Ha abból a szempontból vizsgálnánk a történelmet, hogy mikor milyen szándékok és érdekek, miféle megfontolások és meggyőződések mozgatták a hatalom gyakorlóit, jól láthatóan elkülönülne egymástól a mögöttes indítékok legalább három típusa. A leggyakoribb típust az öröklött vagy megszerzett hatalom öncélúsága, a status quo megőrzésének, a hatalmon lévők érdekérvényesítésének primitív logikája irányítja. Valamelyest ritkább, de a mi tájékainkon is jól ismert a másik változat, amikor a hatalomhoz való ragaszkodást valamiféle szellemi kábulat: vallásos fanatizmus, doktriner eszmekultusz vagy ideológiai őrjöngés motiválja. S végül a legritkábban előforduló, a legsérülékenyebb típust az a fajta politikus példázza, aki sem érdekeit, sem absztrakt ideáit nem követi vakon, ehelyett egy nép legjobb képességeit, alkotó energiáit igyekszik felszabadítani és uralomra juttatni minden tudatos és tudattalan ellenállással szemben. Az első típus számára a hatalom az uralkodás technikáinak módszertani problémáit jelenti csupán, a másik úgy fogja fel azt, mint az emberrel való kísérletezés laboratóriumát, s csak a harmadik érzi, hogy a hatalom egy közösség boldogulásáért vállalt erkölcsi felelősség.

1990-ben, amikor a világméretű vereséget szenvedett piaci szocializmus romjain épülni kezdtek a többpártrendszerű polgári demokrácia tartópillérei, Magyarországon nem csupán rendszerváltozás kezdődött. Nemcsak az ország gazdasági, jogi és közigazgatási rendje változott meg. A politika színpadának kulisszái mögött is lényeges változás történt: eltávoztak a pragmatikus hatalom-technikusok, s visszavonultak a szocialista utópia fanatikusai is, hogy átadják helyüket az új típusú, a szolgáló hatalomgyakorlás képviselőinek.

Hogy éppen Antall József válhatott ennek a korszakváltó történelmi fordulatnak a főszereplőjévé, annak bizonyára számos véletlenszerű oka is van, amelyekről a sors- és pályatársak tanúvallomásai értékes adalékokkal szolgálhatnak. Ezek értékéből semmit nem von le az a tény, hogy Antall József történelmi szerepének titka már ma is megfejtve állt előttünk. A rejtély kulcsa ugyanis maga Antall József. Pontosabban: a miniszterelnök cselekvésének mozgatórugóit a történész Antall József világképének és gondolkodásmódjának ismerete segíti megérteni. Azt a zavarba ejtően egyszerű igazságot jelenti ez, hogy a felelős hatalomgyakorlásnak – noha nem elégséges, de – nélkülözhetetlen feltétele a lehető legszélesebb körű ismereteken nyugvó, mélyen átélt és tudatosított történelmi tapasztalat. Antall József maradéktalanul megfelelt ennek a követelménynek. Kutatóként nem elemezte a magyar múlt minden korszakát, de személyes élménye volt a nemzeti és az európai történelem minden hőse, diadala és bukása. Azt a korszakot pedig, amellyel történészként is foglalkozott (a 19. századi magyar reformkort, a szabadságharc bukását követő önkényuralom majd a kiegyezés korát) mintha szándékosan azért választotta volna, hogy szembesüljön mindazokkal a dilemmákkal, amelyekkel a majdani miniszterelnöknek kellett megbirkóznia.

Tanulmányainak egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy igazságkereső szenvedélye soha nem gyengíti a tárgyilagosságra való törekvését, s a nagy személyiségek tetteinek szubjektív indítékai éppúgy izgatják, mint az azoktól függetlenedő következmények. S éppen azért, mert az ország sorsfordító pillanatait elemző történész kénytelen tudomásul venni, hogy a szubjektív szándékok és az objektív következmények többnyire nem felelnek meg egymásnak, Antall soha nem úgy teszi fel a kérdést, hogy egy adott helyzetben kinek volt igaza, hanem úgy, hogy kinek miben volt igaza. A különböző, gyakran ellentétes érdekek, erők és személyiségek ebben a felfogásban nem azért ütköznek egymással, mert az egyik oldalon a tisztán látók, a másikon a tévelygők állnak, hanem azért, mert ugyanaz a cél csak a részérdekek és a részigazságok harca révén válik megközelíthetővé. Jó példája e személetnek az az összegezés, amit Antall a reformkor nagyjairól ad.

„Nem kétséges, hogy Kossuth, Deák és Eötvös közül Kossuth volt a legkövetkezetesebb függetlenségi politikus, és ő ment a legmesszebbre a társadalmi átalakulás hirdetésében. De Eötvös volt a legmodernebb a polgári állam terveinek kidolgozásában… Önállóbb magyar államiságot őriz meg Deák koncepciója a dualizmus kereteiben, mint Eötvös mindig is hangsúlyozott birodalmi programja. Eötvös modernebb, összehangoltabb Államszövetségének azonban szilárdabb alapokat tervezett, mint amilyeneken Deák klasszikus alkotmányjogi felfogásában fogant Monarchiája nyugodott.”

A magyar nemzettudat érzékenységét súlyos próbára tevő államtani nézeteket hasonlít itt össze Antall – anélkül, hogy az egyiket elmarasztalná a másik kedvéért. „Képtelen az ítélkezésre, eszmeileg határozatlan” – mondaná a marxista kritikus, ám nem erről van szó. Pusztán arról, hogy nem akarja azokat az elméleti vitákat túldramatizálni, amelyek a maguk helyén és idején csak gyakorlati kompromisszumokkal dönthetők el.

Az idézett példánál maradva Antall az igazi konfliktus okát nem a kiegyezésre vonatkozó alkotmányjogi elvek különbözőségében, hanem a meglévő lehetőségek elszalasztásában, a hatalom felelősségét viselők felkészületlenségében, változásra való képtelenségében látja. Ezt írja:

„Ha sokban igazat is adunk is Kossuthnak az 1867. évi kiegyezés közgazdasági következményeit illetően, a dualizmus korának magyar uralkodó osztálya számára ez még nem jelenthet mentséget. Még a félig biztosított, félig elért önállóság sáncain belül is többre nyílott volna lehetőség… a kivándorlás fő okát végül is abban kell keresnünk, hogy az 1848. évi jobbágyfelszabadítást nem követte birtokreform. A feudális maradványokkal terhelt, tőkeszegény, külterjes nagybirtokok nem nyújthattak elég munkaalkalmat és még kevésbé megélhetést a föld népének.”

Adva van tehát egy teoretikus probléma, egy jogelméleti és állambölcseleti vitakérdés a kiegyezés kapcsán – másfelől adva van egy kézenfekvő összefüggés a kiegyezést követő évtizedek szociális problémái (kivándorlás!) és a birtokreform elmaradása között. Antall ott marad „határozatlan”, ahol a határozottság csak doktrinerséget jelentene, s ott mond éles ítéletet, ahol annak a 20. század végi jelenre vonatkozóan is gyakorlati értelme van! S ez a konkrét példa általánosságban is jellemzi gondolkodásmódját.

Poétikai szóhasználattal élve: a történelmi eseményeket – legyenek azok bármily megrázóak, tragikusak is – nem drámai helyzetek halmazaként, hanem egy epikus folyamat részeként értelmezi. És ez az ő politikusalkatának egyik leglényegesebb vonása. Úgy is mondhatnánk, hogy a múlthoz való viszonya nem meditatív-esztétikai, hanem nagyon is racionális és hétköznapias. Nem a katartikus hatást okozó erkölcsi-érzelmi tanulságok érdeklik, sokkal inkább a történések okai és a folytathatóság módozatai. Ebben a történelemképben nincsenek mindent eldöntő ütközetek a Jó és a Rossz erői között, következésképpen nincs századokra kiható győzelem, és nincs a jövőt értelmetlenné tévő végzetes bukás. Egyáltalán: alig-alig van érzelmi pátosz a ő múltélményében, ám annál több benne az oknyomozó és távlatokat fürkésző értelmes felelősségtudat. (Talán ez is magyarázza tartózkodását az érzelmes nemzettudat képviselőitől, s azok bizalmatlanságát vele szemben – saját pártján belül is!)

Hadd idézzek ismét egy példát. A mohácsi katasztrófával – legalábbis a romantikától örökölt történelemszemléletünk szerint – „nemzeti nagylétünk” egész épülete látszik összeomlani. Antall ezzel szemben arra teszi a hangsúlyt, hogy a darabjaira hulló, pótolhatatlan vérveszteséget elszenvedő ország nemcsak fizikailag vészeli át a tragédiát, s nem is csupán nyelvét és kulturális hagyományait őrzi meg, hanem az újkor követelményeihez való teremtő alkalmazkodás képességét is. A reformáció magyarországi meggyökerezésében, Kálvin tanainak elterjedésében Antall ennek bizonyítékát látja. Történelemélménye persze nemcsak a tragikus nemzeti sorsélmény érzelmi örvénylésétől marad mentes, hanem a kommunisztikus forradalmi tanok már-már vallásosan fanatikus haladáshitének eufóriájától és a liberális-anarchista eszmék narkotikus hatásától is. Antall haladásfogalma azokból az eszmei hagyományokból táplálkozik, amelyeket a reneszánsz, a felvilágosodás bölcselői s a legújabb kor konzervatív eszmeáramlatainak képviselői fogalmaztak meg. Élesen szemben áll ez a haladásfogalom mindenfajta utópisztikus ideával, a baloldali politikai filozófiák erőszakelvű fejlődésdoktrínáival. A politika feladata – és lehetősége! – e felfogás szerint nem az, hogy távoli célokat vetítsen a társadalom elé, s hogy hatalmi eszközökkel késztesse az embereket e célok megvalósítására, hanem az, hogy a közösségi lét alapintézményeinek megőrzésével és a jogalkotás eszközeivel teremtse meg a gazdálkodás, a művelődés, valamint a társadalmi béke és biztonság feltételeit, s ezáltal hárítsa el az akadályokat az emberi képességek és törekvések kibontakozásának útjából. Ahhoz pedig, hogy a politika meg tudjon felelni a feladatának, a polgári világkorszak egyetemes eszméinek egyensúlyát, s ezeknek a nemzeti-politikai hagyományok rokon elemeivel való egységét kell megteremtenie.

Az egyetemes érvényű politikai filozófiák egymáshoz való viszonyát illetően Antall Eötvös József felfogását teszi magáévá, aki A XIX. század uralkodó eszméiről írott nagyhatású monográfiájában hallatlan intuitív készséggel elemzi a nagy francia forradalom eszméinek hatását. Eötvös felismeri, hogy a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség (testvériség!) követelményei csak egymással szemben érvényesíthetők, azaz egyik idea sem valósulhat meg maradéktalanul a másik kettő sérelme nélkül. A három törekvés ezért „csak egyensúlyban jelenti politikai kultúránk alapját”, mondja Antall:

„hiszen bármelyiknek a másik fölébe kerekedése diktatúrához vagy anarchiához vezetett a történelemben, ahogy ezt a magyar nemzeti liberalizmus nagy történelmi alakjai, Széchenyitől Kossuthig, Deák Ferenctől Eötvösig olyan világosan látták a reformkorban és az utána következő évtizedekben… a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje szintézisben, együttesen értelmezhető, csak ez jelentheti a jogállamiságot, a szociális államot, ez jelenti a gondoskodást.”

Különösen figyelemre méltó az idézet utolsó mondta. Mert nem az a legjellemzőbb Antall gondolkodására, hogy Eötvös hatását tükrözi, hanem az a törekvés, hogy összhangba hozza a klasszikusok szellemi inspirációit, s azokat a legidőszerűbb politikai feladatokra vonatkoztassa.

A 19. század uralkodó eszméinek imént idézett elemzése két hivatkozással egészül ki. Antall arra emlékeztet, hogy a jogállam és szociális állam, azaz a szabadságlehetőségek és a szolidaritás szintézisének igénye egyfelől a pápai enciklikákban, másfelől a Max Weber-i protestáns szolidaritási gondolatokban éppúgy jelen van, mint a nemzeti liberalizmus klasszikusának állambölcseleti munkájában. S e hivatkozással Antallnak nem az a célja, hogy eszmetörténeti stúdiumokba vezesse be olvasóit, hanem az, hogy az egymástól térben és időben távol eső, egymással sokszor szembenálló szellemi törekvések lényegi hasonlóságára mutasson rá. Mert akik a jogállam és a szociális állam egységét hasonló megfontolásokból és hasonló módon kívánják megteremteni, azok között bármily mélyen gyökerezzenek is az ellentétek, csak lényegtelen, s ezért könnyen megoldható kérdéseket érinthetnek.

Az egyetemes koreszmék egymáshoz való viszonyát elemző történész gondolatai ezen a ponton érintkeznek a politikus Antall József ars poeticájával. Ahogyan a gazdaság, a jog és az erkölcs elvei a legkorszerűbb politikai eszmékben közös nevezőre találnak, akként a nemzeti múlt más-más társadalmi és szellemi forrásvidékéről eredő, de céljaiban közös mozgalmainak is össze kell kapcsolódniuk egymással. Antall számos alkalommal vall arról, hogy a személyes, baráti kötődéseknél is erősebben éppen az eszmei-politikai szintézisteremtésnek ez a lehetősége vonzotta a Magyar Demokrata Fórumhoz. Ami pedig a történelem nézőpontjából lehetőség, az – az ő értékrendjében – erkölcsi értelemben felelősség és kötelesség. Ezért mondja:

„ha nem tudjuk összefogni a népi nemzeti mozgalom, a polgári demokrácia és az agrárdemokrácia közép felé húzó erőit a kereszténydemokráciában megnyilvánuló világnézeti indíttatású irányzatokkal, akkor érdemtelenek leszünk a világ és utódaink megbecsülésére.”

És ezért mondja azt is:

„A Magyar Demokrata Fórum azért válhatott, azért vált az 1990-es választások győztes politikai pártjává, mert vállalta a kereszténydemokrácia értékeit is, és a kereszténydemokráciával vált Európa számára is egyértelműen érthető politikai párttá.”

Azoknak a pártoknak a létrejötte, amelyek e három klasszikus elvre épülő politikai filozófiát tettek a magukévá, tette lehetővé, hogy Antall József meghatározó szerepet játsszon a magyarországi rendszerváltozás irányításában. S ez a tétel fordítva is érvényes: Antallnak a magyar és az európai eszmei-politikai hagyományokat összegező kivételes műveltsége nélkül a konzervatív politikai törekvések nem szerveződhettek volna kormányzóképes erővé. Ezt éppúgy tudják azok, akik magukat a konzervatívokat szeretnék távol tartani a politikától, miként azok is, akik éppen a konzervatív pártok tagságát és szavazóit próbálják elcsábítani egy szélsőségesen demagóg, kalandorpolitika szolgálatára. Módszereik alig különböznek egymástól: Antall József személyét és művét választják támadásaik célpontjául. Kirekesztőnek bélyegzik, mert elvi okokból nem akart koalícióra lépni azokkal a baloldali erőkkel, amelyek a nemzeti értékeket és érdekeket nem tudják vagy nem is akarják összeegyeztetni a külső feltételekhez való alkalmazkodás kényszerével. Ráfogják, hogy kormányzásával a Horthy-korszak félfeudális hatalmi elitjének arisztokratizmusát, szélsőséges mozgalmainak avítt nacionalizmusát és antiszemitizmusát támasztotta fel, s hogy maga is nosztalgiákat táplált e korszak anakronisztikus világa iránt. A másik oldalon – saját táborában – megalkuvással vádolják, mert nem tudnak megbékélni azzal, hogy a rendszerváltozást Magyarországon csak jogállami keretek között, csak a parlamentáris demokrácia játékszabályainak tiszteletben tartásával lehet végrehajtani. Mindezen túl kamarillapolitikusnak minősítik, mert – jóllehet semmit nem tett a döntésre jogosult testületek háta mögött – legszűkebb környezetének belső ellentéteit, kormányának és pártjának önemésztő feszültségeit, terméketlen vitáit a nyilvánosság kizárásával igyekezett fel- és megoldani. Bármivel vádolják is az egyik oldalon, a másikon éppen az ellenkezőjéért vonják felelősségre: így válhatott egyszerre ókonzervatív, a jelen valósága iránt érzéketlen, gőgös magyar úrrá, másfelől az elvtelen paktumok híveként a kozmopolita liberalizmus szálláscsinálójává.

Antall József életművét mégsem azok veszélyeztetik igazán, akik támadják őt, hanem azok, akik miközben rá hivatkoznak, megpróbálják kisajátítani, hogy személyes ambícióktól megszédülve, randalírozva rombolják, hiteltelenítsék az antalli örökséget. És rombolják is – ha hagyjuk. Ám ha Antall Józseffel együtt mi is meghalljuk Eötvös figyelmeztetését, miszerint „a gonosz hatalma a jók gyengeségében fekszik” – van még esély megmentetni ezt az örökséget.

Kulin Ferenc (1995)