A rendszerváltoztató miniszterelnök több szempontból távol áll a mai huszonévesek generációjától. A legtöbben még meg sem születtek akkor, amikor Antall a múlt század nyolcvanas éveinek végén a politika színterére lépett, és még nem tudtak saját szavakat formálni, amikor ő örökre elnémult. Mindig jól öltözött, elegánsan konzervatív személyisége nehezen illeszkedik napjaink lezser, nyakkendő és öltöny nélküli világába. Mindennek ellenére a ma pályájukat kezdő, az életben helyüket kereső fiatalok számára Antall József számos okból nem csak figyelemreméltó, hanem példamutató is lehet.

Tudós tanárként úgy tudott közvetlen lenni, hogy az iránta megnyilvánuló tisztelet megkérdőjelezhetetlen maradt. Képes volt egyidejűleg a szaktekintély, a példakép, sőt a felnőtt barát szerepét betölteni.

Huszonöt évesen 1956 forradalmának és szabadságharcának aktív résztvevője volt, és eltiprása után is rendíthetetlen híve maradt. Az ország miniszterelnökeként pedig nem csupán ünnepi alkalmakkor méltatta 1956 jelentőségét, hanem a napi politika taposómalmába belefáradt politikustársait is az ötvenhatosok helytállásával, a bukásában is győztes forradalom eredményeivel igyekezett kitartásra serkenteni.

Elsőként merte vállalni, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének vallja magát. Sugárzó személyiségén, politikai éleslátásán keresztül tekintélyt szerzett hazájának a bővülő Európában és az egész világon. Ebben a cikkben megpróbáljuk összefoglalni, hogy mit üzenhet a mai fiataloknak Antall József miniszterelnök, a tanár, az ötvenhatos, a demokrata és az az államférfi, aki több mint két évtizeddel halála után is megkerülhetetlen mérce minden magát valamire tartó közéleti szereplő számára.

Foglalkozásomból következően hetente tizenegynéhány órát főiskolai hallgatók között töltök. Olyan, a húszas éveik elejét hol felesleges óvatossággal, hol túlzott önbizalommal taposó, érdeklődő fiatalok között, akik még nem találják a helyüket a világban, és éppen ezért tájékozódási pontokat, sarokköveket keresnek. Tudni kell róluk, hogy a Kelet-közép-európai rendszerváltoztatás szimbolikus pillanatában, 1989. novemberében, amikor leomlott a berlini fal, még meg sem születtek, és első saját lépéseiket a hazai parlamentáris demokrácia útkereső mozdulataival egy időben tették meg. Személyes tapasztalatok hiányában tehát, mindannak megítélésében, ami a múlt század utolsó évtizedének elején történt, vagy élménybeszámolókra, vagy olvasmányokra kell hagyatkozniuk. Számukra az akkori események – ide értve Antall József színre lépését, miniszterelnökké választását és szomorúan rövid hivatali idejét – a közelmúlt történelmét jelentik. Antall tehát csak üzenni tud nekik, felelős államférfiként, de teszi ezt nemcsak ebbéli minőségében, hanem magyar demokrataként, 56-os hazafiként és diákjait egyenrangú partnerként kezelő tanárként. Közvetíteni szeretném ezeket az üzeneteket, segíteni abban, hogy azok a ma fiatalságához eljussanak.

A tanár

Antall nem készült tanárnak, mindig a politika volt a fő érdeklődési területe, kamaszként arra gondolt, hogy egy elismert politikus titkáraként, esetleg publicistaként kezdi pályáját, ezt az érlelési időt szükségesnek tartotta ahhoz, hogy később ő maga is politikusként léphessen fel. Az ötvenes évek elején azonban a politika, ideológiailag egyoldalúan elkötelezett emberek hatalomtechnikai mesterkedésévé vált. Antall számára ez kizáró okot jelentett, származása, neveltetése, az alkotmányos demokrácia iránti elkötelezettsége lehetetlenné tette, hogy ilyen körülmények között bármilyen politikai szerepet vállaljon. Maradt tehát a sokoldalú tanulás, történelem -, magyar nyelv és irodalom szakos tanári, levéltárosi, könyvtárosi és muzeológusi diplomát szerzett. Az elhelyezkedés azonban még ilyen felkészültség mellett sem volt egyszerű, több próbálkozás után, 1955 tavaszán az Eötvös József Gimnáziumban kapott ideiglenes, helyettesítő tanári állást, majd amikor egy idős tanár társa gyógyíthatatlan betegsége miatt munkaképtelenné vált, véglegesítették.

Milyen tanár volt Antall? Mindenek előtt széles látókörű. A tananyagot csak megkerülhetetlen keretnek tekintette, óráin kiegészítő előadást fűzve az előirt ismeretanyaghoz világított rá annak hiányosságaira, így tágabb összefüggéseket tárt fel, s ezzel következtetések levonására késztette a tanulókat. Teljesen szokatlannak tűnt, hogy diákjait egyenrangúnak nyilvánította, úgy kezelte őket, mint a felnőtteket. Gyakran élt a kötetlen beszélgetés módszerével, felmérte képességeiket, a tizenéves kamaszokat igazi tehetségüknek megfelelő pályára terelte. Tanári munkájában ettől függetlenül volt következetes, az általa adott osztályzatokat a gimnazisták nem vitatták, reális értékelésnek ismerték el.

Antall nem akart népszerű tanár lenni, de a rábízott fiatalokból a legjobb képességeket kívánta kihozni. Ő maga mindezt egy 1993-ban adott interjújában a következőképpen fogalmazta meg:

”…. Rövid tanári pályafutásom során ismertem olyan kollegát, aki a folyosókon hercigeskedett a diákjaival. Közismert volt, hogy milyen jóindulatú, kedves ember, de az égvilágon semmit sem tett a gyerekekért. Az én diákjaim azért ragaszkodtak hozzám annyi évtized után is, - pedig sohasem voltam kedves fiú, a legnehezebb szituációban sem kerestem a népszerűséget – mert tudták, hogy nem lehetett olyan problémájuk, amivel nem fordulhattak hozzám…”

Az 1956-os hazafi

Mindannyiunknak, akik azokat a csodálatos napokat gondolkodó fejjel érték meg, 1956 ősze varázslatos eseménysorozat, bátorságot és erőt sugárzó emlék. Antall 24 évesen, mindössze másfél éves tanári múlttal az Eötvös gimnázium forradalmi bizottságának elnöke lett, részt vett a Független Kisgazdapárt Semmelweis utcai székházának visszafoglalásában, elnökségi taggá választották az ujjá alakuló Keresztény Ifjúsági Szövetségben, november elseje és harmadika között a Parlamentben végzett munkát az akkori kormány számára. A november 4-i szovjet megszállás után is azért dolgozott, hogy menteni lehessen a még megmenthetőt. 1957. március 15. előtt bezárták, utána eltávolították, előbb az Eötvös Gimnáziumból, majd a tanári pályáról. Antall – a forradalom más résztvevőivel együtt - azok közé tartozott, akik az élet különleges ajándékának tartották, hogy megérték azt a napot, amióta ötvenhat csodálatos őszét szabadon ünnepelhetjük. Miniszterelnökként több alkalommal is ebből a nézőpontból méltatta az ünnepet.

Egyik emlékbeszédében arról szólt, hogy gyakran felteszik a kérdést: voltaképpen kié volt 1956. Állásfoglalása nem hagy kétségeket maga után.

„Erre a válaszom az, történészként és az események szereplőjeként, hogy 1956 nem volt szocialista, baloldali mozgalom. Valódi forradalom volt, szabadságharc, ahol felszínre bukkantak mindazok a törekvések, áramlatok, amelyek akkoriban léteztek. Mindenkinek meg volt benne a saját forradalma, szabadságharca. Mást vártak tőle nyilvánvalóan Nagy Imréék, mást vártak tőle a korábbi koalíciós pártok politikusai, mást vártak a Horthy érából itt maradt politikai és társadalmi erők. 1956 nem volt egységes szemléletű esemény. Ezt úgy mondom, mint aki minden tekintetben magáénak vallja 1956-ot, aki részt vett benne.”

Egy másik alkalommal forradalmunk eszmetörténeti jelentőségére világított rá Antall:

”...a magyar forradalom eltiprása után át kellett értékelni a baloldaliság fogalmát. Soha többé nem lehetett úgy tisztes baloldalinak lenni Nyugat-Európában, hogy az internacionalista kommunista mozgalommal együttműködjék valaki. Véget ért a szociáldemokrata pártok és értelmiségi csoportok II. világháború óta tartó politikai románca. Többé nem lehetett a marxizmussal és leninizmussal kokettálni anélkül, hogy ne politikai szalonképtelenség lett volna ennek a következménye.”

Magyar és európai demokrata

Antall kormányzásának sarkalatos pontja volt a demokratikus, alkotmányos intézményrendszer megteremtetése és működtetése. Máig ható alapvetése lett ez a hazai demokráciának, amit Antall következetesen és nagy morális erővel képviselt. Emlékezetes eseteket tarthatunk számon, hogy olyankor is betartotta a miniszterelnöki hatáskör korlátait, amikor ez politikai céljait csorbította, - gondoljunk csak konfliktusaira a köztársasági elnökkel és az Alkotmánybírósággal. Nevéhez fűződik a minisztériumokon belüli politikai és szakmai szféra szétválasztása, a politikai és közigazgatási államtitkári tisztség bevezetésével. Ennek lényege, hogy a politikai vezetés szintje elkülönül a szakmai (jogi-közigazgatási) irányítástól és biztosítja a végrehajtó hatalom működésének stabilitását. Egy-egy választást követően a hatalom csúcsain végbemenő váltás zökkenőmentesen bonyolódhat le, anélkül, hogy a közigazgatás munkájában zavar támadna, hiszen a szakmai apparátus érintetlen marad, nincs szükség személycserékre. Látható, hogy a későbbekben az ettől az elvtől való eltérés, a két területnek a politika közegében történő egybemosása, milyen működési zavarokat keltett a minisztériumokban.

Antall egyidejűleg volt magyar és európai demokrata. Egész életútján, akár kis, akár nagy ügyekben mindig a magyar értékek, magyar érdekek és a magyarság szolgálata vezérelte. Emlékezetes kijelentése, talán a legtöbbet idézett és a leggyakrabban félremagyarázott mondat:

„Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ez patikamérlegen kiegyensúlyozott, rendkívül körültekintően fogalmazott megállapítás, amiből ellenfelei szándékosan mindent elhagytak, kivéve a számot, hogy ezután irredentának, nacionalistának, nagy-Magyarországot visszakívánónak nevezzék. Sajátos egysége volt Antall európaiságának és magyarságának, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztott el az Európai Parlamentben, az Európa Tanácsban, vagy akár a NATO-ban, ha módja volt megszólalni, hogy ne beszéljen a magyarság évezredes szerepvállalásáról, áldozatkészségéről, és arról, hogy mit jelent számára a magyarság. Egykori tanítványai a tanúk arra, hogy ezt nem miniszterelnökként kezdte. Ugyanígy beszélt az ötvenes évek történelemóráin az Eötvös és a Toldy Gimnáziumban: „fiúk, magyarságotok, soha se állhat szemben európai voltotokkal, Európának csak annyit tudtok adni, amennyire magyarok vagytok!”

Az államférfi

Képek villannak fel immáron két és fél évtized távlatából. 1989. október: Antall Józsefet a Magyar Demokrata Fórum 97%-os többséggel elnökévé és miniszterelnök-jelöltté választotta.
1990. május, a kormányalakítási megbízás átvételekor elhangzott szavak:

„arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni, és mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük és ami lehetőség, a jövőben azt elérjük.”

1991. július, Prága: a magyar miniszterelnök kezdeményezésére megszűnt a Varsói Szerződés. 1992. július, Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Helsinkiben: az amerikai elnök az Antallal tervezett félórás megbeszélését kétszer meghosszabbította, hiába nyitott rá többször is figyelmeztetően a programok tervezéséért felelős munkatársa. A megtárgyalt témák a délszláv válság legújabb fejleményei, Kelet-középEurópa és ezen belül természetesen Magyarország helyzete és jövője voltak. Ugyanezen a nemzetközi konferencián a német kancellár a kormány- és államfők vacsoraasztalától „megszöktette József barátját”, hogy a rendezők és a biztonságiak legnagyobb rémületére másfél órát sétáljanak a kikötőben, és ott négyszemközt, zavartalanul beszéljék meg az európai biztonság általuk legfontosabbnak tartott kérdéseit. 1992. november: az orosz elnök átvette azt a plakettet Antall Józseftől, amelynek felirata „ha leveszik kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk”, majd a magyar Parlamentben tartott beszédében dörgő hangon kért bocsánatot azokért a cselekedetekért, amelyeket az „orosz katonák 1956-ban, a Kreml akkori vezetőinek parancsára Magyarországon elkövettek”. És végül 1993. december 12: a Parlament előtti Kossuth tér minden felhívás és szervezés nélkül megtelt gyertyát és mécsest hozó emberekkel. A téli éjszakában kicsi fényes pontok villogtak, amíg a szem ellát. Az összegyűltek a Himnuszt és a Szózatot énekelték. A nemzet így búcsúzott miniszterelnökétől.

Antall József államférfiúi magatartását a következőképpen fogalmazta meg:

„a politikust, ha hű akar lenni elveihez, vezérelje a tisztesség, a következetesség és az általa meghatározott értékrend.”

Ami pedig a napi munkát illeti nem tágított azon meggyőződéséből, hogy tiszta kézzel, meleg szívvel és hideg fejjel kell politizálni.

Fiatalok! Kétkezi munkát végzők és szellemi feladatokkal birkózók, gépek működtetői, kreatív gondolatok megvalósítói és betűkkel bajlódók. Ezeket üzeni számotokra Antall József miniszterelnök, a tanár, az ötvenhatos, a demokrata és az az államférfi, aki több mint két évtizeddel halála után is megkerülhetetlen mérce minden magát valamire tartó közéleti szereplő számára. Többször elhangzott mondása szerint

„az a dolgom, hogy a magyarságot szolgáljam, és teszem, amíg tudom.”

Mindannyiunk súlyos vesztesége, hogy ezt csak 61 éves koráig tehette.

Marinovich Endre