök, és úgy érzem, hogy a pártoknak is feltételezni kell egymásról.
A másik, ami ennek már gyakorlatibb része, hogy a Külügyminisztérium s a külügyi bizottság folyamatosan tájékoztatja egymást, és a Külügyminisztériumban is sor kerül ilyen tájékoztatókra. És akkor sem árulok el titkot, hogyha azt mondom, vannak olyan szituációk, amikor esetleg összeülnek nehéz vagy súlyos döntések előtt a hat pártnak a képviselői – nem túl sűrűn – velem közvetlenül is, és amikor én is felteszek bizonyos kérdéseket, és kapok ezekre választ, és ezután kerül sor döntésre. Olyan külön intézménynek a létrehozása, ami a Parlament külügyi bizottságán és a Külügyminisztérium tájékoztatóin kívül állna, nem hiszem, hogy szükséges lenne.
Arra a kérdésre vonatkozóan, ami az elhangzottaknál szóba került, a Kormány hibájául rovatott fel, hogy az Alkotmány végrehajtásához szükséges határidőhöz kötött 19 törvényjavaslatból ez idáig csak egy került elfogadásra, és öt benyújtásra, beleértve a gazdaságpolitikai, úgynevezett Kupaprogramban szereplő törvényjavaslatok felét sem terjesztette be a Kormány. A 19 törvényhozási tárgykörből 8 olyan, amelyre jelenleg is hatályos rendelkezések vannak. Itt csak a szabályozás korszerűsítésére van szükség. 7 törvényjavaslatot pedig a Kormány már benyújtott. Tulajdonképpen tehát 4 olyan tárgykör van, amelyik egyeztetési és más okokból jelenleg nem került még beterjesztésre.
Itt felmerül mindjárt az a kérdés – egy elvi kérdés: a Kormányt felelőssé lehet tenni, szóvá lehet tenni azt a Kormánynak természetesen, hogy törvényjavaslatokat miért nem terjeszt be időben. Azonban tessék arra is gondolni, hogy a törvényjavaslatok beterjesztése előtt széles társadalmi egyeztetés, különböző érdekvédelmi egyeztetéseket támogatnak az egyes társadalmi szervezetek, kisebbségi csoportok. Például a kisebbségi törvénynél, vagy az oktatási törvénynél, vagy más törvényjavaslatoknál egyszerre jelentkezik két igény. Az egyik, hogy a Kormány gyorsan terjessze a tökéletesnek remélt törvényjavaslatot a Parlament elé, a másik, hogy az érdekelt szakmai szervezetekkel, társadalmi szervezetekkel megfelelő egyeztetésre legyen szükség. Jól tudjuk, hogy ezeket az egyeztetéseket szinte vég nélkül lehet folytatni. Elmondhatjuk azt a kisebbségi törvénytől kezdve sorban – most nem kívánok időt vesztegetni, felsorolhatnám valamennyi törvényjavaslatot jóformán, ahol ugyanezek a problémák felvetődtek. Ki hiszi azt, hogy például a nemzeti és etnikai kisebbségeket érintő kérdésben egyik oldalon a Kormány áll, a másik oldalon pedig a nemzeti kisebbségek egységes együttese. Ellenkezőleg! Egymással nincsenek azonos állásponton igen gyakran a társadalmi egyeztetés során az egyes csoportok, és a kormányzat nem akadályozza sem a kisebbségek esetében, sem egyéb vonatkozásban. Természetesen most egyáltalán nem kívánok külön vitába szállni olyan kérdésekkel, hogy ez a Kormány kisebbségellenes vagy nem kisebbségellenes. Lehet politikai jelszóként hasonlókat kimondani. Engem megnyugtat az, hogy erre hivatott nemzetközi szervezetek a magyar kormányzatot és a mi kisebbségi politikánkat egyáltalán nem így ítélik meg. Európai viszonylatban a benyújtott kisebbségi törvényjavaslatunk korszerű és liberális kisebbségi javaslat.
Más kérdésről szólva. A gazdasági vonatkozású felvetésekre. Felgyorsult privatizációnknak jelentős szerepe volt a kis és középvállalkozások számának növekedésében. 1991-ben 136 ezer új gazdasági társaság jött létre Magyarországon, és 431 ezer egyéni vállalkozó regisztráltatta magát. Miután napjainkra kiteljesedtek a privatizáció jogi és intézményi feltételei, ez a kedvező helyzet igenis elősegítette a külföldi tőke beáramlását. 1992-ben nagyságrenddel nőtt a működő tőke behozatala, az 1990-es 350 millió dollárhoz képest 1,5 milliárd (javítás: millió helyett) dollárt fizettek be, emellett 200 millió dollárt tett ki a behozott apport értéke. Bár a régióban zajló privatizáció eredményei nehezen összehasonlíthatók, előnyös helyzetünket objektívan jelzi, hogy kelet és közép-európai befektetett tőke mintegy 60%-a került hazánkba, ha a volt NDKt nem számítjuk.
Az állami vállalatok gazdasági társasággá alakulása 1991-ben az előző évihez képest nyolcszorosára növekedett. Jelenleg mintegy hatszáz vállalat átalakulása zajlik. Az állami vagyon értékesítésekor befolyó bevétel 1991-ben körülbelül háromszorosa volt az 1990. évinek, és ’92-ben már az első félévben befolyt az előző évi bevétel másfélszerese. E számadatok talán igazolják, hogy a Kormány egyáltalán nem az újraállamosításra törekszik, hanem minden intézkedésével, például a privatizációs törvénycsomag elfogadtatásával, a privatizáció továbbfejlődését szolgálja.
Nem akarok most kitérni külön arra a kérdésre, hogy mit jelent a kárpótlás, és hogy a kárpótlással kapcsolatban e Ház falai között lefolyt vita, és hogy viszonylik ez az ország igényéhez.
(16.40)
Persze, nem lehet mindenkit kielégíteni, és nem lehet mindenkinek eleget tenni. Voltak, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy „mindent”, és voltak, akik arra, hogy „semmit”. Ezt mondhatják pártok, mondhatják egyes társadalmi csoportok, a „mindent vagy semmit” politikáját azonban a felelős Kormány nem vállalhatta. Éppen ezért mi a privatizáció részeként helyezkedtünk a kárpótlás álláspontjára, ami koalíciós partnereink egyikét természetesen nem elégítette ki, és nem jelentette azt, hogy ezt a kompromisszumot saját programjuk végrehajtásának tekintsék. De a Kisgazdapárt tudomásul vette – és nyilvánvalóan tudomásul kellett vennie –, hogy erejének megfelelően, a kompromisszumban így részesülhetett.
Akik a kárpótlás ellen voltak, és a „semmi” elvére helyezkedtek – az igen tisztelt ellenzék pártjai, különböző formában –, azok lehet, hogy kielégítették ezzel az ötlettel vagy elgondolással lakosságunk egyik részét, de a másik részét nem; de nem elégíthették ki azokat sem, akik a magántulajdon elve alapján és a tulajdonrendezés kérdésében feltétlenül megkövetelték, hogy ez a kormány gondoskodjék arról, hogy Magyarországon a tulajdonviszonyok végleges rendezésre kerüljenek. Ameddig Magyarországon a tulajdonviszonyokat nem tudjuk jogilag rendezni, addig a külföldi beruházások és a hazai beruházások szempontjából egyaránt jogbizonytalanság lett volna ebben az országban.
A tulajdonviszonyok kárpótlási törvény alapján történt rendezése – aminek ügyét erőltettük, s ami több hónapig tartott, és valóban beállítható úgy, mintha időveszteség lett volna – történelmi fordulat volt, valóban. Nem lehetett eleget tenni mindenkinek, és ezt tudomásul kell venni, ha nem mindenki csak egy csoportra gondol.
Nem kívánom felsorolni, de el tudnám mondani azt, hogy igenis, a tulajdont visszakövetelők milyen nemzetközi jogi, milyen külföldi és egyéb jogi megoldásokon gondolkodtak Magyarországon és külföldön, vagy hogy ugyanarra a tulajdonra vonatkozóan hogyan és miképpen gondoltak az egykori tulajdonosok és a különböző korszakokban annak a tulajdonnak a tulajdonosa. Hiszen tisztában kell lenni azzal – parasztságunknak is, a magyar kisgazdatársadalomnak is –, hogy az 1945-ös földosztás és a kialakult tulajdoni rend azután érintette még a ki és betelepítéseket, a magyarországi németséget vagy a Szlovákiából kitelepített magyarságot. Melyik a jogos tulajdonos? Ugyanakkor, a tulajdon szentsége nevében, igenis, jelentkeztek elvileg egyes nagybirtokosok is, akik nem fogadták el – és ma is vannak, akik nem fogadják el – az 1945-ös földosztás eredményeit, hanem visszakövetelték birtokaikat, és ezzel kapcsolatos elgondolásaik vannak.
Nem kell indokolnom, hogy ezt fel lehet vetni, és ha valaki elindul ezen az úton, akkor nemcsak 1949 felé mehet, nemcsak ’47re gondolhat, ’45re, hanem visszamehet a Rákócziszabadságharcig, és onnan vissza, kérem, a középkorig – egy válaszlevelemből idézem.
A másik, amit szeretnék ezzel kapcsolatban még elmondani, hogy Magyarországon arról is sokszor esik szó, hogy a központi igazgatás növekszik, és hogy a központosításra milyen nagy pénzeket költünk. Tessék összehasonlító tanulmányokat végezni a velünk azonos nagyságrendű országok központi kormányszervei és Magyarország között! El fognak csodálkozni, hogy Nyugat-Európa technikailag jól felszerelt, és racionalizált munkarendben dolgozó minisztériumaiban nagyobb létszámmal dolgoznak, mint a mi mai minisztériumainkban és központi igazgatási szerveinkben. Nem beszélek arról, hogy ha olyan oldalról ér bennünket ilyen jellegű támadás, amikor az előző korszakban párhuzamosan jelentkezett az egypártrendszerben a párt szakigazgatási és bizonyos szakági politikával foglalkozó része, ami nyilvánvalóan mind megszűnt, és ma a központi igazgatásban szerepel.
De ha ezt elmondjuk a központi igazgatásra, akkor kérem, hogyha megcsináljuk – és szükségesnek is tartom, hogy megcsináljuk – az egész magyar államigazgatás racionalizálását, az kiterjed az önkormányzatokra is. Egyformán kell megvizsgálni a központi államigazgatást és az önkormányzatok államigazgatását is abból a szempontból – függetlenül a pártpolitikai kérdésektől, vagy attól, hogy hol melyik párt képviselői jelentkeztek –, hogy valóban racionálise az egész magyar államigazgatás teherviselése és feladatköre.
Szeretnék továbbá arra is rámutatni, hogy a kormányzat feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a jövőben mindazokban a kérdésekben, amelyek előttünk állnak – ami egy többpártrendszeren belül elképzelhető – és ahol a kormányzati felelősség a kormányzatot terheli, körülhatárolja azt a kérdést, hogy meddig terjedhet kormányzat és ellenzék konkrét, közvetlen együttműködése. Nyilvánvaló, hogy egy többpártrendszerű parlament alapvetően úgy működik, hogy a többség kormányoz, és az ellenzék pedig az ellenzék kontrollját gyakorolja; amikor pedig olyan kérdések merülnek fel, amelyekre a magyar Alkotmány egyébként kötelező egyeztetéseket tesz tulajdonképpen közvetve szükségessé – a kétharmados törvények esetében –, jussunk előbbre.
Nem hiszem – lehet, hogy nem ért velem egyet a tisztelt ellenzék –, hogy a kétharmados törvényekben azért vagyunk olyan mértékben elmaradva, mert csak a kormánykoalíció nem volt alkalmas arra, hogy létrehozza a kétharmados többséghez szükséges megegyezést, illetve többséget. Úgy gondolom, hogy erre mindannyiunknak törekedni kell, és ezért mindent el kell követnünk, hogy valóban valóra váljék.
Külön lehetne szólni azokról a kérdésekről, amelyek nagyon jól hangzanak, és csak gratulálni tudok – ő az egyetlen, akit megemlítek, ismét szeretném hangsúlyozni: nem azért, hogy ártsak neki – Tölgyessy Péternek… (Derültség.) Tölgyessy Péter valóban ellenzéki politikushoz méltó, elegáns ellenzéki beszédet tartott, amelyben – a Kormány eredeti programjának megfelelően – minden fő kérdést és a kormányprogram minden pontját egy szellemesnek érzett fordulattal cáfolt.
(16.50)
Gondolok arra, hogy azt az egyszerű formát választotta, hogy a nép kormánya, ez a népszerűtlenség kormánya. Az európai szándék helyett a Balkán felé haladó kormány, a szabadság helyett a hatalmi harcok kormánya vagy a gazdasági átalakulás helyett körülbelül a rossz gazdaság és a gazdasági csőd felé vezetjük az országot.
Ezzel a valóban egyszerű és szellemes fordulattal kapcsolatban, amivel a fordítottját hangsúlyozta a Kormány két évvel ezelőtti programjának, annyit szeretnék mondani, hogy amikor a Kormány azt mondta, és azt tűzte maga elé, hogy a szabadság kormánya, akkor valóban szabadságot kívánt és szabadságot ígért ennek a nemzetnek, és nem hiszem, vagy van komoly ember – nem e Házban, hanem ebben az országban –, aki kétségbe vonja azt, hogy a kormányzatunk időszakában Magyarországon érvényesültek a szabadságjogok.
A másik, hogy ez a nép kormánya. A nép kormánya, igenis, bármilyen nehézségeket okoz, bármilyen megpróbáltatásokat jelent a magyar népnek, amiért köszönet illeti csak. Igenis a magyar nép érdekében tettünk meg minden külpolitikai és belpolitikai lépést, és azért tesszük meg mindazokat a népszerűtlenséget hozó intézkedéseket is, mert meg vagyunk arról győződve – és ebben Önök nem ébresztettek kétséget bennem a mai nap felszólalásaival –, hogy a cselekedeteink és a politikánk igenis – kényszerpályán ugyan sok esetben –, de a magyar nép érdekeit szolgálják, és ennek az országnak a felemelkedését.
Nem két év alatt, és senki nem hitte, amikor mi egy kormányprogramot meghirdettünk, nem is szólva arról, amikor a pártok, az egymással még nem egyeztetett, nem koalíciós partnerként induló pártok elindultak és meghirdették a programjukat, hogy akkor mi ne hosszabb távon gondolkodtunk volna.
Mi nem azt mondtuk, hogy száz nap alatt fogjuk megváltani a világot, hanem csak száz nap szokásos parlamenti türelmet kértünk; emlékeznek, hogy ez is milyen jó lehetőség volt arra, hogy száz nap alatt mit nem csináltunk meg.
A másik, hogy ez a Kormány valóban négy évre vállalta, hogy ezt a kormányprogramot a körülményekkel, a lehetőségekkel egyeztetve végrehajtja, és ezt vállaljuk továbbra is.
Azokat a gazdasági kérdéseket, amelyekre Kádár miniszter úr, Kupa Mihály, Szabó Iván miniszter urak válaszoltak, és amelyek elhangzottak ebben a Házban, igenis tudjuk, hogy hol, milyen nehézségek okozták azt, hogy nem voltak meg a megfelelő bevételek. Tudjuk azt, hogy milyen szükségszerű vagy nem szükségszerű hibák járultak ahhoz hozzá, hogy nehézségek voltak Magyarországon a vám és adóbeszedésben. De kérem, egy olyan országban, ahol évtizedeken keresztül nem így működött a gazdaság, hanem egy monolitikus gazdasági és politikai rendszer közepette, nem kellett, hogy ezeket a kérdéseket ebben a formában kezeljék, ott valóban ezek a hibák megtörténtek, és valóban ezeknek a hibáknak a korrekciójára szükség van.
Tudjuk azt, hogy a magyar ifjúság és a fiatalabb generációk bizonytalansági érzésekkel nézik sokszor a jövőt. Az ifjúságnak lakásnehézségei, az oktatás területén még jobb oktatás iránti vágya van, és biztos jövőképet szeretne. Mi is így gondoljuk, hogy ehhez joga van, és ezért mindent el kell követni. De kérdezem, mindez most merül fel először? Most, a mi kormányzásunk alatt vált nehézzé lakáshoz jutni a fiataloknak? Vagy egyéb téren, az oktatás, a pályakezdés nehézségei csak most jelentkeznek?
Nem kívánok visszamenőleg több évre szólni arról, hogy ezek a nehézségek eddig is hogyan jelentkezhettek. Én úgy gondolom, hogy a kormányzatnak az a dolga, hogy egy négyéves időszak alatt a megtervezett programját végrehajtsa.
A kormányzat erre vállalkozik, és a kormányzat ezt végre fogja hajtani a politika valamennyi szférájában. Mindennek érdekében a Kormány az elkövetkező rendelkezésére álló időszakban az ország biztonságáért – nem könnyű körülmények között –, az ország működőképességéért – még kevésbé könnyű körülmények között –, és az ország átalakításáért vállalja a felelősséget és végre fogja hajtani.
Természetesen a Kormány felelős ezért, és akik feltették azt a kérdést, hogy ki, miért felelős, tisztában vagyok az Alkotmánnyal, tisztában vagyok a letett esküvel, hogy miniszterelnökként vagyok ezért felelős, és nem kívánok most olyan alkotmányjogi kérdésekre kitérni, amelyek aligha képezhetik vita tárgyát, például hogy miniszterek lehetneke képviselők vagy sem, és ezt tényleg csak a példa kedvéért említem. Aligha lehet ezt a kérdést feltenni, ezt szabályozza a magyar Alkotmány. Mindenki, aki e kérdéssel kicsit is foglalkozott, tudja, hogy van olyan ország, ahol egyáltalán nem lehet képviselő miniszter vagy politikai államtitkár, és van olyan ország, ahol miniszter is lehet képviselő és lehet képviselőség nélkül valaki miniszter. Magyarország ez utóbbi kategóriába tartozott 1848 óta.
Úgyhogy ilyen kérdésekről nem hiszem, hogy ebben a Házban értelme lenne vitatkozni, és nem kívánok a személyeskedő jellegű megjegyzésekre sem reagálni. Megköszönöm a tisztelt Háznak az eddigi megjegyzéseket, az eddigi elemzéseket, és köszönöm azt is, hogy a különböző kritikai megjegyzéseikkel felélénkítették a kormánykoalíciót, felélénkítették minisztertársaimat, válaszadásokra késztették őket. És egyben megköszönöm azt is, hogy az elhangzott felszólalások alapján arról ugyan meggyőződtem, hogy nagyon is szükséges a párbeszéd, szükséges a kritikai vélemények meghallgatása és megfogadása, de olyan véleményt és olyan iránymutatást, ami az eddigiektől lényegesen eltért volna, vagy egyáltalán lényegében eltért volna, nem kaptunk.
(17.00)
Ez ne vegyék sem önteltségnek, arroganciának, még kevésbé úri arroganciának, hanem vegyék úgy, hogy azt értékeltem külön, hogy az ellenzéki felszólalások mértéktartó, elemző része elismerte azt, hogy itt nem a Kormány egyes hibáiról van szó a leglényegesebb kérdésekben, hanem nem tudtak volna mást tenni a mi helyzetünkben sem. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)