Dénes János képviselő interpellációja a miniszterelnökhöz „A kormányzati munka módszere” címmel és dr. Antall József válasza

Elnök: Szűrös Mátyás

ELNÖK: Áttérünk az interpellációk elmondására. Első interpelláló képviselőtársunk Dénes János, független, aki interpellációt nyújtott be a miniszterelnökhöz „A kormányzati munka módszere” tárgyában.
Átadom a szót Dénes János képviselőtársunknak.
DÉNES JÁNOS (független): Elnök úr, köszönöm a szót. Mélyen tisztelt Miniszterelnök úr! Az 1990. március 25-i és április 8-i országos választás, mint köztudott, a Magyar Demokrata Fórum győzelmét hozta és koalíciós módon alkalmat adott önnek kormányalakításra. Az Antall–Tölgyessy paktum meghökkentette az MDF-et, szimpatizánsttáborát, végső soron az egész országot.
Miniszterelnök úr, Ön a választás révén erős emberré vált. A paktum különleges miniszterelnöki pozíciót eredményezett. Különösen növelte az ön erejét, hogy a Magyar Demokrata Fórum képviselői csoportot szinte egy emberként maga mögé tudta állítani, a koalíciós partnereket is. Egyszemélyes szempontjai érvényesültek a párttá lett MDF-ben, csodálatos érzékkel kiválasztott frakcióvezetője, Kónya Imre révén az MDF képviselőcsoportban is. (Derültség, zaj.) Ennek ellenére az előre teljes bizalmat kapott Kormány megalakulási lassúsága az országban és népében a bizonytalanság érzetét keltette. Mégis várta a kormányzati munka hatékonyságának kialakítását, majd látványos gyorsulását, ható rádiuszának kiterjedését, intenzivitásának hatványozását a tavaszi választások reményében. Ez elmaradt! Elmaradt első törvényalkotásunk ellenére is – lásd 1956. forradalom és szabadságharc –, és 1990 őszére nyilvánvalóvá vált, a paktum másik oldalán nincs, és nem is volt semmi garancia.
Hiába áldozta Ön fel tisztáldozatként Maróti László Ferenc MDFes országgyűlési képviselőt, és került a Parlamentbe cipőkanállal Haraszti Miklós (derültség), teljesen értelmetlenné vált az MDF és a Kormány langyos magatartása. (Derültség.) Nyilvánvalóvá vált ez az önkormányzati választásokon, amellyel tudatosan megkezdődött a visszarendeződés. A mohóságtól elvakult ellenzék a választási tényeredményeket semmibe véve a nyílt terror eszközéhez nyúlt. (Derültség.) Lásd 1990. október 26–28., akadályháború, taxisblokád.
1990. október 29-én elmaradt a köztársasági elnök úr által meghirdetett rendkívüli Országgyűlés, mézragacsos moslékként mindent szőnyeg alá söpörtünk. (Derültség.) Azóta Önt, miniszterelnök úr és kormányát csupán csak lebegtetik. A lebegtetés érdekében Önt mániákusan egyeduralomra törőnek, antidemokratikusnak, sőt mi több, az egypártrendszer államvezetési technikájának újra megvalósítójaként tüntetik fel, miközben sajtószirénhangon bíztatják, ha kell, Önt egy személyben is támogatják. Eközben az Önt elítélők teljesen figyelmen kívül hagyják a demokráciát, hiszen a demokrácia első, szinte biblikus tiszteletű közösségi, erkölcsi törvénye a választás, a választási eredmények kötelező tudomásulvétele és tiszteletben tartása.
Mit várhat el Ön ettől az ellenzéktől, mely pluralizmust és toleranciát üvölt, miközben mind a mai napig nem volt képes tudomásulvétel szintjén sem tolerálni az 1990-es választásokon kifejezett nemzeti és társadalmi akaratot? De mit várhat el Ön ettől az ellenzéktől, amikor a Parlament a pártok, a választópolgárok, az ország feje fölött kötött paktumban sem partnernek, még cinkosnak sem felel meg? (Derültség.)
Miniszterelnök úr, külön figyelmébe ajánlom 1992. október 19-én napirend előtti felszólalásomat „A parlamenti demokrácia a magyarországi Parlamentben” címmel, melyben pártbizottságaikról beszéltem Maczó Ágnes képviselő asszony után szabadon. (Derültség.) Ezen túlmenően 1992 őszén megállapítható, hogy az eddigi kormányzati munka és módszer nem tesz eleget az 1990-es választásokon kapott megbízatásnak.
Miniszterelnök úr! Megbízatása és esküje emberileg, jogilag a történelem ítélőszéke előtt Önt felelősséggel ruházza fel. Nem lehet a szorító kényszereken túl magasabb erkölcsi kötelezettsége, mint az 1990-es választás tiszteletben tartása. Kormányának és miniszterelnöki személyének legkötelezőbb törvénye: a Parlament első törvényalkotása, 1956. forradalom és szabadságharc. Ebből következik, hogy 1991. június 30ától, a megszállás megszűnése pillanatától érvénytelen minden választás előtti és Parlamenten kívüli paktum. Felülvizsgálandó a Kormány magatartása az államadósságokkal kapcsolatban is. Merő képtelenség (az elnök csenget), hogy a megszállót szolgáló…
ELNÖK: Képviselőtársam erősen túllépte az időkeretet.
DÉNES JÁNOS (független): Pár mondatom van hátra, és befejeztem –…a megszállót szolgáló bukott rendszer nép és haza ellen fölvett államadósságának eddigi kezelése, különös tekintettel a rosszhiszemű hitelezőkre. (Derültség.)
Kétségbeesetten figyelem Kormánya külpolitikáját is. Sajnos, az MSZMPs kormányok ingoványra vezető politikájával azonos. Lásd Kárpátalja esetét, valamint hová jutottunk a Dunával?
Miniszterelnök úr! Ismert előttem és mások előtt is népre, társadalomra, passzivitásra való hivatkozása. Sajnos, ez közös bűnünk, figyelmen kívül hagytuk 1988. június 27ét, hiszen ezen a napon a magyar társadalom a magyar nemzet jelét adta élni akarásának, és megmutatta hajlandóságát az áldozatvállalásra is.
(15.00)
Kívánom, hogy interpellációm segítse elő ezt a felismerést, és ennek megfelelően a kormányzati munka módszerében, céltudatosságát illetően történjék pozitív változtatás: adott esetben akár személyes konzekvenciákat is levonva megújuljon, ha pedig erre nem képes, nem érez erőt, hirdesse meg az alkotmányozó nemzetgyűlést.
Miniszterelnök úr, kérem a válaszát. (Derültség, taps. Közbeszólás: Miről?)
ELNÖK: Köszönöm. Figyelmeztetem képviselőtársamat, hogy a lényeget sokkal rövidebben, tömörebben el lehetett volna mondani. (Derültség.)
A válaszadásra felkérem dr. Antall József miniszterelnök urat.
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Képviselőház! Tisztelt Képviselő úr! Köszönettel megkaptam november 19-én kelt interpellációját. Kormányzati álláspontom az, minden olyan interpellációra, ami egyértelműen vagy nagy mértékben kapcsolódik valamelyik miniszter feladatköréhez, mindig az illetékes miniszter adja meg a választ, illetve a Kormány egyetemleges felelőssége következtében az erre kijelölt miniszter válaszolhat.
Képviselő úr interpellációjára mégis személyesen válaszolok, mert annak szövege műfajilag nehezen sorolható be az interpellációk szokásos kategóriájába, és nem kívántam minisztertársaimat nehéz helyzetbe hozni. (Derültség.)
Képviselő úr életútja, magatartása, a megszenvedett évek arra sarkallnak, hogy e műfajon kívüli felszólalásra mégis interpellációként kíséreljek meg válaszolni. Azt azonban le kell szögeznem – minden jó szándékom ellenére –, hogy aligha leszek képes csekély tehetségem mellett megfelelő színvonalú választ adni arra, amit kérdezett.
1. A miniszterelnöki jogkört a magyar Alkotmány meghatározza, ezért erről sem többet, sem kevesebbet nem kívánok mondani.
A választás révén lehetségessé vált Magyarország parlamentáris kormányzása, és az egykori kommunista országok közül jelenleg egyedül ez a Kormány működik, amelyik 1990 májusa óta tölti be hivatalát. Ha ez az ország stabilitásához hozzájárult, ezzel gazdasági, társadalmi, politikai fejlődésünkhöz, elismertségünkhöz a világban, akkor ezt szerényen sikernek tartom.
2. Nem felel meg a valóságnak az a megállapítása, hogy a koalíciós Kormány megalakulása lassan történt 1990. május 2-a és 23-a között. Ha fellapozza a korabeli újságokat, akkor ezt az ellenzék egyes politikusai részéről ugyancsak olvashatja, mintegy politikai kritikaként – amit természetesen úgy kellett vennem az ellenzék részéről, ahogy vettem is. Hozzáteszem, hogy a parlamentáris demokráciákban ez a rövid időszak a Kormány megalakításánál nemhogy egy rendszerváltozás esetében, de még egy kormányváltozás esetében is rövid időnek tűnik. Megtekinthető az osztrák kormány megalakításának időszaka, ami sokkal hosszabb ideig tartott, vagy Kohl kormány újjáalakítása – nem kívánom elsorolni: ez evidencia.
3. Aligha lenne mód arra, hogy az MDF és az SZDSZ között megkötött megállapodást – ma már erre több utalás történt –, a kétharmadot igénylő törvények többségének csökkentéséről és az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekről e helyen bármilyen értelemben részletesen elemezzem. Ma is az a véleményem, hogy e lépéssel helyesen cselekedtünk, és hozzájárultunk az ország stabilitásához. Erre éppen úgy vonatkozik, mint a kerekasztaltárgyalásokat követő megállapodásra 1989-ben: e politikai megállapodások nélkül nem sikerült volna Magyarországon a békés átmenet végrehajtása, és főleg azon politikai és külpolitikai körülmények között, amelyekben éltünk. Vállalom – nem én mondtam, képviselő úr mondta más vonatkozásban – akár a jelenben, akár az utókor előtt ebben játszott szerepemet. E politikai megállapodások a törvényekben, az Alkotmányban kaptak jogi megfogalmazást – és ma is ez érvényes.
4. Teljesen érthetetlen számomra – és értelmezhetetlen – azon megállapítása, hogy tisztáldozatként Maróti László Ferencet feláldoztam a Parlamentbe cipőkanállal besegített Haraszti Miklóssal szemben. (Derültség.) Nincs elég fantáziám ahhoz, hogy e tekintetben a Kormány vagy a személyes szerepemet érzékeljen – bár Öveges József volt a matematikatanárom –, mégis a szavazatok összeszámlálásában nem vettem részt, sem azok újraszámolásában, így semmiféle személyes szerepem ebben a kérdésben nem volt, és nem lehetett. Őszintén örültem volna annak – hasonlóan bármelyik párthoz –, ha saját pártom, az MDF képviselőjelöltje került volna be a Parlamentbe. Kivételt ez alól még Haraszti Miklós személye sem jelentett volna…, (derültség) …de minden képviselőtársam iránt számomra kötelező megbecsülése mellett tevékenysége, működése, személye különösképpen nem lopódott be a szívembe. (Derültség a jobb oldalon.) Ennek következtében nem hiszem, hogy tisztáldozatra vállalkoztam volna, a cipőkanál egyik tartója lettem volna.
5. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy mindent a szőnyeg alá söpört volna az Országgyűlés vagy a Kormány. Köszönöm azokat a szavait, amelyekben – ha jól értem – a rágalmakkal szemben véd meg. Ugyanakkor nem érzem feladatomnak, hogy az ellenzék magatartásával válaszomban foglalkozzam. Azzal sem, hogy partnernek vagy cinkosnak megfelelőeke, ahogy képviselő úr fogalmaz. Én politikai versenytársaknak, politikai ellenfeleknek tekintettem mindenkor a Parlament ellenzékét, amelyikkel tisztességes körülmények között, egy adott politikai helyzetben, az ellenzék és a kormánypártok természetes viszonya szerint igyekeztem a kapcsolatot tartani. Nem rajtam múlott, hogyha ez nem minden esetben sikerült.
6. Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet október 19-ei felszólalására. A Kormány eddigi működéséről és módszeréről az Országgyűlés külön vitát rendezett. A magam részéről a kormányzat ott elhangzott álláspontját, illetve megjelentetett kiadványunkat tartom irányadónak, amit természetesen az ellenzék nem kell, hogy pozitívan értékeljen.
Meggyőződésem, hogy az 1990. évi választáson kapott megbízatásunknak, a letett eskünknek megfelelően tettünk eleget, és teszünk eleget a jövőben is.
7. Azon megállapítására, hogy 1990. június 30ától érvénytelen minden választás előtti és Parlamenten kívüli paktum, azt válaszolom: érvényes az, ami a mai hatályos törvények részét képezi. Minden olyan politikai vádaskodás, minden olyan politikai megállapítás, mintha Magyarországon bárki valamiféle paktumot kötött volna a hatalom átmentésére vagy egyéb politikai célzattal – ahogy azt egyes külföldön megjelent lapokban olvashatták, amit egyesek Magyarországon is terjesztenek – nyilván nem felel meg a valóságnak.
(15.10)
8. Az államadósság, illetve annak kezelése kérdésében a Kormány álláspontja ismert, és ez legjobb tudomásom szerint egyezik az Országgyűlés többségének állásfoglalásával. Lassan a végére érek. Nem könnyű, kérem szépen, ezt rendszerbe szedni. (Derültség.)
9. Messzemenően nem értek egyet, és mélyen sajnálom kétségbeesettségét a Kormány külpolitikáját illetően. Úgy gondolom, hogy Magyarország külpolitikája mind általában, mind pedig a határon túl élő magyarságot illetően józan és határozott magatartáson alapul. Számtalanszor ért az a vád, sajnálom, hogy a Parlament tagjai között is ülnek olyanok, akik ma is hajlandók még félremagyarázni azt, amit akkor mondtam, amikor hangsúlyoztam, hogy 15 millió magyar – ahogy idézni szokták – miniszterelnöke kívánok lenni; csak elfelejtik, hogy 10 millió magyar állampolgárságáról beszéltem és érzésekben stb., nem kell itt elismételnem, ez is a szokásos, sajnálatos, úgynevezett – nem szeretem a szót – csúsztatások közé tartozik. De azt, hogy a határokon túl élő magyarságért nem tettünk volna meg mindent, ez a vád bennünket, úgy érzem személy szerint is, nem szokott érni. Tessék túllépni a határt és beszélni magyarokkal.
Őszintén sajnálom, hogy – idézem – az MSZMP ingoványra vezető politikájával azonosítja Kormányom külpolitikáját, és azt ily meg nem érdemelt sikerekkel díszíti – mármint a régi MSZMP – külpolitikáját. Meggyőződésem szerint az elmúlt esztendőkben mi is tudtuk azt, hogy mit kell tenni, és tettük azt, amit meg lehetett tenni. Nem bocsátkozom külpolitikánk magyarázatába.
Utolsó kérdés, 10. Végül azon felhívása, hogy hirdessem meg az alkotmányozó nemzetgyűlést, nemcsak az érvényes Alkotmánnyal ellenkezik, hanem kívül esik a jogkörömön. Egyébként 1988–89-ben az átmenet időszakára elképzelhetőnek és helyesnek tartottam volna magyar történelemben többször megismételt formában egy ilyen átmeneti időszakra szóló nemzetgyűlés összehívását, amely gyorsabb jogalkotással – gyorsabb és felületesebb jogalkotással –, intenzívebb intézkedési rendszerrel működhetett volna.
Ez egyébként nyilvánosan annak idején a Magyar Demokrata Fórum programja volt. De a magyarországi átalakulás 1989–90ben és a kialakult nemzetközi helyzet és környezetünk helyzete más utat mutatott, aminek a helyességét a történelem fogja eldönteni. Úgy gondolom, a történtek után, a választások után a jelen Országgyűlés mellett erről ma már nem lehet beszélni.
Bízom abban – képviselő úr személye, hangsúlyozom: életútja, börtönévei, s magatartása alapján –, hogy bizalma növekedni fog az elkövetkező időkben, s mindenképpen köszöntöm aggódó felelősségét, amivel interpellációját megindokolta. Köszönöm. (Taps.)
ELNÖK: Köszönöm miniszterelnök úr válaszát. Két percen belüli reagálásra átadom a szót képviselőtársamnak. (Közbeszólások balról: Miért két percre?)
DÉNES JÁNOS (független): Köszönöm a szót. Miniszterelnök úr! Köszönöm imponáló válaszát. Engedje meg – a két perc nagyon szorít –, hogy ne udvariaskodjam, hanem mondhassam azt: a többpártrendszerű parlamentáris demokráciában a hatalom legfőbb letéteményese a szabadon választott képviselők testülete, az Országgyűlés, mely többségi alapon hozza meg határozatait, s mely határozatok a kisebbségre nézve is kötelezők.
Az a beállítás, mely szerint a többség minden elképzelését előzőleg a kisebbséggel köteles volna egyeztetni, hamis és elfogadhatatlan.
Miniszterelnök úr! Egy szó a megszállás megszűntéről. Azt hiszem, hogy mérföldkő, még akkor is, ha az előzmények annyira meghatározzák, hogy ezt a mérföldkövet – hogy a megszállás effektíve megszűnt – ennyire figyelmen kívül lehet hagyni.
A magam részéről végső soron a felelősség jegyében még megemlítem Baranyai Miklós hatvani képviselőtársunkat, aki egyéni körzetben választódott meg a magyar demokrata színeiben a helyi választóközösség bizalmából, és érdekes módon olyanok a viszonyaink, hogy szinte semmit sem tudunk arról, miért nem látjuk a sorainkban. Engedje meg, hogy megemlítsem még Zolomy László tragikus esetét közvetlenül kormányalakítás után a köztársasági elnök úr környezetében.
Ezek olyan elgondolkodtató, kétségbeesésre okot adó jelenségek, amit annak idején a sajtó is elhallgatott, és azt hiszem, mi sem foglalkoztunk vele kellő felelősséggel.
Egyébként a miniszterelnök úr válaszát elfogadom. Elfogadom annak jegyében, amivel a miniszterelnök úr is végső soron tudtomra adott, hogy személyemben megcélzott bizalom nem az én személyem bizalma megnyerését, hanem az ország bizalmának a további megnyerését jelenti. Köszönöm a szót, köszönöm miniszterelnök úr. (Taps.)
ELNÖK: Köszönöm. Dénes János képviselőtársunk elfogadta a miniszterelnöki választ. Kérdezem az Országgyűlést, elfogadjae a miniszterelnök úr válaszát? Kérem, szavazzanak. (Szavazás.)
Megállapítom, az Országgyűlés 158 „igen” szavazattal, 5 ellenében, 64 tartózkodás mellett a miniszterelnöki választ elfogadta.