Antall József a magyar történelem értelmezésének középpontjába a kontinuitást állította. A történelem összetettségét és ellentmondásait az egymást keresztező kontinuitások és diszkontinuitások versengésében ragadta meg, s azok küzdelmét úgy rajzolta meg, hogy a domináns kontinuitások érvényesülése mellett folyamatosan jelezte az ellenkontinuitások jelenlétét. Kiemelte, hogy a történelem ismerete, az önismeret a jövő zálogául szolgál és meggyőződéssel hirdette, hogy az egészséges történelmi tudat erőt és hitet ad a mindenkori jelen problémáinak átvészeléséhez, a mindenkori jövő tervezésében.

Különösen pozitív funkciót tulajdonított a nemzeti mitológia jelenlétének, mivel a közösen megélt kollektív emlékezetet az egészséges nemzeti identitás elengedhetetlen alkotóelemének tekintette. Meggyőződéssel vallotta, hogy a racionális történelmi tanulságokra alapozott mitológia olyan összetartozási élményt biztosít, amely egyenesen élteti a nemzetet. A múlt megjelenítése értelmezésében a hagyományok megszakadt folytonosságának helyreállítása, az önmegismerés ügyét szolgálta. Racionális tényekre alapozott mitológiaképzései mentesek maradtak az illúzióktól, az értelem rovására érvényesülő kuruckodástól, de távolról sem az érzelmektől és a szakszerűséget nem sértő romantikától. A múlt tanulmányozása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar történelem, a magyar nemzeti mitológia különösen gazdag tragédiákban és kudarcokban, de hasonlóképpen gazdag a feltámadás és az újjászületés jeleneteiben is. A magyar történelmi tudatot, mitológiát intenzíven átható motívumként ábrázolta a mártíromság korszakokon átívelő jelenlétét, mivel úgy ítélte meg, hogy „mártírokra építhet erkölcsiségében a legtöbbet egy nemzet”

Antall a magyar történelem további sajátosságaként emlékezett meg arról, hogy forradalmai (1848, 1918, 1956) mindig vértelenül indultak, s a bosszú és a megtorlás mindig a szemben állók „repertoárjában” jelentkezett. „A nemzeti forradalmak keserű sorsa” volt szerinte az is, hogy az eredetileg pozitív indíttatású próbálkozások nem egyszer „eszméket kisajátító hatalomfanatikusok pszichopátiájának torzképévé váltak.” A visszatérően katonai kudarccal végződő nekirugaszkodásokat mégsem tekintette eredménytelenek. A forradalmi kísérletek mérlegének megvonása szempontjából meghatározó fejleménynek tartotta ugyanis, hogy Rákóczi szabadságharca után „a Habsburgok levonták a tanulságokat”, s a 18. század az országépítés kiemelkedő eredményeit produkálta, az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot pedig a kiegyezés követte.

A magyar történelmi múlt antalli értelmezésében a honfoglalásig és az államalapításig visszanyúló pozitív folyamatokat (az Árpádkor, a középkori alkotmányos fejlődés, Mátyás-király uralkodása) a diszkontinuitás epizódjai szakították meg, s a kedvezőtlen fordulatok középpontjában mindenekelőtt Mohács állt. A reformáció több vonatkozásban is ellensúlyozta, a reformkor és 1848 pedig meg is fordította a hanyatlás tendenciáit, Világos és az azt követő megtorlás, valamint a neoabszolutizmus évtizedei azonban ismét megtörték a nemzeti megújulás folyamatát - fejtette ki 1993. augusztus 20-án tartott ünnepi beszédében. Újabb fellendülést a kiegyezést követő nyugalom hozott ismét, ám az ellentmondásos fejlődést szerinte a „történelmi tudathasadás” példái kísérték. A történelmi tudat összezavarodásával magyarázta, hogy „1867 Magyarországa a múltat egybemosó jótékony feledés mámorában együtt emlékezett a gyilkosokra és az áldozatokra, egyszerre ünnepelte Kossuth Lajost és Ferenc Józsefet.”

A magyar történelem újabb tragikus fordulópontjának nevezte, hogy „a konszolidáció viszonylagos harmóniáját szétrobbantó” első világháború „ismét megtanított ölni, és az öldöklést elfogadtatni az emberekkel.” Majd egymást követték a totális rendszerek: a hitleri és a sztálini önkény, illetve az 1956 utáni megtorlások. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a kedvezőtlen körülmények közepette is újra és újra felbukkantak a negatív folyamat ellenkontinuitásának képviselői, akiknek helytállását méltatva különös tisztelettel emlékezett meg Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnökről, valamint Bajcsi-Zsilinszky Endréről.
A magyar történelem kontinuitások halmazából összeálló ívének fő tartóoszlopait Antall három nemzeti ünnepünkben: az államalapításban, a modern magyar állam megszületését jelképező 1848-as forradalomban, valamint a nemzeti újjászületés nagy kísérleteként számon tartott 1956-os forradalomban jelölte meg. Aláhúzta, hogy a három ünnep folytonosságot képez az „örök magyar program:” a szabadság, a függetlenség, és az évezredes újrakezdés kényszere és kötelezettsége mentén.

A magyar történelem megkerülhetetlen kiindulópontját abban a fordulatban jelölte meg, hogy a népvándorlás során egyedüli etnikumként a magyar volt képes megkapaszkodni a Kárpátok medencéjében. A siker titkát abban ismerte fel, hogy ősi kultúráját megőrizve, s azt a modern európai kereszténységbe olvasztva a magyarság képesnek bizonyult a kor követelményeit kifejező szerves minőséget létrehozni, amelyben az egymástól elválaszthatatlan szimbiózisban érvényesülő magyarság, kereszténység és európaiság elemeihez a későbbiekben folyamatosan hozzátartozott a függetlenség, a szilárd államhatalom és a jogállamiság követelménye.

Kiemelkedő jelentőséget tulajdonított annak, hogy az „Árpád-házi gondolkodás” elemeit lefektető és annak tartalmát meghatározó, „a magyar alkotmányosság bölcseleti, filozófiai alapját megfogalmazó” Intelmekben István király kidomborította a magyar nemzet befogadó jellegét, s nyomatékosan felhívta fia, Szent Imre herceg figyelmét arra, hogy „minél többnyelvű egy ország, annál gazdagabb.” Az Intelmekre Antall olyan örökségként tekintett, amely az „egymás iránti megbecsülést és megbocsátó toleranciát”, különösképpen pedig a vallási türelmet állította megkerülhetetlen és kötelező érvényű magatartási mintaként kortársai és utódai elé.

Antall szerint a magyar fejlődés stabil alapjait a közép-kor egészén áthúzódó, a szabadság elvére fektetett alkotmányosság teremtette meg, és biztosította évszázadokon keresztül. S a nehézségek ellenére a korabeli magyar politikai atmoszférában ugyanaz a szellemiség érvényesült, s az Aranybullában tartalmilag ugyanaz a vágy fogalmazódott meg, mint a Magna Chartában.

Videó: Szélsőségek és a határon túli magyarok (első része, címe: Alkotmányos hagyományainkról)

A magyar történelem tragikus - a külső túlerővel szembeni tehetetlenség és kiszolgáltatottság, a belső széthúzás és meghasonlás - jelképének, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjének” nevezte ugyanakkor Mohácsot. 1526. sikertelenségeiben a hazai és a nemzetközi összefogás totális kudarcát élte meg, azt az európai történelemben szerinte sokszor visszatérő pillanatot, amikor hiányzott az egységes akarat a kereszténység védelmét szolgáló segítségnyújtáshoz. A „Mátyást követő gyenge uralkodók” alatt soraikat az egymással szemben vívott hatalmi harc gyengítette, s az egymásra halmozódó belső problémák megtörték a nemzet ellenálló erejét.

A magyarság talpon maradásában, a nemzeti regenerálódás folyamatában történelmi érdemeket tulajdonított a reformációnak. Szerencsés körülménynek tekintette, hogy a török megszállás kiépülésének fejleményeivel időben gyakorlatilag egybeesve megindult a magyar reformáció kibontakozása, melynek eredményeként a magyar reformátusság a nemzeti elhivatottság ébren tartásában és megújításában élenjáró szerepet töltött be. A Magyarországon gyökeret eresztett protestantizmus különös értékeként jelölte meg annak puritán jellegét, interkonfesszionális szemléletét, toleráns természetét. A magyar fejlődés sajátos vonását ismerte fel abban, hogy a magyarság számára együttesen, „ökumenikusan” jelentkezett a „mindnyájunk közös értékeit” képező katolicizmus és protestantizmus. Aláhúzta, hogy a reformátusság hitvallásával hatott a magyarországi katolicizmusra, és mindez fordítva is érvényesült. A kölcsönhatások eredményeként pedig olyan sajátos új minőség született, amely a magyar lét fennmaradását erősítette a nehéz történelmi időkben. A magyar kálvinizmus beépült a nemzet szellemiségébe, és „sajátos ízekkel gazdagítva átmentette az egyetemes középkori magyar kultúra értékeit”, miközben a magyar katolicizmust - összehasonlítva bármelyik európai katolicizmussal – „a protestáns szellemiség egy kicsit jobban megérintette”, és maradandó nyomokat hagyott rajta.

A magyarság felemelkedése szempontjából - nemzetellenes elnyomó intézkedései ellenére is - pozitívan értékelte a felvilágosult abszolutizmus korszakát, európai színvonalú rendelkezéseit. A reformkorban bekövetkező változások előzményeit bizonyos összefüggésekben az általa a „sajátos felfelé ívelés” koraként jellemzett 18. századra vezette vissza, arra a periódusra, amikor Mária Terézia és II. József uralkodása alatt történtek meg az első fontos intézkedések a modernizáció irányában. A sokat ígérő modernizációs folyamatot azonban megítélése szerint a francia forradalom kitörése és a magyar jakobinus mozgalom felszámolása, a nemesi reformpolitika 1790-92 között kibontakozó első komoly kísérletének kudarca, majd a napóleoni háborúk alaposan visszavetették.

Erdődy Gábor