A huszadik század a maga háborúival és rettenetes politikai kitérőivel Magyarországnak rengeteg szenvedést okozott. Az ország azonban, kontinensünk minden megosztottsága ellenére, mindvégig Európa része maradt – nemcsak földrajzilag, hanem az európai azonosság értelmében is. Magyarország mindezt elsősorban annak az embernek köszönheti, aki a legszerencsétlenebb körülmények között is kiállt az egységes Európáért és értékeiért, amely mindig csak szabadságpárti lehet – Magyarország mindezt olyan személyiségnek köszönheti, amilyen Antall József.

Az európai azonosságnak ilyen értelmezéséért, a folyamatosság hangoztatásáért, amely Kelet-, Közép- és Dél-Európában a hozzá hasonló személyiségekben testesül meg, néhány éve, az EU „keleti bővítése” alkalmából a német parlamentben úgy fogalmaztam, hogy valójában nem „kibővült” Európa, hanem „megszűnt a megosztottsága”.

Ez a történelmi visszatekintés számomra két szempontból különösen fontos: egyrészt, mert maga Antall történész volt, és hozzám ennyiben is közel állt. Másrészt pedig azért, mert éppen mi, akik a második világháború után nyugaton szabadon dönthettünk a saját sorsunkról, a saját emlékeinkkel és az európai történelemmel és azonossággal kapcsolatos értelmezésekkel nagyon gyakran nagyon hanyagul bánunk.

Ha a történelmet nem akarjuk megismerni, és ha a történteket nem akarjuk beismerni, mind jó mind rossz értelemben, ezzel azt kockáztatjuk, hogy az európai felelősség és az európai szolidaritás alól rántjuk ki a talajt.

Janusz Reiter, a varsói Nemzetközi Kapcsolatok Központjának elnöke, a háború befejezésének 60. évfordulójára rendezett ünnepség alkalmából vetett fel egy megszívlelendő gondolatot: Hogy a valódi, közös felelősséget európaiként megteremthessük, ahhoz éppen nekünk, németeknek van szükségünk arra, hogy mindazok a tapasztalatok, amit keleti szomszédaink az elmúlt évszázadban összegyűjtöttek, amelyekre kénytelenek voltak szert tenni, ezek a mi közös európai örökségünkhöz tartozzanak. „Aki ezt elutasítja – figyelmeztet Reiter – az az európai közösség egy fontos alkotó elemét nem képes megérteni”.

Örömmel egyeztem bele egy hónappal ezelőtt, amikor Moszkvában és egyéb helyeken a háború befejezésére emlékeztek, hogy Antall Józsefről beszéljek. Az ő személyes és politikai életrajza nagyon sokat elárul róla!

* * *

1989-ben és 1990-ben Magyarország Európa érdeklődésének és a világpolitikának a középpontjában állt, és a magyar politikusok a döntő pillanatban fontos és helyes döntéseket hoztak.

Ami Magyarországon történt, és főként ahogy történt, az döntő jelentőségű volt, hogy megszűnjék kontinensünk, Németország és Berlin megosztottsága. Mi, németek, tudjuk, hogy milyen hálásak lehetünk mindezért, és azt is tudjuk, hogy a magyarországi változás gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint 1989, és a hatásuk messzebbre terjed, mint 1990.

Fontosnak érzem hangsúlyozni: a két dolog összetartozik. Az egyik oldalon az akkori kormány tevékenysége, akik jó politikai érzékkel, az NDK-ból érkezett németek számára engedélyezték a kiutazást, és ezzel a vasfüggönyt áttörték, lehetővé téve így Gorbacsov távolba tekintő elképzelését, aki felismerte, hogy a szabadság utáni vágy végül is erőszakkal többé nem tartóztatható fel.

A másik oldalon pedig azoknak a megfontolt tevékenysége, akik évtizedek óta csak vágyakozhattak a szabadság után, akik minden eszközzel a függetlenségért küzdöttek, akiket megaláztak lealacsonyítottak és megfenyítettek, akik azonban mindig tudták, hogy a szabadság értékének végül is győznie kell. És akik ekkor elszántsággal, bölcsességgel és körültekintéssel, de türelemmel is, a politika területére léptek, amely minden európai forradalom közül a legjobb volt, mivel teljességgel vértelen, – ki merte volna korábban még akár csak álmodni is, hogy ez sikerülhet?

Sikerült európai örökségünk legjobb alkotó elemeit felhasználni: a szabadságot, az értelmet és az értékeket, valamennyi résztvevő politikai és kulturális érettségét, és közöttük volt Antall József, az egészen nagyok egyike.

* * *

Antall politikai gondolatait a meggyőződésétől, a meggyőződése nagyvonalúságától nem lehet elválasztani. Személyisége szavatolta politikai szavahihetőségét – bizonyos értelemben ő testesítette meg az ellenkoncepciót a politikai opportunizmussal szemben, valamint azzal a folyamattal szemben, amely a politikát professzionálisan „menedzseli”, színi előadássá „rendezi”, és még inkább útszélivé teszi.

Már a szülői házban bizalmas kapcsolatba került a politika légkörével, történész lett – mint nemzedékéből annyian, akiknek a közvetlen politikai tevékenység nem volt lehetséges anélkül, hogy a rendszer kényszerítő ereje alatt meg ne hajoltak volna.

1956-ban, a népfelkelés idején – voltak napok, amelyeken mi, Európában és az egész világon a lélegzetünket visszatartottuk – volt az első alkalom, amikor számára, aki akkor húszas évei közepén járt, és történelemtanár volt, ütött a politikai cselekvés órája. Iskolájában a forradalmi bizottság élére került, részt vett annak a pártnak az újjáalapításában, amelyhez már édesapja is tartozott, és keresztény ifjúsági szervezetet alapított, a kommunista monopólium ellentéteként.

Néhány nap után azonban a szovjet páncélosok teljes brutalitással véget vetettek a szabadság reményének.

Antall számára hosszú évekre publikációs, majd tanítási tilalom következett, sorsát és sok más magyar sorsát is megpecsételte a keserű valóság, hogy életük „legjobb éveit” elrabolták, az ország pedig azt a végzetes következtetést vonja le, hogy legjobb tehetségei sorra kihasználatlanok maradnak, vagy külföldre kényszerülnek.

Antall számára csak egy évtized múlva vált lehetővé, hogy történészként megvesse a lábát, és az orvosi történelem területén, egy – úgymond – politika nélküli tudományágban működjék, ahol 25 éven át fejthette ki Európa-szerte elismert képességét.

Amikor a nyolcvanas évek második felében a rendszer kezdett megnyílni, nem a véletlen műve volt, hogy Antall, aki ekkor már túl járt a 60. életévén, olyanokkal az oldalán, akik a rendszer megváltoztatásáért küzdöttek, kiemelkedő alakká vált. A „kerekasztal tanácskozásokon” közösen alkották meg a nehéz államjogi reformokat, és a Magyar Demokrata Fórum élén meggyőző többséggel nyerte meg az első szabad választást.

Pártját előbb nagy körültekintéssel – a CDU mintájára – a közép pártjai felé terjesztette ki, ami most már lehetővé tette számára, hogy ebből a központi helyzetből koalíciót kovácsoljon a polgári erőkkel, sőt egyes alapvető kérdésekben elvi megegyezésre jusson a legfontosabb ellenzéki erővel, a baloldali liberálisokkal is.

* * *

Antall nem „karrierre” törekedett, hanem arra, hogy hazáját ebben a nehéz időszakban a helyes útra vezesse. A felelősséget, amely az előző évtizedek történelméből sarjadt ki, ő most elvállalta – kezdetben a Kerekasztalnál, együtt a korábbi rendszer reformokat kívánó képviselőivel (ezt a tevékenységüket közvetlenül a miniszterelnöki eskütétel után nekik hangsúlyozottan megköszönte), később azonban, mint demokratikus versenyben sikeres választási győző, szembefordult velük.

Elég öntudatos volt ahhoz, hogy ezt a felelősséget a vállán hordozza, és mert az öntudata telítve volt személyes integritással, ő maga is, mint politikus, példakép lett és olyan személyiség, akivel hívei azonosulhattak.

Ha a kormányprogramját olvassuk, világossá válik a feladatok kolosszális terjedelme, de még inkább az a figyelemreméltó világosság és áttekinthetőség, amellyel Antall az irányt és a célt megjelölte, – mégpedig úgy, hogy az máig érvényes.

Antall ezzel a saját országa és jórészt Európa számára is átállította a váltót, éspedig a helyes irányba állította.

* * *

Három alapvető szempontot szeretnék hangsúlyozni:

Először is arra törekedett, hogy hazáját egyértelműen hozzákapcsolja a Nyugat érdekközösségéhez, olyan lényeges elvekhez, mint a jogállamiság, az emberi és a kisebbségi jogok, és olyan gazdasági rend, amely a piac dinamikájához társadalmi folyamatossággal kapcsolódik (ő maga ezt „szociális piacgazdaságnak” nevezte), és hogy Magyarországot a lehető leggyorsabban az euro-atlanti védelmi rendszerhez kösse.

Antall világosan látta, hogy Magyarországnak a jövőben mely partnereit kell leginkább megtartania. Megértette, hogy az európai és az atlanti integráció egy érem két oldala, és az is marad. És erre akkor is emlékeztetnünk kell, ha valaki valamikor megkísérelné, hogy Magyarországot olyan választás elé állítsa, hogy az európai és az atlanti lojalitás között döntsön. Mindenki, aki azt hiszi, hogy Európa hagyja magát ellensúlyként Washingtonnal szemben megerősíteni, végső soron csak Európa szétdarabolásához járul hozzá.

Antall rokonszenve Európa iránt az európai szolidaritásra vonatkozik, amellyel a partnereket arra figyelmezteti, hogy mindannyian egyenlő mértékben veszünk benne részt. Ez beigazolódott a Szovjetunióval kialakult viszonyban – olyan ballaszt ez, amely még ma is érvényes, az EU és a NATO együttesen azon fáradozik, hogy Oroszország számára az állam és a társadalom modernizálásának nehéz útján szoros kapcsolatot teremtsen. Ily módon az európai keleti politika eredményesen működik. Olyan országokat, mint Magyarország, Lengyelország vagy a balti államok együtt szoktunk emlegetni. És megbizonyosodtunk jól tájékozottságunkról, amikor az atlanti egyetértés erőit támogatjuk. Egyes európaiak folyamatosan arra tesznek kísérletet, hogy Moszkvát a budapesti és varsói fejeken átnyúlva ölelhessék magukhoz. Mi ezeknek a kísérleteknek kemény ellenfelei vagyunk. Ehhez a témához tanulságos olvasmányként említeném Antall beszédét, amelyet 1990 júniusában, röviddel hivatalba lépése után, Moszkvában tartott, amikor olyan helyzetbe került, hogy a Varsói Szerződés feloszlatását javasolta.

Antall József másik alapvető figyelmeztetése a tagországok Európájának az egységéről és a sokféleségéről szólt.

Gyakran idézték, hogy ő miniszterelnökként minden magyarért felelősséget érez, azokért is, akik az ország határain kívül élnek, és Európa messze legnagyobb lélekszámú kisebbségét alkotják. A sok irányból érkező támadásokkal szemben, amelyek ezzel a kényes és robbanékony témával kapcsolatban érték, Antall mindig felelősségteljesen emlékeztetett arra, hogy ugyanebben az időben, a szomszédos Jugoszláviában a nemzetiségi szakadármozgalmak pusztító háborúvá szélesedtek.

Antall soha nem szűnt meg törődni a szomszéd országokban élő nemzettársakkal, bízott azonban mindvégig az európai integrációban, amikor a határok elveszítik jelentőségüket. Az EU részeként Magyarország is így őrzi, büszkén, nemzetállami öntudatát, és a magyarok jogosan reménykedhetnek abban, hogy belátható időn belül majdnem mindannyian az EU polgárai lesznek, és közös tető alatt érezhetik magukat.
Az egység és a sokféleség arányát helyesen meghatározni, ez maradt talán a legfontosabb feladat Európa számára, és ehhez Magyarország a saját tapasztalataiból még sok adalékkal járulhat hozzá.
A harmadik gondolat, amelyet Antall kormányprogramjából kiemelnék, a legfontosabb, mégpedig az embernek és méltóságának az elhelyezése minden politikai tevékenység középpontjában – ez szöges ellentétben áll mindennemű állami ideológiával. Ez a gondolat az, amely számomra megmutatja az ő politikájának a kötődését az értékekhez, kapcsolódását az európai identitáshoz és az európai örökséghez.

Mindez ma is arra emlékeztet minket, a politikát, a demokratikus legitimációt úgy kell megteremteni, hogy az emberekben megerősödhessék az az alapvető meggyőződés, hogy a politika értük van, és nem megfordítva. A politika nyűgeit csak így lehet leküzdeni országainkban, és eltüntetni a szkepszis érzését Európával szemben.

* * *

Antall József a maga kormányzati idejében, amelynek halála oly korán véget vetett, sokat elért, és országát a helyes irányba indította el.

A rendszerváltozás, az állami irányítás és tervezés évtizedei után sok embertől természetesen fájdalmas lemondást is követelt, végül is azonban minden követője az általa kijelölt irányba haladt. Magyarország ma tagja az Európai Uniónak és az Atlanti Szövetségnek, és én boldog volnék, ha Németország hasonló növekedési számokkal rendelkeznék.

Súlyos betegsége ellenére Antall nem kímélte magát, és nagy fegyelemmel vezette hivatalát. Az ő személyisége nélkül sok minden másképp történt volna. Az ő vezetése alatt azonban kormánya, az akkori reformállamok közül egyetlenként, a megbízatását végigvitte.

Nehezemre esik, hogy visszapillantásomban leírjam a politikai légkört az ő hivatalba lépésekor. Páratlanul elszánt volt, feszültség élt benne, és egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy az átalakulás szerencsés kimenetelű lesz Magyarországon és az egész térségben, és nem fog a legnagyobb robbanás bekövetkezni.

Mindezt legjobban talán egy bekezdés érzékelteti Antall kormánynyilatkozatából, amely engem, mint parlamenti képviselőt még ma is megindít.

Antall az első ízben szabadon megválasztott képviselőknek beszélt a lelkére, mindegyiküknek, ahányféle politikai színezetűen csak voltak, és nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy a politikai vetélkedések során az elvi összetartozás szándékát soha ne feledjék el. Megbízatásukat eszméikben is teljesíteni kell, ezért Antall nagy komolysággal figyelmeztetett, nehogy ebben az országban még egyszer egypárti diktatúra forduljon elő, nehogy ebből a parlamentből csak kevesen maradjanak szabad lábon. A jegyzőkönyv a képviselők reakcióját ily módon jegyezte fel: „Először megdöbbenés, aztán egyetértés!”

* * *

Antall mély benyomást tett rám politikai tisztánlátásával és emberi nagyságával. Megvolt benne annak az egyéniségnek a nyugodt öntudata, aki a személyesen elszenvedett nélkülözések és jogtalanságok következtében pontosan tudta, hogy a nehéz évtizedekben is a helyes oldalon állt. Politikájának alapja az ország európai identitása, vagyis a mi közös értékeink, amelyet az élet és az emberi együttélés, a szabadság, az egység és a sokféleség összefüggése és az értelem ereje alkot.

Hogy ő 15 évvel ezelőtt miniszterelnök lett, ez sok embernek és természetesen neki magának is bizonyosan győzelmet jelentett, éspedig nem is csak politikai, hanem elsősorban emberi győzelmet.

Antall olyan hangot talált, amely mentes volt a felfuvalkodottságtól, és mégis határozott volt.

Mi ma az egységesült Európában sokat köszönhetünk neki.

Antall József nagy magyar személyiség volt és nagy európai.

Wolfgang Schauble

Megemlékezés Antall Józsefről a Magyar Köztársaság Nagykövetségén,
Berlin, 2005. június 2.