Antall József politikai filozófiájának középpontjában demokrata felfogásának megfelelőn a polgári szabadságjogok érvényre juttatása és azok védelme állt. Kormányprogramja ismertetésekor elképzelését konkretizálva hivatalba lépő kabinetjét mindenekelőtt a szabadság kormányaként aposztrofálta, amely „legfőbb kötelességének fogja tekinteni, hogy valamennyi magyar állampolgár számára garantálja ugyanazon jogokat és kötelezettségeket a törvény előtt, és eleget tegyen a jogállamiság követelményének a vélemény-, a szólás-, a gyülekezési-, a mozgás- és az utazási szabadság terén, korlátozásokat pedig csak ott készül alkalmazni, ahol mások jogának megsértése elhárítása érdekében kötelessége, hogy fellépjen.” A jogállamiság megvalósítása szempontjából elengedhetetlennek nevezte, hogy a magyar jogrendszer és joggyakorlat az transz-atlanti normáknak megfeleljen. A hatalmi ágazatok szétválasztásának alapelvéből kiindulva a jogállamiság sarkkövét a független igazságszolgáltatás működésének megőrzésében jelölte meg, s a bírói függetlenség, a bíróságok autonómiája követelményét állította középpontba. A jogállamiság elsőrendű biztosítékát a hatalommegosztási modell kulcselemeként funkcionáló Alkotmánybíróságban jelölte meg, s az alkotmány betartása felett őrködő, feladatának ellátásához nélkülözhetetlen kompetenciával felruházott intézmény kormány és parlament felett álló szuverenitását megkérdőjelezhetetlen demokratikus alapértéknek tekintette. Meggyőződése volt, hogy a jogállam védelmében az ellenőrző funkciót ellátó parlamenti pártok mellett olyan hatékony alkotmányos ellensúlyokat képező „nemzeti intézményekre” is szükség van, mint az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a kormánytól független jegybank, illetve a független közszolgálati televízió és rádió.
Demokratikus értékrendjével összhangban a jogállam működését Antall a parlamentarizmusban megtestesülő népszuverenitás elvére kívánta lefektetni. Alapkövetelménynek nevezte, hogy a parlament ne csak egyszerűen törvényhozó helyként, hanem vitafórumként is működjön. A parlamenti munka természetes és nélkülözhetetlen részének tekintette a „kemény bírálatok” elhangzását, mivel a törvényhozó testület egyik legjelentősebb funkcióját a kormány munkájának szigorú, az ország érdekeit szem előtt tartó ellenőrzésében határozta meg.
A parlamenti demokrácia érinthetetlen alapkövét a demokratikus pártok váltógazdaságában határozta meg. A különböző társadalmi rétegek sokszínű érdekeit artikuláló többpártrendszer erősítését elsőrendű nemzeti érdeknek nevezte. Hangsúlyozta, hogy a sokszínű, tarka politikai párttabló megteremtése és megőrzése a valódi demokrácia nélkülözhetetlen feltétele, mivel „attól van egyensúlyban egy ország, hogy a konzervatív értékektől… a baloldali értékeknek a képviseletéig mindennek helye van a politikai palettán.” A pártok közötti viták lefolytatását a többpárti demokrácia természetes velejárójának tekintette. Meggyőződése volt ugyanis, hogy nézetkülönbség nélküli egység nem létezik, s az utóbbi erőszakos létrehozására irányuló törekvéseket határozottan elvetette. Miközben a kormányzati hatalom ellensúlyaként működő ellenzék jogainak biztosítását a parlamenti demokrácia garanciájának tekintette, a kormánykoalíció és az ellenzék korrekt együttműködését nélkülözhetetlennek tartotta a nemzeti felemelkedés és a demokratikus átalakulás kibontakoztatása szempontjából egyaránt.
A végrehajtó hatalommal szembeni egészséges ellensúlyképzés rendkívül fontos, a demokrácia nélkülözhetetlen tényezőjének tekintette az érdekképviseletek rendszerét. Megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított annak, hogy a természetes önszerveződés eredményeként létrejött munkaadói és munkavállalói érdekvédelmi szervezetek az Alkotmánnyal összhangban folyamatosan kifejtsék véleményüket, és határozottan képviseljék részérdekeiket az érdekegyesítés ügyét szolgáló kompromisszumra törekvés jegyében. A részérdekek nemzeti konszenzusban történő egyesítésére irányuló kormánypolitikát az „érdekegyesítés művészeteként” definiálta. A parlamentáris demokrácia harmonikus működésében nélkülözhetetlen szerepet tulajdonított a helyi hatalomgyakorlás előtt teret nyitó önkormányzati ellensúly beépítésének.
Antall Józsefnek a „korlátozott jogkörű” államfői közjogi méltóság megalkotásával kapcsolatos elképzeléseit pontosan tükrözte az 1989-ben kimunkált magyar alkotmánynak a köztársasági elnök jogállásáról megalkotott 16. §-a, amelyben Sólyom László „parlamentáris köztársasági alkotmányunk alapját” jelölte meg. Egyértelműen elutasította a prezidenciális köztársaság létrehozására irányuló próbálkozásokat, s a „magyar közjogi kontinuitás szellemével” összhangban álló szabályozáshoz ragaszkodva a magyar közjogi fejlődés két sarkalatos törvényének (a miniszteriális kormányzás alapelvét rögzítő 1848/III., valamint az 1848-ra támaszkodó 1946/I. tc.) örökségét kívánta érvényesíteni. Meghatározó részt vállalt annak a túlzott hatalomösszpontosítás lehetőségét kizáró rendezésnek az elfogadtatásában, amelynek értelmében „az elnök sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom jogosítványaival nem rendelkezik,” azaz sem a hatalomnak nincs birtokában, sem pedig politikai felelősségre nem vonható. Fontosnak tartotta emlékeztetni arra, hogy a modern parlamentáris rendszerekben meghonosított gyakorlatnak megfelelően a nemzeti egységet megjelenítő s a politikai pártok felett álló, „hatalom nélküli államfő jelképes kifejeződése, de nem tényleges gyakorlója az állami szuverenitásnak.” Ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a fegyveres erők főparancsnoki tisztét a klasszikus közjogi megoldáshoz visszatérve, megfelelő garanciális körülírás mellett a köztársasági elnök töltse be.
Antall a jogállamiság minőségét messzemenően meghatározó stratégiai jelentőségű szféraként tekintett a sajtó, a kultúra, az oktatás teljes körű szabadságára, melynek korlátozását csak azon a ponton tartotta megengedhetőnek, ahol az mások szabadságát, vagy jogait sérti. A demokrácia működésében megkülönböztetett funkciót tulajdonított a szabadság nélkülözhetetlen attribútumaként tisztelt sajtószabadságnak, melynek elválaszthatatlan tartozékaként ismerte el a kritika és a kommentár teljes szabadságát, a hazugságot azonban összeegyeztethetetlennek tartotta a demokratikus újságírói magatartással. Megengedhetetlennek nevezte továbbá, hogy „a tömegtájékoztatás műhelyei a pártok közötti politikai küzdelmek színterei legyenek,” mint ahogy minden eszközzel megakadályozandó torzulásként minősítve óvott attól, hogy „a nemzeti médiumokat valamely párt, szakmai közösség, művészeti irányzat vagy üzleti érdekcsoport sajátítsa ki.”
Antall mintegy sajátjaként idézte azt a Széchenyi István óta szinte közhelyként hangoztatott tételt, miszerint „a nemzeti megújhodáshoz kiművelt emberfőkre van szükségünk.” Ennek jegyében a kormányprogram hangsúlyos részévé emelte a művelődés ösztönzését, a nevelés társadalmi szerepének megerősítését, az oktatás korszerűsítését, a nemzeti kultúra megújítását és a nemzeti hagyományok újjáélesztését. Hitet tett az ország felvirágoztatását előmozdító „reformgondolatú művelődéspolitika” mellett, „a hétköznapi” iskolai oktatásban azonban a történelmi hagyomány pozitív értékeire támaszkodó folytonosság biztosításának jelentőségét húzta alá. A demokratikus oktatáspolitika magától értetődő megnyilvánulásának tekintette a teljes körű tanszabadság megvalósítását, a szülők kizárólagos jogát a gyermekeik oktatási és a nevelési intézményeinek megválasztására, valamint az iskolai önkormányzat zavartalan működtetését. Hasonló horderejű elengedhetetlen követelményként foglalt állást a gyermekek és a szülők kiszolgáltatottságának megszüntetetése, illetve a tanár méltóságának helyreállítása és megőrzése mellett. Mindeközben elkötelezett meggyőződéssel érvelt a tudományok társadalomban betöltött kulcsszerepe mellett.
Ugyancsak evidenciaként értelmezte a művészetek szabadságát. Fontosnak tartotta, hogy a művészeti tevékenység ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe a piaci viszonyokkal szemben, és nem pártolta az állami támogatás teljes megszüntetését szorgalmazó javaslatokat, de határozottan képviselte azt is, hogy az állami támogatás ne jogosíthassa fel a kormányt a művészi szabadságot megsértő beleavatkozásra a művészi alkotó folyamatba, vagy a létrehozott művek értékelésébe.
Antall József politikai filozófiájának központi elemét képezte az állam és az egyházak egymással összekapcsolódó és egymást feltételező történelmi megújulása. A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmányának tekintett vallásszabadságot alapvető emberi jogként értelmezve felismerte és megértette, hogy az állam és az egyházak viszonyának meghatározása a demokrácia egyik alapelemét, s egyben annak próbáját jelenti. Kormányprogramjában félreérthetetlenné tette, hogy az egyházak autonómiája mellett elkötelezett kormánya „az állam és az egyház teljes és valóságos szétválasztásának elve alapján áll. Ehhez szükségesnek tartja az egyházak működőképessége feltételeinek teljes körű helyreállítását, gazdasági autonómiájuk biztosítását.” Ahhoz azonban, hogy az egyház a nemzeti újraépítkezés feladatában reá háruló történelmi misszióját betölthesse, megszeghetetlen követelménynek tekintette szigorú távolságtartását a politikai küzdelmektől.
Erdődy Gábor