Az egykori Belügyminisztériumról

O’sváth László egykori miniszteri osztályfőnök születésének 100. évfordulója szolgált alkalmul arra, hogy a Duna Palota színháztermében 300 meghívott, főleg belügyminisztériumi tisztviselő előtt, 1992. május 10-én Antall József összefoglalja az egykori Belügyminisztérium jelentőségét Szemere Bertalantól Keresztes-Fischer Ferencig.

Ennek a mai különleges összejövetelnek egyik motívuma O’sváth László miniszteri osztályfőnök 100 éves születésnapjáról való megemlékezésünk. A másik a Belügyminisztériumnak méltatása, annak a Belügyminisztériumnak, amelyik 1848-ban megszületett Szemere Bertalan első belügyminiszterségével a Batthyánykormányban, és betöltötte a magyar történelemben azt az irányító szerepet, amit a Belügyminisztériumnak nem rendőrminisztériumként – mint ami a köztudatba később átment –, hanem valóban egy átfogó közigazgatási, valóban a rendőrséget és minden mást, ami az állam tevékenységével öszszefüggő, koordináló minisztériumként be kell töltenie. Erre is emlékeznünk kell, helyre kell állítani ennek becsületét és emlékeznünk kell azokra a férfiakra, akikből néhányan még itt vannak, akik akkor a fiatalabbak voltak, elégtételt szolgáltatva, hogy tisztességes köztisztviselői, főtisztviselői lehettek egy országnak.

Ez a Belügyminisztérium az adott politikai körülmények között igenis megállta a helyét. Amikor sár fröccsent erre a minisztériumra, akkor az mindig idegen érdekeket szolgált, és az idegen érdekeket rendszerint vagy idegenek, vagy az idegenekkel kollaborálók hajtották végre.

Ez teszi lehetővé, hogy ma így összejöjjünk, s ebben a szellemben emlékezzünk. Semmiféle személyi kultusz, amitől igazán megcsömörlött az ország és nem szereti a személyes emlékezéseket; éppen ezért igazságot tenni, az igazat megmondva helyreállítani azoknak a becsületét, akiknek helyre kell állítani egy ország előtt a hírnevét, akiknek helyre kell állítani a tetteit.

Éppen ezért ennek jegyében kívánok néhány szót szólni és emlékezni azok után, hogy Varga Béla, a Nemzetgyűlés egykori elnöke, aki a menekültügyben mint ellenzéki képviselő játszhatott akkor szerepet, elmondta a véleményét, elmondta az emlékeit.

O’sváth László akkor került a Belügyminisztériumba, nem ritka esetként, sőt nyugodtan mondhatjuk nagyon hasznos gyakorlatként a megyei önkormányzatok világából a Belügyminisztériumba, amikor az első világháború a vége felé közeledett. Ugron Gábor belügyminiszter hívására.

A két világháború között megjárta a belügyminisztériumi tisztviselők legjobbjainak útját, megjárta a ranglétrán azokat a lépcsőfokokat, ahol ezek a főtisztviselők valóban szakemberré képeződtek. Közigazgatási szakemberekké. Jó ezt most hangsúlyozni, amikor annyiszor szólnak a szakemberekről, és amikor a szakember lassan valamilyen különleges fogalommá válik, nemegyszer más politikai fogalmak szinonimájává, nem pedig tényleges szakemberré, most mondjuk ki: szakember lehet valaki bármelyik szakmában, s ugyanilyen szakma a közigazgatás. A közigazgatás szakterületén ki kell emelni azt is, hogy a magyar közigazgatás, mint szakma, nyugodtan mondhatjuk a közjog alapjait figyelembe véve elméletileg is, szakirodalmilag a maga korában, az európai viszonyokhoz viszonyítva, soha olyan magas fokon nem állt, mint pontosan ezekben az időkben, amikor egy Magyary Zoltán fogalmazta meg nemcsak a magyar közigazgatás legfontosabb ismérveit, a magyar közigazgatás racionalizálását, amikor átvette a legmodernebb amerikai menedzserképzést, tanulmányozta ennek a közigazgatásban, az államigazgatásban való alkalmazhatóságát. Amikor a későbbi szereplő Mártonffy Károly is ebből a körből került ki. Amikor a közigazgatás olyan mesterei szerepeltek, mint Ladik Gusztáv, aki a legfontosabb munkákat kiadta, a legfontosabb törvényeket, jogszabályokat összegyűjtötte. Amikor könyvsorozatok jelentek meg – nemcsak magas rangú közigazgatási tisztviselők továbbképzésére – hanem a községi jegyzők képzésére is. Ezek voltak a közigazgatásnak azok a híres könyvei, amik mind hozzátartoztak ehhez. Tehát elsősorban azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez a korszak a magyar közigazgatásnak mint tudománynak és szakirodalomnak is kiemelkedő korszaka.

A másik, amit itt meg kell említeni, a szociálpolitika. Annyit beszélünk ma szociálpolitikáról, hogy a szociálpolitikának a piacgazdasággal együtt mindig fejlett tudományszaknak és fejlett alkalmazott politikai ágazatnak kell lennie. Az államszocializmus évtizedeiben éppen a gazdaság jellege és az állam szerkezete következtében háttérbe szorult, elsorvadt. Néhány képviselője megpróbálta összegezni a múltat. Csizmadia Andor is ezek közé tartozott, 1976-ban kiadott kis példányszámú munkájával, aki valaha természetesen a régi Belügyminisztériumban kezdte pályafutását. Ezen kívül ez a korszak volt az, amikor az Egri Normából Magyar Norma lett és a szociálpolitika az állam szintjén is jelentkezett, mint állami politika, és egyáltalán nem ellentétben, hanem összefüggésben az adott kor szociográfiai irodalmával, beleértve a falukutató irodalmat, beleértve a szociáldemokrácia bizonyos képviselőit, Esztergárt és másokat, amikor egységben jelentkeztek ezek a kérdések, az általános közigazgatás és a szociálpolitika együttesen. S ehhez csatlakozik, és még mindig a Belügyminisztérium kereteiben vagyunk, az egészségpolitika, amelyik olyan magas szintet ért el jogszabályalkotásban, koncepcióban, mint sem előtte, sem utána, és ez Johan Béla nevéhez fűződik. Ez tehát azt jelzi, hogy magas szintű elméleti alapokon, magas szintű szakirodalmi ismeretek alapján koncepcióval, emberi tisztességgel alkotta meg egy ágazat, egy tárca a maga tevékenységi körét. Éppen ezért ez a Belügyminisztérium, amelyik folytatása volt annak a Belügyminisztériumnak, amelyiket 1848-ban a Helytartó Tanácsból megszervezett Szemere Bertalan, majd az Országos Honvédelmi Bizottmány alatt működött tovább, majd ismét Szemere miniszterelnöksége alatt, megtartva a belügyminiszterséget Szemere egy bukó szabadságharc utolsó heteiben. 1867 után újjászerveződött s a Belügyminisztérium az Andrássykormányban és a dualizmus korában már kiemelkedő, átfogó tárcájává vált az országnak. Ezeken az alapokon nyugodva ment tovább a két világháború között, amikor az 1929–31-es gazdasági válság racionalizálási, takarékossági szempontjai alapján beleolvasztották, visszaolvasztották a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumot 1932-ben a Belügyminisztériumba, és így kapta meg a Belügyminisztérium a ’30as években ezt a bizonyos általános közigazgatási, rendőri, csendőri, karhatalmi, szociálpolitikai és egészségügyi összetett funkciót, amivel vitathatatlanul a Horthykorszak és a második világháború egyik legfontosabb meghatározó, ha nem a meghatározó igazgatási és politikai tárcájává vált. A Belügyminisztérium ezzel a szerkezetével, ami nagyon koncentrálta a hatalmat, koncentrálta – ha úgy tetszik, alkotmányos keretek között is – ezeket az ágazatokat, lehetővé tette azt, hogy ez a minisztérium olyan szerepet játsszék, amire ma büszkén emlékezünk. Nem egy tagjával volt alkalmam még beszélni – nemcsak gyermekként ismerni. Azt mondhatom, nem sikerült volna az egészségügy területén mindazt elérni, ha nem a Belügyminisztériumhoz tartozott volna, és az akkori önkormányzatok és helyhatóságok, a helyi igazgatás nem a belügyminiszter nevében kiadott utasításokat hajtott volna végre. Nem sikerült volna végrehajtani sok mindent a szociálpolitika területén, ha azt is nem a belügyminiszter képviseletében hajtották volna végre.

Vonatkozik ez a második világháború alatt a már említett menekültügyre, aminek egyik részét, a polgári menekültügyet és ennek politikai vonatkozásait elsősorban ugyancsak a Belügyminisztérium képviselte. Helytelen lenne természetesen, ha úgy tennénk, hogy minden, ami volt, az mind a Belügyminisztérium érdeme vagy a Belügyminisztériumhoz fűződött volna. Más tárcáknál is – és nem fogom felsorolni –, de a Külügyminisztériumban is megvolt az a külügyi tisztviselői kar, megvoltak azok a diplomaták, sorolni lehetne Zichy Jenőtől UlleinReviczky Antalig és másokig, akik nagyon is szoros együttműködésben a Belügyminisztériummal keresték a kiutat, keresték a megoldást ennek a nyomorult országnak, hogy tudna súlyos történelmi körülmények között, bizonyos geopolitikai predesztináció mellett külön utat választani. De nem szabad elfeledkezni a Honvédelmi Minisztériumról sem, nem szabad elfeledkezni azokról a katonákról, akik katonaként, a katonákra vonatkozó rendkívül szigorú parancsok s rendkívül szigorú kötelezettség mellett – és nemcsak Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterre gondolva – ugyancsak az ország függetlenségéért küzdöttek, keresték az utat ebben a kialakult rendkívül nehéz, második világháborús helyzetben, egy kis ország nevében. Ennek a mai napnak az kell, hogy a célja legyen, hogy igazságot szolgáltasson mindazoknak, akik a jót kívánták szolgálni, a jót tudták szolgálni, és akik e nemes célok érdekében tettek meg mindent, és ezért a Belügyminisztériummal együtt valamennyi tárcának jó, ha a nemes hagyományait feleleveníti és nemcsak a rossz szájízt hagyókra emlékezik. Hogy közvetlen személyes megjegyzést is legyen szabad tennem, a Belügyminisztérium nagyon furcsa presztízst kapott az elmúlt évtizedekben. Mindenki a Belügyminisztérium volt. Belügyminisztérium volt a közrendőr, Belügyminisztérium volt a detektív, aki megszólalt. Lehetett többféleképpen ezt érteni, gyermekként, ha a járdán mentem a biciklivel és igazoltatott a csendőr, s megtudta, hogy az apám belügyminiszteri tanácsos, akkor hihetetlenül lehordott, s azt mondta, hogy nekem háromszor kell példát mutatnom és nem szabad a járdán mennem, mert ha közöm van gyermekként a Belügyminisztériumhoz, akkor ez kötelez, sokkal szigorúbban vették, mintha ezt más teszi. Ez is Belügyminisztérium volt, de ebben az értelemben. 1957-ben furcsán hangzott, amikor a Pobjedában ülve a két rendőr közt vittek a gyűjtőbe, s egy-egy igazoltatásnál csak kiszóltak: „Belügyminisztérium”, és engedték tovább az autót. Szerintem az nem a Belügyminisztérium volt. Jó lesz, ha visszaadjuk a kormányszerveknek azokat a neveket, legyen büszke arra a Belügyminisztérium, legyen büszke az államrendőrség, legyen büszke minden szervezet arra, ami.

A minisztérium és a második világháború szerepéről szeretnék még szólni, miután rámutathattam arra, hogy mit jelentett a két világháború között az általános közigazgatásban, a szociálpolitikában, az egészségpolitikában a Belügyminisztérium, és milyen szervezőmunkát végzett. A második világháborúban különleges szervezőmunkát végzett. A második világháborúban különleges feladat hárult Magyarországra. Egyik oldalon Magyarország előbb a háborún kívül maradva 1939 és 1941 között, de a tengelyhatalmak érdekkörébe kerülve, a háború felé sodródva, a német szövetség és az olasz szövetség keretében, illetve majd a japánokkal együtt, a tengelyhatalmak részeként a második világháború hadviselő felévé vált 1941-ben. Én erről a kérdésről, ezzel kapcsolatban kifejtett gondolataimról más helyen szóltam – hála a sajtónak, ezt elég sokszor visszaidézték és elég sokszor támadtak ezért –, a doni áttöréssel összefüggésben és minden más alkalommal. Pedig ott is világosan elmondtam, hogy miről van szó. De akik előre elhatározzák, hogy mást akarnak hallani, azok mindig mást is fognak hallani. Én a történelmet csak egyféleképpen tudom elképzelni és művelni, ha abból az igazság maximumát próbáljuk nyújtani, és ha idézem is William Shakespeare kortársát, aki azt mondta, hogy „a múltat az atyaúristen sem tudja megváltoztatni, de a történetíró igen”. Ezt a mondást sajnos sokszor átéljük. De a történelem alapjaira, a történelem igazságaira engem a Piarista Gimnáziumban tanítottak meg, s most innen látom, hogy itt van Gál István tanár úr, egykori történelemtanárom, aki engem erre az útra terelt, és bizonyos mértékig azért is felelős, hogy miniszterelnök lettem. Ha érdeklődési körömet nem tereli el az állatvilág, a természetrajz területéről, akkor talán békésebb évtizedeket élhettem volna meg magam is, s megkímélhettem volna most Önöket is, az országot is attól, hogy miniszterelnökükként szóljak. De a történelem olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy az az út, amin elindultam, mindig kötelezővé tette számomra a valóság ismeretét, s ettől igyekeztem soha el nem térni, és büszkén vallom ma is, hogy néhány száz igényesebb és igénytelenebb történelmi munkám után egyetlen olyan sort le nem írtam, amit ne vállalhatnék, vagy amit eddig a fejemre olvasni képesek lettek volna politikai ellenfeleim. Pedig kutatnak utána. Ez azt jelenti, hogy igenis lehet tisztességgel történelmet írni, és az sem rossz, ha következetesek vagyunk az álláspontunk mellett. Itt szeretném mindjárt hozzátenni, senkinek nem kell zokon vennie, senki nem veheti zokon, ha valaki megváltoztatja álláspontját. Sőt örüljünk annak. Ha valaki megváltoztatja korábbi téves álláspontját, nem kisebb ember – mint maga báró Eötvös József mondta, hogy helyes dolog, ha nézeteinket a tényekkel összevetve kiigazítjuk tévedéseinket. De azért ne legyen lassan gyanús az, aki nem változtatja a véleményét. Ne legyen kötelező előbb marxistának lenni, és azután megtenni egy utat, és csak azután lehet valaki demokrata. Nem hiszek ebben, hogy előbb valami más nézetet kell vallani, abban sem hiszek, hogy előbb feltétlenül egy másik szélsőségtől kell jönni. Főleg pedig azt tartom helyesnek, ha valaki egy bizonyos politikai nézetet vallott, akkor azon politikai nézetét módosítsa és azt közölje, hogy tévedett, ezért és ezért így gondolta, és hinni fogunk neki, de ne fordítva állítsák be. A következetességnek a maga területén, annak a jó értelemben vett konzervatív politikai felfogásnak jó példaképe volt O’sváth László. Azt, amit hozott az apai házból, amit hozott a híres pedagógiai szakíró, Hegymegi Kiss Áron szellemi útmutatása alapján. Éppen ezért, amikor így ünneplünk, azért is szeretnék szólni általános kérdésekről, a magyar politikáról, a magyar államigazgatásról, kormányzatról, mert úgy érzem, ha letekintenek reánk a túlvilágról megidézett apáink, azok barátai, akkor a fejüket csóválják az ünneplés láttán. Puritán természetükkel, puritánságukkal ellentétesnek éreznék, és csak úgy fogadják el ezt az ünneplést, hogyha a személyes ünneplést ürügyül használjuk fel a nemzet és a köz szolgálatában.

A második világháborúval kapcsolatban szeretnék utalni a menekültügyre, amit nagyon sokáig háttérbe szorítottak, és amit megidéztek és az Önök között kézben lévő füzet is utal rá. Hogyan szól erről 1955-ben Amerikában megjelent könyvében Kállay Miklós, Magyarország miniszterelnöke 1942 és 1944 között? Kállay Miklós egy fejezetet szentel ebben az 1955-ben Amerikában megjelent könyvében a menekültügynek, a másik Magyarország bemutatásának. Rámutatva a társadalmi szervezetek, az ország érdemeinek bemutatására, az ország védelmére. Azt mondja: „a külföldi támogatások közül az volt a legjelentősebb, amelyet a Szentszéktől, az USAtól és Angliától kapott a Magyar Vöröskereszt. Hadd emlékezzem meg azokról a magyarokról is, akik ebben a nagyszerű munkában a legtöbbet tették. Elsősorban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterről, aki a mindenkori miniszterelnök által fedezve, de gyakran – ha az ügy érdekében azt látta helyesnek –, annak tudta nélkül is intézkedett, és vállalta a politikai felelősséget is. A Belügyminisztérium magasabb rangú tisztviselői közül különös elismerés illeti meg Antall Józsefet… Más helyütt már említettem Varga Béla balatonboglári plébánost, országgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt alelnökét, akinek a kezében összefutottak a hivatalos és nem hivatalos akciók szálai… Sokakat, százakat, ezreket kellene még felsorolnom. Remélem, eljön még az az idő, amikor méltón megemlékezhetünk mindannyiukról, és a nevük nem merül feledésbe. A lengyel menekülteken kívül sok francia, angol, amerikai és más állampolgárságú személy is élt Magyarországon, akik a háború alatt ottrekedtek. Internáltságukban olyan háborítatlanul éltek, mint a háború előtt… Szabadságuk érzékeltetésére egy eset: 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a legtöbb angolt az alagi lóversenypályán szedték össze. (Kállay M.: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944. Bp. Európa, 1991. II. k. 88–89. old.)

Keresztes-Fischer Ferencről is megemlékezve és másokról, utalok újra, amit Kállay mond: remélem, eljön még az idő, amikor azokról is megemlékeznek, akiket a könyvében nem sorolt fel.

Nekem nincs személyes problémám ezzel, hiszen Kállay Miklós 1955-ben is megemlítette Keresztes-Fischer Ferenc mellett apámat. Úgy érzem azonban, hogy nemcsak róla van szó, ezért idézek apám meg nem jelent azon feljegyzéseiből és emlékirataiból, aminek egy részét a Históriában Kapronczay Károly már idézte. Apám írta a ’60as években: „O’sváth László nemcsak a korrekt emberi magatartás megtestesítője volt, hanem szociális érzésű, mélyen humanista gondolkodású, ízigvérig magyar ember. Szerény, csendes magatartása igen nagy tisztviselői tapasztalatokat és mély emberi bölcsességet takart. Az elnöki osztály főnökeként személyi kérdésekben, működésünk feltételeinek megteremtésében meghatározó szerepe volt. A közöttünk kialakult személyes barátság és politikai egyetértés nélkül aligha vált volna működésünk olyan sikeressé. Ő is egyike (1960at írunk!) azoknak, akikről a mai Magyarország megfeledkezett, számos igazságtalanságot kellett elviselnie, hasonlóan a korábban említett Balló Zoltán ezredeshez, Utassy Lóránt vezérőrnagyhoz, 1944-ben ezredeshez és még sok más volt kollégámhoz, akik nélkül nem beszélhetnénk a »Magyarország« bár szerény, de elvitathatatlan eredményeiről, jó tetteiről. Noha azt soha nem szögeztük le O’sváth Lászlóval, az akkori idők társadalmi és hivatalos stílusában nem rögzítettük, de mindig az volt az érzésem, hogy mint »személyzeti főnök« – tehát az elnöki osztály főnöke – ő javasolt Keresztes-Fischernél a menekültügy élére. A miniszter, majd Teleki Pál olyan bizalommal és kitüntető elismeréssel kezelt, ami a legjobb információkra mutatott. Azt hiszem, hogy a bizalmat megszolgáltam a német Gestapo börtönéig. O’sváth László igen sokat tett a menekültügy sikeréért, rendelkezésre bocsátotta azokat az eszközöket, amelyekre szükség volt, ellátott bölcs tanácsaival és közvetített nem egy kérdésben”. Azt hiszem, O’sváth László személyét, azokat, akik ebben a korban vállalták a nehézségeket, vállalták a „másik Magyarország” megmutatását, valóban ezekkel a szavakkal lehet méltatni, és ezekkel a szavakkal teszünk eleget annak a kívánságnak, hogy az egykor ismeretleneket megnevezzük, akikről a közvélemény keveset tud.

Engedjék meg, hogy ehhez még egy példát említsek a közelmúltból. A nagyon közeli kortársaim, akik itt vannak, és akik ott voltak velünk együtt Bibó István temetésén, azok tudják, hogy hogyan lehet feledtetni. Az emberek nagy része nem tudta a hatvanashetvenes években, hogy ki volt Bibó István. Bármilyen tragikus, a saját korában nem tudták, pedig az érdemei, azt hiszem vitathatatlanok. Könnyen felejt egy ország, könnyen felejt, ha nem emlékeznek. Arról nem szólok, hogy Kádár János 1957. május 1-jei beszédében Bibó Lajosról beszélt, amikor őt szidalmazta. Éppen ezért igazából nagyon is fontos, hogy szóljunk azokról a főtisztviselőkről, azokról a katonákról, azokról az emberekről, akik egy-egy korszakban akár kormányzati oldalon, akár az ellenzékben vállalták a kockázatot, akik átvitték a határokon ezeket a menekülteket és katonákat, és akik ezt az egész kérdést valóban nemzetközi üggyé tették.

S valamit még szeretnék ehhez befejezésül elmondani, hiszen sokféle adat van, s én azt ígértem, hogy a történelmi hűséghez szeretnék ragaszkodni. Magyarországon kétszázezer erdélyi menekült volt 1938–39 után. Ebből a kétszázezer erdélyi menekültből ÉszakErdély visszacsatolása után 60 ezer maradt a háború végéig Magyarországon, délerdélyi menekültek. Ez volt a szám, tehát kétszázezer erdélyi és ez a 60 ezer a háború végéig, akik nem tértek vissza ÉszakErdély visszacsatolásakor. Különböző számok szerepelnek a lengyel menekültekkel kapcsolatban. Vannak, akik mindjárt a háború után lecsökkentették, ennek az az oka, hogy elvileg bizonyos kártérítéseket is megállapíthatnak a menekültek visszatérése után az egyes kormányok, és megtörtént a létszám lefelé nyomása, majd pedig a béketárgyalások időszakában, majd a visszaemlékezők újra más irányba bővítették ezt a létszámot, így született meg az 1946-os külügyminisztériumi zöld könyvben az a bizonyos 130140 ezres létszám, amit a korrektúrába írt bele Boldizsár Iván. Így szól nem egy megállapítás 200 ezerről, mások 70 ezerről beszélnek. Tehát egyet láthatunk, hogy a menekültek létszáma 50 ezertől 250 ezerig fordul elő a szakirodalomban. Én szubjektíve is és történészi meggyőződéssel is elfogadom azt a létszámot, ami minden hátsó gondolat nélkül a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium aktái alapján az ebben részt vevő szervezetekkel való együttműködés alapján a béketárgyalások előkészítése során állapítottak meg. Ez úgy szól, hogy Magyarországon 1939 és 1945 között 100 ezer lengyel fordult meg. Ez a reális szám. Ebből a 100 ezer lengyelből közel 50 ezer azoknak a lengyeleknek a száma, akiket még a hadba lépés előtt evakuáltak és akik Jugoszlávián keresztül kimentek az országból Palesztinába, majd pedig a nyolcadik hadsereghez csatlakozva részt vettek a montecassinói ütközetben és részt vettek a normandiai partraszállásban. A többiek részben visszamentek. A Magyarországon maradottak között volt egy ideig a lengyel hadsereg főparancsnoka, RidzSmigly marsall is, aki Lengyelországban egy kicsit olyan megítélés alatt van, mint egy időben Görgey Artúr volt Magyarországon, aki a túlerőt érezte, amikor a német és szovjet beavatkozás egyszerre megtörtént. Ő innen ment vissza Lengyelországba és Lengyelországban halt hősi halált, mint „BórKomorowski” partizán, legjobb tudomásom szerint.

Azok, akik itt voltak, britek, franciák, badoglionista olaszok, hollandok és más nemzetiségűek, azon kívül a legkülönbözőbb állampolgárságú zsidók, itt oltalmat találtak. És nem kell szégyellnünk egyáltalán, hogy Magyarországon évente 4050 ezer német gyerek nyaralt itt a második világháború alatt tavasztól őszig, a kibombázott Ruhrvidékről, és ugyanaz a Belügyminisztérium intézte az ő ügyeiket is, mint a többiekét. Ez tehát egy átfogó, politikai és humanista magatartás volt, ahol a politikum mindig egyértelműen Hitlerellenes volt. És természetesen abban a korban antikommunista, de ezen kívül a Belügyminisztérium az adott korhoz viszonyítva a társadalmi átalakulásnak egy demokratikus formáját is előkészítette és arra számított. Legyen szabad utalnom arra, hogy a Magyar Parasztszövetség megalakulása a Belügyminisztérium támogatásával történt, mert a Belügyminisztérium vezető tisztviselői, élén Keresztes-Fischer Ferenccel tisztában voltak azzal, hogy mit jelent Magyarország agrárlakossága szempontjából parasztszövetség, paraszti érdekvédelem megszervezése. Bejáratosak voltak a szociáldemokraták, ezeket nem kívánom most részletezni.

Tisztviselőként működtek és ez mutatja azt, hogy milyen messzelátó politikát jelentett Keresztes-Fischer részéről, milyen magatartást jelentett mindez olyan vezető személyiségek, mint pl. O’sváth László részéről, hogy ellenzéki politikai pártokhoz tartozó főtisztviselők működtek a Belügyminisztériumban, akik olyan feladatokat láttak el, amivel nemcsak tisztviselőként azonosultak, hanem eszmeileg is azonosulni tudtak, és a sohasem túl magas tisztviselői fizetést az eszmei elkötelezettséggel és a politikai hovatartozásukkal tudták megerősíteni. És ne felejtsük el azt, hogy az akkori Belügyminisztérium nem a legszerencsésebb formák között talán – nem találták ki akkor még megfelelően az irodalmi alapot, abban a formában, ahogy az később nagyon praktikus volt –, de folyamatosan támogatta a magyar írókat és a magyar művészeket József Attilától kezdve Szabó Dezsőig. És ez az általános segélyezési rendszer szintén beletartozott ennek a minisztériumnak a tevékenységi körébe.

Összegezve: a magyar Belügyminisztérium, mint az adott korszak egyik vezető kulcstárcája, az elmúlt több mint egy évszázadot, sőt nyugodtan mondhatjuk, másfél századot felölelő időszakban, példamutató szerepet játszott, megmutatta emberségét, megmutatta szociális érzékét, megmutatta azt, hogy demokratikus úton hogyan kell előremenni. Ez volt az a Belügyminisztérium, aminek az öröksége vállalható. És a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Belügyminisztérium olyan törvényeket és jogszabályokat is kénytelen volt végrehajtani (és igyekezett az embertelen jogszabályokat vagy lassítani, vagy kiiktatni), amelyek éppen a nácizmussal összefüggésben a faji törvények és más politikai törvénykezések, jogszabályi rendelkezések következtében a minisztériumra hárultak.

Világos, hogy ez részben megosztotta ezt a tisztviselői kart, megosztotta ennek végrehajtása, de azok, akik elvégezték a mentés munkálatait, akik megakadályozták a jogsértéseket, vagy csökkentették, vagy enyhítették, azok nyilvánvalóan nem azonosíthatók a másik oldallal. Éppen az emeli ki munkájukat és tevékenységüket, hogy egy olyan korszakban tették, olyan körülmények között, amikor ezt kockázattal kellett tenni és kockázatot vállaltak. Ne felejtsük el azt, hogy a magyar Belügyminisztériumban, amikor bekövetkezett 1944. március 19-én a német megszállás, akkor nemcsak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert tartóztatta le a Gestapo, hanem más vezető tisztviselőket is, és nemcsak új minisztert kellett hozni a Belügyminisztériumba az addigi miniszter helyett, hanem ami abban a korban szokatlan volt, államtitkárokat, adminisztratív államtitkárt is kívülről kellett hozni Endre László személyében, és Baky László személyében politikai államtitkárt, akiket később a kormányzó, ahogy visszanyerte cselekvési szabadságának a minimumát, leváltatott – ez is hozzátartozik az igazsághoz. És szeretném a történelmi igazsághoz azt is hozzátenni, hogy nem lett volna Magyarországon menekültügy, nem lehetett volna a „másik Magyarország” erényeit megmutatni, nem lehetett volna az embertelenségeket legalább egyes területeken csökkenteni úgy, hogy a honvédség közben teljesítette azt a feladatát, amit reá mért az adott korban az adott kormányzat és az adott parancs – mindezt nem tehette volna meg Magyarország, nem lehetett volna ilyen, ha ezekben a kérdésekben legalábbis nagy vonalakban, a részleteket nem ismerve ezt nem vállalta volna Horthy Miklós kormányzó. Ezt anélkül szeretném hangsúlyozni, hogy én most Horthy Miklós kormányzó mellett kívánnék szólni, de én ezt nem most mondtam el Önök előtt, hanem először ugyanezekkel a szavakkal – itt ülnek többen ennek tanúi – 1979-ben a Kossuth Klubban, némi megdöbbenést keltve. Ez azt jelenti, hogy ez az egész magatartás, ez az egész politikai tartás, irányvonal csak úgy volt elképzelhető, hogy alapvonalaiban a kormányzó is vállalta ennek kockázatát, ha nem is tudott a részletekről. Vállalták a miniszterelnökök közül – elsősorban Teleki Pál és vállalta Kállay Miklós. Bárdossy László inkább elhárította. Ez volt az az időszak, amire Kállay Miklós úgy utal, hogy ekkor a belügyminiszter önmaga vállalta a felelősséget és vállalták azok, akik akár a honvédelmi tárca élén, akár a Külügyminisztériumban ebben a korban ebben segítséget nyújtottak, s egymással olyan módon működtek együtt, hogy a körözött lengyeleket, ha a honvédség keretében voltak, akkor átadták a Belügyminisztériumnak, ha a Belügyminisztérium állományában keresték őket, akkor átadták a honvédségnek. És azt is ki kell emelni, hogy 1944. március 19-ig a Belügyminisztérium volt képes többet tenni ebben az ügyben, a Honvédelmi Minisztérium volt nehezebb helyzetben – itt vannak erre a szemtanúk, Kéri Kálmán vezérezredes úr mint szemtanú és résztvevő –, és 1944. március 19. után, amikor a Belügyminisztériumnak sokkal nehezebb volt valamit tennie, éppen a Belügyminisztérium vezetői, államtitkárai miatt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Honvédelmi Minisztérium mentette a polgári személyeket is, és vette át katonai állományba nemegyszer, és katonai internálttá tette a polgári személyeket is. Ez is hozzátartozik a történelmi igazsághoz, és hogy a befejezésnél még a mára utaljak, és fejet hajtsak a precíz, pontos, puritán magyar közigazgatásnak és honvédségnek, amelyik jó értelemben is precíz volt, egy kicsit anekdotaszerűen mondjak el egy nem olyan régi tárgyalást, tavalyi esztendőben. Van egy dokumentumom, amelyik azoknak az orosz hadifoglyoknak a jegyzékét tartalmazza, akik német koncentrációs táborokból szöktek Magyarországra. Tudvalévő, hogy nem voltak a második világháború alatt Magyarországon tartósan orosz hadifoglyok, főleg nem addig, ameddig nem vált hadszíntérré az ország, mert bizonyos szinten átadtuk a magyar fogságba esett hadifoglyokat. Ezzel ugyanúgy nem értettek egyet, tudva azt, hogy egyik legfontosabb csereeszközünket veszítettük el ezáltal, a kicserélhető hadifoglyokat. Át kellett adnunk, ez egy olyan megállapodás volt, amit helytelenített az akkori politikai és katonai vezetés jelentékeny része. Ennek következtében Magyarországon orosz hadifoglyok csak olyanok voltak, akik a németországi hadifogolytáborokból szöktek, vagy munkára voltak kiadva Ausztriának. Ezeknek a hadifoglyoknak az elhelyezése is a Belügyminisztérium feladatkörébe tartozott. Akkor is megőrizték őket, amikor már bent voltak a németek. Tulajdonomban van egy dokumentum, a lista az egyik járásban elhelyezett orosz hadifoglyokról, pontosan névvel és a lábuk nagyságával, 41-es lába van-e, 42-es, 43-as, 2 nő is van köztük, kényszermunkás, 37-es és 38-as lábbal. Aki volt katona, tudja, hogyan hajigálták a 44-es csizmákat, csak 42-es, 43-as csizma nem volt a hadseregben, amikor én katona voltam. Pontosan elő volt írva, ezeknek a hadifoglyoknak hányas lába van, és a szerint kapták a lábbelit, az ellátmányt. Amikor a kivonulási tárgyalásokról tárgyaltunk, először Burlakov tábornokkal, akkor megmutattam neki ezt az okmányt, itt van a lábbeliszáma az orosz hadifoglyoknak, mert mi nagy súlyt helyeztünk arra, hogy olyan lábbelit kapjanak, ahányas lábuk van. Némi döbbenettel nézte ezt a rendszerességet.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és a mai napot szenteljük annak, hogy a magyar közigazgatás eddig ismeretlen, Kállay Miklós által felidézett soksok ismeretlen és tisztességes tagjának állítsunk emléket, és a megemlítettek között álljon most első helyen a 100 esztendős O’sváth László, aki példaképe lehet a mindenkori magyar köztisztviselőnek, annak, akinek becsülete, szakmai tudása és egy ország érdekében vallott nem pártpolitikai, hanem országos politikai elkötelezettsége van.