Antall József olyan politikus volt, aki otthonosan mozgott az eszmetörténetben, és a szellemi érés hosszú évei alatt pontosan tisztázta magában a magyar és európai politikai hagyományhoz, valamint a korszerű áramlatokhoz való viszonyát.

Ebben nem pusztán a családi örökség vezérelte, hanem saját maga kíváncsisága is, folytonos önképzése, olthatatlan szomja a széles látókörű tájékozódásra.

Miniszterelnöksége nyugodtabb perceiben, péntek délutánonként az irodájában vagy repülőutakon, gyakran tért ki olvasmányaira. Egyszer váratlanul Henry Adams-tanulmányomra terelte a szót – sose gondoltam volna, hogy elolvasta. Pedig természetes volt ez, hiszen olyan könyv végén állt ez a tanulmány, amely Thomas Jeffersonról, valamint nagy kortársairól, John Adamsról, Madisonról és Hamiltonról szólt, és a korai amerikai köztársaság dilemmáit, a demokrácia alternatíváit vetette fel. De Antallon kívül kevés magyar demokrata politikus adta a tanújelét annak, hogy ismeri ezt a könyvet.

Antall nézete a 19. század nagy magyar liberálisairól is jellegzetesen életszerű volt, annak az államférfinek a szemléletmódja, aki mindig a teljes igazságot tartotta szem előtt. Így írt erről egy levelében Tar Pálnak 1982 márciusában:

„Elég szilárd elveim, világnézetem és történelemszemléletem volt ahhoz mindig, hogy merjem vállalni az eklekticizmus, az »elkenés«, az »igazság szétosztása« vádját… az utókor ítéletében nem egymással szemben kell megítélni Széchenyit, Kossuthot, Deákot, Eötvöst vagy akár Görgeyt, hanem a maga szerepében, a politikai alternatívák képviseletében, de egy politikai palettán, a nemzeti liberalizmus nagy alakjaiként. … ki-ki lehetett konzervatívabb, radikálisabb stb., de egy célt láttak maguk előtt: a modernizált önálló Magyarország megteremtését.”¹

Gyakran mesélt Antall arról is, mekkora élmény volt számára fiatal kamaszként a népi írókat olvasni, és közismertek a hivatkozásai arra, hogy a Püski kiadónak és könyvesboltnak buzgó törzsvásárlója volt már a háború előtt. Ezt az élményét különösen akkor emlegette nekem fájdalommal, amikor az MDF-en belüli ellenzéke létrehozott egy népnemzeti tagozatot, amelybe őt nem hívták meg.

Hajlamai és olvasmányai nyomán organikus politikai filozófiát alkotott meg, amelynek három elemét sorolta fel. Hadd idézzem e hármas egységnek egy tömör megfogalmazását:

„A magyar politikai gondolkodás folyamatosságában a reformkor nemzeti liberális, nemzeti demokrata gondolatvilágától a kereszténydemokrácia gondolatvilágán át a népi írókig, ez az egész szellemiség együtt alkotja azt a politikai gondolkodásmódot, amelyet mi vállalunk.”²

Ez a mondat egy Pálfy G. Istvánnak adott interjúban, 1993 júniusában hangzott el, a szárszói találkozó ötvenedik évfordulója alkalmából, amelynek megünneplésére szintén nem hívták meg őt. Antall a népi mozgalom egyetemes vonásait hangsúlyozza, mondván, hogy annak nagy alakjai, mint Németh László, Illyés, Kovács Imre és Bibó középen álltak, és elutasították a veszélyes érzelmi dilemmákat. Mert nem állítható szembe egymással, mondjuk a magyarság és az európaiság. Nem állíthatók szembe a radikális szociális követelések a demokrácia alkotmányos rendszerével, amelyet a 19. századi nagy magyar liberálisok alkottak meg. Említi Antall a harmincas évek magyar keresztényszocialista törekvéseit is.

Hozzáteszi, hogy

„Mi a politikai irodalomnak ezeket az alkotásait szintézisben látjuk, és… el lehet helyezni (ezeket) az európai gondolkodásban is.”

Hivatkozik Wilhelm Röpke A harmadik út című könyvére, amely nagy sikert aratott a magyar értelmiség körében a világháború idején. Ez a könyv, mint mondja, nem egyéb mint a „szociális piacgazdaság európai és nemzetközi felfogása”.³

Politikusról, államférfiről szólván a kérdés az, hogy alkalmasak voltak-e ennek a gondolati szintézisnek az elemei egy korszerű demokrácia kormányzására 1990-ben, és alkalmasak-e ma?

Továbbá: hogyan tagolódott be ez a gondolatrendszer a korszerű nyugati áramlatokba?

És mit tudott megvalósítani ebből a szellemiségből Antall a kormányzás szokásos kényszerpályái, a kossuthi egzigenciák nyomása alatt?

Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy ezek közül az elvek közül Antall és csapata kormányzásában sarkalatos szerepe volt a demokratikus, alkotmányos intézményrendszer gyakorlati megteremtésének, működtetésének. Máig ható alapvetése lett ez demokráciánknak, amit Antall nagy morális erővel képviselt. Jól emlékszünk, hogy olyan esetekben is betartotta a miniszterelnöki hatáskör határait, amikor ez politikai céljait csorbította – gondoljunk konfliktusaira a köztársasági elnökkel és az Alkotmánybírósággal.

E hármas szintézis másik elemének sikere testesült meg abban az erőteljes nemzetközi kapcsolatrendszerben, amelyet az EDU és az IDU tagjaival, a konzervatív és néppártokkal teremtett meg Antall. Személyes és elvi barátságokkal, amelyek olyan politikusokhoz kötötték, mint Kohl kancellár, az idősebb Bush, Alois Mock, Jacques Chirac vagy Ruud Lübbers. Ennek is volt köszönhető, hogy Antall miniszterelnöksége idején Magyarország lett a közép-európai stratégia motorja, a térség vezető tényezője a világpolitikában. Szomorú visszaemlékezni erre ma, a magyar külpolitika elszürkülése, gyengesége, koncepciótlansága idején.

E kapcsolatoknak külön politikai és érzelmi töltést adott Antall hite az európai integrációban. Gyakran emlegette, hogy ezt a sorsfordító gondolatot kereszténydemokrata, jobbközép politikusok teremtették meg. Német részről az az Adenauer kancellár, aki másfelől zöld utat adott gazdasági miniszterének, Erhardnak a röpkei szociális piacgazdaság bevezetésére. És nyilván e meggyőződés visszaigazolása volt európai oldalról az, hogy Antall megkapta – Alain Poher, a francia szenátus elnöke javaslatára – a Robert Schuman Díjat.

A harmadik elem, a szociális piacgazdaság kormányzati megvalósításában nehézségekkel találta szemben magát Antall. Miniszterei és tanácsadói között többen képviselték ezt a törekvést – így Kádár Béla, Bod Péter Ákos, Botos Katalin, Szabó Tamás, és a Magyar Szemlében Röpkét és Erhardot méltató Hieronymi Ottó –, de a rendszerváltozás bel- és külgazdasági keretei kényszerpályákat jelöltek ki. Az örökölt államadósság, a szovjet piac hirtelen összeomlása tartozott ehhez a kerethez, de különösen nyomasztó volt a Valutaalap által nagy súllyal, szélsőségesen képviselt politika, amely gyors piaci liberalizációt és privatizációt sürgetett, tekintet nélkül a helyi viszonyokra. Antall gazdaságpolitikai eredményei ennek ellenére is emlékezetesek, és különösen szembetűnnek, ha összehasonlítjuk őket az 1995-ös Bokros-csomag hozadékával: a súlyos restrikcióval, a szociális és oktatási terhek áthárításával, a felszökkenő inflációval, a stratégiai célok gyorsított privatizációjával, a hazai vállalkozásfejlesztési alapok felszámolásával.

Antall politikai filozófiájának és stratégiájának e rövid jellemzése után rá kell térni egy különleges körülményre: Antallt gyakran nevezték konzervatívnak a külföldi és a magyar sajtóban, s ekként tartotta őt számon olyan elvbarátja és tisztelője, mint Margaret Thatcher. Mégis, ő maga talán egyetlen egyszer sem jellemezte ezzel a szóval magát. Beszélhetünk-e egyáltalán Antall konzervativizmusáról?

A szó kerülése Antall részéről tudatos volt. Egyfelől, Antall elhatárolódott az 1848–1945 közötti magyar politikai hagyománynak azoktól az áramlataitól, amelyek konzervatívnak tartották magukat – s ebben belső körének sok tagja egyetértett vele, Szabad Györgytől és Jeszenszky Gézától kezdve jómagamig. Ez természetes következménye annak, hogy ő a 19. századi liberálisok és a népi írók utódjának vallotta magát. Ttörténelmi örökségünkben, sajnos, nem jó a konzervatív szó csengése.

Másfelől, az elmúlt évtizedben, éppen Antall halála óta, nagy fordulat zajlott le a konzervatív szó használatában világszerte. De nemcsak terminológiai ez a fordulat, hanem tartalmi is.

Ennek jelei, első fejleményei már a kilencvenes évek elején, sőt a nyolcvanas években is feltűntek Európában és az Egyesült Államokban, de csak az elmúlt tíz évben hoztak gyökeres változást. Több összetartozó, de nem minden részében azonos jelenségről van szó. Egy új mentalitásról és egy új nyelvezetről.

Roger Scruton, a kiváló brit konzervatív gondolkodó 1993-as mondatai pontosan jelzik az ekkor lezáruló korszakot. Helyzetfelmérése borús, talán túlságosan is az, de kijelöli a kitörés, a változtatás útját is.

„Európának és Amerikának ma már alig akad olyan szeglete, ahol az ember még konzervatívnak vallhatja magát anélkül, hogy ne sodorná nyomban veszélybe szavainak hitelét. A konzervativizmusnak éppen ezért egyik legsürgetőbb feladata egy olyan nyelv létrehozása, amelyben a konzervatív jelző nem szégyellnivaló. Ez pedig egy nagyobb szabású vállalkozás részeként lehetséges: meg kell szabadulnunk a nyelvet bénító skatulyáktól. Korántsem könnyű feladat. Egy bizonyos értelemben ez maga a politika. A kommunisták már kezdetben felismerték, hogy aki hatalmába keríti a nyelvet, az úr lehet a gondolatok felett is – legalábbis ami a gondolkodás határait illeti”.⁴

Noha ez a helyzet akkor különösen az egyetemi, értelmiségi köröket jellemezte, gondja volt ez a politikának is, s a magyar jobbközépnek is. Magam is részese voltam azoknak az értelmiségi diskurzusoknak, amelyek a Fidesz 1995–1996 körüli terminológiaváltása, nevezetesen a polgár szó rehabilitálása körül hullámzottak. A kommunista agitprop ördögi leleményességgel járatta le legfontosabb szavainkat. Megbélyegezte vagy kiürítette őket.

Nemzet, nép, polgár, jobboldal. Melyik szót lehet ezek közül újrafényesíteni, átértékelni, visszaadni a becsületét? A nemzettel kezdte Antall József – Illyés Gyula és a mai íróbarátaink nyomán, és messze jutott előre a szó felemelésében. Az EDU-kapcsolat a néppártiság becsületét adta vissza. De veszélybe került, amikor Csurka István lépett fel szélsőséges nemzeti radikalizmusával, amely a népi és nemzeti gondolatok korszerűtlen, demagóg nosztalgiáira játszott rá.

Névválasztásaink előtt még egy csapda áll. Az, hogy a harmincas évek magyar demokratikus hagyománya, amely oly fontos Antallnak és még jó néhányunknak, a második reformkor nemzedéke, magát javarészt baloldalinak határozta meg a neobarokk hivatalos eszmeiséggel és a hárommillió koldus Magyarországával szemben. Bibótól Illyésig, József Attiláig. Reformista volt, és velük rokon gondolatokat vallott Márai is – a kevesek egyike, aki a polgár szót akkor vállalta. Mert bizony a polgár akkoriban a nyárspolgárt, a kispolgárt jelentette az értelmiség szemében – egy műveletlen, nárcisztikus masszát.

Csapda tehát a baloldal-jobboldal dichotómia is. Mint Scruton mutatja ki, ezt is a kommunista agitprop gondolkodás merevítette meg a harmincas években, és használta demagógiája furkósbotjaként. Ha a mai magyar politikai nézeteket vesszük figyelembe, akkor is világos, hogy a hagyományos bal-jobb megkülönböztetés szinte semmilyen útmutatást nem ad.

Mert maga a világ lépett túl ezen a dichotómián, és éppen a konzervativizmus – egy néppárti konzervativizmus – feléledésével. Nem kérdéses, hogy a hagyományos közösségek értékét, a nemzeti hagyomány fenntartó erejét hirdető népi írók az agitprop terminológia szerint jobboldalinak és konzervatívnak minősülnek – és mondták is őket annak, különösen 1948 és 1956 után.

A konzervativizmus a baloldaliság nagy századában, a 20. században is mindig erős maradt az angolszász országokban. 1980 körül pedig fordulat történt. Ronald Reagan és Margaret Thatcher erőteljes, karizmatikus politikai tehetsége előhívta, megszervezte ezekben a társadalmakban azokat az erőket, amelyeknek elegük volt az elmúlt húsz év ideológiájából és politikájából. Elegük volt a vízfejjé nőtt államból, az államkapitalizmusból, a cinikus egyenlősdiből, a minőség degradálásából és a pozitív diszkrimináció abszurd, a bűnözést és a devianciát bátorító, a többséget elnyomó végleteiből. A törvényre emelt és a társadalom szétesését gyorsító szabadosságból. Elegük volt a szovjet blokkot legitimizáló détente-politikából és a kommunisták iránti liberális sznobizmusból.

Ennek a reagani hullámnak a hátán nyerte meg az amerikai elnökválasztást az idősebb Bush, és 1992-es veresége csak időleges haladékot jelentett a mégoly tehetséges Clinton által vezérelt balliberális erőknek. A legutóbbi amerikai választás meggyőző konzervatív győzelmet hozott az Egyesült Államokban, és nem kis mértéken a fiatalok, az első ízben választók körében. Nagy-Britanniában pedig immár tíz éve olyan miniszterelnök vezeti a Munkáspártot, egyelőre rivális nélkül, aki bizonyos konzervatív értékek megerősítésével nyert hatalmas népszerűséget.

Itt nincsen most idő arra, hogy e gazdag jelenségről árnyalt elemzést tartsak. A konzervativizmus nem egységes ideológia – sok tekintetben ellentétes nézeteket és attitűdöket takar ez a szó Nyugaton is. Csak annyit mondhatnék erről itt, hogy Antall József ebben a képben az én számomra egyértelműen úgy jelenik meg, mint a kiváló politológus barátunk, Egedy Gergely által érték-konzervativizmusnak nevezett organikus gondolkodás egyik nagy politikusa.

Ezt az irányzatot így jellemzi könyve, A konzervativizmus az ezredfordulón 49. oldalán:

„Egyáltalán nem közömbös, hogy az elkövetkező évtizedek magyar konzervativizmusa milyen arculatú lesz, és hogy azokat az elemeket tudja-e integrálni, amelyek a leghatékonyabban segítik a nemzet fejlődését… a magyar sajátosságoknak (és általában is a közép-európai tradícióknak) sokkal jobban megfelel a konzervativizmus azon változata, amely nem a piac maximális szabadságában látja a legfőbb célt, hanem a szociális egyensúlyt fenntartó növekedésben és bizonyos tradicionális alapértékek védelmében”.

Az ifjabb Bush mögött egyesült konzervatív palettát tekintve tehát, az általunk választott hagyományhoz nem az ún. neokonzervatívok neoliberális szabadpiaci filozófiája áll közel nem is a protestáns fundamentalista választóbázisé, hanem azé a csendes többségé, amely a déli és középső Amerika korszerű konzervatív mentalitását jellemzi.

Egy ilyen derékhad gyarapodása az Antall halála óta eltelt több mint tíz esztendőben nálunk is mind határozottabban kirajzolódik, és spontán módon is erősíti az új konzervativizmus néppárti jellegét, amely annak egyik legnagyobb ereje. A korszerű hagyományépítés, a helyi cselekvés és az emberi mérték áll e szemlélet középpontjában. Az identitások és a minőség tisztelete az élet minden régiójában.

Ritkán hangzik el, hogy ez a szemlélet ökologikus szellemű, bár elhatárolódik a környezetvédők legradikálisabb csoportjainak stílusától, baloldali radikalizmusától. Nem kétséges azonban, hogy a korszerű értékkonzervativizmusnak tudatosítania kell a programjában rejlő ökologikus elemeket: az elszabadult, érték-semleges liberalizmussal szemben, a növekedés-mánia rombolásával szemben. Mivel ez nemcsak politikai sikert hozhat. Csak a mérték ökologikus tisztelete, a szolidaritás egymással és a természettel adhatja meg a túlélés reményét a földlakók számára. Nem véletlenül vélte Antall József mindvégig, hogy a Bős-Nagymaros vízlépcső ellenzése világnézeti kérdés, és az is marad.

Az Antall József által képviselt eszmeiség a rendszerváltozás szellemének egyik csírája és korszerű hagyatéka.

Kodolányi Gyula (2005)