A budapesti Piarista Gimnázium önképzőkörében 1948 szeptemberében egy tizenhat éves diák tart előadást. A nyáron már államosították az iskolákat, de még vannak piarista tanárok, még van önképzőkör. Már nem sokáig. Az iskolai falain kívül folyik az új zsarnokság kiépítése. Ez az a hónap, amelynek során a szovjet NKVD mintájára létrehozzák az Államvédelmi Hatóságot, államosítják a Magyar–Amerikai Olajipari Rt.-t, s nem sokkal később koholt vádakkal perbe fogják vezető mérnökeit. Kevéssel ezután letartóztatják Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, kémkedés és valutaüzérkedés (!) vádjával.

A kommunisták és útitársaik – az országban állomásozó Vörös Hadsereggel a hátuk mögött – már fennhatóságuk alá vonták a társadalom és a gazdaság nagy részét. Államosították a bankokat, tavasz óta a közepes és a nagy gyárakat is, s egy éven belül kisajátítják a tíz alkalmazottnál többet foglalkoztató üzemeket. Mindez nem magyar sajátosság, a forgatókönyvet Moszkvában írták meg. Magyarországon, Csehszlovákiában és a térségben mindenütt a kommunisták átveszik az uralmat a szociáldemokrata és szocialista pártok felett, és kiszorítják a törvényhozásból a polgári erőket. Ez a hidegháború korszaka. Nyár óta létezik a „berlini kérdés”: a Nyugat-Berlinbe vezető utak lezárva, válaszként az amerikaiak működtetik a berlini légihidat. És mégis akadnak olyanok, akik Budapesten, Varsóban és Prágában a demokrácia intézményeit és a demokratikus hatalomgyakorlás formáit tanulmányozzák. Mint az ifjú Antall József.

Az önképzőköri előadás az Egyesült Államok geopolitikai szerepéről szól. „Az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai súlyát, nagyhatalmi helyzetének következményeit nem kell külön megindokolni. Németország az elmúlt évtizedekben kétszer fogott háborúba az európai és azon keresztül a világhegemónia megszerzésére; ellenfelei mind a kétszer az Egyesült Államoknak köszönhették győzelmüket. Kossuth Lajos amerikai körútja során (1851) elhangzott jóslata, hogy az unió egykor döntően fog beavatkozni Európa ügyeibe, valóra vált. A nagy magyar államférfi szavai igazolódtak be akkor, amikor az Egyesült Államok roppant katonai és gazdasági hatalma megmentette az ódon Európát a német kolosszus fojtó ölelésétől. Európa népei ma már Amerikára gondolnak, ha szabadságukat veszélyben érzik” – kezdi az előadó. Elemzése pontos, stílusa érett. De az iskolai újság már nem hozhatta le az előadás szövegét. Nyomtatásban csak negyvenöt év múlva jelent meg a Magyar Szemlében, a parlamenti demokrácia helyreállításának negyedik évében. Az egykori gimnazista fiatalember ekkorra már magyar miniszterelnök – évtizedek óta az első, aki szabad választásokon nyeri el mandátumát.

Értelmiség: a polgár és az állam között

1948 végén vagyunk, amikorra már a legreménykedőbbek is tudják: eldőlt a közép-kelet-európai térség sorsa. Cuius regio, eius religio – ameddig a Vörös Hadsereg eljutott, addig terjed az új rendszer határa. A művelt Nyugat romokban hever. Anglia eladósodott, Németország szétzúzva és még büntetőfelügyelet alatt áll, Franciaország ugyan a győztes oldalon van, de súlyos megveretést követően. A semlegességet választó országok megkönnyebbültek. Ez az Európa fegyvert talán még saját magáért sem fog, másokért pedig bizonyosan nem. Magyarország – csakúgy, mint Csehszlovákia, Lengyelország, a megvert Német Birodalom keleti része, a Balkán és a Baltikumnak az oroszok által elfoglalt számos országa – a szovjet érdekszféra része; polgárai szavazhatnak, de nem választhatnak. Az Egyesült Államok ekkorra már egyre kevésbé a volt szövetséges. A Nyugat gyanús. Postát kapni „odaátról” kész veszedelem: akinek külföldi rokona vagy barátja van, az jobban teszi, ha bontatlanul küldi vissza a levelét. Úgyis felbontja azt valaki valahol.

Ám még ilyen viszonyok között is található hazánkban olyan társaság, ahol elemzően és elismeréssel szólnak a polgári demokráciáról, a politikai rendszerek különbözőségéről és hasonlóságairól. „Olyan fogalmak, mint állam, kormány, politikai pártok, egészen mást jelentenek az óceánon túli köztársaságban, mint az európai kontinensen és különösen Magyarországon. Az »állam« és a »kormány« fogalma egészen más meggondolásokat ébreszt odaát, mint nálunk.”
Odaát és nálunk. Ott és itt. Ez a magyar – meg a lengyel, a cseh – értelmiség évszázados gondolkodási kerete abban a térségben, amely valahol az Elba–Lajta vonalától, a Nagy Károly-i birodalom határától keletre, ugyanakkor a lengyel és orosz földet elválasztó erdőségtől, a Keleti-Kárpátoktól nyugatra terül el. Ez Kelet-Közép-Európa. Szellemileg az elmúlt ezer évben jórészt végig része a Nyugatnak: az Okcidánsnak, a Christianitasnak, Európának. Gazdaságilag, katonailag és dinasztikusan hol oda tartozott, hol nem. E térségben sokszor elmondjuk, hogy ezer esztendeje Európához tartozunk. Ami azonban nem minden időszakra igaz, és sohasem igaz teljesen. Szűcs Jenő történész joggal jegyezte meg: amikor Sztálin, Churchill és Roosevelt felosztotta az európai kontinenst Nagy Károly halála után ezerszázharminc évvel, csupán rekonstruálta a Karoling-birodalom keleti határait: ez lett a vasfüggöny vonala. A jaltai találkozón Churchill és Roosevelt talán azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy nemcsak az orosz hadsereg várható előrenyomulását vették figyelembe, mert amit Jaltában átengedtek, az egyébként is legfeljebb vitatott terület volt.

Mégis akad 1948-ban művész, tanár, tudós, aki, amíg lehet, nem vesz tudomást arról, hogy országát visszatolták az új bizánci impériumba. Antall József, a tizenhat éves diák is úgy tesz, mintha hazája még mindig ott lenne, ahol Szent István és Mátyás király idejében vagy a reformáció korában: Európában. Szellemileg valóban mindig oda tartozott. Akkor is, amikor ez a köztes régió védőzónaként, gyepűként szolgálhat a tatár, majd a török és az orosz előrenyomulással szemben.

Évszázadok óta ellentmondás feszül a szellemi kötődés állandósága és a reális geopolitikai hovatartozás változásai között; olyan ellentmondás ez, amely a kelet-közép-európai értelmiséget különös, nyugati szemmel gyakran érthetetlen energiával tölti fel. Mert megőrizhető a spirituális odatartozás érzése akkor is, ha az ország valójában a félperifériára csúszik, sőt talán még akkor is, amikor durva, keleties uralom telepszik a régióra. Ekkor azonban az értelmiségi már több mint entellektüel. Próféta, a remény éltetője, a nemzet lelkiismerete. Meg politikai program hordozója, időnként összeesküvő, aki életét a bárd alatt vagy száműzetésben fejezi be. Modernizátor, aki nemcsak az új gondolatokat hozza be országába, miként a reformáció idején egyben az új technológiát is: a nyomdagépet. Várostervezésen, birtokreformon, alkotmánymódosításon dolgozik. S mindeközben megmarad művésznek vagy tanárnak, a maga mesterségbeli előnyeivel és átléphetetlen korlátaival.

Itt és csak itt alakulhat ki az értelmiség („intelligencia”), ez a sajátos közép- és kelet-európai típus. Más, mint a (nyugat-) európai entellektüel, akinek élete a katedra, a szerkesztőségek és a művészeti körök világában zajlik, s ezt az életet az utóbbi néhány évszázadban ritkán fenyegeti hatalmi önkény. Más, mint a kínai írástudó, aki a birodalmi bürokrácia tisztviselője. Az európai periférián élő értelmiség tartalmaz ilyen és olyan elemeket is: igyekszik megmaradni entellektüelnek, de gyakran állami bürokrata is, hiszen a gyenge polgárság nem tud eltartani nagyszámú írástudót, erre csupán az állam képes. Az értelmiség a polgárság és az uralkodó (állam) közötti erőtérben alkot, tehát több mint foglalkozási csoport, sőt több mint hivatás.

történelmi elágazások idején a politika szervezője, a politika csinálója is. Ami a fejlett nyugati demokráciák politikai életében kuriózum, az a kelet-közép-európai régióban gyakori eset. Legfrissebb történelmünk is példa erre: az 1989–90-es rendszerváltozásban a cseh Havel, az író, a lengyel Mazowiecki, az újságíró, valamint Antall József, a múzeumigazgató, történész állt országában a politika élére. Ám ezzel előreszaladtunk; mindennek előzménye is van. Az értelmiség közvetlen hatalmi szerepvállalását szinte mindig a politikai osztály gyengesége idézi elő.

Megkésett fejlődés, gyenge – tudatosan gyengített – polgárság: ez a helyzet a második világháborút követő kommunista berendezkedés idején is. Sztálinnak kell Közép-Európa ütközőzónaként a Nyugat támadásának esetére, vagy mint felvonulási terep, ha megtámadná a Nyugatot. Az ütközőzónában viszont nincs szükség nemzeti öntudatra és az azt hordozó polgárságra, sem európai tudatra és annak letéteményesére, a nemzeti értelmiségire. Megkezdődik hát mindezek felszámolása. Az államosítás e térségben nem gazdasági doktrína. Itt minden hatalmi kérdés. El kell venni a tulajdont a polgári rétegtől, hogy az is függőségbe kerüljön. A piac – még ha fejletlen is – jogilag azonos állású felek tranzakcióinak színtere. A keleties társadalmi rendszer (legyen az bizánci vagy kommunista) nem kedveli a jogegyenlőséget. Hierarchiát akar, el kell tehát pusztítani a piacot, a tulajdont. A piacképes tudás szintén tőke, az is lehet az államtól való függetlenedés eszköze: el kell hát űzni vagy államosítani kell a tudást is.

Az egypártrendszer kialakítása gazdasági eszközökkel és rendőri módszerekkel egyaránt zajlik. A világháború még alig ért véget, de Kelet-Európában ismét vagonokat töltenek meg emberekkel, s büntetőtáborokat szerveznek. Az 1940-es évek végén a volt uralkodó osztály tagjait küldik országon belüli száműzetésbe: ügyvédet, az előző rendszer tábornokát, gyárost, bankárt. Mind emberi tragédia, néha groteszk is. Van olyan magyar kereskedő, akit korábban az őrült nemzetiszocialista törvények zsidónak minősítettek, és családostul megsemmisítő táborba küldtek, azt túlélte, s most huszonnégy órát kap budapesti lakásának kiürítésére. Talán mert „kizsákmányoló”, talán mert egyszerűen kell valakinek a lakás. Így telepítenek ki a magyar pusztára több tízezer polgárt.

A kelet-közép-európai értelmiség sosem alkotott - nem is alkothatott – egységes réteget, de az 1940-es évek végétől a szovjetizálás végleg szétdarabolja. Egy részét „államosítják”, az orvost állami kórházba, a tanárt állami iskolába terelik, a magánpraxis eltűnik vagy visszaszorul. Más részük lesüllyed, deklasszálódik. A sok nyelvet beszélő paptanár raktáros vagy bányász lesz, a postatisztet és a nemzeti banki tisztviselőt a következő átszervezéskor elküldik. Van, aki bejut az új rendszer intézményeibe, mint „haladó értelmiségi”, hiszen a szakértelemre az állampártnak is szüksége van.
Az 1945 után kiépülő új hatalom nem bízik a régi értelmiségben, keresi tehát a megbízhatóbbakat. Így lesz villamoskalauzból az egyházi életet felügyelő hivatal vezetője, majd pénzügyminiszter, a zsidósága miatt megalázott, koncentrációs tábort megjárt cipészből pedig állambiztonsági tiszt. Megkezdődik a „gyorstalpalókon” kiképzettek hivatalba állítása; ez a munkásigazgatók kora. Különös időszak ez, gyors lesüllyedésekkel és hirtelen felemelkedésekkel. Az új rendszer tisztségviselőinek hirtelen rekrutálása azt is jelenti, hogy sokan fiatalon helyzetbe kerülnek. Van, aki meg is állja a helyét. Másnak a képességeit meghaladja a hirtelen megszerzett nagy hivatal, s az alkoholizmusba menekül.

Antall József politikai akadémiái

Az amerikai demokráciáról értekező gimnazista időközben leérettségizik. Bölcsésztudományi, majd állam- és jogtudományi karra jár, történelmet, jogot, antropológiát, közgazdaságtant és múzeológiát tanul. A diploma megszerzését követően a Magyar Országos Levéltárban kezd szolgálatot, emellett gimnáziumban tanít.

Akkortájt csak szűk családi vagy igen megbízható baráti körben lehet politizálni. Valahogy úgy, ahogy romániai utjaimon láttam a hetvenes években: becsukott ablakok mögött, a rádiót jó hangosra bekapcsolva, hiszen sok a besúgó. Antalléknak jó okuk volt az elővigyázatosságra. Id. Antall József ismert személyiség. Teleki Pál, a nemzetiszocialista Németországhoz való kötődést el nem fogadó, tragikus sorsú miniszterelnök bízza meg őt 1939-ben a menekültügyek intézésével. Kormánytisztviselőként 1944-ig végzi a lengyel és zsidó menekültek, a szökött brit, amerikai, francia hadifoglyok biztonságba helyezését, ellátását. Amikor 1944 tavaszán a német megszállás következtében Magyarország elveszti szuverenitását, a Gestapo id. Antall Józsefet is letartóztatja. A háborút túléli, a front nyugatra vonulása után az ideiglenes nemzeti kormányban államtitkár, a koalíciós kormányzás időszakában újjáépítési miniszter. A családi kör az ifjú Antall József politikai egyeteme.

Aztán kitör az ’56-os forradalom. A huszonhat esztendős tanár a Kereszténydemokrata Ifjúsági Szövetség egyik alapítója lesz. Politikai tervezeteket készít, bejár a Parlament épületébe. Az Antall család otthonában is óriási a mozgás: újjászervezik a betiltott Kisgazda és Polgári Pártot. Csak találgathatjuk, hogy a pártot könnyen alapító magyar közélet miként alakult volna békés fejlődés mellett, ám a forradalmat leverik a szovjet megszállók. Ifj. Antall Józsefet letartóztatják, egy darabig vizsgálati fogságban van. A tanári pályától eltiltják, mert „a többpártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását és az ország függetlenségét követelte”. Könyvtárosként azért majd elhelyezkedhet. Ez nekem nagyon is ismerős: édesapám vidéken gimnáziumi tanárként szintén részt vett a forradalmi szervezkedésben, amiért azután másfél éves börtönnel sújtották, valamint azzal, hogy kiszabadulása után nyugdíjaztatásáig nem taníthatott, csak a könyvek közé térhetett vissza a gimnáziumba. Könyv és börtön. Kossuth Lajos a múlt században a börtönben tanul meg angolul. E tájon a politika és a nyomtatott betű kapcsolata igencsak közvetlen.

Meglepő, hogy a totális uralom 1956 őszén milyen könnyen összeomlott Budapesten. A pártvezetés rémülten szaladt el, majd bosszúra éhesen tért vissza a szovjet csapatok nyomában. A bosszú kegyetlen és véres. Kétszázezren menekülnek el az országból, amíg ismét le nem zárulnak a határok. Jórészt fiatalok mennek el, egyetemisták. Aki marad, az sem fogadja el a megszállókat és azok hazai kiszolgálóit, az ellenállás szelleme még él. Az oroszok érzik, hogy a rendszert belülről is meg kell erősíteni. És jól választanak, Kádár János ravasz politikusnak bizonyul.

Kádár kegyetlenül megbünteti a munkásosztályt: akasztat, és hosszú börtönbüntetéseket hozat az „igazságszolgáltatás” útján. Áldozatainak nagy része munkásember. Ám a szigor fokozatosan enyhül, az emberek pedig hajlamosak felejteni. Csak nem szabad őket emlékeztetni, tehát kezelésbe kell venni az értelmiséget is. Azt pedig már megtizedelte az emigráció, s megbénította a történelmi kilátástalanság. Mert igaz ugyan, hogy a magyar felkelés fél nap alatt megdöntötte a totális rendszert, de az is igaz, hogy a nyugati kormányok nem vonták kétségbe a térség feletti szovjet uralmat. Jalta él, a nyugati politika alapértéke a status quo fenntartása. A magyar helytartókat el lehet űzni, a szovjet birodalmat azonban nem – vagyis az egyén által belátható időre becsukódott az ablak, amelyet október 23-a hirtelen kivágott.

Az új rendszer nem ostoba, és egyre erősebb. Kerüli a konfrontációt a nemzet egészével, apránként pedig nem nehéz elbánni egy megvert országgal. A parasztokat bekényszerítik a termelőszövetkezetekbe és az állami nagygazdaságokba, a föld magántulajdonának felszámolásából nem enged a kormány. De később hagynak annyi kis földdarabot a családoknál, hogy a parasztgazdából termelőszövetkezeti taggá lefokozott vidéki ember, ha csak kis területen is, de a sajátját művelje. És műveli is, a hivatalos munkaórák után, hétvégén, hajnalban: e néhány százaléknyi földön terem meg később a magyar agrártermelés csaknem fele. A rezsim enged ezt-azt a munkásoknak is. A foglalkoztatás csaknem teljes, s a munkafegyelmet nem veszik túl komolyan. Sör és hús általában van, a magyar fogyasztásra mindig jobban ügyelnek, mint a merev szocialista országokban, Romániában vagy a Szovjetunióban. Ahol a munkások megmozdultak, mint az NDK-ban 1953-ba vagy Lengyelországban 1956-ban, ott a hatalom birtokosai ösztönösen mindig jobban figyelnek az elégedetlenség lehetséges okaira.

A rendszer boldogult az értelmiséggel is. Olyannyira, hogy alig két évtizeddel a forradalmat követő kivégzések után Magyarországon is kezd testet ölteni M. Gyilasz víziója az új uralkodó osztályról. Valóban meghökkentő jelenség ez, hiszen 1956 – az 1848-as tavaszi forradalom példáját követve – egyetemisták megmozdulásaként indul, szinte csak értelmiségiekből áll a forradalom vezetése, a magyar gondolkodók az utolsó percig dolgoznak a politikai megoldásokon. Így tesz a korszak nagyhatású politikai gondolkodója, Bibó István is, akit a novemberi szovjet invázió a Parlament épületében talál, amint magányosan üti az írógépét. Az Írószövetség még a fegyveres felkelés bukása után is az ellenállás műhelye. Gondolhatná-e valaki, hogy a kádári rendszer mégis meggyökeresedik?

Nem könnyű rekonstruálni egy rendszer kiépülését. Nincs is itt erre hely. Tény, hogy a hatalom urai hamarosan újra ellenőrzésük alá hajtják a társadalmat. A forradalom után egy évtizeddel már nincs parasztság, csupán szövetkezeti mezőgazdasági dolgozó vagy a városi iparba ingázó vidéki munkás; nincs munkásosztály a szó szociológiai és politikai értelmében, csak „dolgozók” vannak, akiknek megengedik, hogy az állami üzemben eltöltött munkanap után mellékes (és adózatlan) munkákat vállaljanak. És van már új értelmiség. A forradalomban vezető szerepet vivőket lassan kiengedik a börtÖnökből. Vannak, akiket nem tudtak megtörni. Másokról később, sokkal később fokozatosan kiderül, hogy gyengének bizonyultak a fenyegetésekkel szemben, s felkerülnek a titkosrendőrség ügynöki listájára.

De nem a fenyegetés az ellenforradalmi kádári rendszer legnagyobb ereje, hanem az ígéret. Az ipari és mezőgazdasági munkásoknak azt ígérik, hogy békén hagyja őket a politika, ha ők is felhagynak a politizálással: a hatalom meghagyja nekik a magánszférát, ha nem ártják be magukat a közügyekbe. Itt üt vissza a megkésett polgárosodás, a nem nyugati típusú társadalomfejlődés: mivel hagyományosan jórészt az értelmiség kezdeményezte a társadalmi megmozdulásokat, nem is nehéz meggyőzni a munkásokat, hogy ne mártsák bele magukat ismét a politikába, hagyják azt a képzettebbekre. Bízzák a pártra. Különben is – szól az érvelés –, cserbenhagytak titeket az értelmiségiek, akik, nézzétek csak, milyen jól elhelyezkedtek a „szocializmus építésében”.

Persze, az értelmiség is élni akar, tanulni, utazni, s az értelmiségi léthez szükséges feltételeket kíván. A fizikusnak labor és szakkönyv kell, és szeretne eljutni a nemzetközi konferenciákra. A szobrásznak megrendelés kell. Az író elvileg írhatna az asztalfióknak, de olvasó nélkül még sincs irodalom. A színész csak akkor alkothat, ha színpadon van. A hatalom tudja ezt, s lassacskán engedélyez ezt-azt. Már más ez az értelmiség. A háború előtti hagyományos értelmiség, csakúgy, mint az akkori polgárság, lassan kihal; amúgy is mindkettőt megroppantotta a világháború katonai és civil vesztesége, a zsidóüldözés, a háborút követő kivándorlás és a szovjet hadifogság, majd a forradalmat követő emigráció. És, persze, a könyörtelen idő. Közben újak érkeznek, olyanok, akiknek a kommunista párt és az új rendszer adott lehetőséget. Nem mind érzi magát kommunistának vagy szocialistának, de tény, ami tény, a párt politikája nélkül talán nem került volna be a magyar értelmiségbe.

A hatvanas évek elejétől a párt intézményei már hatásosabban működnek. Bizonyos helyekre csak megbízható emberek kerülhetnek. Kulcspozíciónak a rendőrség, a diplomácia, a nemzetközi pénzügyek világa, az újságírás számít. Ide kell a párttagság, de mindenképpen szigorú szűrőn kell átesnie. Mondhatnánk, orwelli világ. De mégsem az, nem gépies és szervezett, sokkal inkább kelet-európai. Többfajta módon lehet a befolyásos körbe bekerülni, például barátságok, rokoni kapcsolatok útján. Ha a befolyásos ember földink, van esélyünk a gyorsabb előrejutásra, párttagsági könyv nélkül is. Egy bizonyos szintig elég a tehetség és a szaktudás is. Aztán jön egy pont, ahonnan már nem lehet politikai kapcsolatok vagy politikai behódolás nélkül feljebb jutni.

Tény az is, hogy a masszív kádári rendszer sokat változott az 1956 előtti merev sztálinizmushoz képest, stílusában eltért a szomszédos országok kommunista rezsimjeitől. A fogyasztási színvonal jobb, az értelmiségi lét keretei tágabbak. Hogy ezek a keretek pontosan hol húzódnak meg, azt sosem lehet tudni, hiszen a pártvezetés döntéseitől függ, de időnként érdekes cikkek jelennek meg, izgalmas kiállításokat szerveznek, s a sajátos magyar filmművészetnek is ez az egyik nagy korszaka. Az értelmiség egy része és a pártvezetés kezd összekapcsolódni. Helyesebb is Kádár–Aczél-rendszerről beszélni, hiszen a párt „értelmiségfelelőse”, Aczél György mesterien köti magához a fragmentált értelmiség különféle csoportjait, egészen az 1980-as évek közepéig fenntartva a rendszer legitimációját az új értelmiség nagy részében. Különös képlet ez, persze, hiszen Aczél párton belüli hatásköre egyidejűleg terjed ki az értelmiségpolitikára és a titkosrendőrségre – csupán ő tudhatta, hogy mekkora átfedés van e két terület között…

A rendszer és annak vezető értelmisége nem nyugati típusú. A pártvezetők nem beszélnek idegen nyelven, legfeljebb oroszul; sokuk a budapesti szovjet iskolába járt, majd a Szovjetunióban szerzett diplomát. A nagy többség nem fordult meg külföldön, a Nyugattal szemben gyanakvó. A párt ideológusai megszűrik a nyugati szellemi áramlatokat, és csak azokat engedik át, amelyek veszélytelennek minősülnek. A popkultúra fokozatosan bebocsátást nyer: a hetvenes évek elejétől a mai napig a magyar rádió reggeli zenés műsora szinte kizárólag angol-amerikai popszámokból és hazai utánzataikból áll. (Érdekes, hogy a reform-kommunisták meglepően jól tűrték a kultúra amerikanizálódását, s később, a rendszerváltozás pillanatában sokan hamisítatlan liberálissá váltak.) A modern filozófiára, teológiára és történelemtudományra azonban nagyon érzékeny volt a rendszer, „jobbról” és „balról” egyaránt.

A modern kereszténydemokrácia gondolkozói csak igen kevesekhez juthattak el, de amint Antall József példája mutatja, akadtak olyanok, akik az értelmiségi hagyományok folytatójaként figyelemmel kísérték Európa szellemi és politikai áramlatait. Nehéz volna azt állítani, hogy készültek a kommunizmus utáni időre. A rendszer erős, a Szovjetunió nem mutatja a gyengeség jelét, a nyugati kormányok és vezető személyiségek egyre barátságosabb kapcsolatot tartanak fenn a pártállam képviselőivel. Ésszerű számítással tehát aligha lehet polgári politikusi szerepre készülni a hatvanas vagy a hetvenes években; ilyen ambícióval akár komikussá is válhatna az ember, miként a megrögzött monarchista egy modern köztársaságban. Térségünkben azonban van hagyománya a szellemi-erkölcsi tartásnak, máskülönben nem maradhatott volna fent a nyugati kultúrához tartozás érzése a másfél százados ottomán uralom alatt, a nemzetállami eszme a négy évszázados Habsburg-uralkodás során.

Antall József tudománytörténeti munkákat publikál, s igyekszik figyelemmel kísérni a világ politikai és szellemi irányzatait. A későbbi beszélgetésekből és beszédeiből az tetszik ki, hogy gondolkodását sokban befolyásolta Ortega y Gasset, Röpke, Ludwig Erhard, a magyar írók és gondolkozók közül Bibó István, Németh László, és persze, a magyar nemzeti liberalizmus számos klasszikusa: Eötvös József, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc. Politikusi ideáljáról sokat elárul az, hogy későbbi beszédeiben visszatérően utal a nagy kereszténydemokrata politikusokra, a Schuman, De Gasperi, Adenauer, Monnet alkotta nagy nemzedékre, amely a kereszténydemokrácia tartós értékein kívül az európai egység gondolatát is oly erőteljesen képviselte. Politikusi nézeteit, majd kormányzati elveit erősen formálta a háború utáni Németország sikere a demokratikus intézmények helyreállítása terén, valamint a német gazdasági csoda alapjául szolgáló Sozialmarktwirschaft, a szociális piacgazdaság gondolata.

Antall József folyamatos politikai tájékozódását minden bizonnyal ösztönözték és ébren tartották meghatározó ifjúkori élményei. Később az egyik legérdekesebb beszédében, amelyet már nagybetegen tartott az Országház épületében a NATO munkaműhely-tanácskozásán, 1993 nyarán, jegyzetek nélküli köszöntőjében említést tett személyes élményeiről és olvasmányairól. Averell Harriman könyvét idézte (Különleges küldetés Churchillhez és Sztálinhoz), amelyben a szerző visszaemlékezik 1945 októberére, amikor sikerült elérni, hogy Budapesten szabad helyhatósági választások legyenek. „Budapest örömmámorban úszott. Jack McCloy és én az amerikai misszió épületéhez szerettünk volna eljutni, de nem értünk be az ajtón. Hatalmas tömeg ünnepelte a győzelmet az amerikai zászló alatt.” Magam is ott voltam – tette hozzá Antall József –, nagy események fiatal tanújaként. A lankadó figyelmű tábornokok előtt olvasmányélményeit is megemlítette: Walter Lippmann Amerikai külpolitika című könyvét, vagy a politikatudomány klasszikusai közül Tocqueville Demokrácia Amerikában című művét. Ez utóbbiról fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az 1835-ben kiadott francia nyelvű munka már 1841-ben magyarul is olvasható volt, a magyar nyelv különállása tehát nem jelentett kulturális elszigeteltséget.

A polgári politizálás esélyei

Antall József személyében erős családi indíttatású és különlegesen fegyelmezetten élő politikus-értelmiségi áll előttünk. A külvilág ügyei iránt érdeklődő, az európai (világ-) tendenciákkal lépést tartó értelmiségi nem volt ritka sem Magyarországon, sem a térség más országaiban. A gondolkodás, tájékozódás és bizonyos értelemben a felkészülés esélyei megmaradtak a lengyel társadalomban, ahol a katolikus egyház szellemi autonómiája, valamint a kommunista állampárttól legalább formailag független pártok léte megőrzött valamit a polgári politizálás folytonosságából. Csehszlovákiában az 1968-as reformmozgalom mutatta meg, hogy az értelmiség milyen nagyszámú része, beleértve a pártállami szerkezetben elhelyezkedőket is, őriz demokratikus, nyugati jellegű értékeket. A prágai tavasz elfojtását követően a világ csak a nyílt ellenzékiséget vállalók szűk körét ismerhette meg, de tudni lehetett, hogy sokkal szélesebb a polgári demokrácia felé tájékozódók tábora.

E régiótól keletre és délre az értelmiségre már sokkal jobban rányomta bélyegét a pártállam, s a nemzeti polgárság már a szovjetizálást megelőzően is eleve gyengébb volt. Emiatt az önkényuralommal való szembenállás – például a Szovjetunió területén – csakis művészek, írók és más értelmiségiek szűk körére korlátozódhatott. Az ellenzéki lét azonban csak az értelmiségi mivoltában kiemelkedő, közismert, bizonyos értelemben elismertsége által védett kevesek számára volt lehetséges, sőt – mint Szolzsenyicin esete mutatja – egy ponton túl még ezt sem tolerálta a hatalom. E merev rendszerekben az eltűrt társadalmi cselekvés terepét jórészt a kommunista párton, az államszervezeten belüli reformok nyújtották. Ez a körülmény azután később, a kommunista világrendszer váratlan és villámgyors szétesése időszakában kap különös jelentőséget, amikor a rendszer reformerei – csakúgy, mint azok, akik ellen a reformok irányulnak – nagyrészt egyaránt a pártállam szervezeteiből kerülnek ki, hasonló neveltetéssel és politikai iskolázottsággal.

Kelet-Közép-Európában a pártnómenklatúrán kívüliek számára a politizálás esélyei az 1980-as évek végére megteremtődtek, de aki nem a pártból indult, annak sokféle hátránnyal kellett megbirkóznia. Az 1989–90-es felemelő rendszerváltozást követő események megmutatják ezt: a polgári kormányt rettenetes kihívások elé állítja a megörökölt gazdasági válság és az arra rárakódó átállási sokk. A csalódottak visszafordultak a korábbi rezsimből ismert arcokhoz. A volt állampártok a legtöbb országban visszatértek a hatalomba a választások során. Az 1993–95-ös kelet-közép-európai választások kimenetele természetesen sokféle módon értelmezhető és magyarázható, az mégsem írható az egyszeri tényezők számlájára, hogy öt évvel a politikai rendszerváltozást követően Csehország kivételével minden térségbeli országban a volt állampárt utódai és a valamikori nómenklatúra részesei uralták a kormányzati pozíciókat. Ami pedig a tényleges gazdasági, pénzügyi és médiahatalmat illeti, e téren homogénnek tekinthető a térség: a nómenklatúra sehol nem adta fel könnyen a pozícióját. Az 1990 óta eltelt esztendők megmutatták, hogy milyen nehéz az új középosztálynak kiemelkednie és a korábbi szocialista establishment dominanciáját megkérdőjeleznie.

A parlamenti demokrácia és a piacgazdaságba való átmenet még nem zárult le. Európának e köztes régiója hosszú évekig nem nyert bebocsátást az európai intézményrendszerbe. Ma már tudjuk, hogy az európai közösség az 1990-es évtized közepére nem tudta elszánni magát térségünk élenjáróinak a befogadására (amint pedig többen megígérték). A későbbi történések felől visszatekintve akár epizódnak is felfoghatnánk az Antall-kormányt, vagy a Mazowiecki, Bielecki és Suchocka-kormányzatot Lengyelországban. A szocialisták visszatértek, mégpedig nem is akármilyen erővel; azonban azt is láthattuk, hogy ha a stílusban, a „káderpolitikában” lett is jele a restaurációnak, a térség geopolitikai orientációját, a társadalmi és kormányzati modell meghatározó jegyeit illetően az 1989–90-ben megválasztott polgári kormányzatok maradandót alkottak.

E teljesítmény mögött pedig személyiségek állnak. Érdemes hát áttekinteni, hogy a nagy közép-kelet-európai átalakulás során miként lett egy polgári értelmiségiből polgári politikus, dr. Antall József múzeumigazgatóból Antall József miniszterelnök. E ponttól a krónikás nem tarthat igényt a pártatlan megfigyelőnek és elemzőnek kijáró pozícióra, hiszen 1989-ben Antall Józsefnek tanácsadója, majd kormányának másfél évig tagja volt, azt követően pedig egy nemzeti intézmény, a Magyar Nemzeti Bank elnökeként rendszeresen találkozott vele. Az olvasó számítsa be az elfogultságot; ez a legjobb tanács, amellyel íróember olvasójának szolgálhat.
Egy államférfi rövid négy esztendeje

Amint annak idején Jaltában kijelölték a közép-európai térség helyét a geopolitikai térségben, négy évtizeddel később a politizáló elit ugyanúgy szakaszhatárnak érezte Máltát. Hogy pontosan miben állapodott meg ott az amerikai és a szovjet elnök, annak a történészek a megmondhatói. Rögtön azt követően talán a kelet-európai pártvezetők sem kaptak teljes körű tájékoztatást, ám amit megtudhattak, az megváltoztatta a viselkedésüket. A jelek szerint Moszkva magukra hagyta őket. Ennek érzékelése hirtelen átalakította a formálódó ellenzék helyzetét is. A lassú erózió éveiben, a gorbacsovi „glasznoszty”-ot érzékelve ugyan már megindult, pontosabban felgyorsult a rendszer megváltoztatására irányuló szerveződés mind az állampárton belül, mind azon kívül, de a máltai üzenetféle átírta a dimenziókat. Ameddig ugyanis hazája a „szocialista tábor” tagja az ún. Brezsnyev-doktrína értelmében, egyetlen felelős politikus sem kockáztathatott meg egy újabb magyar 1956-os forradalmat és annak vérbefojtását, újabb cseh 1968-at, újabb lengyel 1980-at. Ha viszont nem él már a doktrína, akkor nemcsak az ellenzéki politizálás személyes kockázata csökken, hanem egy ennél sokkal nagyobb ügyé, a rendszer megváltoztatásával járó külső-belső krízisé is.

Magyarországon az állampárt kettévált. Lett belőle egy vagyoni értelemben jogutód párt (Magyar Szocialista Párt), amelynek a marxizmushoz fűződő viszonya tisztázatlan, valamint egy marxista párt (Munkáspárt). Mindez azonban már az ellenzéki pártok létrejöttére adott válasz volt. Az utóbbiak egy része a korábban már létező, úgynevezett történelmi pártok újraalapításának eredmény (kisgazdapárt, szociáldemokrata párt, kereszténydemokrata párt). A másik csoportot a konkrét történelmi előzmények nélküli szervezetek alkotják. Sokat mond a párt szóhoz fűződő meglehetősen negatív asszociációkról, hogy az új mozgalmak kerülték elnevezésükben a pártra való utalást; így születik meg a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fiatal Demokraták Szövetsége.

Antall Józsefet családi tradíciói a kisgazdapárthoz kötötték, annak szervezésekor meg is keresték. Ő azonban a Magyar Demokrata Fórum mellett kötelezte el magát, s ezt az új szervezetet képviselte az ellenzéki pártok között meginduló egyeztető tárgyalásokon, majd az államhatalommal folytatott nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon. A hosszú hónapokon át tartó munkának az volt a célja, hogy létrejöjjenek a szabad többpárti választások jogi keretei és intézményei. Nem kevesebbről van szó, minthogy milyen alkotmányos formája legyen a népköztársaságot felváltó új köztársaságnak, mekkora legyen az elnök hatásköre, s mekkora a miniszterelnöké, milyen jogi és politikai garanciákat kapjanak egymástól a tárgyaló felek. Ne feledjük: még érvényben a régi – sztálini ihletésű – szocialista alkotmány, érintetlenek az erőszakszervek, az ország területén még jó ideig ott állomásoznak a Vörös Hadsereg ezredei. Az ellenzék joggal kért garanciákat. Másfelől az államhatalom birtokosai sem mehettek biztosra abban, hogy nem veszítik-e el a szabad választást anyagi túlerejük és szervezettségük ellenére (noha ők maguk a relatív legtöbb szavazatra számítanak), és nem lesznek-e kitéve ez esetben retorziónak. Bizonyos garanciákat tehát ők is várnak az új erőktől.

Antall József hamar kimagaslik a tárgyalásokon alkotmányjogi és történelmi tudásával, politikai elemzőkészségével, ezt még ellenfelei is elismerik. A politika ritkán honorálja a hasznos szolgálatot, de ez esetben kivételesen ez történik: a rákövetkező évben, 1990 tavaszán a Magyar Demokrata Fórum kapja a legtöbb szavazatot, Antall József pedig, aki akkorra már az MDF elnöke, a miniszterelnöki megbízást.

De ez még odébb van. 1989 tavaszán-nyarán nem lehetett pontosan tudni, hogy mi is az MDF, s milyen politikát követ. Kezdetben elsősorban értelmiségi szervezet. Ebben nincs egyedül, hiszen ugyanúgy szinte teljesen értelmiségi pártként indul az SZDSZ, nem kevésbé a Fidesz. Magyarországon nincs munkásvezető, nem emelkedik ki egy Walesa-féle személyiség. De hiszen munkásosztály sincs! Lengyelországban az 1970-es évek elhibázott szocialista iparosítása növelte a nagyipari munkásság létszámát és társadalmi súlyát, éppen akkor, amikor máshol már az ipartalanodás erős trendjei érvényesülnek. Még Magyarországon is, ahol, persze nem a fejlett ipari országok posztindusztriális korszakáról van szó, hanem legfeljebb a kádári konszolidáció keretében a szocialista nagyipar melletti vagy azon belüli kisvállalkozásokról, maszekolásról. Aki jövedelmének nagyobb felét a háztájiból szerzi, az nem fog több bérért vagy jobb munkakörülményekért sztrájkot vállalni, neki inkább az a fontos, hogy minél kevesebb időt és energiát kelljen a fő munkahelyére fordítania. Az egyéni érdekérvényesítés a legfontosabb stratégia, így viszont a közügyek az iparban, a mezőgazdaságban a hivatalos szakszervezetekre maradnak. Azoktól pedig senki sem remélt csodát, különösen nem egy új rendszer megteremtését. A munkások kivárnak. Az MDF-nek és a többi pártnak egyszerre kell programot alkotnia, mégpedig reális, végrehajtható programot, s megmozgatnia az óvatos, szinte bizalmatlan szavazótömegeket.

Antall József az MDF első országos gyűlésén nagy példaképét, a XIX. századi Eötvös Józsefet idézi: a demokráciát nem kimondani, hanem organizálni kell. A Magyar Demokrata Fórum sok értékes embert tömörít, de még nem párt. Tagjainak és támogatóinak többsége a nómenklatúrán kívüli értelmiségből kerül ki: állatorvos, tanár, lelkész, vállalati középvezető. A későbbi pártcsatározásokban, persze, az MDF-nek is odavetik, hogy „az is csak volt kommunistákkal van tele”, ez azonban nem helytálló. Az viszont igaz, hogy nem a rendszer legelnyomottabbjait vonzotta, hanem a középosztályt, a rendszer nem radikális kritikusait. Aki radikális, az inkább az erősen antikommunista hangvételű SZDSZ-be ment, vagy a plebejusabb szerveződésekbe, mint a kisgazdapárt; ha pedig mégis az MDF tagja volt kezdetben, akkor a kormányzati időszak során kilépett.

A Magyar Demokrata Fórum 1989 őszére párttá alakult. Második országos gyűlésén (kongresszusán) Antall Józsefet választották elnökké. Ahogy közeledtünk a választásokhoz, úgy nőtt annak a tétje, hogy mit is képviselnek az új erők. Az ellenzéki pártok közül leginkább az MDF volt a jelen az országban, ami nagy szó, hiszen csak a volt állampártnak létezett országos szervezete, embere minden településen. Az SZDSZ jórészt fővárosi és nagyvárosi pártként indult, a Fidesz is leginkább az egyetemi városokban tudott kezdetben szervezetet létrehozni. A tagság azonban nem határozza meg automatikusan a pártok programját és irányvonalát. A taktikát a vezetés formálja, de legfőképpen a körülmények alakulása és a kor kihívása. Igaz ez az MDF politikai karakterére is. 1989-ben az országnak olyan erőre van szüksége, amely a csődöt mondott pártállamból és az irányított gazdaságból alkotmányos demokráciát és piacgazdaságot teremt, a történelmi elmaradást hozó KGST helyett pedig visszaviszi az országot a piacgazdaságok közösségébe és bejuttatja mielőbb az európai integrációba.

Ez az ország érdeke, ez a történelem kihívása. Ha egyáltalán készült valamilyen szerepre Antall József, akkor erre készülhetett. Emberileg és politikailag egyaránt tiszta maradt a megelőző évtizedek során. A magyar liberális konzervativizmus legjobb hagyományain nevelkedett, nem került sem a reformkommunizmus, sem valamiféle bizonytalan „harmadik út” vonzásába: ő a rendszer megváltoztatását, nem pedig javítgatását kívánta. S egyszer csak, a legtöbbünknek eléggé váratlanul, a térségben alkalom kínálkozott az állampárti rendszer erőszakmentes megváltoztatására. Antall József történészként az elsők között érzékelte a történelmi esélyt. Vállalkozott arra, hogy az élére álljon egy olyan mozgalomnak, amely a politikailag aktív nem szocialista rétegekből fejlődött ki, s a demokrácia és a nemzeti függetlenség békés kivívásának gondolata és programja köré szerveződött.

A megkésetten fejlődő országok középosztályának érdeke azonban sok ponton más, mint az elvont „ország-érdek”. E rétegnek a polgári társadalomhoz való viszonya nem lehet olyan tiszta, mint a tankönyvek szerint lennie kellene, mert helyzete nem azonos a német vagy az angol középosztályéval. Először is – történelmi okokból – részben az államból él: a tanár állami iskolában tanít, a könyvtáros az állam, a tanács vagy a szocialista nagyvállalat által fenntartott könyvtárban dolgozik. Amikor majd a későbbiekben a Magyar Demokrata Fórum kormányzó pártként – a piacgazdaságba való átmenet részeként – megszünteti az állami vállalatok szubvencionálását, s takarékossági intézkedéseket vezet be az államháztartásban, nagyrészt saját szavazóbázisát sújtja. A középosztály egy része elvben leválhatna az államról, s talpon maradhatna a piaci versenyben, tehát a liberalizáló, piacosító politika támogatója lehetne, de a valóságban nem kap egyenlő esélyeket. Hogyan versenyezhetne a privatizáció során a birtokon belüli vállalatvezetéssel, amely a kívül levőkkel szemben nyilvánvaló információs előnyöket élvez, nem is beszélve az induló jövedelmi és vagyoni előnyökről?! A piacok megnyitásakor újonnan induló vállalkozóként miként állhatná meg a helyét a külföldiekkel folytatott gazdasági versenyben?

Jelentős párt nem teheti meg, hogy csak tagságának közvetlen és rövid távú érdekeit építse bele a programjába, ugyanakkor nem működhet a tagság tartós támogatása nélkül sem. Ám 1989–90 fordulóján válságos az ország gazdasági helyzete. A kormányzáshoz szükséges őszinte és kemény program legfeljebb a tagság megértésére, de nem lelkes támogatására számíthatott. Az 1989-es őszi országos gyűlés, amely Antall Józsefet elnökké választja, elfogadja a párt politikai és gazdasági programját is. Ez utóbbinak az egyik szerkesztője voltam, s az én feladatom volt, hogy ismertessem azt az országos gyűlésen. Már folyt a pártprogramok versenye, amely egyben radikalizálódási verseny is. A kisgazdák a szövetkezetesítések során elvett paraszti földek teljes és azonnali visszaadását ígérték, nem törődve a gyakorlati végrehajthatóság kérdésével és a szövetkezetek hirtelen megszűnéséből fakadó következményekkel. A szabad demokraták a gyors privatizációt állították a program középpontjába, amelynek – kimondatlanul – a nómenklatúra lett volna a kedvezményezettje. Az MDF programja a tulajdoni szerkezet gyors, de a piacgazdasági intézményrendszer hiányában és gyengeségeivel is számoló átalakítását tartalmazta, a tulajdonosi középosztály megerősítésére törekedve. Mint a kormányzás egyik várományosa, köteles volt foglalkozni a nemzetközi adósságok ügyével, a bankrendszer állapotával, a tervgazdaságok közötti termelés-szakosodás (KGST) várható megszűnésének a következményeivel. Az országos gyűlés nagy vitában elfogadta a programot, de a földkérdés és a privatizáció kapcsán már látszott, hogy a tulajdonhoz jutás érthető igénye rendszeresen ütközni fog az örökölt pénzügyi és gazdasági helyzet realitásaival.

A térségben minden új kormányzó erőnek szembe kellett néznie azzal, hogy a polgári értékrend és politizálás a megelőző negyven évben értelemszerűen az ellenzéki attitűdhöz kapcsolódott. Sőt, még mélyebb gyökerei vannak az értékelvű ellenzékiségnek, amint arra Antall József az elnökséget elfogadó beszédében nyomatékkal kitért: „Európának ebben a felében sohasem volt kevesebb a mi szabadságvágyunk, az alkotmányos gondolkodásunk, mint a nálunk szerencsésebb nemzeteknél, csak ott esetleg az intézményekben valósulhatott meg. Nálunk ugyanaz ellenzékiségben maradt fenn évtizedeken keresztül.”

Kormányzásra készülő párt új elnökeként hatalmas feladatokkal találta szemben magát. Laza szerkezetű mozgalomból valódi politikai pártot kellett alakítania („organizálni a demokráciát”), az ellenzéki szellemet el nem fojtva kormányzóképessé kellett tenni az MDF-et; a sajátos 1989-es körülmények közepette létrejövő politikai erőt el kellett helyeznie az európai pártpalettán. Ez a feladatcsokor sem magyar sajátosság. Ellenkezőleg: minden rendszert változtató országban az a nagy kérdés, hogy a rendszer ellenzői (a nyolcvanas évek végén ez már mindenhol a társadalom többségét, de legalábbis politikailag aktív részének többségét jelenti) kormányzóképes erővé tudnak-e szerveződni. Ha nem, akkor rövid történelmi közjáték után a nómenklatúrának lényegében ugyanazon szereplőiből szerveződik meg az „új” vezetés, miként például Romániában, 1989–90-ben. Puskalövés után fellebbennek a varjak a fa ágairól, majd rövid körözés után visszaereszkednek; ezek azonban ugyanazon varjak, ugyanazon a fán.

Igen nehéz feladat ellenzéki mozgalomból kormányzóképes erőt szervezni, mint láttuk a Szolidaritás esetében. Nem ugyanaz a készség kell az ügyintézéshez, mint az igazság feltárásához és kimondásához. Az igazgatási képesség persze megszerezhető, ha a történelem ad valamennyi időt. A kelet-közép-európai demokráciák azonban súlyos gazdasági válság közepette születtek. Az úgynevezett reform-kommunista országok, amelyeknek a pártvezetése bizonyos piacgazdasági elemekkel és nyugati nyitással kísérletezett a hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje óta – mint Jugoszláviában, Magyarországon, Lengyelországban –, a nyolcvanas évekre súlyosan eladósodtak a külfölddel szemben. Hiába: a nem gazdaságossági elven szervezett „szocialista árutermelés” minőségében, nemzetközi versenyképességben egyre jobban lemaradt a piacgazdaságok vállalataival szemben. Ilyen körülmények között a külföld felé nyitás kereskedelmimérleg-hiányt eredményezett. A reform-kommunista tervgazdaságok behozatali többletét az 1970-es évek elejétől külföldi bankok finanszírozták. A külföldről felvett hitelek azonban reménytelenül versenyképtelen szerkezetbe kerültek be, s a kölcsönpénz árát a rendszer idővel nem lett képes kitermelni. A hitelfelvétel eladósodottsághoz vezetett. Jugoszlávia, Lengyelország nemzetközileg fizetésképtelenné vált. Magyarország csak hatalmas áldozatok és erőfeszítések árán kerülte el ezt a sorsot 1990-ben. Mindenütt súlyos gazdasági válság várt az új kormányokra: a Szolidaritás vagy hazánkban az Antall-kormány az előző rezsimek által hátrahagyott gazdasági örökséggel birkózott, holott új társadalmi és politikai rendszert kellett volna felépítenie.

A merev, reformálatlan szocializmus – Husák Csehszlovákiája vagy az NDK – igyekezett elkerülni a Nyugattól való függést, így nem adósodott el, s összeomlásakor nem hagyott hátra olyan súlyos adósságterhet, mint a reform-kommunisták. Ezáltal persze a gazdasági rendszer versenyképtelensége nem fokozatosan, hanem brutális hirtelenséggel derült ki. Az NDK a szocializmus kirakat-országa, legfejlettebb állama volt, mégis az egyesülés után a helyi ipart „übernacht” elsodorta a nyugatnémet konkurencia, a munkanélküliség nulláról 40%-ra nő, a fizikai vagyontárgyak értékének nagyobb felét le kellett írni a nyugatnémet számviteli törvények alkalmazásakor. A cseh ipar a XX. század elején az európai élvonalba tartozott, az ottani életszínvonal nem maradt el az osztrákokétól, ám 1990 után a visszaesést nem kerüli el Csehszlovákia és ezen belül Csehország sem: az átmenet első három éve alatt elveszti nemzeti össztermékének ötödét, s az 1990-es évtized közepén a cseh életszínvonal az osztrák szint 40%-án állt.

Ez az általános képlet: a rendszerváltozás első három évében a nemzeti össztermék (GDP) mindegyik közép-kelet-európai országban mintegy 20%-kal süllyed az „utolsó békeév” szintje alá. Persze, tudtuk vagy éreztük, hogy a szocialista tervgazdaságnak jókora része nem termelt értéket, csak felélt; a munkahelyeknek harmada felesleges volt a legtöbb gyárban és hivatalban.

A történelmi lemaradás ténye azonban hirtelen zúdult a társadalom nyakába. Még tökéletes kormányzás esetén is – joggal – akut válságnak éli meg a választópolgár a piacgazdaságba való átmenetet. Recesszióban ritkán lehet választást nyerni, s e térségben 1990 után még csak nem is recesszió, hanem mély és elhúzódó átalakulási válság lett. Igaz, a legnehezebb két-három év után már ismét fejlődni kezdtek az átalakulásban élenjáró országok, a nyugati megfigyelők elismerése mellett. De csak 1999-re jut vissza a nemzeti jövedelem az 1989-es– szerény szintre.

Az első kormányok túlélési esélye ezért eleve csekély: a gazdasági eredményekkel nem nyerhetnek, valamilyen gazdaságon kívüli ügy, afféle „Falkland” kellene ahhoz, hogy a jövedelmi szintjéről lejjebb csúszó társadalmi többség ugyanarra a kormányra adja a szavazatát. Horvátországban, Szlovéniában a függetlenség. Csehszlovákia két utódállamában a viszonylag zökkenésmentes kettéválás és az önálló nemzeti lét ad többlet legitimitást a kormányzó erőknek. Lengyelország, Litvánia és Magyarország választópolgárai viszont az átmenet negyedik évében visszaengedik a politikai hatalomba a volt nómenklatúra erőit.

Bár a választási arányok, a konkrét események okozhattak meglepetést, a történet ilyetén alakulása már kevésbé. Antall József 1990-ben tisztában volt a társadalmi folyamatok természetével; azzal, hogy hatásra hamarosan ellenhatás következik. Éppen ezért igen drága volt az ideje: a rendszerváltozás legelső éveiben kellett megteremteni az új (pontosabban: a régióban nagy hagyománnyal rendelkező, de évtizedekre kiiktatott) polgári politikai és gazdasági intézményeket, s végérvényesen hozzá kellett kötni az ország sorsát Európáéhoz.

Antall erőfeszítéseinek egyik iránya az volt, hogy az MDF-et, a későbbi kormányzó pártot bekapcsolja az európai pártstruktúrákba. A Magyar Demokrata Fórum és két szövetségese bekerül az Európai Demokratikus Unió (EDU) szervezetébe, magát Antallt 1990-ben az EDU alelnökének választották. Személyes szervezőmunkát fejt ki az Európai Mozgalom (Mouvement Européen) magyar tanácsának létrehozásáért, amelynek szintén alelnöke lesz. Segítette a Páneurópai Mozgalom, az európai egység megteremtését célzó másik hasonló szervezet magyarországi létrehozását is.

Érdemes megismételni: Antall Józsefet nemcsak az európai modern kereszténydemokrácia iránt érzett személyes vonzódása motiválta e szervezeti és pártkapcsolatok határozott kiépítésében, hanem az a törekvés is, hogy a nem szocialista, nem nómenklatúra-eredetű Magyar Demokrata Fórumból modern pártot szervezzen. Ő, aki brit fogalmak szerint konzervatív politikus, az MDF helyét a magyar politikai palettán a centrumban, parlamenti értelemben a jobbközép oldalon definiálta. A világos önmeghatározás 1990-ben igen fontos volt, főként amikor azt érzékelte, hogy a volt állampárt utódszervezete (MSZP) az első szabad választásokon a várakozások ellenére mégsem lesz meghatározó erő, viszont a társadalom befolyásos rétegeire továbbra is támaszkodhat, s előbb-utóbb hajlamos lesz kapcsolatot keresni a baloldali radikális hagyományokból építkező SZDSZ-szel. Az ellensúlyt, a politikai alternatívát tehát ezektől az erőktől jobbra kell megteremteni.

Abban, hogy az MDF hamarosan korszerű kereszténydemokrata néppártként határozta meg magát, Antallnak meghatározó szerepe volt; nem annyira szervezői értelemben, hiszen arra nincs már ideje – elnökké választását követően fél évvel már kormányfő –, mint inkább intellektuálisan. Ellenfelei-kritikusai a párton belül és kívül gyakran szemére vetették, hogy „ellopta” az eredetileg plebejus (inkább baloldali, mint jobbközép vagy konzervatív) MDF-et. A konzervatív jelző valójában vitatható egy olyan mozgalom esetében, amely törvényes keretek között, de határozottan és országos méretekben elsőként szerveződött meg az állampárt ellen az 1980-as évek végén, a status quót megkérdőjelező követelésekkel. Emellett az MDF-től balra álló pártok és szinte a teljes hazai média a konzervatív jelzőt és a vállalt patriotizmust támadólag használta. Antall József érzékelte, hogy nehéz az európai konzervatív, kereszténydemokrata értékeket helyreállítani hosszú évtizedek cinizmusa és képmutatása után, de érezhetően bízott az értékelvű politizálás sikerében. Meg volt győződve arról, hogy centrumpárt csak erkölcsi alapon és nemzeti hagyományaink jegyében hozható létre. Arra számított – pontosabban abban reménykedett –, hogy a rendszerváltozás első néhány éve során teherbíró demokratikus intézmények alakulnak ki, s kellően széles gazdasági alap jön létre, mindez pedig európai jelleget ad majd a magyar átalakulásnak, elkerülve azt, hogy a rendszerváltozás valamilyen vad, perifériális kapitalizmussá silányuljon.

Végül is az 1990 tavaszán lebonyolított parlamenti választás érdemi döntésre alkalmas palettát tárt a magyar polgár elé. Sok párt és választási csoport szerveződött, de a mandátumok nagy többségét csupán hat párt kapta meg, s ugyanezek kerülnek be az Országgyűlésbe négy évvel később is. Ez a stabilitás a magyar politikai érettségé jelének tekinthető. Ám az is figyelemre méltó, hogy a pártok tagsága az indulástól fogva kicsi, s az aktív tagok többsége értelmiségi. Ez a régió a megelőző negyven évben nemcsak a piacgazdasági modernizációból maradt ki, hanem a nyugati társadalomfejlődés fősodrából is, így például a térség előtörténetéből hiányzik a nyugat-európai tömegpártok mozgalmas 1950-es évtizede, az azt követő lassú átalakulás, a civil szerveződések folyamatos terjedése. Ehelyett kis hatókörű pártok jöttek létre, jórészt hagyomány és megbízható szavazóbázis nélkül, és a volt állampárt utódján kívül más szervezetnek nem volt anyagi bázisa ahhoz, hogy valamennyi fontos településen jelen legyen. Nem léteztek kezdetben kommunikációs csatornák, hiányos az oktatóhálózat, amely az ifjúsági utánpótlást, a párt értékrendje iránt érdeklődők körében az ismeretterjesztést szolgálná. S mindez olyan társadalomban, amely bizalmatlan a párttal, mint olyannal szemben, a politika mindenhatóságának évtizedei után távol kíván maradni a politikától, ugyanakkor még nem értette meg a jogok és kötelességek közötti összefüggéseket.

Mondhatni, hogy ma már Nyugaton se nagyon vannak tömegpártok; idejétmúltnak nyilváníthatók a XX. század eleji viszonyok, amelyek még ismerték a munkáskönyvtárt fenntartó és a józan életmódot terjesztő szociáldemokrata pártokat, a gazdaképzést és népfőiskolát, jogsegélyszolgálatot működtető parasztpártokat. A fejlődési szakaszok átugrása azonban – mint az élet minden területén – itt is veszélyekkel jár. Demokráciát újraépítő régiónkban a gyenge kötődésből és a saját bázissal, valamint a szavazó- (vagy potenciálisan szavazó) polgárral való kapcsolattartás korlátosságából súlyos gyengeségek és diszfunkciók származnak. Állandó fáziseltolódásban van a párt bázisa és a pártvezetés, s ez szükségszerűen bizalmatlanságot szül a tagság és a vezetők között. Mindez különösen kormányzó párt számára jelent gondot, főként népszerűtlen intézkedések esetén. Mivel a kommunikálás döntően a médián keresztül történik, annak vezető személyiségei befolyásolhatják, hogy melyik párt vagy egy pártból melyik irányzat, sőt azon belül melyik személyiség jelenjen meg a képernyőn, a rádióban. A politizálás így elkerülhetetlenül a médiában, a médiáért folyik.

A médiacsata nem segíti elő, sőt, ellenkezőleg, lassítja és gátolja a térség lakóinak politikai emancipálását. Már kormányfőként Antallnak is sok energiáját lekötötte a normális többpárti politikai küzdelmek alatti-feletti „kultúrharc”. A médiát irányítók és működtetők nagy többsége messze volt az általa képviselt értékrendtől. Itt nem csupán arról van szó, hogy a média a legtöbb modern társadalomban balra húz, és hajlamos a mindenkori kormányzatot kritizálni. Ezen az alapon nem volna váratlan az Antall-kormány értékrendjével és működésével szembeni kritika némi túlsúlya. A magyar viszonyok közepette azonban egészen másról volt szó: a média túlnyomó többsége nem „némileg”, hanem nagymértékben áll szemben a kormánnyal, az MDF-fel és Antallal.

A lehetséges okok és tényezők elemzésére itt nincsen hely. Nyilván szerepe volt a kulturális ellenállásban annak az induló ténynek, hogy a média vezetői és meghatározó személyiségei a múltban a pártállam szigorúan ellenőrzött belső köréhez tartoztak, s ez sajátos szelekciót és szocializációt feltételezett. E körülmény magyarázhatná – legalábbis részben – az idősebb, vezető beosztású újságírók bizalmatlanságát az új, ellenzéki politikai erőkkel és ezen belül az Antall József képviselte MDF-fel szemben. És mivel a sajtó – elsősorban az írott sajtó – privatizációja még az 1990-es politikai rendszerváltozás előtt, a szocialista párt fennálló hatalmi hegemóniája idején megindult, az új politikai erők már a nyilvánosság kialakult szerkezetét örökölték. E szerkezet a baloldali értékeket és a nómenklatúra pozícióinak megőrzését preferálja, és így szemben állt a rendszer radikális átalakítását hirdető és különösen a nómenklatúra hatalmi, pénzügyi, gazdasági és kulturális pozícióit veszélyeztető erőkkel. Mivel a jobbközép mozgalmak meghatározó személyiségei és támogatói eleve nem voltak benne a korábbi nómenklatúrában, megjelenésük és térnyerésük – mint minden ismeretlen és idegen jelenség – bizalmatlanságot és félelmet kelthetett, s ami még fontosabb, a kialakult pozíciókat veszélyeztette.

Egy államférfi a politikusok között

Antall József kormányfői és pártelnöki teljesítményét még nem írták meg. Memoárokból és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy tárgyalópartnerei nem egy kis ország politikusát, hanem európai horizontú államférfit láttak benne. Ttörténelmi ismeretei alapján sok fontos fejleményben nemcsak az eseményt látta meg, hanem a folyamatot is. Véleményét vezető külföldi politikusok is kikérték – noha nem nagyon fogadták meg – a drámai jugoszláv és szovjet megrázkódtatások idején. Amikor a nyugati politikusok nagy többsége még ragaszkodott az egységes délszláv állam fikciójához, ő már akkor óvott az elkerülhetetlen szétesést követő tragédiáktól. Hiába. A legelsők között reagált a Gorbacsovot elmozdító puccsra, felvéve a kapcsolatot a körbezárt elnökkel és a puccs ellen fellépő Jelcinnel. A szovjet, majd orosz vezetőkhöz fűződő jó kapcsolatai ellenére sosem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy az orosz fejlődés fordulatai potenciális veszélyt rejtenek magukban a közép-európai térség számára. Hazáját ezért mielőbb az európai biztonsági és politikai közösséghez akarta kapcsolni. Bár meghatározó európai vezetők (Kohl és Thatcher) igen sokra becsülték őt, a nyugati közösség képtelen volt kellő időben stratégiát kialakítani hazánkat és általában a visegrádi megállapodást aláíró három (Csehszlovákia szétválása után négy) közép-kelet-európai országot illetően. Ő úgy látta, fontos lehetőségeket szalasztanak el, s – noha kifelé nem mutatta – a nyugati tétovázás csalódással töltötte el.

Jó oka volt a sietségre. Kormányfői kinevezését követően nem sokkal súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. A műtéteket és az emberpróbáló kezeléseket hallatlan önuralommal viselte, pihenést nem engedett magának. A feladat óriási, az idő rövid. Politikai önnépszerűsítésre nem volt ideje, az alkatától is távol áll. Ezzel szemben – tanári múltját meg nem tagadva – parlamenti beszédekben, politikai rendezvényeken türelmesen értelmezte e történelmi jelentőségű időszak nehezen követhető változásait. Mert 1989–90-ben több történt egy hónap alatt, mint máskor esztendők során. Érezte, a magyar polgár nem tudja követni és feldolgozni a változásokat, ezért vezetőitől nemcsak igazgatást, hanem igaz magyarázatot is vár. Antall József beszédei nem könnyűek, ő komolyan veszi a hallgatóságot. Nála nincsenek frappáns közhelyek, „oneliner”-ek, „sound bite”-ok. A mai média számára ez a stílus ódon. A sajtó azt a képet alkotta és terjesztette róla, hogy gőgös, szociálisan érzéketlen és humortalan. Aki megismerhette, tudja, hogy mindennek az ellenkezője igaz. Talán túlontúl is sokra tartja a választópolgárt, aki – valljuk be – csak történelmi pillanatokban képes félretenni aznapi gondjait és rövidtávú érdekeit. Gazdaságpolitikusait arra inti, hogy állandóan számoljanak a nyugdíjasokkal és a nagycsaládosokkal, akik nem képesek alkalmazkodni a hirtelen változásokhoz. Emiatt veti el a „sokkterápia” gondolatát, amelynek a magyar reformközgazdászok között kifejlett kultusza volt, s amit külföldi szakértők is javasoltak. Ahogy nem volt szociálisan érzéketlen, úgy különösen nem volt humortalan. A kormányülések és a nehéz politikai tárgyalások feszültségeit a jó osztályfőnök finom humorával és adomáival oldotta. De valóban volt benne valami XIX. századi. Végzetes betegsége hirtelen rosszabbra fordulásakor, a megérzett halála előtti napon a beszámolók szerint telefonon és szóban elköszönt a vezérkari főnöktől, a rendőrfőkapitánytól, legközelebbi politikai és kormányzati munkatársaitól. Aztán a családját hívatta, majd megállt a szíve.

Utoljára nagy nyilvánosság előtt Szent István szobránál beszél a nemzeti ünnepen, 1993 augusztusában. Első királyunk ünnepe, aki erős kézzel köti népét kora Európájához, jó alkalom arra, hogy válaszoljon a folyamatos támadásokra. „Sokszor vádolnak azzal, hogy a múltba nézünk. Ostoba ember az, aki azt hiszi, hogy a múltba nézés a jelen elhanyagolása és a jövőbe tekintés elmulasztása… Nekünk a múlt történelmi tudatot ad, ami lehetővé tette, hogy a mindenkori jelent kibírjuk, átvészeljük, s hitet ad mindenkor a jövőben, mert tudjuk, hogy mit éltünk át.” Alkalom ez arra, hogy megadja a maga válaszát a közép-kelet-európai értelmiség örök kérdésére: mi dolgunk Európa ezen felében? „Nagy történelmi és stratégiai erővonalak mentén fekszünk. Ez az ország sosem volt a periférián, mi nem tudtunk soha semmit könnyen átélni, nem tudtunk semmit Európa valamelyik szélvédettebb helyén meghúzódva átélni, mert nem volt szélvédett! Ez valóban a népek országútja volt, itt minden háború keresztülment, itt mindig, újra és újra eltapostak bennünket. Ezért mindig a legnagyobb figyelemmel kell kísérni a világot, mert nincs egy percnyi lehetőségünk arra, hogy vigyázó szemünket levegyük akár a jelen, akár a jövőbe mutató veszélyekről. Örüljünk annak, hogy a történelem olyan fordulatot hozott, hogy elhagyták az idegen csapatok Magyarországot. Függetlenek vagyunk, de élni kell tudni a függetlenséggel… E kis nemzetnek, a világgal együtt, most már az egységesülő Európa részeként, egy nagy közösség részeként is, egy távolabbi jövőben az egész atlanti térség részeként kell biztosítani saját biztonságát és helyzetét.”

Antall József, magyar miniszterelnök 1993 decemberében hunyt el.

Bod Péter Ákos (1995)