Kiemelkedő történelmi személyiségek tetteiből sokféle tanulság vonható le. Számomra Antall József életművének legfőbb üzenete, hogy politikai pályára lépnie csak annak érdemes, aki nem önmagát akarja megvalósítani, hanem a közösséget akarja szolgálni, amelyhez tartozik, és aki képes is arra, hogy jól szolgálja azt. Akinek az adott közösség hosszútávú érdekeivel összhangban álló, jól átgondolt stratégiai céljai vannak. Aki nem akarja ellenfeleit és vetélytársait megalázni és megsemmisíteni – hiszen a vetélytársak partnerek és az ellenfelek mögött is szavazók állnak – s aki nem akar minden egyes csatában totális győzelmet aratni. Aki politikai döntéseinél képes felismerni, hogy melyik alternatíva szolgálja legjobban a stratégiai célokat és akkor is azt választja, ha az engedményt tartalmaz a politikai ellenfeleknek. Vagyis, akinek van bátorsága ahhoz, hogy a stratégiai célok megvalósítása érdekében, taktikai kompromisszumokat vállaljon, ha kell, politikai alkut kössön.

Antall József határozott elgondolásokkal érkezett a politikába, világos és egyértelmű elképzelései voltak az ország és a nemzet jövőjének kívánatos irányát illetően. Békés rendszerváltozást akart, nem pedig felfordulást. Parlamentáris demokráciát, az alkotmányos keretekre és a stabil pártstruktúrára vonatkozó, részletekbe menő elképzelésekkel. Demokratikus jogállamot. Kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot. Kompromisszumait e stratégiai célok megvalósítása érdekében kötötte meg. Döntései meghozatalánál képes volt személyes szempontjait, indulatait háttérbe szorítani, és nem intuíciói, pillanatnyi megérzései alapján döntött, hanem pontosan tudta, hogy az ország érdekében mit kell tennie, és azt is, hogy hogyan. Elkötelezett volt nemzete iránt, és vallotta, hogy – minden ellenkező hazai véleménnyel szemben – a nemzeti elkötelezettség nem egy ósdi, divatjamúlt eszme.

Antall Józsefnek volt bátorsága, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallja magát. Mert tudta, hogy ez elősegíti a kisebbségi sorsban élő, évtizedek óta elárvult magyarok megmaradását. De azt is tudta, hogy a határon túli magyarság érdekeit csak úgy lehet hitelesen és eredményesen képviselni a világban, ha mi is elismerjük a hazánkban élő nemzeti kisebbségek jogait, s ha itthon és a nagyvilág előtt is egyértelművé tesszük, hogy a magyarság Szent István királyunk óta befogadó nemzet.

Az 1980-as évek végére – amikor Antall József a politika színpadára lépett – a szocialistának nevezett rendszer válságba került: mint a szovjet tömbhöz tartozó többi európai országban, Magyarországon is egy általános társadalmi, gazdasági, politikai és morális válság bontakozott ki.

A válság megoldása a változás, amely vagy a meglévőt elsöprő erőszakkal következik be, vagy megegyezéssel érhető el. A megegyezés szülte változás természetesen soha nem olyan radikális, mint az, amely erőszak árán jön létre. Egy forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon, jó esetben naivitás, de ha politikusok teszik, sokkal inkább tudatos demagógia. Antall József, amikor azt mondta: „Tetszettek volna csinálni forradalmat!” – a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni saját naivitásukra és a demagóg politikusok rosszhiszeműségére. Mert természetesen tudta, hogy forradalmat nem lehet „csinálni”. Az vagy „kitör”, ha megvannak a feltételei, vagy nem, ha nincsenek meg. 1989-ben pedig Magyarországon minden volt csak nem forradalomi helyzet.

A megegyezés persze lehet megalkuvás is. Az a megalkuvó, aki a megegyezésnek nem azt a formáját választja, amely a lehetséges alternatívák közül a legkövetkezetesebb változást segíti elő. 1989-90-ben a rendszer válságának megoldása a rendszerváltozás volt, amely nem erőszakkal, hanem békés megegyezések révén következett be. A rendszerváltozás maga egy átfogó társadalmi megegyezés volt, amelynek részeként két politikai megállapodás született. Az 1989. szeptember 18-án aláírt Nemzeti Kerekasztal megállapodás, és az 1990. április 29-én megkötött MDF-SzDSz megállapodás. Antall Józsefet mindkét megállapodás aláírása miatt megalkuvással vádolták. Holott a rendelkezésre álló alternatíva mindkét esetben kevésbé következetes rendszerváltozást eredményezett volna, mint az, ami a megállapodások révén lehetővé vált.

Az MSZMP-vel a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások eredményeképpen aláírt megállapodás alternatívája az MDF részére az MSZMP-vel még a választások előtt megvalósuló előzetes együttműködés volt, amely a választások után valószínűleg egy MSZMP-MDF koalícióra vezetett volna. Tény, hogy Bíró Zoltánék számára nem volt idegen ez a megoldás. Ezzel szemben kínált alternatívát az Ellenzéki Kerekasztal, amelynek jelentőségét Antall József azonnal felismerte. Az ellenzéki szervezetek összefogása révén ugyanis az állampárttal szemben ellensúlyként létrejött egy valódi politikai erő. Ez már képes volt arra, amire az MDF önmagában nem lett volna képes. Az Ellenzéki Kerekasztal kialkudta a szabad választások korrekt feltételeit, amelyen ellenzéki győzelem született. Ez pedig a rendszerváltozás következetes végrehajtására nagyobb esélyt kínált, mint egy MDF-MSZMP koalíció. Megjegyzem, hogy az az SzDSz, amely megalkuvással, sőt árulással vádolta Antall Józsefet, amiért aláírta az MSZMP-vel a Nemzeti Kerekasztalnál – nem mellesleg közösen – kidolgozott megállapodást, 1994-ben koalícióra lépett az állampárt utódpártjával, amely koalíciót Antall az 1989-es kerekasztal tárgyalásokkal és az ott kidolgozott megállapodás aláírásával kerülte el.

Az Antall József által megkötött másik rendszerváltó megegyezésre, az MDF-SZDSZ megállapodásra azért volt szükség, mert a választások idején érvényes alkotmányjogi szabályozás szerint szinte minden parlamenti döntéshez kétharmados többség kellett volna. Az MDF-nek a kiszemelt koalíciós partnereivel nem, de az SZDSZ-szel megvolt a kétharmados többsége. Ezért a kérdés az volt, hogy az MDF vagy koalícióra lép a szabaddemokratákkal, hogy kormányozni tudjon, vagy egyszeri megállapodást köt velük egy alkotmánymódosításról, amely a kétharmados törvényeket olyan szintre szorítja, hogy az a többségi kormányzást ne akadályozza. Antall az egyszeri megállapodást választotta, amellyel képes volt elkerülni az SzDSz-szel kötendő koalíciót, amit egyébként az MSZP négy évvel később – sokkal előnyösebb alkotmányjogi és hatalmi pozícióban, abszolút többsége birtokában is – elkerülhetetlennek ítélt meg.

Azok, akik az SzDSz-szel szembeni ellenszenvük miatt eleve bírálták a megállapodást, illetve azok, akik – a radikálisan kommunistaellenes SzDSz pálfordulását tapasztalva – utóbb jutottak arra a következtetésre, hogy helytelen volt megállapodást kötni az SzDSz-szel, nem veszik figyelembe, hogy a „paktum” alternatívája az SzDSz-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabaddemokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodással az SzDSz magának biztosítani tudott. (Sőt, a „paktummal” az SzDSz olyan eszközöket engedett ki a kezéből, amelyek fenntartása mellett ellenzékben is nagyobb befolyással lehetett volna a kormányzásra, mint így.)

De milyen is lett volna a rendszerváltozás, ha az első ciklusban Antall József a szabaddemokratákkal nagykoalícióban kormányozza az országot?

Az SzDSz 1990 után folytatott politizálásából kiderült, hogy a szabaddemokratáknak a rendszerváltozás mikéntjére vonatkozó elképzelései jelentősen eltérnek attól, amit a közvélemény róluk korábban feltételezett. A nemzeti tradíciók iránti érzéketlenséget és az MDF igazságtételi kísérleteivel való merev szembeszegülést tapasztalva, az állampárt utódpártját felkaroló Demokratikus Charta, majd mindezt betetézve a Horn Gyulával megkötött koalíció után valószínűleg már kevesen gondolják, hogy – amennyiben Antall József a szabaddemokratákkal közös kormányzást választja – a rendszerváltozás következetesebb lehetett volna, mint amilyen a konzervatív kiskoalíció irányítása alatt lett.

Antall József tehát az ellenzék informális vezéreként a hajdani állampárttal, és potenciális kormányfőként a legnagyobb ellenzéki párttal azért kötött politikai megállapodást, hogy utat nyisson a válságból kilábalást hozó változásnak. Mégpedig az adott lehetőségekhez képest a legkövetkezetesebb változásnak.

Antall Józseftől megtanulhattuk, hogy tárgyalásokkal, ha szükséges, ellenfeleinknek tett taktikai engedményekkel sokkal előbbre juthatunk céljaink megvalósításában, mint a pártérdekek konok érvényesítésével és radikális szólamok hangoztatásával. Tény, hogy ehhez kiegyensúlyozott személyiségre, tiszta erkölcsre, tudatosan kialakított, mélyen átélt és következetesen képviselt értékrendre, s a közösséget szolgálni kész alázatra van szükség. Tapsokat, átmeneti sikereket, múlékony hatalmat persze az elvek cserélgetésével, az ellenfelek megalázásával, a partnerek megsemmisítésével is el lehet érni. Csak nem érdemes.

Kónya Imre